Mindenki érezze magát legalább olyan jól, mint feltehetőleg én fogom, és sok-sok hegedűt kívánok. Sziasztok

És mondhatod, hogy a világ nem csak ennyi,
más tájak, ahol máshogy zajlik életünk,
ahol nem áll minden sarkon egy Da Vinci,
de nem tagadhatod: mind innen érkezünk.

Ide.
Elég bonyolult ez az egész, és annak ellenére az maradt, hogy rendkívül értelmesen, szép angolsággal, és egyáltalán: rokonszenvesen vezetett minket végig egy igen csinos hölgy. A lényeg, hogy a Szt. Péter templom egy régi temetőre épült. Jó 6-8 méterrel a föld alatt vagy 2000 éves köveken sétáltunk, és próbáltuk elképzelni, milyen lenne, ha nem a viág egyik legszebb épülete magasodna fölénk 150 métert, hanem a kék eget látnánk, jobbra-balra pedig a sírokat. Nem volt egyszerű. Nem viccből írják a jegyrendelős oldalon, hogy ide nem nagyon lehet bárkinek lemenni. Kicsi, dohos, sötét, szűk, és nem tudja az ember figyelmen kívül hagyni, hogy ha Osama azt a pillanatot választja a katolikus egyház elleni támadására, amikor lent lófrál, és berobbantja kicsit a templomot odafent, akkor bizony maradás van pár száz évig. Amúgy engem ez nem zavart nagyon, klausztrofóbiám éppen nincs, úgyhogy élmény volt. Ez az egész Scavi nem túl régen nyílt meg a nagyközönség előtt. Folyamatosan mászkáltak melósok meg öltönyös régészek, akik hevesen magyaráztak egymásnak.

Szóval volt itt egy temető, és amikor Szt. Pétert kivégezték (fejjel lefelé), akkor az őskeresztények gyorsan elkaparták valahol itt, aztán később, sok hercehurca után jelenleg, ha minden igaz, pontosan a fent található, Bernini tervezte 23 méter magas baldacchino alatt van a sírja. Hogy ez az egész mennyire biztos, hogy így van, azt nem tudom, de elég sok Indiana Jones-filmbe illő mutatványt hajtottak végre a régészek idelent. Hogy mást ne mondjak, a világháború alatt a pápa megbízásából, Pétert keresvén néhány régész saját kezűleg pakolt ki innen több 10 vagy talán 100 köbméter földet, a legnagyobb titokban, mely földet aztán szintén a legnagyobb titokban a vatikáni kertekben szórták szét, hogy senkinek fel ne tűnjön. A titoktartás nem tudom, miért volt fontos, gondolom két oka van: egyszer, hogy egy Hitler-vezette Európában talán nem volt szerencsés ilyesfajta erőfeszítéseket tenni, a másik pedig, hogy esetleg az sem volt világos, hogy milyen hatása lesz az egész katolikus világra, ha előkerül Péter, még ha holtan is. Az egyik igen érdekes momentuma a történetnek, amit a hölgy előadott, a következő volt: Pétert, miután a hevenyészett sírból elővették, és aránylag normális sírba tették, nem jelölhették meg egyértelműen (még mindig Nero és tsai korában vagyunk!), ígyhát telerakták latin szöveggel a sírt, de elbújtattak közte két görög szót: Péter itt van. A görög nyelv akkoriban csak az igazán kiemelkedő embereknek járt, tehát ezzel próbálták az utókor tudtára adni, hogy ki is fekszik ott. Aztán hogy innen hova, hogy és mikor került szegény, az már nem világos, de azt tudom, hogy a két lába le volt vágva, mert állítólag gyorsan kelett leszerelni a keresztről. Hogy a szöget nehezebb-e kiszedni mint lecsapni két lábat térdből, ezt nem tudom eldönteni, mindenesetre a régészek számára ez is egy bizonyíték volt arra nézvést, hogy itt bizony Szt. Péterről van szó.

Odakint aztán, akármennyire voltam nem-fóbiás, fellélegeztem. Gondolom az amerikai pár férfitagja is, aki, úgy vettem észre, rettentően unta az egészet, de jó fej volt, mindig hátra maradt velem, és már kb. 10 perc utána odasúgta, hogy régen elvesztette a fonalat, és egy büdös szót nem ért az egész sztoriból. De ezt nem mutatta.

Nagy élmény volt az egész, még akkor is, ha az egy órás menet közben jó lett volna néha megpihenni és nyugodtabban átgonolni a hallottakat (még megpróbálok utánaolvasni, hogy hogy is van ez az egész, és ha marhságokt írtam feljebb, javítani fogom). Úgy jöttem ki a föld alól, hogy valójában nem tudom, 100 %-ig biztos-e a jelenlegi álláspont szerint: Szt. Péter van-e odalent. De a lényeg, azt hiszem, nem is ez, hanem az, hogy 1-2 ezer évet utaztunk az időben, és a kereszténység kezdeteinek útján (szó szerint) lépkedtem végig, és megérinthettem olyan falakat, tárgyakat, melyek kétezer év óta vannak itt. A Szt. Péter templom és a katolikus egyház alapjait.

Na az sem volt ám olyan egyszerű, mert én a mai napig nem nagyon tudok kiigazodni ezen a sziesztázós, 1-2 órára becsukós, enni nem mindig adós talján nyitvatartási-rendszeren, de ez őket a legkevésbé sem zavarja. Visszamentünk a Trasteverére, ugyanarra a térre (az odavezető utcán Szellő István az RTL Klubból azt mondta nekem, hogy “grazie!” amikor elengedtem magam előtt, mondtam neki, hogy “nincs mit”, nevetett, dumáltunk, a legnormálisabb magyar volt egész Rómában, üzenem neki, hogy hello), és 3 étteremben nem ettünk, viszont volt egy kis zene a téren, meg espresso.

