Taskent az egy jó hely:
virágok, szép házak –
de Pestre mentél volna,
s most egy kicsit fázhatsz.

Szántó Judit visszaemlékezése szerint ez a vers ’32 nyarán született, József Attila két sakkparti között írta a Japán kávéház szivarfüstös zajában. Az irodalomtudósok pedig megpróbálták megkeresni a versben ábrázolt tájat és arra jutottak, hogy az Szabadszállás akkori külterületén lehetett, a versbéli tanyán lakott a költő halász nagybátyja. Szóval eddig van egy régi, meleg nyarunk, meg egy jó hideg telünk a versben, a nyári melegből egy téli táj képe bontakozik ki. Voltak olyanok, akik furcsállták ezt a szerintük összeegyeztethetetlen, furcsa kettősséget, amit a keletkezési körülmények mutatnak, de én azt hiszem, a megoldás itt éppen a sakkparti lehet.

Néhány évvel ezelőtt amerikai kutatók megvizsgálták a magyar nagymester, Polgár Zsuzsa agyát, és arra jutottak, hogy adott helyzetben a sakkozó a gyerekkorában megtanult millió szituáció közül választja ki az éppen megfelelőt, s mindezért agyában ugyanaz a terület felelős, mint ami az arcok felismeréséért. Tehát ugyanúgy vannak vonásai, karakterisztikája egy sakkpartinak is, mint az emberi arcnak. És ez akár igaz lehet egy vidékre, tájra is. Szóval bár furcsa, annyira mégsem meglepő, hogy József Attilának mondjuk rosálás közben pont a Holt vidék jutott az eszébe. Azt hiszem, hasznos lehet egy költőnek, ha tud sakkozni.

A Holt vidék a költő egyik kedvenc verse volt, népdal dallamára (Káka tövén költ a ruca…) írta ezt is, mint a Klárisokat. 8-8-3-as osztású, négy 8 szótagú szakaszt egy csonka sor követ. A strófák rímképlete a-a-b-b-x (c-c-d-d-x stb.). Minthogy időmértékes egységek (choriambus) is végig előfordulnak benne, nyugodtan mondhatjuk, hogy ez egy szimultán vers.

A vers tájleírással kezdődik, bár csak látszólag van a középpontban, a táj végig ott bujkál a költői képekben, ha úgy tetszik, József Attila erre alapozza a vers tartalmát, mondanivalóját. Nagyobb távlatok nyílnak itt meg előttünk (mező, pusztaság, lapály), mint például a Nyár esetében. Ha képzeletben odaállunk mi is és a költővel együtt szemléljük, amit lát, illetve láttatni szeretne velünk, kis idő után rájöhetünk, hogy egyfajta lélek nélküli szükségszerűségben zajlanak itt a dolgok: metaforák, megszemélyesítések vonulnak végig a versen, így elevenedik meg előttünk a látvány, mégsem áll össze végül szerves egésszé, a folyamatok mintha egymástól függetlenül történnének. A táj egyes alkotóelemei, bár személyiséggel rendelkeznek, nem vesznek tudomást egymásról. Aki itt elkezd gyanakodni, hogy talán valami másról lesz szó, annak igaza van (ez az egész táj-dolog tulajdonképpen egy nagy allegória), de ne szaladjunk ennyire előre, gyönyörködjünk nyugodtan a költői képek szépségében („Csattogó fagy itt lel mohát / s ideköti csontos lovát / pihenni”), és a költő nyelvi leleményében („lóg a káka / kókkadón a pusztaságba”). Egyébként horizontálisan ábrázolja a tájat, tél van, valószínűleg hideg is, de nem tudhatjuk, mennyire, kozmikus csönd ül mindenen, amit a táj rezdüléseinek hangja tör meg néha: ezt a költő hangulatfestő szavak (pl. kókadó káka, kotyogó csónak) használatával érzékelteti.

