Kérem szépen: semmilyen. És szerencsére ma Magyarországon vannak olyan tevékenységek, melyekhez nem kell semmilyen végzettség vagy engedély. Ezek – nyilván – általában az olyan dolgok, amiket ha jól csinálunk, adnak valami pluszt, ám oly módon rosszul nem végezhetők, hogy azzal ártsanak. Ha egy műsorvezető nem okos, esetleg unalmas vagy bunkó, akkor – szerencsére – nem kötelező nézni a műsorát, és el van intézve. Szomorúnak tartom, hogy ezt ma Magyarországon le kell írni, márpedig le kell, mert egyszerűen úgy tűnik, hogy polgártársaink egy jelentős részének a fejében még torz képek (emlékek?) élnek olyan alapvető dolgokról, mint – patetikus vagy sem – a szabadság. Igen, ez a szabadság: hogy Horváth Éva mondhat, amit akar, hogy a bíráló írhat róla, amit akar, aztán ha ezek közül bármelyik törvénybe ütközik – bizonyos esetekben elég szerencsétlenül kitalált törvénybe –, akkor sem a kommentelő dolga vagy kötelessége, hanem a rágalmazott joga és az állam kötelessége ezügyben eljárni.

Nézzük a másik példát: a Velveten volt egy szavazás, hogy melyik a nagyobb tahóság, igazolvány nélkül mozgáskorlátozottak számára fenntartott paroklóba állni, vagy ilyen igazolványhoz jutni jogosulatlanul. Nem tudom, mi volt a végeredméy, de amikor én láttam, az előbbi vezetett. Nem is tudom, hogy milyen ostoba szintre kellene süllyedni ahhoz, hogy a kettő közti óriási különbséget érzékeltetni lehessen. Az egyik egy bunkó dolog, a másik meg egy zsigeri, aljas, szemét – és sajons a kelet-európai országokra, így Magyarországra is jellemző –, reflexszerű akció a jogosulatlan előnyök megszerzésére. És a szörnyű az, hogy az emberek ezt – a papír hatalma! – jóvá is hagyják. Ilyen országban élünk, és mielőtt bárki rohanna a Modorosra feljelenteni, tudom, hogy ez ócska és elcsépelt szöveg, de a tény tény marad: attól még, hogy felháborodunk Hajdú Péter parkolási szokásain, egy adott pillanatban a Tesco parkolójában a roki helyeken jogtalanul álló autók száma igen nagy. Mert megengedjük, mert nem vetjük ki magunkból az ilyeneket, mert nem ciki ilyet csinálni. Ez a baj.

És akkor van a másik oldal: hogy Magyarország házmesterland. Hogy itt mindenki attól érzi jól magát, ha beleugathat, feljelenthet, mutogathat, lehetőleg a hatalom képviselői mögé bújva, de senki nem tesz semmit erkölcsi indíttatásból, magáért, az ideálokért. Ahelyett, hogy eddig bárki odament volna HP-hez és jól pofán veri, fényképek jelentek meg a neten, hogy íme, a rohadék megint mit csinált, és akkor mindenki fújol mindenütt – talán azok is, akik tudják, hogy nincs rá joguk, de szereztek okosba egy ilyen kártyát.

Van ebben az egészben, ha messziről nézzük, valami kelet-európai báj, kialakult bennünk valami reakció, amit nyugodtan hívhatunk kádári reflexnek. Ez nagyából  azt jelenti, hogy igenis van felettünk álló hatalom (kicsit konkrétabb, mint a hívőké), és az az által szabadon hagyott sávban mindent ér, kicsit hazavisszük a gyárból a cuccot, kicsit lógunk, kicsit magunk érjük el, hogy mindenkinek egyformán szar vagy jó legyen, leginkább úgy, hogy bemártjuk, visszarántjuk. Házmesterland.