Nyugis volt és kedves az egész, csak az éhség mardosott. Itt van egy kis zavar az emlékeimben, mert innen átmentünk a Borghese kertbe, de akkor mi van az éhséggel? Hm, lehet hogy valami pizza-szelet került még a Trasteverén, mintha egy padon ettük volna meg, mögöttünk egy idealista bölcsészlány pedig egy aranyos (koldus?) néninek adott enni meg inni.

A Borghese, felteszem, maga megért volna egy napot, de nem abban a hangulatban voltunk, hogy mindenféléket nézzünk. Meg egy ilyen ligetben erősnek is kell lenni, hogy az ember ne heverjen le a fűbe, a fák alá, és bámulja az olaszokat (meg mindenféléket). Mi nem voltunk erősek, úgyhogy csak egy-két épületet láttunk itt kívülről.

Azt hiszem, nem csak az ókoriak tudtak élni. Ha jól tudom egyébként, itt van egy-két olyan szobor, amit Bernini tizenvalahány éves korában szobrott… Hát mit mondjak, nem látszott rajtuk egy kapkodó kamasz keze nyoma.

És amikor hazaértünk, végre vacsoráztunk. Derekasan álltuk a sarat délelőtt óta, a kocsmánkban pedig egy valódi olasz vacsorát költöttünk el, tészta előételnek, utána húsok, meg campari előtte (meg utána is), 1-2 kávé… És kész, ennyi volt a vasárnap. Másnap azonban olyan helyen jártam, ahol még a Rómát meglátogatók sem sokan: a Necropolisban. Megnéztem Pétert. Stay tuned

Végül találtunk egy egész kellemes hotelt, ahol egy háromágyas szobát ki tudtunk venni egy hétre, még maradt is valami pénzünk. Szerencsénk volt.
A nőt még aznap megismertük. Éppen a parti sétány mellett, egy padon üldögéltünk, és hallgattuk a tengert, néztük a csillagokat, és hagytuk, hogy a szellő simogassa az arcunkat. Jó volt. Az egyetlen dolog, amin aggódhattunk, megoldódott, volt hol aludnunk. De tudom, ha nem lett volna, akkor sem éreztük volna rosszul magunkat. Túl szép, túl békés és felszabadult volt ez a hely ahhoz. Sokan sétáltak a parton. Megfigyeltem egy fiatalembert, remek szabású, barna kardigán volt rajta. Egy nőt kísért, akinek fehér blúza, térdig érő szoknyája volt, gesztenyeszín haja széles kalapja alól hullott alá. Andalogva sétáltak el előttünk. A nő kezében retikül volt. Amikor éppen elénk értek, a nő tekintete megrebbent. Valami nem volt rendben. Néhány tíz méterre tőlünk ennek aztán félreérthetetlen jelét adták, noha számomra az a rám vetett tétova, ideges pillantás is elég meggyőző volt. De most a férfi egy pofont adott a nőnek, valamit kiabált, és otthagyta. A nő a pofontól megtántorodott, de nem esett el. Aztán összeszedte magát, és csak állt, a hold megvilágította bánatos, de bánatában is büszke alakját. Mire észbe kaptam, Klaus már felállt, és a nő felé sietett. Nem tudom, mit beszéltek, barátom viselkedésében volt valami parancsoló, ami nem engedte, hogy mi is odamenjünk. Magának akarta a nőt. Leültek egy közeli padra, Klaus zsebkendőt húzott elő, a másik pedig hálás mosollyal fogadta a gesztust. Nem tudom, ebből mennyit képzeltem csak, hiszen messze voltak ahhoz, hogy az éjszakában jól lássak ilyen apróságokat is, de a mozdulatok mindenesetre erre vallottak. Nem irigység volt, amit éreztem, de valami ahhoz hasonló. Szép volt az a nő. Levi rám nézett.
– Mehetünk – szólt és felállt. Hátra sem fordulva elindult, vissza a kis hotelba. Alakja a sötét, tengerparti éjszakában olyan magányos volt, és a mozdulat, ahogy szinte oda sem figyelve mégis egy kőbe rúgott, ami pattanva röppent odébb, az mégis olyan játékos és életigenlő, hogy kedvem lett volna aznap este komoly dolgokról beszélgetni vele. Némán követtem.
Klaus későn érkezett, de boldogan.
– Egy lovag áll előttetek – közölte, de ennél többet nem volt hajlandó mondani. Pár perc múlva aludtak, csak én bámultam ki az ablakon. Másnap, mikor felébredtem, a szoba üres volt. Levi odalent várt, az asztalnál ült és újságot olvasott.
– Klaus? – kérdeztem, amikor mellé telepedtem.
– Lovag – dörmögött. Vállat vontam, és nekiláttam a reggelinek. Utána sétálni indultam. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a nő közénk állt. És nem irigyeltem barátomat, ebben egy pillanatra sem kételkedtem az elmúlt jó néhány évtized alatt, valahányszor ezt a históriát felidéztem, nem, de valami máshogy alakult, mint számítottam, és ez kissé elkedvetlenített. Végül kivertem a fejemből a gondolatot, és megpróbáltam élvezni a Côte d’Azur nyarát.
Lassan távolodtam a várostól, a part elmaradt mögöttem, a fürdőzők zaja egyre halkabb lett. Egy kis sziklás részre értem, a tenger harsogva csapódott a sziklák közé. Nem sokkal arrébb egy csendes öblöt találtam. Egy ember ült a sziklán, fején szalmakalap, és horgászott. Megálltam mögötte, nem akartam zavarni, de otthagyni sem tudtam. Olyan békés volt az öregember, ahogy nyugodtan kiemelte a horgot – többször üresen –, csalit tűzött rá és visszadobta. Volt valami megnyugtató a mozdulataiban. Élvezte, amit csinált. Talán egy jó félórát is elnéztem az öreget. Egyáltalán nem vett észre, hátra sem fordult. Elindultam vissza. Levit a parton találtam, egy törülközőn hevert, és napozott.
– Mi bajod? – kérdezte. Vállat vontam. – Klaus?
– Azt hiszem – feleltem.
– Hát végtére is mit vártál? Láttad a nőt. Klaus csak gyorsabb volt, mint te vagy én. Ennyi történt. Nem igaz? – Igaz volt. Valóban ennyi történt.

