A fejsze nagyfába vágása — Thomas Mann: Doktor Faustus
Az a tény, hogy hónapok óta halogatom az erről a regényről való bármilyen írást, számomra azt világítja meg, hogy Thomas Mann elképesztő feladatot vállalt és hajtott végre, amikor megírta. Hogy saját bevallása szerint egész életében készült rá, és tudta, hogy az utolsó műve lesz, csak egy adalék ahhoz, hogy belássuk: az “ürdöng”-gel nem lehet packázni. Nem tudok szabadulni a kérdéstől: hol van Thomas Mann? Ha szabad tippelnem, és szabad a regény két szereplőjéből Mannt inkább Leverkühnnel azonosítanom, akkor azt kell mondjam, odalent. De egy kicsit előre szaladtam.
Olvastunk már nem egy művet arról, hogy jön az ördög, és mindenfélét csinál, és többnyire kiderül, hogy nem olyan rossz fej az, sőt ami azt illeti, a legjobb fej általában, gondolom nem vagyok egyedül, aki azt tartja, hogy Woland a “legkúlabb” szereplője Bulgakovnak (kivéve talán a nőt, amikor repül a seprűn). Bizonyára azóta is születtek nagy ördögös művek, mióta Mann pontot tett ennek az ügynek a végére, de bevallom, hogy nem ismerem őket. Nekem a Doktor Faustusban nagyon sok minden elérte a csúcsát. Ettől kezdve Petri kell, hogy meg is mozduljon valami. Azt is előrebocsájtom, hogy nem olvastam elemzést, kritikát, semmit a regényről, ígyhát ha valakinek feltűnik valami az alább következőkben, amit már mástól, “hivatalos” embertől olvasott, azt tudja be zsenialitásomnak, és ne legyen fukrar a dicsérettel 
Számomra a kérdés, ami évek óta eldöntetlen, hogy Leverkühn vagy Zeitblom? Ha a szívemre teszem a kezem, Zeitblom. De olyan ez, mint a Varázshegy. A rokonszenvesebb szabadkőműves rendre alulmarad a cinikus és szinte gonosz jezsuitával szemben. (És ha ehhez hozzávesszük Mann szabadkőműves voltát – ami nem tudom, igaz-e -, akkor megint kalapot emelhetünk előtte az öniróniára való feltétlen hajlandósága miatt is.)
Szóval a regény első felében mindenképp Zeitblom az, akivel könnyebben azonosulhatunk, és ez nyilvánvaló szándéka is Mann-nak, hiszen Leverkühn pont attól az, aki, hogy nem érthetjük meg, hogy kívül áll, lenéz és sokkal magasabban áll, mint bárki. Maradjunk egyelőre Zeitblomnál. Ami mindenképpen nagyon érdekes, és másodszori újraolvasásra a leginkább tetszett, az a sok utalás az életrajz megírásának idejének történelmi eseményeire. Figyeljünk oda, hogy miről is van szó: Mann írja a regényt ‘50 körül, amiben Zeitblom írja az életrajzot ‘44-ben, ami játszódik néhány évvel a II. világháború megkezdése előttig. Nem hiszem, hogy megoldhatta volna zseniálisabban a párhuzamot Németország és Leverkühn közt. Amikor már tudja, hogy barátja elveszett, és csak sejti, hogy mennyi borzalom vár rá az idők végezetéig, nos akkor ott ül müncheni szobájában, és néha-néha kiszól az olvasóhoz, hogy épp most omlik össze a hazája, és az elkerülhetetlen pokoljárás lassan-lassan megkezdődik az egész nemzet számára. Az egész regény olvasható úgy is mint párhuzam, melyben Adrian maga Németország, mintha Adrian egy kulcslyuk lenne a történelem ajtaján, melyen bekukucskálunk, és látjuk a teljes, félelmetes valóságot. De természetesen ez csak az egyik olvasata a műnek, jó eséllyel van még pár, melyek talán egyértelműbben adják magukat.