És ez nem múlik, visszük tovább ezt a mentalitást, aki bírálni merészel valamit, arra gyanakodva nézünk, aki kiáll a jogaiért (mert mondjuk langyos a leves), az észjátszó majom sokak szemében ma is. Szerepeket gyártunk, dobozolunk, és ha valaki az egyik dobozból a másikba átnéz és megszólal, az ebben a rendszerben hibásan működik, és joggal szólunk a szerelőnek, hogy javítsa meg. Nem individuumok, akiknek joga van észrevenni a dolgokat és joga van megszólalni, hanem a rendszer keretei között, eleve meghatározott módon létező figurák: a megszólaló legyen a megszólalós dobozban. És aki ebbe nem akar vagy tud beleszürkülni, az még mindig deviáns, 20 évvel a szabadság eljövetele után. Nem szeretném túlságosan részletezni, különösen, hogy régebben már volt róla szó, de a nyelvtannácik is valahogy ebbe a kategóriába tartoznak, képesek lennének büntetést fizettetni egy sük-ért, mert azt nevelték beléjük, hogy a magyar nyelvben vannak abszolút “helyes” meg “helytelen” jelenségek.

Vagy nézzük a legutóbbi aránylag zajosabb dolgot itt a Faustuson: Sopotnik Zoltán nyilatkozatait a pozícióról, illetve azt a sunyi magatartást, amit az állítólagos összeesküvés kapcsán tanusított. Képzeljük magunkat egy ideális országba (ahol pl. nem kell engedélyért menni kerekes székkel az Önkormányzathoz, mert senki nem áll oda jogosulatlanul az ilyen helyekre, ergo ha valaki ott áll, senkinek eszébe se jut, hogy nincs hozzá joga), és gondoljunk bele, hogy megtörténhetne-e az, hogy valaki, csak mert elismert író vagy költő vagy fogász, eleve olyan pozícióból szólal meg, ahol már igaza van. Egy ilyen nem létező világban nem fordulhatna elő, hogy a napiszarvers.blog.hu megszűnjön, mert bírálni merészelt. Ez, kérem, Magyarországon viszont (és a többi ilyen helyen) megtörténhet, ahol mindennél fontosabbak a – megérdemelt vagy kikönyökölt-kinyalt – pozíciók, státuszok. És még egyszer mondom, hogy a legszörnyűbb az, hogy ezt, úgy néz ki, igényeljük, mert adott esetben nekünk is milyen jól fog esni, ha a hivatal, a szerv majd jól megbünteti az ellenünk vétkezőket, addig meg igyekezzünk úgy viselkedni, hogy – és ez a lényeg – elkerüljük a házmesterek tekintetét. Hát a faszt, pardon my french.

No, van tehát egy Rózsink, akiről valamikor felröppent a hír, hogy diadalmasan kiderítették, kicsoda, akinek van kéznél gimnáziumi tankönyve, megnézhetné benne, szóba kerül-e egyáltalán ez a Rózsi, és ha igen, közlik-e az állítólagos megfejtést. Nézzük tehát a tényeket. Csokonai jól ismerte Földi Jánost, leveleztek is, az úriember valójában mentora volt, első felismerője a zseninek. De volt egy felesége, akiről igen keveset tudunk, de szeretjük úgy elképzelni, mint egy csinos, kikapós menyecskét. De vigyázzunk, mert ez pl. nem tényszerű. Lehet persze, hogy akik Földi János életrajzával foglalkoztak behatóbban, azt mondják, hogy bizony ez igaz. Én mindenesetre nem tudom. No de, hogy most már közelítsünk a az igazán szaftos téma felé: Földi János írt egyszer egy elevelet Csokonainak, hosszú levél, semmiképp nem volna az egyik legérdekesebb darabja a levelezésnek, ha nem volna a margón illetve a levél alján egy hozzábiggyesztett néhány mondatos megjegyzés, mely az ugyanezen kéz által megcsillagozott – a levélben fentebb említett – Vályi Kláráról szól (akit Csokonai ifjabb korában ismert és mondjuk úgy, udvarolt neki, bár nagyon úgy tűnik, ez igazán csak barátság volt). A margón a következő áll: „Más képpen Vájdki Klára”

Alant pedig ezt látjuk:

“Én pedig most egyszer sebejimből meg gyógyúltam, de nem is kívánom ám, hogy az Ötsém Uram többször meg bárdolyon, elő fel serkenéskor!”