Klaust csak este láttuk újra. Éppen vacsoráztunk a szobánkban – arra természetesen nem volt pénzünk, hogy a hotel éttermét válasszuk –, amikor nyílt az ajtó, és barátunk belépett. Láttuk rajta, hogy mi történt.
– Gyerekek – kezdte sugárzó arccal –, boldog vagyok. – Évekkel később ebbe az éjszakába, ebbe a boldogságba őrült, majd halt bele. – Csodálatos volt… – és valódi úriember módjára elmesélte az egész napot, csak bizonyos valóban intim részletet bízott a fantáziánkra. Levire néztem. Nem tudtam leolvasni az arcáról semmit, de nem gondolhattam, hogy őt nem bántja ez az egész história. Túl gyors volt, nagyon valószerűtlen. De Levi nem szólt semmit. A következő néhány nap ebben a hangulatban telt. Nem sokszor találkoztunk Klausszal, többnyire jóval éjfél után érkezett vissza a hotelba, ha egyáltalán. Így aztán mesélni sem volt ideje.
Mi Levivel jártuk a várost, a strandot, kirándultunk. Az egyik délelőtt a főtéren kávéztunk. Itt legalább három kávéház működött, egymástól alig méterekre, de úgy látszott, mind igen jó forgalmat bonyolít. Mindhárom kerthelyiséges volt, már ha a macskaköves utcára kitett néhány napernyős asztal annak nevezhető. Letelepedtünk az egyikhez. Csönd volt, meglepő csönd. Az asztalra piros kockás abroszt tettek, rajta üveg hamutartó. Egyszerre fojtogató lett a hőség, az iménti szellős, kellemes meleg tovatűnt. A cigaretta sem ízlett, mehetnékem támadt. Levi felé fordultam, ő azonban másfelé nézett. Követtem a pillantását. A tér másik oldalán egy idősebb, kissé kövér hölgy kísért egy fiatal, csinos lányt. Levi szemmel tartotta őket, amint átvágtak a téren. A vihar ekkor tört ki, a kellemetlen, nyomasztó hőség a zivatarban oldódott fel. Percek múlva mindenki, aki hirtelenjében nem talált más menedéket, a kávéházak napernyői alá menekült. A két hölgy – köszönhetően az idősebbnek – volt közülük a leglassabb. Mire odaértek, már csak a mi asztalunk mellett volt hely. A fiatal lány kérdő pillantást vetett ránk – Levire –, majd hálás mosollyal válaszolt barátom lelkes fejbólintására. Érdekes és élvezetes volt nézni ezt a néma játékot. Azt hiszem, ebben a pillanatban barátom levetette maszkját, és megláttam mögötte az embert, akit ő maga mindig csak sejteni engedett. Levi, amint boldog-nagylelkűen menedéket nyújt a fiatal hölgynek, szinte a házába engedi az idegent, akit a zord idő kerget oda. Levi, aki élvezi a kezdődő flörtöt, aki egy pillanatra megmutatja igazi arcát, aki gondjairól, minden félelméről egy pillanatra elfeledkezik, mert egy kedves, fiatal francia lány éppen nála keres oltalmat. Amint azonban közelebb léptek, idős kísérője – talán rövidlátó volt – megállt, és elkomorult arccal fordult védence felé. A viharban – akkor már jócskán esett – nem hallottuk, mond-e valamit, de mozdulatai félreérthetetlenek voltak. Levire mutatott, megrázta a fejét, és tüntetően indult el, ellentmondást nem tűrően.
Az eső végül hamar elállt. Barátom elgondolkodva, csöndesen nézett maga elé. Rendelt még egy kávét, majd fizettünk. Ismét a tenger felé indultunk. A parton semmi sem változott, a vihar nem hagyott nyomot. Kivéve talán azt a kis halat, amit egy nagyobb hullám messzire vetett a partra. Most ott tátogott, még utoljára, hangtalan vergődésében talán azt próbálta elmondani, hogy mennyire fájt neki valami percekkel ezelőtt.
Ettől kezdve látványosan kerültük a lehetőségét annak, hogy hölgyekkel – vagy hogy bárki idegennel – ismerkedjünk.
Volt, hogy kint maradtunk a parton, míg teljesen be nem sötétedett. Végignéztük, ahogyan a strand kiürül. Egyre kevesebb lett a napernyő, az ember. A tárgyak – piros törülköző, egy fiatalember barna zakója, egy kék labda – egyre inkább színüket vesztették, végül csak a nap szórt aranyló hidat a lassan, méltóságosan hullámzó vízre. Nagybátyáméknak egy tó partján volt villájuk, sok nyarat töltöttem ott még kisgyermek koromban – még az előtt, hogy Amerikába költöztek volna –, de a tenger irdatlan – és irgalmatlan – nagyságához képest minden víz olyan jelentéktelen. Ilyenkor, ha a leszálló nappal szemben az egyre sötétülő vizet nézzük, hihetetlennek tetszik, hogy ember alkotta géppel meghódítható lenne. Tudom, hogy ezeken az estéken ismertem meg Levit igazán. Pedig nem változott semmi, csak talán jobban megértettem őt, azt, hogy szavainak időnként keserű gúnya mögött igazi életszeretet rejlik. Bár tudtam volna akkor, hogy pár évvel később már nem lesz alkalmam valahogyan szavakba önteni ezt az érzést.