Mivel ennek az írásnak nem egy koherens elemzés a célja, megtehetem, hogy ugrálok. Amikor Leverkühn teológiát hallgat (gőgből!) és Zeitblom is be-beül vele az előadásokra, sokat foglalkozik a regény filozófiai értelemben a vallással, az ördöggel. Vagy teológiai értelemben, ha úgy tetszik, bár magával a teológiával kíméletlenül elbánik az örök humanista Thomas Mann, amikor kifejti, hogy hát nehezen tud komolyan venni egy olyan tudományágat, amelyik a józan ésszel annyira hadilábon áll, mint a teológia. Szóval ezekben a fejtegetésekben van egy nagyon erős gondolat, nevezetesen, hogy senki az emberiség ellen nagyobb bűnt nem követhetett el, mint Luther, amikor megreformálta az egyházat, és ezzel feltámasztotta, pedig mindenkinek jobb lett volna, ha hagyja magába zuhanni és tönkremenni. No, ezzel most nem akarok foglalkozni, majd később vagy a hozzászólásokban, mindenesetre a mostani olvasáskor ez volt az a gondolat, amin a legtöbbet töprengtem.
Amikor az ördögel folytat párbeszédet Leverkühn, kíméletlen igazságokat hallunk, és természetesen nem a magát illúziókba ringató Leverkühntől, hanem a sántától. Az egyik kedvencem a következő mondat: “Hogy mi a beteg, mi az egészséges, fiam, ebben a kérdésben sose engedjük át a nyárspolgárnak a döntést. Nyílt kérdés, hogy a nyárspolgár vajon szakértő-e élet és halál dolgaiban.”
A Doktor Faustusról szóló írások elsője ez, remélem még sok követi. Végezetül álljon itt egy hosszabb idézet arról, milyen is az a hely, ahova remélem, végül mégsem jutott el a mű írója, ahova remélem csak (némileg) fiktív hősét, Adrian Leverkühnt küldte:
“Mert ez a poklok titkos öröme és biztonsága, hogy el nem árulható, biztonságban s rejtve marad a nyelv elől; csak éppen van, de sose kerülhet az újságba, a nyilvánosságra, egyetlen szóval sem hozható az emberek bíráló tudomására, és az afféle szavak, mint >>földalatti<<, >>verem<<, >>vastag falak<<, >>hangtalanság<<, >>feledés<<, >>menthetetlen<< gyenge szimbólumai csupán a valóságnak. Bizony, kedvesem, szimbólumokkal kell beérnünk, ha a pokolról szólunk, mert ott mindennek vége van, nemcsak az áruló szónak, hanem egyáltalán mindennek, sőt ez legfőbb és legelső jellemzője, ezt kell elsősorban közölni, s ezt tapasztalja elsőbben az új jövevény is odalenn, s ez az, amit, hogy úgy mondjam, ép érzékeivel eleinte föl se fog, meg sem ért, mert a józan ész vagy az észnek ki tudja, milyen korlátozottsága akadályozza a megértést, egyszóval, mert ez hihetetlen, olyan hihetetlen, hogy bele kell sápadni, hihetetlen annak ellenére, hogy mindjárt köszöntésképpen rövid s tömör formában tudtára adatik, hogy >>itt minden megszűnik<<, minden irgalom, minden kegyelem, minden kímélet, midnenféle figyelembevétele a könyörgő, hitetlenkedő ellenvetésnek, hogy >>ezt csakk nem cselekedhetitek a lélekkel!<< Megtörténik, megcselekedtetik, távol a felelősségre vonó szó hatósugarától, a hangszigetelt pinceveremben, mélyen Isten hallótávola alatt, és örökkön örökké.”
Kedves Falconom,
végre-végre elkezdünk hát a Doktor Faustussal is foglalkozni, ha úgy tetszik, az “ördöngös” művek alfájával és ómegájával, bár én azért a Mester és Margaritát is ugyanolyan nagyra értékelem mindazért, ami és amit nyújtani tud, tehát pont nem a “jófej” ördög miatt.
Egyetlen problémám a kritikádban használatos megközelítéssel kapcsolatban az, hogy (már megint) az ideológiát vetted elő a techné helyett, márpedig véleményem szerint a Doktor Faustus az alkotói folyamatok számos csínját-bínját árulja el, ha megfelelően tudunk közelíteni hozzá. De menjünk szépen sorjában.
Hogy hol van most Thomas Mann, nem tudom, de én is úgy gondolom, hogy jó eséllyel lehet odalent. Azzal viszont, hogy Leverkühnnel azonosítod, nem tudok egyetérteni. Tehát a kérdésre, hogy hol volt Thomas Mann életében, azt mondom, valahol Zeitblom és Leverkühn között, a két figurában tulajdonképpen saját személyiségének két végpontját írta meg.
