Remélem, megnyeri.

Hotel California [...]]]> Van egy baromi jó szám, amit annyiszor játszanak a rádiók meg az ember saját cd-játszója, hogy illene már megunni, de nem unjuk. Az Eagles Hotel Californiájáról van szó, akusztikus változatban, nem akusztikusban, mindenhogy szól állandóan, és mindig elgondolkodik az ember, hogy vajon mi mit jelenthet. Ehhez nyújt segítséget az alábbi elemzés, szerintem nagyon jó.

Hotel California elemzés

Gondolom, alapvetően az motiválta a fickót, hogy ha Axl hozhatta a maga dolgait a Chinese Democracy-val, akkor ő miért ne tehetné, s igaza is van. Korábban témáztunk már a Gunsról, meg arról is, ki mennyit tehetett hozzá a sikerhez, Falcon szerint Slash mindig is inkább csak ikonikus [...]]]> The flames burned out, still embers glow

Gondolom, alapvetően az motiválta a fickót, hogy ha Axl hozhatta a maga dolgait a Chinese Democracy-val, akkor ő miért ne tehetné, s igaza is van. Korábban témáztunk már a Gunsról, meg arról is, ki mennyit tehetett hozzá a sikerhez, Falcon szerint Slash mindig is inkább csak ikonikus figurája volt a zenekarnak, ami ellen én talán túl élénken tiltakoztam. Egy biztos, innentől azért már árnyaltabb képet kell kapnunk.

Valami olyasmi a történet, hogy Slash úgy érezte, neki is ki kellene adnia már egy albumot, melynek zenei világát saját emlékeiből és az elmúlt évek benyomásaiból alakítja ki – ha úgy tetszik, az érett Slash szerint a zene és a világ. Énekelni viszont nem akart (állítólag nem is tud), ezért ismerőseit és barátait hívta meg, hogy egy-egy dalát felénekeljék, igyekezett az előadók személyiségét is valami módon belefoglalni a nótákba, aminek egyes esetekben az lett a vége, hogy Lemmynek például egy Motörhead-dalt írt, M. Shadowsnak egy Avenged Sevenfoldot, Cornellnek meg egy Audioslave-et, és hát Ozzynak sem éppen nirvanásat (bár ott kevésbé egyértelmű, ki írta kinek, az már inkább, ki mit üzen kinek). Amúgy ez szerintem nem baj, mert hát mit csinált volna, áriákat énekeltet velük? Inkább az zavart, hogy olykor eléggé „slágeres” lett a dal, Slash mintha szándékosan nem mert volna elszakadni a közepesen érdekes, viszont jól bevált riffektől. A nyávogások ellenére (a velünk élő Axl?) az előadók végig túl illedelmesnek tűnnek, süt az egészből a nem villogok haver, ez a te bulid-hozzáállás, persze lehet, hogy mindez a hangmérnök műve, aki kicsit túlvezérelte a hangszereket az éneksáv kárára.

A meghívottak közül szerintem mindenki hozza a kötelezőt, Fergie meglepett, mert érzi a rockot, bár úgy tűnt, néha nem teljesen biztos benne, nem a Black Eyed Peas-ben van-e. Régebben flatoutozás közben mindig lementem a pályáról, ha megszólalt a Wolfmother, Andrew Stockdale fogorvosi fúróhoz hasonlatos fejhangja ellenére is a By the Sword az egyik legjobban sikerült dal az albumon, látszik, hogy Slash szívének legmélyebb üregeit a blues-rock tölti ki, Stockdale meg abszolút partnerként viselkedik, és ez itt jól is veszi ki magát.

Alapvetően tehát ez egy hallgatható album, meglátjuk ráver-e a Chinese Democracy-ra, mindenesetre beszédes, hogy nem kis előadók működtek közre a lemez elkészítésében. Ahogy hallgattam a cuccot, úgy éreztem, Slash egy egyszerű és tehetséges faszi, aki minden kisebb-nagyobb sikere ellenére borzalmasan el van anyátlanodva, és ezen az ágy végében tartott gitár sem igazán segít. Eléggé hiányozhat neki a Guns, talán még Axl is, mint amikor az ember az első szerelmére gondol, de Slash mintha szívesen kezdené újra, ha lehetne, minden szomorú dühe ellenére:

I see things very black and white. That’s just me. And that doesn’t necessarily mean that that’s right. And he sees things in a very colourful kind of way, and I can’t really knock it, ’cause that’s just him. So I try not to sit there and say derogatory things about his personality, because it’s his personality that makes him so fucking great, and just difficult to deal with.

Reméljük, Axl is megenyhül előbb-utóbb, mert jó volna látni egy Guns ’N Roses koncertet még, mielőtt teljesen, minden nagyszerű és szerethető produktumával együtt kimúlik a rock.