A nő három nap múlva szakított Klausszal. Egy szóval sem magyarázta, és azt hiszem, barátomnak ez fájt a legjobban, ez volt az, amit képtelen volt elfogadni. Részegre itta magát, és hangosan kiabálva járkált fel-alá az utcán, talán titkon abban reménykedve, hogy találkozik a nővel, és az majd visszafogadja, ha látja, micsoda szenvedést okozott neki, Klausnak. Természetesen semmi efféle nem történt.
Aznap este egyedül sétáltam. Úgy éreztem, hangulatomhoz ezúttal jobban illik a kikötő, mint a tengerpart vagy a főtér. A csöndes utcákon járkáltam, fölöttem a felhőtlen, csillagos éjszaka, a nyílt vízről néhány hajó imbolygó fénye látszott. Hirtelen úgy éreztem, le kell hajtanom egy pohár pálinkát. Mindenesetre a legközelebbi ivó felé vettem az irányt. Beléptem. Azonnal éreztem, hogy idegen vagyok itt. Turisták nem jártak ide. Ez a kalandregényekből oly jól ismert tengerparti kocsma volt, hamisítatlanul. Marcona, tengerészkülsejű alakok, ledér nők, mogorva csapos. Ami azt illeti, pontosan erre vágytam. Alig tettem azonban két lépést, amikor döbbenten újra megálltam. A sarokban, egyedül, ott ült a nő. Felháborodtam, magam sem tudtam, miért, talán mert túlságosan természetesen, ideillőn viselkedett? Nem tudom. Az asztalához léptem. Ittas volt, de csak épphogy. Elhatároztam, hogy felelősségre vonom, de amint rám pillantott, elszállt belőlem az indulat. Átvillant rajtam a gondolat, hogy oly keveset tudok erről a nőről, oly keveset az életéről, hogy egyszerűen nincs jogom ahhoz, hogy egyáltalán bármit megkérdezzek tőle, még akkor sem, ha barátom ezekben a percekben is a belváros utcáit járja, és színpadias részegséggel élete elveszettnek hitt értelmét keresi, hívja.
– Leülhetek? – kérdeztem.
Aztán nem tudom, mi történt. Vagyis inkább azt nem tudom, hogyan történt. Elbeszélgettünk – őszintén nem tudom, hogy miről –, iszogattunk, én többet, mint amennyit szoktam, és utána sétáltunk. Meglepetésemre a nőnek fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok. És éppen ezért esett olyan jól – Klaus helyett is –, hogy őszintén beszélt a fiúról. Nekem, az idegennek. Nem volt közömbös számára a barátom, csak valami sötét titok, valami az életében azt parancsolta, szabaduljon meg tőle…
– Ha már így is el nem késtem… – suttogta maga elé. A tenger egyszerre hangosabban morajlott, akkor már a parton voltunk ugyanis, és én talán valamit megsejtettem abból, ami később bekövetkezett, abból, ami végül Klaus tragikus betegségéhez vezetett. Utána másra terelődött a szó, semmiségekről fecsegtünk, és én ijedten döbbentem rá, hogy vonz a nő, és hogy magamban már az okokat sorolom, amik majd felmentenek Klaus – de még inkább Lévi – előtt. És sajnos részeg voltam annyira, hogy ezek az okok aztán elég erősnek bizonyuljanak ahhoz, hogy utat engedjek vágyaimnak. A nő pedig? Nem tudom, talán Klaus miatti fájdalmát tompítandó, engedett. Nem történt köztünk semmi, semmi olyan, amit ne lehetne megbocsátani, én másnap mégis szörnyen éreztem magamat. Nem azért, ami történt – pontosabban nem történt –, hanem azért mert éreztem: bele tudnék szeretni ebbe a nőbe, vagy talán bele is szerettem, ugyanúgy, ahogyan barátom. Nem tudtam egy pillanatra sem elfelejteni szemének pillantását. Ahogyan rám nézett, olyan volt, mintha az éjszakába, a legsötétebb éjszakába néznék, és az hívogatón, puhán venne körül, hogy ne is vágyjak másra, mint a sötétségre, ami elrejt a világ elől, elrejt mindenki elől…
Klaus nem vett észre ebből az egészből semmit, Levi pedig… Annyira huszonévesen sem voltam naiv, hogy azt gondoljam, ő sem. Szenvedtem hát, és az első adandó alkalommal, amikor el tudtam szakadni tőlük, felkerestem a nőt. Tudtam, hol találom. Egy egyszerű szobát vett ki, hasonlót, mint amiben mi laktunk. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy Klaus is járt már itt. Kopogtam, majd válaszra sem várva beléptem az ajtón. Egy fotelban ült, nyaka körül könnyű selyemsál. Másra nem emlékszem a ruhájából. Féloldalasan ült, karja a fotel háttámláján nyugodott, keze úgy csüngött alá. Soha nem láttam még ilyen szépet előtte, és azt hiszem, most már nem is fogok. Vékony volt az a kéz, körmei nem hosszúak és nem festettek. Amit férfi asszonytól kaphat, annak ígérete benne rejlett: a simogatás, a törődés, a gondoskodás és egyebek is. Mutatóujja enyhén távolabb volt a többitől, és az egész kéz lebegett szinte, de mégis érezhető volt a föld vonzása a tartásán, mint ahogy a freskón Ádám kezén, amikor az úr életet ad neki. A Nőt láttam abban a kézben, mely gyönyörű volt és vigasztaló, izgató és nyugtató egyszerre, és hirtelen arra gondoltam, milyen szerencsés is az ember, hogy mikor házasságra lép, a gyűrűt választottjának ujjára kell húznia, hogy az egész világ előtt bevallhatja szerelmét, nemcsak a nőnek, hanem a kéznek is.
Olvasott, nem kapta fel a fejét arra, hogy belépek. Nem tudom, rám számított-e vagy valaki másra, mindenesetre nem mutatott meglepetést.
Egész nap együtt voltunk. Én megint ittam, egyfelől a lelkiismeret, másfelől a vágy mardosott. Eltökéltem magamban, hogy nem fogok egy lépést sem tenni annak érdekében, hogy megkapjam ezt a nőt. Ez volt az én becsületem… Hogy sikerült-e? Higgyék el, őszintén nem tudom, és azt hiszem, nem is számít. Amikor végül három nap múlva engem is elhagyott, csak úgy, mint Klaust, éreztem, már előre tudtam, hogy ez fog történni. Nem magyarázta meg, én pedig nem kérdeztem. Tudtam, hogy másnap indul a vonat, ami visszavisz minket Münchenbe. Délelőtt volt, hárman – megint hárman – sétáltunk a tengerpartra vezető úton. Nem beszéltünk az elmúlt napokról, Klaust is csak néha-néha vette elő a búskomorság, egyébként vidám volt. De az a gyermeki láz, ami idefelé még lobogott a szemében, örökre kihunyt. És Levi is megváltozott. Akkor nem értettem, miért, de valami volt a szavai mögött – melyek egyébként a szokásosnál is cinikusabban, az egész világot kigúnyoló keserűségben szóltak –, amivel bár nem tudtam mit kezdeni, mégis valahogy helyénvalónak éreztem. Nem gondoltam, hogy miattam vagy Klaus miatt ilyen, vele szemben legalább nem bántott a lelkiismeret. És ami azt illeti, Klausszal szemben is egyre kevésbé. Amikor végül odaértünk ahhoz a padhoz, amelyiken azon az estén ültünk, Klaus megállt, a tenger felé nézett, és megszólalt.
– Tudjátok, szerintem ez egy kurva volt. – Igen, addigra én is tudtam.
És végül ez volt a legjobb napunk. Ez volt az a nap, amiért ide jöttünk. Minden pillanatban ott lüktetett a nyár, a tengerpart forró homokjában, a sziklák komor dacolásában a tengerrel, a rikkancs kiáltásában, mellyel a délutáni lapot kínálta, a nők zöld, kék, piros, sárga és még ezer színű ruhájában, a fiatal szerelmesek világtól elzárkózó andalgásában, a gyerekek játszadozásában, a vízben, a távoli harangzúgásban, mely talán a hegyek közül, valami apátságból szállt le közénk, és ott volt a kézszorításban, amit mi hárman váltottunk, mi, akik azért jöttünk ide, hogy megtaláljuk a szépet, és akik mást is találtunk végül, más valamit, amit aztán abban a pillanatban, amikor leszálltunk a vonatról otthon, a pályaudvaron, el is veszítettünk.