A Leverkühnt író Zeitblomot író Thomas Mann ezzel a húzásával tulajdonképpen a fikció fikcióját valósítja meg, ami zseniális dolog, akkor is, ha Bulgakov is ugyanezt csinálta a Mester és Margaritában (Bulgakov-Mester-Jeshua), én ugyanis nem hiszem, hogy egyik is ismerte volna a másik művét.
Azzal a felvetéseddel, hogy Adrian lenne a kulcslyuk a német történelem tölgyfaajtaján, teljes mértékben egyetértek, viszont egész biztos vagyok benne, hogy ez csak egy a lehetséges olvasatok közül (techné-techné!).
Örvendetes, hogy eltöprengtél a mű teológiai vonatkozásain is, nadehogy Luthert az emberiség ellen elkövetett bűnei nevében azonmód máglyahalálra ítéled, az nincsen rendben. Te is tudod jól, hogy ami haldoklik, azt nem lehet feltámasztani, Luther tehát nem feltámasztotta, hanem legfeljebb megerősítette, “konfirmálta” az egyházat. Az, hogy neked vagy Thomas Mann-nak ettől égnek áll a haja, az már a ti magánügyetek, de hajlok arra, hogy Th. Mann sokkal nagyvonalúbban kezelte e kérdést, mint te, csak sajnos a Faustus teológiai fejtegetései emlékezetemben sokkal megkopottabbak, mint a tiédben. (Újra kéne olvasnom nekem is.)
Végezetül annyit mondanék, hogy ördög márpedig van, és jaj annak, aki vele cimborál, ezt ne felejtsük el.
No kérlek alássan. Az ideológia vs. technéről bővebben szólhatnál, nem tudom, mennyit ideologizáltam, csak írtam, ami hirtelen jött. Aztán természetesen nem azonosítom én egyikkel sem Mannt, sőt veled értek egyet abban, hogy személyiségének mintegy két végpontjai Zeitblom és Leverkühn, csak amikor azt a kérdést vetem fel, hogy vajon hol van Mann, helyénvalónak tűnt megadni neki a lehetőséget, hogy odalent — ehhez pedig semmiképp nem Zeitblomon át vezet az út.
Továbbá: nem volt szándékomban Bulgakov művét a Faustusnál kevesebbre értékelni. Viszont szerintem kell a jófej ördög, ha az ördög nem jófej, ha nem találod meg benne azt, ami miatt vonzó, akkor elront valamit az író — mint ahogy (teológia!) Isten is elrontott volna valamit, ha egy minden ízében utálatos és egy minden ízében tökéletes dolog közti választás lehetőségét adja csak meg. De a nagyok nem szoktak elrontani ilyesmit…
Még továbbá: hogy hajlasz arra, hogy Mann nagyvonalúbban kezelte a Luther-kérdést, az rendben van, de kérlek vedd figyelembe, hogy pont egy olyan gondolatról van szó, amire azt mondtam, hogy a leginkább eltöprengtem rajta, ígyhát hidd el, hogy csaknem szó szerint idéztem. Semmi nagyvonalúság. De majd előveszem megint, és szó szerint kikeresem, és rögvest beismerem, ha neked van igazad. És a legkevésbé sem magánügyünk, ha Mann írta, én meg nyilvánosan töprengek rajta
Update: megtaláltam a keresett részt.
“Hiszen az emberiség tagadhatatlanul szörnyű vérveszteségtől, iszonyú önpusztítástól kíméltetett volna meg, ha Martin Luther nem támasztja fel az egyházat.”
Beszéltünk arról, hogy érdemes lenne megnézni a neveket, ha már németül éppen nem tudunk olyan rettentő jól
No a wikin van egy szócikk a regényről, ott foglalkoznak ezzel is.
Leverkühn: merészen élő talán.
Serenus Zeitblom: hát a Sereneus az valami nyugodt vagy zavartalan, a Zeitblom az meg idővirág lehet, a kor zavartalan virága, nyilván ki lehet ebből okoskodni valamit, de eléggé valószínű, hogy a háttérből figyelő nyugodt krónikás szerepére utalhat.