Tverdota György, a vers egyik nagy értője és elemzője szerint igen sok nyelvi transzformáció található benne (sőt szinte az egész vers egy nagy nyelvi transzformáció, mondom én): ha jobban megnézzük, a különböző mondattani szerkezetek eltolódását, átváltozását vesszük észre a strófákban. Ezt kiegészítik az olyan nyelvi devianciák, hogy a szilvás helyett szilvát ír, ami ugye egy-egy szilvafát jelent csak. (Én ezzel azért vitatkoznék, mert nem szokás a szőlőbe szilvást ültetni, inkább csak néhány szilvafát.) Bizonyos szempontból szűkszavúság jellemzi a verset, de ugyanakkor nyelvi bőkezűség is, Tverdota a következő nyelvi-retorikai alakzatokat említi: pleonazmus vagy tautológia (fönn a magas), figura etimologica (lapos lapály), oxymoron (sűrű csönd ropog) – ezekkel lehet csak igazán a dolgozatban villantani. Metrikai szempontból fontos lehet még, hogy „a csonka sor éppen mert magában áll, minden szakaszban nyomatékot kap, formai csattanója az adott strófának”, sok a játékos kiszólás (kukoricatábla szalad [be] csövestül), mégsem úgy, mint a Születésnapomra című versben, mert itt ezek sokkal komolyabb jelentést hordoznak, a költő egy letisztult, megkomolyodott expresszionizmus szolgálatába állítja eszközeit.

A fordulópont a versben akkor következik el, amikor szemlélődés közben a tanya kerül a szubjektum látóterébe: tulajdonképpen ezzel hozza be az embert a képbe (hideg világbavetettség vagy hideg világba-vetettség), egyfajta kontraszt alakul ki a táj aktivitása és az ember (parasztok) passzivitása között. Az érzékletes képek bizonyítják, hogy a Holt vidék végig társadalomábrázolás, de ezt a költő a 7. versszakig olyan finoman, alig tolakodón teszi, hogy szinte észre se vesszük, azt már inkább, hogy itt most nem a pörös szájú József Attila szól: csendesen, határozottan beszél és ábrázol, de amit látunk, az a megkérdőjelezhetetlen társadalmi-lírai valóság. Az utolsó szakasz egyfajta csattanó, hiszen megváltozik a nézőpont, megjelenik az uraság, persze inkább csak az utalás szintjén, mégis az egész addig bemutatott táj az azt dézsmáló kényúr alakjának rendelődik alá. Nincs kímélet, a „kis parasztoknak” szinte kizárólag a hideg, a félhomály és a nyomorúság csendje marad.

Ezért holt ez a vidék: csak az enyészet él meg rajta.

Zelk Zoltán: Párbeszéd

- Honnét, szomszéd?
- Ahol voltam, onnét!
- Mit evett?
- Eleget!
- Mi jót?
- Hernyót!
- Hány volt?
- Egy volt!
- És még?
- Kukacot!
- Mennyit?
- Hatot!
- Hát még?
- Legyet!
- Hányat?
- Hetet!
- Mást még?
- Pondrót!
- Sok volt?
- Nyolc volt!
- Jó volt?
- Jó volt!

Szél süívt, a kpau tráva. Lneg.
Elstutgotot, smia szaavk –
vétrelen gyálazat. Flé-csned.
A ktyua frabáka haarp.

A seküetk bnűe, lsztáik:
a gynege eőrest jtáiszk. –
Te állsz, vrász. Nem haogyd mgaad,

dhoos picnék mlyéén az óobr,
az idő kiréell. S aagyd
tköeléets gpé: dekódol.

Egyik kedvenc versem tőle a Boldog, szomorú dal. Meglepő cím: boldog is, szomorú is, dal is. Nevezzük nevén, ha ezt várják tőlünk: oximoronnak hívjuk azt, amikot egymásnak ellentmondó értelmű szavakat kapcsolunk egységbe. Ha nagyon villantani akarunk, akkor azt is mondhatjuk, hogy ez itt ilyen hármas oximoron, mert boldog vs. szomorú vs. dal. A dal márpedig nemcsak vidám leginkább, hanem arról ismerszik meg, hogy egynemű érzéseket fejez ki, itt meg elég hamar kiderült, hogy legalább két érzésről lesz szó. Úgyhogy ha a későbbiekben okos, ravasz címre akarunk példát, ezt nyugodtan elő is vehetjük. Vagy ha nem akarjuk bonyolítani, akkor legyen simán paradoxon, ami meg elvileg egymást kizáró gondolatok összekapcsolása. Szerintem azért nem paradoxon, mert nem csak címből áll, és a végére kiderül, hogy