Reggel. Klaus és én az induláshoz készülődünk. Levi nincs a szobában, már amikor felébredtünk sem volt itt. Az ég szürke, a ködös reggelen a nap sem segít. Valahogy színét vesztette minden. Szeretném azt gondolni, hogy csak azért láttam így, mert azon a reggelen ért véget ez a gyors, ragyogó nyaralás. Lassan, álmatagon pakolunk. Levi csomagjai már rendben állnak az ajtó mellett, két bőrönd, egy nagyobb meg egy kisebb. Fogalmam sincs, miért hozott magával két pakkot. Néztem, néztem a barna, olcsó holmit, rajtuk a messziről is olvasható feliratot: Levi Goldstein. Ezt még az édesanyja írta rá.
A következőt nem.
1934-et írtunk.

Amikor képeket nézegettem a mindenféle freskókról, sose tetszett annyira, mert úgy éreztem, hogy képtelenség a perspektívát úgy megfesteni, hogy jól nézzen ki, ha egy szent ott lóg valahol. Hát persze hogy tévedtem. Döbbenten ültem le a padra, és csak forgattam a fejemet, mint a Jerry, amikor betéved Manhattan-be, és ámul a felhőkarcolókon. Van kép, de nem tudom, visszaadja-e a látványt. Egyszerűen 3D. Kilógnak a lábak, az angyal kezében a dárda mindjárt átszúr valami nyakat, és nem csodálkoztam volna, ha vörös csöppek hullanak a padlóra. Az egész templom gyönyörű volt persze, de mint mondtam korábban, ez önmagában nem túl meglepő. Ami még jó volt itt, hogy kupolája nincsen, belülről viszont egy olyan freskó van a plafonon, hogy a főhajó elejéből nézve teljesen úgy tűnik, mintha lenne. Csak ha alámegy az ember, akkor látszik, hogy festmény. (Erről van egy videó, majd editálom és teszem, stay tuned.)

Arra a napra nekem elég is volt, haza akartam menni, míg E.-nak még mehetnékje volt, így tehát egyedül indultam vissza az autóhoz. Nem volt közel, Pantheon, Navona, de végül meglett, nem karistolták össze, úgy néz ki valóban elfértek mellette. Beszálltam, na akkor haza. És itt következik római tartózkodásom legkétségbeejtőbb, legidegesítőbb fél-egy órája.