Ha már a neveknél tartunk, van itt még egy érdekes dolog. Szerintem az ördöggel Adrian először Halléban, teológiai tanulmányai során találkozik. Van ugyanis a Schleppfuss nevű tanáruk (ami valami sántát vagy ilyesmit jelent). Ez egy egyetemi magántanár, aki pont akkoriban tanít Halléban, amikor Adrian ott tartózkodik, “hogy azután eltűnjön a színről — magam sem tudom, hová.” Hosszan számol be ezekről az előadásokról Zeitblom, de a lényege valami olyasmi, hogy ez a Schelppfuss volt a legjobb előadó az egész egyetemen, a téma pedig a vallés pszichológiája, ami Mann szerint alkalmassá teszi a teológiát arra, hogy feltétlenül démonológiává váljon. Persze ha nem is mondhatjuk ki egyértelműen, hogy itt bizony maga az ördög tanított teológiát egyetemen, a furcsa, sötét alak a sántaságával meg azzal, hogy jön és megy, eltűnik mint a kámfor, és csak épp addig van ott, amíg Adrian, mindenképpen gyanús, főleg ha hozzávesszük a következő mondatot, ami mintegy a lényege lehet előadásainak:
“Szerinte tehát mindez, minden gonoszság, sőt maga a Gonosz, Isten szent létének szükségszerű folyománya, elkerülhetetlen velejárója; mint ahogy a bűn sem áll meg magában, hanem az erény bemocskolásából meríti gyönyörűségét, nélküle gyökértelen volna; más szavakal kifejezve: a bűn a szabadság élvezetében áll, mármint a bűnözés lehetőségének élvezetében, ez pedig benne foglaltatik magában a teremtésben.”
Karácsony van, így mára elég a Sátánból ennyi.
Na írsz itten sok jó dolgot, úgyhogy reflektálok is azonmód.
1. Az ördög nem jófej, legfeljebb annak mutathatja magát. (E kijelentésem axiomatikus.)
2. Nem mondom én, hogy kevesebbre értékelnéd Bulgakov művét, csupán azt, hogy talán nem arra figyelsz, amire kéne, mert úgy tűnik, egyenlőségjelet teszel a Mann ördöge és a Bulgakové közé. Pedig Bulgakov ördöge nem annyira gonosz, sőt tudomásom szerint itt jelenik meg először az ördög, aki szükségszerűségből jócselekedetet is elkövet. Menny és Pokol Bulgakovnál nem szemben állnak egymással, hanem kiegészítik egymást, Th. Mann-nál viszont ha egyszer eljön érted az ördög, ne is álmodj róla, hogy majd egy idilli kis kunyhóban várhatod be az öröklétet.
3. Luther: “Hiszen az emberiség tagadhatatlanul szörnyű vérveszteségtől, iszonyú önpusztítástól kíméltetett volna meg, ha Martin Luther nem támasztja fel az egyházat.” — Jó lenne tudni, ki mondja ezt kinek, de van egy olyan sejtésem, hogy az ördög Adriannak, amikor megjelenik neki Itáliában. S ha így van, tudjuk be annak, hogy ugyan mi mást is mondhatna, hiszen azért ördög, hogy ilyeneket mondjon.
4. Schleppfuss: nekem ez fel se tűnt anno, pedig nagyon úgy tűnik, hogy igazad van.
5. Akartam még írni az írástudók felelősségéről, meg hogy a Gonosz támadása ellen nem sokra megyünk röpiratokkal, de ezt majd máskor.
Nem akarok már sok felesleges kört futni, de a vita az fontos.
Nem hiszem én, hogy olyan nagy a difi a két zseni ördöge közt. Csak az egyik Mann, a másik meg Bulgakov.
1. Axiomatikus vagy sem a kijelentésed, az én értelmezésem szerinti jófej az tipikusan az ördög lehet. Jockey meg ezek.
2. Ha valaki szükségszerűségből elkövet jócselekedetet is, az már nem annyira gonosz? Ezt gondoljuk csak át… Ha nem tud mást tenni, akkor édesmindegy, mit csinál. Ami számít, az az, amit önként tesz. Az pedig Woland mesternél se akármi
3. Senki nem mondja senkinek, végképp nem az ördög Leverkühnnek, a narrátor vagy hogy is mondjam, leginkább maga Mann, és nem is Zeitblom elmélkedik imigyen, magában hogy úgy mondjam.
The show must go on.
