Történelmi események a Facebookon

(Innen loptam.)

Úgy esett, hogy Falcon, aki barátom és szerzőtársam itt a Faustuson, írt egy posztot Pollágh Péter egy bizonyos verséről és – induktív módon, ami azért a modern tudományban is megállja a helyét – az ahhoz kapcsolódó jelenségekről, melyeket remélhetőleg nem csak ő (tényleg nem, mert például én is hasonlóképp vélekedek erről [...]]]> Jegyzet a Pollágh-jelenséghez

Úgy esett, hogy Falcon, aki barátom és szerzőtársam itt a Faustuson, írt egy posztot Pollágh Péter egy bizonyos verséről és – induktív módon, ami azért a modern tudományban is megállja a helyét – az ahhoz kapcsolódó jelenségekről, melyeket remélhetőleg nem csak ő (tényleg nem, mert például én is hasonlóképp vélekedek erről ugye) tart nemkívánatosnak. Aztán ahogy az lenni szokott, megjelent a holdudvar és elkezdtek tőlünk mindenfélét követelni, elsősorban az érveket. Márpedig érveink vannak, s ha már a gyógypedagógia is előkerült, vegyük szépen sorra ezeket, inkább csak érintőlegesen.

Tehát a Vörösróka nem jó vers, mert:

1. ritmikailag gyenge (az enjambement túlzásba vitelén kívül mást nemigen mutat)
2. ugyan ott van a szimbólum, a róka, amit a szerző végigvisz a versen, de Pollágh nem ad kulcsot a megfejtéshez, sőt abban sem segít az olvasónak, hogy rájöjjön, legalább hol keresse azt; ennek következtében létrejön egy olyan beszédhelyzet, amelyben a szerző szinte bármit megtehet, az olvasó pedig szinte semmit
3. a mindenütt jelenlevő, elhibázott szimbólum okán a tartalom is értékelhetetlen

Általánosabb jelenségek, melyekre a vers kapcsán következtetni lehet:

1. Pollágh propagált státusza mellett merte ezt a verset elkövetni
2. elefántcsonttorony-hatás
3. elkötelezett és agresszív holdudvar
4. pozőrködés, megjátszás (posztmodern)
5. lehetetlen a szellemi találkozás szerző és olvasója között – olvasó semmibe vétele
6. konklúzió: a felsoroltak alapján az irodalom semmibe vétele

Ezek lettek volna az érvek és ezekre érkeztek olyan félig-meddig (se) ellenérvek, melyeket a hozzászólásokból próbálok kikaparni, íme:

1. ez fikázás, sárdobálás, nem kritika
2. argumentáció hiánya: “mert ez egy nagy nulla” (az idézett szöveg pontosan így szólt: „ez egy nagy nulla, annyi történik, hogy valami titokzatos impulzustól vezérelve véletlenszerűen ütünk egy entert gépelés közben, és kész az enjambement”)
3. frusztráció
4. a szerzők nem értenek az irodalomhoz, 19. századi majdnem-érvek, csorba tőr
5. a Vörösróka egyéni, megfogott, a szerzők viszont dilettánsok (gyengék, irigyek, gyávák)
6. elképesztően gonosz, rosszindulatú, kicsinyes és gyűlölködő blog: sötét oldal, alázni akar
7. a Faustus nem lehet vitapartnere Sopotnik Zoltánnak
8. fantomszerzők, nevek hiánya, melyekből következtetni lehetne a beszélő irodalomban elfoglalt pozíciójára („A beszélő pozíciója miatt fontos a neve. Vagy nem fontos.”)
9. az írás jellegét tekintve meghatározhatatlan (Vélemény? Kritika? Asszociációs izé? stb.), a szerzők politikai diskurzust folytatnak: szarozás, baszogatás
10. összemossa a vélemény és a kritika dimenzióit, a kritikaíró kizárólag a személyes ízlését tekinti kiindulópontnak

Mint a fentiekből kiderül, sok mindent nem lehet kezdeni ezekkel az „ellenérvekkel”, talán az utolsó kettőt leszámítva. Mindjárt kitérek ezekre is, de előbb még el kell mondanom, hogy Sopotnik Zoltán reakciói döbbentettek meg a leginkább, annak ellenére, hogy bizonyos szempontból pont ilyesmit vártunk. Sopotnik úr volt ugyanis eddig az egyetlen, aki ki merte mondani, hogy az egyén irodalomban elfoglalt szerepe igenis számít a véleménynyilvánítás szempontjából, s ennek okán arra következtethetünk, hogy a vélemény tartalma a véleményformáló pozíciójához képest másodlagos. Hát íme, eljutottunk ahhoz a felismeréshez, hogy itt bizony ugyanaz a beszédmód dominál, mint a politikában. A mesebeli szegénylegény diadalának úgy látszik, nyoma sincs.