A feltételezés az, hogy ez a Földiné ura még el nem küldött levelét megkaparintván jól odaszólt az őt régebben „megbárdoló” Csokonainak, mivel Vályi Klára nevére fellobbant benne a féltékenység, sértettség. Innen ered az az elképzelés, hogy Csokonai ismeretlen Rózsija nem más, mint a – versírásban tehetségtelenebb – mentor felesége. Nem semmi dráma, és valóban olyan jól hangzik, hogy szeretnénk azt hinni, hogy igaz. De sajnos később kiderült, hogy valószínűleg mégsem igaz, legalábbis vannak olyan írásszakértői vélemények, melyek kizárják, hogy a megjegyzések írója és Földi Jánosné ugyanaz a személy lett volna, illetve nyelvtörténészek nem találták nyomát annak, hogy a „bárdol” ige azzal a jelentéssel bírt volna, amit ez a feltételezés tulajdonít neki. Egyik sem bizonyíték, főleg, hogy korábban egy másik írásszakértő éppen azt állapította meg, hogy bizony Földiné írta, de legalábbis írhatta. Ehhez csak annyit, hogy remélem, sose kerülök olyan helyzetbe, amikor írásszakértői véleménytől függ, lecsuknak-e.

Mindesetre jó kis bonyodalom, érdemes tudni róla, mert ha valami, ez mindenképp bebizonyítja, hogy ez az egész irodalomtörténetesdi nem mindig száraz és csak a “szakembernek” érdekes téma. “Megbárdol”… nyelvötrénészek ide vagy oda, szerintem simán azt jelenti. És szerintem meg is bárdolta a menyecskét valamikor. Remélem

amúgy ma taliztam1ik valaha volt legjobb bnömmel..:))))))))))))))1ütt sétáltattunk ebet…tök jo volt,m már naon rég nem taliztunk,m sok balhé volt körülöttünk,m még tacsko-korunkban1ütt jártunk partizni minden7végén és naon ott vtunk a joba…:))))))))))))))))))) hát minden este //nagyképüség nélkül állithatom,h// +volt a legalább 6-7pasi,aki beprobálkozott…oan jo volt,m a mai napig ö az1etlen ember akivel q*va jot lehet bulizni…

Ilyet még nem csináltam, TANULOK vazze (jah + be vok baszva), ilyenkor nem tanulok, de amúgy muszály m repülök az 1etemről!

Tény az is, hogy az ilyen és az ezekhez hasonló eszmefuttatásoktól a hideg rázza az embert, de hogy vajon egyetlen és kikerülhetetlen következménye-e a magyar nyelv “elsatnyulása” a fentebb szereplő jelenségeknek, az azért vitatható. (Gondolom, vannak olyanok is, akik számára viszont egyértelmű.)

Jó, persze, rendben: az új idők új dalnokai nem ismerik a szóösszetétel szabályait, ezért “új” összetételeket “alkotnak”, az ly/j közötti különbséget sem érzik igazán (meglehet, nincs is ), a múlt idő jele pontos használatának kívánalmai  is ködbe vésznek előttük — ezek szintén makacs tények. Viszont elég makacs tény az is, hogy az efféle nyelvhasználat még mindig elsősorban a fiatalokra jellemző, s mint ilyet, tekinthetjük akár rétegnyelvnek is. Rétegnyelvnek, mely használatának módja által is információt közöl használójáról. Persze ha így is teszünk, talán akkor sem menthetjük fel  az “elkövetőket” teljes egészében az igénytelenség vádja alól. Mert az a bizonyos öltöny akkor is kell a szekrénybe.