Rögtön kiértem a főútra, csomó autó, de jó. Mondja a GPS, hogy itt akkor balra, az milyen jó lesz. Néztem… nekem nem tetszett annyira, mert olyan lezárt résznek tűnt, de mondom megyek, ha mondja, elvégre az én agyamban nem sok római utca van raktározva, ellentétben az övével. Na, bekanyarodtam, rögtön el is vesztette a fonalat a navigátor, fogalma nem volt, milyen utcákon megyek, melyik merre egyirányú, meg hogy egyáltalán be lehet-e menni autóval. Na, jó, leszarom mit mond, megyek a magam feje után, kb. délre van a Tevere, annak a partjára ha lejutok, akkor onnan hazamegyek fél keréken is. De ez korántsem volt egyszerű. A legtöbb helyen nem volt választásom, egyirányú utca, a végén egy irányba lehet kanyarodni. De milyen helyeken! Hogy mást ne mondjak, 1-2-szer jártam a Pantheon előtti téren, a legnagyobb gyalogos forgalomban. Volt ott rendőr, oda se figyelt, öreg bácsi megáll előttem, fogalom nélkül, dudálni mégse akartam, elvégre mit keresek én ott kocsival, de csak elment végre, akkor mehettem tovább, de abban se volt köszönet, újra és újra bekerültem valami rettentő gyalogosforgalomba, sehol egy autó, csak a táblák, hogy autóval nem szabad, motorral nem szabad, te jó isten, biciklivel se szabad!, ha meglátok egy táblát, hogy gyalogosan se, biztos félreállok bőgni. Kegyetlen meleg volt, vártam, hogy a hűtővíz mikor lesz túl meleg, még sose volt olyan ezzel a kocsival, itt a remek alkalom, elvégre egyes fokozatban megyek már fél órája, hát hol máshol forrjon fel, mint Róma legbelebb belvárosában, ahol semmi keresnivalóm, és ahonnan egyetlen vágyam szabadulni. Fogalmam se volt már, merre vagyok, hogy merre van fel és le, “hol kél a nap, hogy merre van kelet “, és innen hiába tűnik már nevetségesnek, a pánik matató ujjait éreztem a tarkómon. Nem is tudom, végül hogy kavarodtam ki onnét, valahogy sikerült, megláttam egy nagy buszt, és követtem, mint a nyomozó, és amikor egy többsávos útra kifordultunk, az olyan érzés volt, mintha túléltem volna egy komolyabb katonai akciót. Na akkor innen már csak haza, benyomtam a címet, gyerünk. Óriási forgalom, de megyek. Nem tudom ugyan, hol vagyok, de megyek, mert itt van ez a sok autó, itt nekem jó. Puff, lemerül a GPS, akarom dugni be (mindezt Rómában, vezetés közben, hangsúlyozom), puff, lemerül a PDA is, márpedig mindkettőre szükségem volna. De valahogy megoldom, kicsit ezen töltök, kicsit azon, így menetelek szépen, míg végre ismerős helyre érünk, és onnantól nem volt megállás, hazamentem és aludtam.

Este még volt egy kisebb ügy, E. hív, hogy menjek érte, mert elege lett neki is és fázik. Megbeszéltük, hol, megyek. Mire odaértem (pedig nagyon nem tévedtem el ), már átfagyott, de végül befűtöttem (május, Róma), így a fagyhalál elől megmenekült, és ami a legmeglepőbb, én is a hőgutától, úgyhogy mondhatni biztonságban és komolyabb, maradandóbb sérülés nélkül vészeltük át második teljes római napunkat.

Mellettünk valami reklám- vagy ilyesmi fotózás volt, a modell kávét ivott csészéből a kút lépcsőjén ülve, és rém furcsa volt az egész, a fotós ott hasalt és úgy lőtt, de gondolom aztán jó fotók születtek, de jobb az ilyesmit nem látni, inkább csak a végeredményt, mert komikus némileg.
No végül csak bementünk a templomba. Elsőre azt hittük, nem a legjobb pillanatot választottuk, esküvő volt ugyanis, körülbelül a templom fele elvileg le volt zárva a látogatók elől, hátul tömörültünk, leültünk többen, és a teljesen ismeretlen hölgy élete napját kísértük lelkes figyelemmel, csak egy két merészebb dezertőr nyomult előre, de azokat határozottan visszaterelték végül (úgy rémlik, mi is köztük voltunk).

Ültünk hát, és vártuk, hogy vége legyen, de a pap sokszor újra kezdte, ez olyasmi, mint komolyzenei koncerteken, amikor elhalkul a zene, és mocorogva tapsra készül az ember, aztán valahonnan, messziről egy kis szegény dallam felcsendül, egyedül, árván, és a tapsra emelt kéz lehanyatlik, mert ennek sose lesz vége, tisztelet a kivételnek, mert van olyan, aminek ne is legyen. Ez az esküvő azonban nem olyan volt, itt nem bántam volna, bizony mondom. Aztán egyszercsak mentek kifelé a népek, és végre előre is lehetett menni.

Nagyon szép volt ez a templom is, de azt hiszem, ez nem olyan meglepő. Ami érdekes volt, és amiről nem tudunk semmit és infót se találtam róla, az a következő képen is megfigyelhető sötét fickó.

Nem tudom, ki ez és mit csinál itt, de többször előfordult a falakon, nekem nagyon tetszett. Templom volt, akkor legyen valami piazza, mi van errefelé, hát kérem a Piazza Navona. Térkép, I-go elő, gyerünk.
Nagyjából beadtunk neki valami utcát, odamentünk, forgolódtunk, nincs hely, tovább, na itt jobbra, ez irányba van, oké, jaj de szűk a hely, nem baj, egyirányú, tovább, hú ez még szűkebb, de elférünk — nem férünk el! — nyugi, elférünk, elfértünk, de akkor jött egy még sokkal keskenyebb utcának nevezett valami, ahol azt hiszem régebben a lóról is leszálltak tán, és ott még egy kis étterem is helyet foglalt, sebaj, alea iacta est, innen nincs visszaút, életemben nem voltam ilyen hálás azért, hogy nem 5-ös BMW-m van, azt hiszem cipőhúzóval se jöttem volna ki onnét, node a KIA, csak pár vendéget állított fel az előzékeny pincér, így épphogy egy-egy szoknyához érve el is slisszolunk, kint vagyunk a kanyonból, szabad tér előttünk,

legalábbis behajtott tükörrel úgyszólván gond nélkül haladunk tovább.