A felesleges köröket valóban hagyjuk inkább, az elkövetkezendő időben elolvasom újra a Doktor Faustust, meglátjuk mit hogyan látok benne most, a férfikor hajnalán. A labdát azért még visszadobom…
1. Én azt mondom, hogy az ördög valós természetét illetően gonosz; megjelenését illetően persze lehet kellemes vagy “jófej”, hiszen valami olyat és és úgy kell felvillantania, hogy látszólag megérje elfogadni azt. Ha nem lenne gonosz, akkor nem lenne az ördög, hanem valami más. Nem tudom, te is így érted-e, ha igen, ugyanarról beszélünk.
2. Meggyőztél. Bulgakov ördöge valóban nem tud mást tenni, odafentről kapja a parancsot, hogy azt tegye a Mesterrel és Margaritával, amit tesz. (Zárójelben mondom csak, hogy nekem úgy tűnik, Woland őszintén megkedveli Margaritát — vagy azért, mert boszorkány volt a dédanyja, vagy azért, mert francia, már nem emlékszem, mindegy is, a kettő nagyjából egyremegy. Szóval mintha Woland nem úgy akarná Margaritát, mint a Mann ördöge Adriant: áldozatként, saját megsemmisítő uralma alá hajtva, hanem inkább szeretne valami jót vagy legalábbis kevésbé rosszat tenni vele, érte. Ezt itt most be is fejezem, gondold át és reflektálj rá.)
3. A Mann-Zeitblom vs. Luther kérdés problematikájával való foglalkozás megkopott emlékeimre támaszkodva felesleges és lehetetlen feladat. Napoljuk el egyelőre. Lutherről pár éve készült egy film különben, de kötve hiszem, hogy olyan figura lehetett, mint a réveteg Joseph Fiennes szerzetesi csuhában, és azt is, hogy egyetlen búcsúcédula döbbentette volna rá a sundabundaságokra.
A Faustust meg pár Luther életrajzot dafke elolvasok majd, akkor is, ha úgy gondolom, kezdünk elmenni teológiába a művészet helyett.
No, hát az kit zavar? Ha most ez megy, akkor ez. Reménylem lesz még itt más is, de Faustusszal-Mesterrel kapcsolatban aránylag adja magát a teológia, bár ez ilyen könnyed hogy úgy mondjam, a főszemét mindig érdekesebb. Lásd Jockey Ewing
Ami azt illeti, ez a Woland-figura valóban csípi a nőt. Hm… Kezdek összezavarodni, de legalább te is. Mondtam én, hogy a fejsze nagy fába vágása ez
Lutheres filmet láttad? Mert én nem, és eddig nem is gondoltam rá mint megnézendőre. Továbbá: ha nem is az ébresztette rá, hogy cédulán árulják az afterlife-ot, mindig azt hallottuk, hogy az valami bilikiborító hatással volt. Persze lehet hogy nem. Tanul az ember pár hülyeséget, amit évekig tömnek a fejébe, és ember legyen a talpán, aki le tudja rázni magáról az ilyesmit, és “a dolgot magát nézi”. Visszatérve a két ördöngös műre: kénytelen vagyok belátni, hogy valami különbség mégiscsak lehet, mert ahogy Mann ördöge elintétzi Adriant, abban valóban szemernyi kétség nincs, az vegytiszta. Felfoghatatlan igazából, és nem tudom, melyik a nagyobb bravúr: nem megérthető, “tökéletes” gonoszságot ábrázolni, vagy egy wolandi típust (akinél viszont igazából fogalman sincs, milyen motivációk vannak, sőt azt se tudom, a felülről jött parancs mennyire megfellebezhetetlen számára, erről világosíts fel, te emlékszel jobban arra).
És végül: mehetünk a techné felé, engem is érdekel azügyben is sok minden.
Most epp a Doktor Faustusrol irok es megprobalom szellemtudomanyi szempontbol megközeliteni.
Tud ehhez valaki hozzaszolni? Ötlet stb?
Köszi
Andräs
Kedves András!
Véleményem szerint csakis Ön tudhatja, pontosan hogyan szeretné megközelíteni a Doktor Faustust. Én azt tanácsolnám, próbáljon meg abból kiindulni, a regény miben tér el a többi Faust-legendától.
Jóllehet Thomas Mann regénye felfogható egyfajta tisztelgésnek Johann Wolfgang Goethe alakja és munkássága előtt, úgy gondolom, Marlowe drámájával összevetni és/vagy párhuzamba állítani jelen esetben talán célravezetőbb lenne. Persze ettől még nyugodtan belenézhet Rudolf Steiner munkáiba is.
Üdvözlettel:
Bendegúz