Sok baj van a nyelvműveléssel, ez nem újság. Hogy mi vele a baj, az vérmérséklettől függően megfogalmazható sokféleképpen, sőt valójában még az az álláspont is védhető, hogy többet használ mint árt. Én persze nem értek egyet ez utóbbival, de ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy miként művelik vagy gondolkodnak erről egyesek, nem pedig abban, hogy eleve rossz dologról van szó. Nehéz ügy ez, szerteágazó és sokszor ölti magára a hitvita-jelleget, végeláthatatlanul hömpölyögve, és az álláspontok jottányi közeledését sem hozva. Erről később. Ami fontos most, az az, hogy nem kevés baromságot igyekeztek-igyekeznek nyelvóvók keresztülhajtani, tűzzel-vassal akár. És ha ők azzal érvelnek, hogy ez megőrzi majd a nyelvet a nem tudom, mitől, akkor igenis szégyelljék magukat, hogy sok-sok olyat erőltetnek (és csepegtettek bele a sajnos eleve tekintélyelvű tanerő fülibe), amit ha sikerrel vittek volna véghez (és sajnos sokszor majdnem ez lett a helyzet), akkor aztán bejony hogy kiírtottak volna értékes, szép, kifejező, akármilyen dolgokat a magyar nyelvből. Ez tény.

Az egyik ilyen irdatlan dologról lesz itt szó, ez úgyis a sláger, legyintsük meg a gyerek fülit, ha azt mondja, fel van írva a táblára a házi feladat. Júúúúj. Felirták! Vagy felírta a tanárnő! Vagy valami! Mi a jóistenért, sírva-rimánkodva kérdezem? (Zárójeles: K.K. korábban boncolgatott művében én a magam részéről azt tartottam ennél a résznél szerencsétlen megoldásnak, hogy abban a formában, ahogy ő előadta, egész egyszerűen úgy hangzott, mintha valami homevideót néznénk, és magyarázná, hogy ippeg mit is látunk, én vagyok állva az ablak előtt (a többiek ülnek).)

Van tehát nekünk ez a szerkezetünk. Szenvedő szerkezet, halljuk kórusban kiáltani. Nem egészen. A szenvedő szerkezetet használó nyelvekből, mondjuk a latinból, úgy fordították ezeket, hogy “megmondatott”, ha pedig visszafelé, akkor:

Másodszor, a magyar -va, -ve igeneves kifejezéseket gyakran egész más kifejezésekkel kell megközelítően visszaadni latinul. Például: „Legyetek üdvözölve!” ‚Salvete!’; „Feledve nem lészen” (Pázmány) ‚Non erit in oblivione’ (= Nem lesz feledésben); „A folyó be van fagyva” ‚Flumen frigore constitit’ (= A fagytól beállt) stb.

