A harkály
A harkály a beteg fák doktora.
Kopogtat a fák mellén, meg a hátán
és hallgatózik, töpreng. Furcsa látvány.
Szerszáma is van hozzá, jókora.
Most a nagy fűzfa hívta orvosául,
mert észrevette, hogy a lombja sárgul.
Megkopogtatja őt a csudadoktor,
hallgatja és sóhajtoztatja sokszor.
A baj okával máris ismerős,
de hát nem tud segítni. Itt az ősz.
—
Majd tennék ide életrajzot is, meg megpróbálom kicsit elmondani, nekem mit is jelent ez a Nadányi-ember, de elsőre legyen itt az egyik legnépszerűbb (“legértékesebb”) verse. És még csak nem is szerelmes vers. Pedig ő a trubadúr. Na majd…
—
Boszorkányégetés
Júliát, a bognár jányát
kikötötték a karóhoz.
Se az apja, se a bátyja
nem jutottak akkor szóhoz.
Szeretője is tömlöcben,
hát az anyja? hol az anyja?
Az már csöndes, nem kell félni,
hogy a máglyát megrohanja.
Hajnal óta állt kikötve,
úgy, ahogy az anyja szülte.
A két karja hátrakötve,
földig omlott barna fürtje.
Erre is csak egy boszorkány
képes, akit máglyán égess:
őt csúfságra állították,
mégse volt csúf, de szépséges.
Körülállták, csúfolódtak.
Odamondta Sára néne:
“Megcsipkednek máma téged,
pajkosabban még, mint kéne!”
Odamondta Ágnes néne:
“Be fehér a mejjed halma,
ördögadta boszorkánya!
Lesz még piros, lesz még barna!”
Odapattant Örzse néne:
“Most kacsingass az uramra!”
És megköpte. És szemének
volt szegezve sárga karma.
Jóravaló asszony aznap
egy se tért a tűzhelyéhez,
boszorkányhús lesz ebédre,
mindenki csak arra éhes.
Jámbor férjek hátul álltak
megnémulva, szemlesütve.
Most már aztán megnyughatnak,
nincs veszélyben lelkük üdve.
Gyenge szűzek szégyenkeztek,
ők csupáncsak azt csudálják:
hogy nincs benne több szemérem!
hogy nem kéri lángruháját!
A hatalmas úr is eljött,
odaállt, szemügyre vette.
“No, Juliska, – szólította –
jobb ez így?” És megnevette.
Záptojástól, minden undok
szennytől, amit rajta látott,
megmosatta szép fehérre.
Kedvelé a tisztaságot.
És a máglyát rakni kezdték.
Sára néne, Örzse néne
buzgólkodtak benne frissen,
férjeknek is a serénye.
Reszkető két térde közé
egy hasábot odalöktek.
“Ez fog égni legelőször!”
mondták neki és röhögtek.
Jöttek a fontos személyek,
jöttek végre, nagysokára,
jött a hóhér is, parázzsal,
fújni kezdte két pofára.
Vasfogókat tüzesített,
mert kemény a kötelesség:
“Tüzes vassal fogdostassék,
azután megégettessék.”
Amikor elsőt sikított,
felharsant a gúny orkánja.
Kiabálták, hol csipdesse,
jól csipdesse, meg ne szánja!
A hóhér kitett magáért,
ájultig sikoltoztatta.
Kegyelem volt már a többi.
Amikor meggyúlt alatta.
Aztán… befogadta lelkét
Isten tisztakék mezője.
Kinek itt lenn, zöld mezőben
nem akadt védelmezője.
Nem akadt egy, ki a tűzbe
odaugrott volna mellé,
csak azért, hogy Júliának
véres szívét fölemelné.
Lebukott a nap, beszürkült.
Akkor egy szél jött rohanva,
forgószél. És bús-sötéten
felcsapott Júlia hamva.
Vitte a szél, minden táján
a világnak szerteszórta,
a megrontott levegőből
ki nem tisztult még azóta.
Krisztus után egyezerben,
hatszáz felett harmincnégyben,
akkor esett Júlián és
a világon ez a szégyen.
Most egyezret és kilencszáz
felett harmincnégyet írunk,
de még dörgöljük szemünket,
fuldoklunk és sírván sírunk.
Még Júlia hamva itt száll,
még itt látni a bakókat,
Sára nénét, Örzse nénét
s a többi máglyarakókat,
a Szépség, az Ártatlanság
csúfolóit, pöffeszkedve.
Ismerjétek már meg őket
és köpjétek őket szembe!
Legfrissebb hozzászólások