Hogy Leonard Cohenről mit érdemes vagy kell tudni, nem [...]]]> Meghódította, most először Pestet…

Amióta leégett a Sportcsarnok és felépítették újra, sorra szervezik a jobbnál jobb koncerteket, előadásokat, én magam voltam vagy 4-5-ször, és nem sokszor csalódtam: ha azt mondom, hogy Eric Clapton hűvös, nettó előadása tetszett nekem a legkevésbé mind közül, nem hazudok. És tegnap jött Cohen…

Hogy Leonard Cohenről mit érdemes vagy kell tudni, nem tudom. Ami nekem a legfontosabb talán, hogy nincs még egy ilyen fickó. Olyan szövegei vannak, hogy elájulok, a zene is rendben van, a hangja különleges, és az egész úgy össze van rakva, hogy nincs mit csodálkozni az évtizedek óta tartó töretlen sikeren, sőt, kult-státuszon. Amikor a (majom) kritikus azt írta Zoránról, hogy életművének egyetlen értékelhető darabja a Cohen-feldolgozás Volt egy tánc, természetesen nem mondott igazat, de a figura súlyát jól érzékelteti.

Szóval fél 8-ra meghirdetett koncert volt ez, és negyed vagy fél órával később el is kezdődött, ami ugye elég komoly dolog, nem szokás 10 ezres arénákban ilyen udvariasan viselkedni, pláne a színpadon nem, de hát szerencsére ez a legelhanyagolhatóbb különbség Cohen és Madonna közt. A kezdéshez tartozik még a Dance me to the end of love, és minden előzetes félelmem, mely arra vonatkozott, hogy koncerten Cohen nem lehet olyan jó, mint a szobában cd-ről, egy csapásra elmúlt. Állt az úr a színpadon, minden felhajtás meg übercsoda színpad nélkül, zseniális zenészekkel, énekesekkel körülvéve, és előadta a legnagyobb slágereit, de olyan alázattal, hogy megint megértettem, miért jó dolog élőben hallgatni valakit.

A koncert a rövid szünettel együtt volt vagy 3 órás, és tulajdonképpen egy Best of örömzene volt az egész. Amire mindenképp szeretnék kitérni, az a szólógitáros, vagy szólópengetős spanyol ember. Elképesztő volt, amit művelt, vagy ahogy a mögöttünk ülő kellemetlen hangú szőke hölgy rögtönzött telefonos beszámolójában említette: “valami olyan szinten félelmetes a történet, hogy iszonyat“. Köszönjük, Emese. Amúgy igaza volt, az egész hangosítás, meg minden, ami zene, felért Cohen egyebekben megmutatkozó művészetéhez, és egy olyan kerek élménnyel lettünk gazdagabbak, amit nagy kár lett volna kihagyni.

And Ill dance with you in Vienna
Ill be wearing a river’s disguise
The hyacinth wild on my shoulder,
My mouth on the dew of your thighs
And I’ll bury my soul in a scrapbook,
With the photographs there, and the moss
And I’ll yield to the flood of your beauty
My cheap violin and my cross
And you’ll carry me down on your dancing
To the pools that you lift on your wrist
Oh my love, oh my love
Take this waltz, take this waltz
Its yours now. Its all that there is.

Ez a szöveg mindenképpen az egyik kedvencem a Take this waltz-ból (ami azért nemcsak Zorán egyik legnagyobb sikere, hanem a Cohen-életműben is komoly helye van, sőt a Lorcáéban is), de nem ezért másoltam ide, hanem azért a finom, mégis, szinte botrányosan erotikus jelenetért, amit ezzel a résszel csináltak a színpadon, főleg hogy “My mouth on the dew of your tighs“, kb. “Ajkam combod/öled harmatát issza”. Áll a 75 éves Cohen, szemben vele két fiatal, csinos hölgy, és egymásnak felelve éneklik ezeket a részeket, de olyan arckifejezéssel, hogy hujuj… És helye volt a dolognak, Cohen ezekbem a pillanatokban sem lépett ki az idős úriember szerepéből, hanem inkább felvillantotta azt, amit a szövegeiben is imádunk: tudja, mi az élet, mélységeit, magasságait egyaránt ismeri, és sosem átallja megénekelni — vagy éppen megmutatni. Zseniális megoldás volt, színházba illő produkció, mint ahogy az egész koncertre elmondható, hogy több volt, mint amit egy ekkora közönséget befogadni képes csarnokban csinálni szoktak.

Jaj, és a Boogie street, Sharon Robinson előadásában… Hát az csúcs volt, ide is teszem gyorsan, azt hittem elájulok már tényleg, minden 20 percben jött valami egészen különleges előadás, ami ha lehet, kiemelkedett a többiből.

Bírtam, hogy nem erőltette ezt az idétlen, egy betanult mondatot tudok magyarul, és elmondom-dolgot, de olyat pl. csinált, hogy az egyik szövegbe belecsempészte Budapestet, és akkor tapsoltunk nagyon. Az meg, hogy a Closing time után még rátett egyet, különösen jól esett. Nem véletlenül tapsolt állva 10 ezer ember hosszú perceken át a végén. Nagyszerű élmény volt, és végre kilépett ez az ember a cd-k steril világából, és bizony, sokaknál sokkal jobban megállta a helyét. Sok ilyet. És a végére hadd tegyem ide az én személyes kedvencemet, ennek a számnak akkora szövege van, hogy ha nem lenne egy igazán jó magyar verziója, megpróbálnám megcsinálni.