A minap Marcell belinkelte bizonyos G. PhD dolgozatát, ami a Modorosblogon olvasható (itt és itt). Nevezett puncológus, egy. tan. seg. Varró Dániel költészetének bizonyos specifikumait igyekezett górcső alá venni, több-kevesebb sikerrel ugyan, de azért mindenképp postot érdemlő módon. Ha benne vagytok, danizzunk már egy kicsit, mert ahhoz még túl fiatal, hogy bekerüljön [...]]]> Vitát akarok.

A minap Marcell belinkelte bizonyos G. PhD dolgozatát, ami a Modorosblogon olvasható (itt és itt). Nevezett puncológus, egy. tan. seg. Varró Dániel költészetének bizonyos specifikumait igyekezett górcső alá venni, több-kevesebb sikerrel ugyan, de azért mindenképp postot érdemlő módon. Ha benne vagytok, danizzunk már egy kicsit, mert ahhoz még túl fiatal, hogy bekerüljön egy kvázi irodalomtörténetbe, ahhoz viszont már eléggé befutott, hogy egyáltalán ne foglalkozzunk költészetével.

Ami tény, hogy homo ludens. Abban viszonylag mindenki egyet ért, hogy létünk egyik fő célja ez lenne, mégis általában megragadunk a homo laborans szintjén, és nagyon keveseknek adatik meg, hogy játszva tehessék meg mindazt, amit csak akarnak. Gyanús, hogy alapjában véve ez fáj G. PhD-nak is. Mert Varró Danin kívül nem sok kortárs magyar költőről tudok, aki megél a költészetből, akarom mondani, elég nagy felvevőpiacot mondhat magáénak, jelentsen ez őszinte érdeklődőket vagy hírnévre gyűlő kultúrsznobokat. A többi szépreményűnek pedig maradnak az innen-onnan ellopott órák és a tudat, hogy egyszer mégiscsak meglesz ennek a jutalma. De ne kalandozzunk el túlságosan, a laborans tehát beszólt a ludensnek, nem új jelenség: idegesíti a hangyát a tücsök zenéje.

A lényeget a végére tartogatom, úgyhogy előtte Szívdesszert. A kifogásolt arany betűk meg a cím eléggé hatásvadásznak tűnnek, de gyanítom, mindez a kiadó műve. Meglehet, Varró Dani az elmúlt pár év termését gyűjtötte egy kötetbe, és kizárólag a Magvető Art Design Managerének köszönhető ez a kedvesen csöpögős külső. Dani munkamódszerét és az élményanyag mennyiségét/minőségét tekintetbe véve ez tűnik a legvalószínűbbnek. További magyarázat helyett álljon itt egy vers: minden komolytalansága mellett is komoly. Pláne, ha párba állítjuk az egyik blogban lehozott szerelmi sztorival, aminek főszereplője eléggé hajaz Danira. Azonban pletykára hivatkozni meg életrajz felől közelíteni (már) amúgy sem menő, úgyhogy hagyjuk is.

Amiben viszont teljes mértékben egyet értek G. PhD-val, az Varró Dániel modoros kritikai fogadtatása. Bocsássa meg nekem a világ, de nem kezdtem újabb példák után kutatni, ezért azokra támaszkodnék, amiket a szerző említ cikkében.

- mindent kifigurázó játékosság
- rímzsonglőr
- játszi könnyedséggel bújik bármely nagy magyar alkotó bőrébe
- költészete dialogizál a teljes magyar lírai korpusszal
- a legkülönbözőbb versformák, poétikai alakzatok, valóságszemléletek, beszédmódok és stílusok bravúros művelője
- líráját a formaérzékenység és a visszafogottság egyszerre egyéníti; vagyis Varró Dánielnek nemcsak „lelke van”, de versalkotó talentuma is

Nem kertelek tovább, kimondom, ami már egy ideje motoszkál bennem: ezekből nem derül ki, hogy miért is olyan rohadtul egyedi a Varró Dani és nekünk miért is van szükségünk rá. Inkább úgy tűnik, mintha a szerző azt a feladatot kapta volna, hogy írjon valami szépet Varró Dániel költészetéről és hosszas fejvakarás után nem átallotta volna aktualizálni a Spenót egyes cikkeinek szövegét. Mert a Dani költészetére általában használatos jelzők egyrészt ráillenek bármelyik magyar költőre („nemcsak „lelke van”, de versalkotó talentuma is”), másrészt rendkívül hangzatosan bár, de az égvilágon semmit sem jelentenek („költészete dialogizál a teljes magyar lírai korpusszal”).

Így hát két dolog lehet: vagy a kritika hülye, vagy Varró Dániel minden igyekvés ellenére sem olyannyira jelentős költő.