Nem tudom, végül hogyan, de sikerült egy parkolóhelyet találni valahol, megálltunk, szemmel bemértem, úgy döntöttem, hogy férjen el, aki erre jön, és bátran megindultunk a közeli utcán. Tudni kell, hogy ránézésre nem volt valami széles, olyan kisebb sikátor mondjuk, a terképen azonban rém komolynak tűnt, úgy hívták, hogy Via del Governo Vecchio, és tiszta véletlenül a Navonára vezetett.
Rómában, ha szabad ilyet mondanom, 3 sztár van, az egyik Bernini. Úgy hiszem, itt találkoztunk vele először közelebbről, bár nagyon sok dolgot ő tervezett, épített, faragott a városban, pl. minden oszlop, ami egy téren van és magas (obeliszk!), Bernini keze munkája.

Itt, a Piazza Navonán elsősorban a szökőkutak érdekesek, bár meg kell mondanom, hogy visszatekintve az egész római tartózkodásra, nekem ez a tér volt, ami talán a legkevésbé tetszett. Nem mondom, hogy nem szép a 3 szökőkút, amiből egyet éppen renováltak vagy mi, meg maga a tér is olyan római, járkálnak az emberek, de valahogy nagyon… nem tudom. Nem kényelmes, talán ez a legjobb szó. Nem sok kedvem volt beülni egy kávéra és bámulni az embereket, de megértem, aki azt mondja, hogy az egyik legjobb dolog Rómában itt egy kávé és víz mellet üldögélve nézni órákig a forgatagot. Nekünk éppen nem tetszett annyira, annak ellenére, hogy van benne valami. Hamarost tovább is álltunk, a térkép szerint a Pantheon nincs messze innét, nézzük meg. Hát valóban nem volt messze, noha mire odaértünk, én kicsit leültem volna. Meg is tettük.

Ha nem futunk bele véletlenül a Szent Péter térbe első nap, azt hiszem, a Pantheon lett volna az, ami először igazán megfog Rómában. Ültünk a hatalmas kupola előtt,

még kint az utcán, és mögöttünk volt. Mögöttünk volt majd kétezer éve, masszívan, biztosan, hirdetve a világnak, hogy Róma örök, mert Róma létezni fog, amíg ez az épület áll, és ez az épület állni fog, míg ember jár ezen a földön.

Igaz, hogy már felszentelték katolikus templommá jópár száz éve, de akkor is pogány marad, nekem legalábbis. Furcsa, de azt kell mondanom, hogy kedves épületről van szó, pedig a kupola 43,3 méter magas, és az átmérője is pontosan akkora. Az egyetlen fényforrás a tetején levő lyuk, de elég is. Nem vagyok építész, így aztán még jobb, hogy elcsodálkozhatok azon, hogy hogy rakták ezt össze. Ha belegondolok, hogy manapság egy egyszerű lakásfelújítás (kis burkolás, padlócsiszolás, szóval semmi Pantheon) is meghaladja a legtöbb mester tudását, legalábbis tuti, hogy nem jól csinálják elsőre, akkor azt kell mondanom, hogy szinte hihetetlen, hogy i. sz. 100 körül lehetséges volt ezt létrehozni. A kupola beülről is jól néz ki, nem sima a fala, hanem ilyen négyzetek vannak benne, amiről kiderült, hogy nem azért van, hogy látványos legyen, hanem statikai okai vannak.

Hogy mellesleg jól néz ki, hát az éppen kapóra jön. Igazából az itt felhalmozott műkincsek csak másodikak a sorban nekem, az épület maga sokkal jobban megfogott, pedig itt fekszik például (a halott) Raffaello.

Az is egy jópofa dolog, ha jól értelmeztem, valami olyasmi van, hogy volt egy hivatalos jegyese, akinek a szobra balra van a sírtól, jobbra viszont van egy kép (ami valamiért most nem volt ott), ami a modellt ábrázolja, akivel… hát bizonyára jóban volt. A sírfelirat jó: “ILLE HIC EST RAPHAEL TIMUIT QUO SOSPITE VINCI / RERUM MAGNA PARENS ET MORIENTE MORI”. Az angolból szabadon ezt fordítottam: “Itt nyugszik ama híres Raffello, kitől míg élt, a természet félt, hogy túlszárnyalja, és kinek elmúltában saját halálát érezte meg”. Ő egyébként a második számú ember, akit a 3 sztár közé sorolok, bár az is megfogalmazódott benem, hogy ez a Róma a reneszánsz-barokk korban olyan volt, mint a Real Madrid: mindenki itt dolgozott, akinek neve volt a szakmában.

Mivel barátok közt is 1400-1500 km Róma Budapesttől, ha Bécs felé megy az ember — és mi arra mentünk, mert valahogy ezek a déli autópályák még nem annyira győztek meg –, és 1.1 literes gépemet nem pont ilyen utakra találták ki (nem a fenét, de majd erről is később), ezért egy megszállással kalkuláltunk. Választásunk Ferrarára esett.
Fél 6 felé elindultunk meglepően kevés tököléssel, csak egyszer kellett visszajönnünk szemüvegért, de csak innen a közelből, és utána autópályamatricákkal felszerelkezve már gördültünk is a szinte teljesen üres M1-en Hegyeshalom felé.

És kérem, délután 2-re mögöttünk volt majdnem 1000 km, akár mehettünk is volna tovább egész Rómáig. Ferrarára most nem térnék ki, volt főtér, jókedvű olaszok, szép nagy vár, de összességében semmi különös.