Ahány szerző, annyi kritikaelmélet, lássuk be, objektív kritika valójában nincs. Ezt számon kérni bárkin is teljességgel felesleges, azt meg pláne, hogy a blogbejegyzés szerzője hódoljon be egy vélt vagy valós státusznak. Érthető, hogy a mai irodalmi elitet bizonytalansággal és kisebb-nagyobb félelemmel tölti el egy olyan fórum létrejötte, ami akár potenciálisan beleszólhat abba, amibe eddig csak pedigrével lehetett (a felelősséggel, amit az ilyesmi jelenthet, mi tisztában vagyunk, merem mondani). A blog nem kritika, nem is teljesen személyes dolog, inkább a harmadik fél véleménye, egy új kommunikációs terep minden áldásával és átkával együtt. Az USA-ban már lezajlottak az első blogperek, sőt törvény is van (Communication Decency Act, 47 USC & 230) az ilyesmire, melynek (c) (1) cikkelye kimondja, hogy „egyetlen interaktív számítógépes szolgáltatás providere vagy usere sem esik ugyanazon kategória alá, mint más információs fórumok publikálói vagy gazdái”. Hoppá. Miért kéne hát úgy tennünk, mintha egyéb szempontból meg igen?

Ami biztos, hogy értünk az irodalomhoz, sőt máshoz is, érvelni tudunk, gyávák vagy irigyek sem vagyunk. Ez itt nem a Napiszarvers, nem dobunk el kaszát-kapát, mert néhány irodalmi gorilla ránk huhog. Ha a hangvétel néha nem tetszik az olvasónak, keressen simaszavúbb blogot vagy weboldalt. Idealisták sem vagyunk, de a posztmodernnel néhány vonatkozásában nem tudunk közösséget vállalni, így bizonyos posztmodern szerzőkkel sem. Amit teszünk, leginkább ahhoz hasonlatos, mintha a szerző ablakát kővel dobnák be. Első ránézésre barbár cselekedetnek tűnik, de ha végül kiderül, hogy odabent sötétebb van, mint idekint, hát magára vessen a szerző. Most éppen Pollágh Péter.

A nap már lement, a köd elszállt valahová, az égen egyre fényesebb lett a hold, s a csillagok villanása hideg [...]]]> Kedves mindenki, látván a Cooper-idézet sikerét, úgy gondoltam, miért ne folytassuk. Íme, egy hosszabb részlet abból a könyvből, amit én minden évben legalább egyszer elolvasok. Ilyet majd még csinálunk, pl. ebből a regényből is. Jó szórakozást.

A nap már lement, a köd elszállt valahová, az égen egyre fényesebb lett a hold, s a csillagok villanása hideg lett, mint a frissen köszörült késpenge.
A szél elállt vagy megfagyott, de mégsem volt teljes a csend, mert mintha lágy selymek úsztak volna a havon; halk suhogást érzett inkább az ember, mint hallott, amint a hideg húzta össze a világot. Ezt a dermedt suhogást egy-egy puha surranás törte meg, ha valamelyik ágról vagy nádbugáról leesett egy-egy darab hó; egy-egy pattanás a Zala jegén, ha a vastagodó jég elszakadt a parttól, mert a víz felé húzódott, amiből élni lehetett.
A folyó – ahol látni lehetett – messziről olyan volt, mint a dermedt ezüst, de közelről fekete, mint a fáradt olaj, melynek mélységében, hideg feneketlenségében úszott a hold, ugyanolyan mélyen, mint amilyen magasan szállt a víz felett.