Aztán ott van az, hogy nem a latin, hanem a német itten a vírusnyelv, jön, rombol. Egy parazita darázs.
Hát ez se igaz, ugyanúgy, ahogy az sem, hogy legújabban az angol miatt van ez (beszéltem határon túl született magyar anyanyelvűvel, aki szerint ott meg a román nyelv töri át a védműveket). A tény, hogy koronként és területenként változik az ok, ami ezt a furcsa betegséget előidézi nyelvünkben, komoly ember számára tulajdonképpen elég kellene legyen arra nézvést, hogy megmosolyogja ezt az egészet. Hogy mégsem teszi, annak oka pusztán annyi, hogy majdnem sikerre vitték ügyüket e szerkezet ellenzői, és tevékenységük káros hatásait a mai napig érezni. Egy iparosabb jellegű nyelvhasználó, ha igényes fordítást készít, le nem írja, hogy “a falra egy tábla volt akasztva”. A falra egy táblát akasztottak. Nevetséges. Kell a személytelen megfogalmazásra lehetőség. Nem érdekel, ki csinálta. A T/3 nem személytelen, ők, akárkik, csinálták. Hogy pontosan az legyen a dolog értelme, hangulata, amit én szeretnék, akkor nincs más megoldás, és nem is kell lennie.
Na nézzük ezt a germanizmust, mondjuk az angollal, mert éppen az az aktuális spion. Az ablak zárva van. The window is closed. Ez a closed zárvá-val egyenlő? Szó sincs róla. Inkább zárt-nak tükörfordítandó, köszönőviszonyban sincs a mi megoldásunkkal. Amikor azt a táblát látjuk, hogy “nyitva”, azzal mi van vajon? Az egy hiányos szerkezetű mondat, “nyitva vagyunk”, “az üzlet nyitva van”. Helyesen “kinyitották” volna, vagy mi a túró? Le a táblákkal, ami minden üzlet ajtajára fel van akasztva?
No, nézzük tovább. Hogy hát micsoda dolog ez, nem volt ez a szerkezet sose a magyar része, új, innen meg onnan jött. Nem igaz. Szepesy gyűjtéséből néhány:

“Jókai Kódex: „kinek mindenek valának megjelenve.”
Balassi Bálint: „Az versszerző neve fel vagyon jegyezve””, aztán később, ezeket már germanizmussal is lehet vádolni, németül legalábbis tudtak:
Vörösmarty Mihály: „Széles kalap van nyomva fejébe”
Petőfi Sándor: „Hol boldog évim följegyezve vannak”

Kínos.

Itt már csak egy dolgot szeretnék kiemelni, így is hosszabb a poszt, mint szerettem volna. Halljuk már az érvet, kaján vigyorral mondatik: “a macska fel van mászva a fára“. Aki nem szégyelli el magát már attól, hogy ilyen sületlenséget mond, és azt hiszi róla, hogy ezzel valóban érvelt, annak csak annyit mondhatunk: tud-e másik szerkezetet, megoldást a nyelvből, amelyre egyes igék, szavak alkalmatlanok, mások nem. Mondjuk ha azt mondom, “be kell fejeznem”, az rendben van, de az, hogy “be kell folyásolnom” (egyelőre) nincs rendben. Akkor tehát mi van? Azért, mert idiótán hangzik az utóbbi, már az előbbi is? Az ilyesféle bizonyítás a matematikában állja meg a helyét. Amit, egyébként, én pont emiatt szeretek.

És hogy ez mennyire valós probléma? Írjuk be a keresőnkbe, ha a Google az, hogy szenvedő szerkezet. Nekem ezt dobta ki. Angolul tanít, és pironkodik, hogy a The homework was written yesterday. mondatot csak A lecke tegnap meg lett írva. szerkezetben tudja lefordítani. Ezt sikerült elérniük a nyelvóvóknak ezügyben. Gratuláljunk nekik.

Tömören ennyit szerettem volna elmondani-elmásolni a dologról, még sokkal többet lehet, kérem, olvassa el mindenki Szepesy munkáját. 10/10-es.

Feltalálni olyasmit lehet, ami előtte nem volt. A kérdés tehát, hogy volt-e matematika azelőtt, hogy az első gondolkodó lény képzeletben formát adott volna neki. Nem vagyok matematikus, nyilván, de van egy csomó dolog, ami egyértelmű, pl. ha jobban utánagondolok, és négyzeteket rajzolok összevissza egy derékszögű háromszög oldalaira, előbb-utóbb belátom, a Pitagórasz-tételt. De azt hogy 10 / 0 egy orbitális hülyeség, azt sose látom be, legföljebb elfogadom. Miért nem végtelen az? Erre nehéz azt mondani, hogy olyan mint a két alma meg két alma. Szóval talán mégis feltalálták? Nem tudom. De érdekes.