…a vers valóban megfelel azoknak a követelményeknek, melyeket magával szemben támaszt. Nagyrészt felsorolja, hogy miért boldog. De még akkor is, ha először olvassuk, hamar átláttat minket a szitán, és tudatja velünk, hogy nem boldog ő, itt csak arról van szó, hogy miért is lehetne boldog. Vizsgáljuk meg egy kicsit, hogy vajon miből jöhetünk rá, hogy ezek a saját jelentésükön lényegesen túlmutató — elsődleges jelentésüket mintegy le is bontó — kontextusban szerepelnek. Én arra tippelnék elsőre, hogy a harmadik sor kérdése – Szivem minek is szomorítsam? — az, ami árulkodó lehet. Hiszen ilyet akkor szoktunk mondani, amikor valami nyilvánvaló veszteség ér minket, de tenni ellene úgysem tudunk, akkor meg minek rágódjunk rajta? De itt, kérem, nem erről van szó. Itt eddig csak az volt, hogy van kenyér, bor — erre mindjárt kitérünk külön is –, van gyermek, feleség, semmi olyan, ami egyáltalán felvetné az olvasóban, hogy valami baj van, és akkor derült égőbl szomorúság. Másképp nem is lehet magyarázni, minthogy eleve benne volt ezekben a szavakban, gondolatokban a bánat, és éppen az ellene való harc, mintsem a javak valódi elsorolása, és a velük való mintegy kérkedés az, ami az első két sorban történik. ÉS mivel válasz sehol sem jelenik meg — kivéve az utolsó 12 sort –, a hangulatunkon már nem javít semmi, köszönjük szépen.

Nézzük még meg gyorsan az első két sort, kenyér és bor. Ez a verseskötet címe is egyébként, és roppant beszédes. A krisztusi korba lépő költő, akiről általában az ateista felfogás valóban nem áll távol, éppen ezt a címet adta kötetének, a kötetnek, ami a szegény kisgyermek férfivá érésének kötete. Krisztus teste és vére, talán nem véletlenül jutottak eszébe éppen ezek a szavak. És ha már itt járunk, lapozzuk fel gyorsan a Hajnali részegséget is.

No, de mielőtt elkanyarodunk a tárgytól és végigolvassuk hirtelen Dezsőnk életművét, nézzük tovább ezt a verset. Jó sokáig sorolja még a javakat, és éppen ezzel a mennyiségi túlzással mintha azt érné el, hogy ezek az értékek múlandók, nincs bennük semmi, amiért érdemes. Van enni-innivaló, van meleg, pénz, siker, csillogás. De az az ember, aki ezt elsorolja, finoman, ironikusan, távolról szemléli mindezt, mert tudjuk már, neki semmit sem jelentenek — és az üzenet világos: annak, aki élni szeretne, és az életet valódi értékeiért élvezni, nem is jelenthetnek semmit. Figyeljük meg, ennél a résznél hányszor fordul elő a szó: “van”, ez később fontos lesz (egész pontosan akkor, amikor az egyetlen “nincs” ezerszer nagyob súllyal jelenik meg, és semmisíti meg a diót, mogyorót, az ezüst cigarettatárcát, sőt… Ne hallgassuk el, de a boldog családi életet is, a gyermeket és a feleséget). A sötétben, éjjel — már a borzasztó “De” után vagyunk! — szokásához híven gyötrődő Kosztolányi a családi élet békéjét, biztonságát is a hiábavaló örömök közé sorolja. Ez bizony csúnya leszámolás mindennel, ami a nyárs- — vagy nem is annyira nyárs- — polgár számára a boldogságot jelenti, jelentheti, és kimondja: ezek hajkurászása közben valamit — igazából nem tudjuk meg, mit — elveszített, nincs meg a kincs, és mintha a mennyekből is kitaszíttatott volna emiatt. Valószínű, hogy a költői hírnév, az embert túlélni akaró, de ebben megnyugodni képtelen művész szólal meg ezekben a sorokban. Vagy a múlt elvesztése, az ifjúság mindenképp-halála? Esetleg a boldogság platóni ideája, amit eleve lehetetlen megtalálni? Talán mindez együtt, és még talán sokkal több, amit a legnagyszerűbb gyűjtőszóval — kincs – ír le, ami minden mese alapja, és ami mindenkinek ugyanazt jelenti, mert nincs konkrét képe róla senkinek, vagy van mindenkinek: a vágyott valamit jeleníti meg, amiért érdemes — vagy ebben a versben érdemes volt, lett volna — küzdeni.

Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétöl öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
Telefonom, úti böröndöm,
Van jó-szívü jót-akaróm is
S nem kell kegyekért könyörögnöm,
Nem többet az egykori köd-kép,
Részegje a ködnek, a könnynek,
Ha néha magam köszönök még,
Már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
Tárcám van igaz szinezüstből,
Tollam, ceruzám vigan illan,
Szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
Langy téa, beteg idegemnek.
Ha járok a bús Budapesten,
Nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
Könnyekbe borít nem egy orcát,
És énekes, ifju fiának
Vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
Gyötrödve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.

VÖRÖSRÓKA

„Nem láttam ilyen uralmat.
Nem láttam mocskos
mosolyát, nem láttam a rókát.”

Sorompódat,
mint múltat a rák,
lassan lépi át.
Fehér a hasa,
átüt rajta a máj.
Vörös és fehér:
„már megint a kórház”,
de nem lesz rózsaszín

ez a találka,
ez a rianás.

Úgy mozog, mint te,
de unatkozik közben.
Veszettnek mondják,
vérdíj van a fején,
a te koronád.

Lassú vagy hozzá,
hát vermet ásol,
sötéten vág az ásó,
meg az eszed,
s magadhoz nyúlsz,
ahogy megy ki belőle
a meleg: legyőzted,
azt hiszed.

Hagyta, hogy örülj,
míg letörte a vissza-
pillantódat, s már érzed:
van olyan szintű fájdalom,
amiért te is eladó vagy.

Ritmikailag könnyű dolgunk van, ugyanis a költő nagyvonalúan eltekint az efféle kötöttségektől, és — belecsempészvén egy-egy adys kevert ritmust, meg kiugró időmértéket –, megint csak szélhámoskodik, és a teljesen felesleges soráthajlásokkal bűvöl el egy-két tarisznyást. Hölgyeim és uraim, kérem, ne dőljenek be az ilyesminek, mert ez egy nagy nulla, annyi történik, hogy valami titokzatos impulzustól vezérelve véletlenszerűen ütünk egy entert gépelés közben, és kész az enjambement, ha nagyon szerencsések vagy bátrak vagyunk, akár szó közepére is kerül, újabb elragadtatott kiáltásokra késztetve az állítólagos értő közönséget. Ha jó és hasznos és hatásos soráthajlást akarunk, vegyük elő az Anna örök című, sokkal kevésbé modern vagy a Hogy elérjek a napsütötte sávig című, ezerszer modernebb verset, és megértjük rögtön, hogy miért nevezhetjük bátran csalásnak az itt előfordulókat. Úgy gondolom, hogy a formáról, ami nincs, ezúttal ennyi elég is.
Következzen a Vörösróka másik agyonajnározott dolga, a szimbólum. Dicséretes törekvés, hogy annyira szeretne valaki hapax legomenont csinálni, hogy egybeírja, hogy vörös róka és kinevezi szimbólumnak, de itt megint csak valami átverés van, mert Ady legalább adott valami tartalmat minden ilyenjének, és hogy, hogy nem, ezek tényleg szimbólummá váltak. Értem én, hogy a róka is az akar lenni, sőt talán az is, valami logika szerint viszi végig a költő a versen a dolgot, de valami valahol elsiklik, és ahol teremtenie kellett volna (az olvasó gondolatai közt), ott csak zavart hagy, furcsa fintort, és az örömöt, hogy nem ismerősünk írta és mutogatta nekünk boldogan, mert ciki azt mondani, hogy “érdekes” valamire, ami egy kalap szar, de megbántani nem akarjuk a szerzőt. Zavart hagy, mert nem tudjuk végül is, hogy miről van szó, nem tudjuk, kicsoda-micsoda akar lenni a róka, mi a viszonya a világhoz meg hozzánk, nem érthető a az egyes szám második személy, mert önmegszólításnak összességében nem tűnik, kivéve tán a végét, de akkor meg micsoda az elején az az idézőjeles rész? Nem tudom, van-e értelme tovább vacakolni ezzel az egésszel, mert egész egyszerűen értelmetlen, és csak faszrágás, nevetséges belemagyarázás az egész, amit ez a vers kaphat, annál meg tényleg vannak sokkal jobbak a mai palettán. Hogy az utolsó strófában található, nem jól sikerült kifejezéssel éljek: ez az egész olyan szinten fáj (csendül az ember füle a gimis lányok szófordulatától), hogy nem lehet elmondani — eladni pláne, arra jók az egyéb összegek, de az már egy másik történet, és még a végén a faustus.hu is bezár, ha milliókról meg ilyesmikről merünk írni.
Akárhogyan is, a Vörösróka tele van fraktúrával: a grammatika és a tartalom szintjén is. Pollágh több szólamon akar beszélni, de ellentétben Bach-hal, ezek a szólamok nem érnek össze, nincs bennük semmi közös, sőt még olyan pillanat is csak elvétve akad, amikor képesek egymás mellett futni. Amit látunk-olvasunk, az messze nem a fúga művészete, csak valami gyenge szélhámoskodás a szólamokkal a posztmodern fogalmának égisze alatt: a szerző azt próbálja bemesélni nekünk, hogy a hibák tulajdonképpen erények. S ha fentebb a cellule-t emlegettük, változtassuk inkább szobafogságra, mert komoly ember nem ír ilyen verset, a hang, mely szól hozzánk, egy elkényeztetett gyereké, akinek fáj, hogy megpofozták, amiért gyufával játszott.