Délután 4 körül értünk végül Rómába, kényelmes délelőtti indulást követően. Na itt aztán beindult az élet. Általában annak, aki autót vezet, van valami elképzelése arról, hogy Rómában milyen is a forgalom, meg az egész vezetési kultúra. Hát, mi tagadás, van benne valami, amit még nem tapasztaltam. Én szerettem. Ismerek olyat, akinek egy néhány tíz percig tartó autókázás Rómában felért egy komolyabb D-nappal, de szerintem jó. Sávok pl. nem sűrűn vannak felfestve, a lámpák közelében tessék-lássék van valami, de annak sincs sok értelme. Egy kétsávos úton kb. 4-en állunk egymás mellett, ehhez még jön az a 6-8 robogó, melyek bármely pillanatban és bármely irányból támadhatnak. Figyelni kell rájuk nagyon, és igazából azt hiszem, ez a római közlekedés nyitja. Mindig tudni kell, ki van mellettünk-mögöttünk. És ha van egy kis lyuk, be kell furakodni, és legalább olyan gyorsan kell menni, mint körülöttünk. De bizton számíthatunk arra, hogy beengednek, hogy nem fogja hülyén védeni a kiharcolt pozícióját senki, ha előrébb az orrunk, mi győztünk, kész. És ettől halad a forgalom, rettenetes mennyiségű autót bír el Róma, és dugó leginkább csak olyankor alakul ki, amikor az olaszok szombat vagy péntek este bemennek valahova szórakozni, vacsorázni, sétálni — ilyenkor ugyanis derogál robogóval szaladgálni, kocsiba ülnek hát.

Szállásunkat (Daniel’s Inn – Bed & Breakfast) hamar megtaláltuk, az Igo kisebb-nagyobb baklövéseket leszámítva ismét kitett magáért. Pár éve nem frissítettem a szerencsétlen térképét, nem csoda hát, ha egyszer-egyszer egyirányú utcába akart beterelni rossz oldalról. Rómában biztos sűrűn fordítják a haladási irányt.

No, az első igazi élmény (leszámítva persze a Rómába érkezésünkkor rögtön támadó forgalmat, melyet magabiztosan egy piros lámpán történő áthajtást követő szabálytalan balkanyarral tettem azonmód magamévá) szállásadónk volt. Előre szeretném leszögezni, hogy mindenkinek, aki nem túl drága, de jó helyen levő és kényelmes, tiszta szállást szeretne, csak ajánlani tudom Danielt. Mit is mondhatnék — nem az a karótnyelt típus. Többször aludt reggel 10 órakor, holott az árban benne volt a reggeli is elvileg. Gyakorlatilag ha éppen otthon volt, és nem a kis kihúzhatós kanapéján, vagy leginkább mellette, aludta ki a megelőző este fáradalmait (a konyhában), akkor előszedett valami zacskóból egy-két croissant-t, főzött egy méregerős olasz kávét, kedélyesen kért egy cigarettát, és barátságosan elbeszélgettünk. De ez minket nem zavart, tudtuk, hogy nem töbcsillagos hotelba érkeztünk, és nem is akartunk mást. Kedves volt, barátságos és mindenben segített, a hely maga pedig kifogástalan volt.

Mivel igen korán volt még, amikor nagyjából berendezkedtünk meg került valami étel is a közeli boltból, úgy döntötünk, körülnézünk, csak úgy az autóból, hogy mégis, nagyjából mi merre. Óriási segítségünkre volt a GPS, sajnos amennyire hamar hozzászoktam a közlekedési kultúrához, a tájékozódás annyira nehezen ment. Bevallom, időnként azt se tudtam, a Tevere melyik oldalán szaladgálunk éppen. Sebaj, a GPS nagyjából mindig tudta, leszámítva egy-két zavart. Elindultunk tehát a péntek délutáni Rómában, csak hogy némi ízt kapjunk mindabból, ami a következő héten ránk vár, várhat. No, ez olyannyira jól sikerült, hogy az egyik hídon átkelvén (hopp, jobbról szemben Angyalvár), egy két kanyar után láttunk egy csodaszép teret, a végében egy csodaszép katedrálist. Megálltunk, hogy na hol is vagyunk, mi is ez. A gyanú beigazolódott: fél óra alatt a Szent Péter térre értünk, amitől nem is túl messze meg tudtunk állni. Kiszálltunk, odasétáltunk és leültünk az oszlopok alatt. Ne vesse senki a szemünkre, hogy nem ismertük fel rögtön a teret, igazából annyira meglepődtünk, hogy ilyen simán meg tudtuk közelíteni meg hogy viszonylag kevesen vannak, hogy inkább csak nem akartuk elhinni, miről van szó. Amikor azonban, végre nem a mozgó kocsiból, hanem a hatalmas félkör alakú oszlopsor tövéből végigpillantottam a téren és a fantasztikus templom homlokzatán, megértettem (nem utoljára és talán nem is a legnyilvánvalóbban még), hogy hol is vagyok, és miért ez a katolikus egyház központja. Hatalmas az a tér és hatalmasak rajta az oszlopok. A templom felé eső végében volt két Panasonic kivetítő, szerintem 80 nm legalább volt darabja. Fel volt állítva továbbá… hát a tömeget nehéz ugye megbecsülni, a székekel talán könnyebb a helyzet, de nem tudom… legalább 50 ezer darab szék, hogy készültek valami happeningre vagy utána voltak, az nem derült ki, mert minden nap, amikor láttuk a teret, a székek ott voltak. Ezen a napon nem mentünk közelebb, inkább csak felfogtuk a dolgokat, először Rómát az utakon, utána a Szent Péter teret, a maga rettenetes komolyságával, fenségességével, és mégis olyan barátságos, tiszta fehérségével. Nem akarok és nem is fogok nagyon sokat teologizálni, meg mindenféle morális kérdéseket feszegetni, de a Szent Péter tér és az egész Vatikán olyan, mint amilyennek az egész egyháznak lennie kellene. Nagy, tiszteletet parancsoló, barátságos és békén hagy.