(Falcon,
hozzáfűzött, szerkesztett és egyetértett: Bendegúz)

Nincs hazafias művészet, mondja Goethe, kinek nevében s talán alkatában is benne rejlik a gótika, és valóban, annak ellenére, hogy Villon középkori és francia, meglehetősen egyetemes is. Azon kevesek egyike, akik megértették, mi lehet a szerepe az irodalomnak, pontosabban az író embernek. Megértette, hogy a trubadúros szépelgés (már) nem vezet sehova, élet nélkül nincs irodalom se, bár talán túl messzire ment mindkettőben. Az irodalomtörténet szépíti, amit lehet, de ne feledjük, többek között rablógyilkos volt, aki feltehetőleg tüdőbajosan halt meg az út szélén (de ezt se tudjuk biztosan), s legkirívóbb-legkihívóbb verseit egy kurváról írta.

Egy szó mint száz: Villon jól értelmezte szerepét, meglátta miről és hogyan kell írni, s ez minden korban, de manapság különösen dicséretes. A pusztulás szélén csodáljuk hát csendben zsenijét, ami lényegest és sallangot egyaránt megmutat nekünk, nemcsak az irodalomban, de az életben is. Metafizika.

François Villon: Ellentétek

Szomjan halok forrás vize mellett;
tűzben égek és mégis vacogok;
parazsas kályhánál vad láz diderget;
hazám földjén is száműzött vagyok;
csupasz féreg, díszes talárt kapok;
hitetlen várok, sírva nevetek;
az biztat, ami tegnap tönkretett;
víg dáridó bennem a bosszuság;
úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
befogad és kitaszít a világ.

Nem biztos, csak a kétes a szememnek
s ami világos, mint a nap: titok;
hiszek a véletlennek, hirtelennek,
s gyanúm az igaz körül sompolyog;
mindig nyerek, s vesztes maradok;
fektemben is fölbukás fenyeget;
van pénzem, s egy vasat sem keresek;
és reggel köszönök jó éjszakát;
várom, senkitől, örökségemet;
befogad és kitaszít a világ.

Semmit se bánok, s ami sose kellett,
kínnal mégis csak olyat hajszolok;
csalánnal a szeretet szava ver meg,
s ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott,
barátom, aki elhiteti, hogy
hattyúk csapata a varjú-sereg;
igazság és hazugság egyre-megy,
és elhiszem, hogy segít, aki árt;
mindent megőrzök s mindent feledek:
befogad és kitaszít a világ.

AJÁNLÁS

Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
Lázongva vallok törvényt és szabályt.
S most mi jön? Várom a pályabéremet,
mert befogad s kitaszít a világ.

(Szabó Lőrinc fordítása)

provided by flash-gear.com