Mozdulatlannak látszott minden, és szinte hihetetlen volt, hogy azon a távoli vonaton emberek vannak, amelynek zakatolása úgy hallatszott ide, mintha zúzmarát szitált volna valaki az éjszaka dermedt pitvarában.
A szita aztán elhallgatott, és maradt a táj, amelynek peremén újra felálltak a somogyi dombok, és előfeketedett a tüskevári erdő, amelynek öreg fái önmagukba zárták a nyarat, állják az időt, nem számolva már az éveket, mint az emberek, akiknek kevés van belőle.
A kunyhó is hallgat már. Ablakában ellobbant a világosság, és havas nádhéja alatt őrzi a meleget. Az ablak hidegen néézi a hideget, és meg is méri, mert Matulának az ablakon hőmérője van, amely – ebben a pillanatban – majdnem tizenöt fokot mutat.
A két kis kuvik kirepült már a padlásról, ahol – kuvikszempontból – kellemes volt az idő, különösen a kémény mellett, amelyet langyos légkör vett körül újra, mert most három napig – Matula távollétében – bizony a kémény is hideg volt. Hála azonban az ember gondoskodásának, a tűzhelyen kalap nagyságú tuskó izzik, s a kémény meleg lesz akkor is, amikor a kis baglyok visszaérkeznek keserves vadászatukról. Mert ez a vadászat bizony elég keserves ilyenkor. Többnyire be kell a faluba menni érte, ahol a házak körül akadhat még egy-egy könnyelmű egér vagy rosszul elhelyezkedett veréb, amiből egy is elég egy-két napra a kis bagolynak. Nagy éhség persze már nappal is kiverheti a kuvikot szunyókálásából, és ilyenkor nappal is vadászik, bár kevés eredménnyel, hacsak fel nem melegedik az idő, amikor a mezei pockok is feljönnek a hó tetejére, egy kis napkúrázásra vagy élelem után vándorolva.
De most egyáltalán nincs meleg. Most olyan a légkör, mintha meleg soha nem is lett volna a világon, és valószínűnek látszik, hogy már nem is lesz …
A két kis bagoly persze külön vadászik, és külön is érkezik haza. Ez az érkezés már egyetlen hang nélkül is elmondja, hogy milyen volt a vadászat. Amelyik előbb érkezik, nyilvánvalóan nem éhes már, és megeresztett, laza tollakkal bóbiskol a kémény melletti gerendán, és ha a későbben jövő is elereszti magát, tollászkodik, megvakarja a csőre tövét: nincs semmi baj. De ha már világosan érkeznek, és mogorván begombolkoznak, összehúzzák magukat, mint az éhes ember a nadrágszíjat, ez azt jelenti, hogy nem fogtak semmit, és talán csak a következő éjszaka tudnak valamit adni az éhség fájdalmas gyomrába. És az is előfordulhat, hogy egyik madár elpusztul az éhségtől és hidegtől, mert nincs szerencséje, míg párja mindennap jóllakottan érkezik haza, de az nem fordul elő, hogy a ragadozó madarak télen etessék egymást, még azok sem, amelyek fészkelés idején rendszeresen élelmezik a tojáson ülő párjukat.
Ez is hozzátartozik a természet szigorú törvényeihez, amely előírja, hogy a családért és a nemzedékért mindent meg kell tenni, mindent oda kell adni, még az életet is, de egymásért – semmit!
A legtöbb madár és vadon élő állat gondolkodás nélkül dobja oda életét, hogy megmenthesse fiókáit, de szemrebbenés nélkül hagyja elpusztulni párját télen, ha ugyan a fiókák kiröptetésével minden családi kötelék véglegesen meg nem szakad. A párja vesztett madár fészkelés idején bizonyára „búsul” – ha nem is emberi értelemben -, és sürgősen más párt keres, de e mögött a búsongás mögött nem az egyén, nem a szerelem kívánása van, hanem a fészek, a nemzedék, a fajfenntartásnak tudattalan, emésztő vágya. Azt persze nem tudjuk, hogy – ahol a párok télen is együtt maradnak – mit éreznek, ha a férj vagy feleség egyszer csak nem jön haza, vagy a szeme láttára öli meg valami nagyobb ragadozó. Valami védő szándék valószínűleg van – különösen, ha ez a védelem nem kilátástalan, és nem életveszélyes -, és van valami hiányérzet is, de ez hamar elmúlik, mert ilyenkor az egyéni élet a fontos, mert abból lesz a család, ha majd a tavasz érintésére megmozdulnak a hormonok, és az az egyénnek mindig szent és gyönyörű, a többieknek mindig érthetetlen és nevetséges érzés lesz úrrá a földnek minden lakóján, amit úgy hívnak, hogy – szerelem.
Mivel azonban erről a csodálatos érzésről most szó sem Iehet, ne is foglalkozzunk vele. Reméljük, hogy a kis kuvikok jóllakva érkeznek haza, ennél a reménynél többet nem tehetünk értük. Persze remélhetnénk azt is, hogy a kis kuvikok inkább verebet fognak (van belőlük elég), és nem sármányt vagy cinkét, de jobb, ha az ember nem szól ügyeikbe bele, mert rendszerint nem ért hozzá. Az ember az állatokkal szemben „rendhagyó” magas színvonalú lény, amit az is bizonyít, hogy az év bármely szakában lehet szerelmes. Hagyjuk tehát ki az embert az összehasonlításból, és elégedjünk meg azzal, hogy újabban védi már a számára oly végtelenül hasznos madarakat (a bagoly minden nemzetségét is), és maradjunk a két kis kuviknál, akiknek nesztelen szárnyalását elnyelte az éjszaka. Az egyik előbb repült ki, a másik később. Az egyik elkanyarodott keletnek, a másik nyugatnak, de a végső cél mostanában mindig a falu, mert az ember körül nemcsak veszély van, hanem élelem is. A kis baglyok tökéletes szemét nem zavarja a hideg, és hallásuk is felfogja a fűszál moccanását is, de ebben a kietlenségben nem mozdul semmi. De van mozdulatlan élet is… Mozdulatlan élelem is. Az egyik fa ága tövében egy kis cinege ül, és várja az elmúlást. Valahol légpuskával lőtték meg, eddig elrepült, és nincs tovább. Az a fiú, aki meglőtte, most párnás ágyban alszik, és este felelősségre vonta anyját, hogy a szoba nem elég meleg. Előzőleg orvosságot vett be, mert úgy érezte, fájni fog a feje. Ez a fiú rendkívül érzékeny a legkisebb fájdalomra is, és ha az ujját elvágja, orvos köti be, de megkívánja, hogy vérmérgezés ellen injekciót kapjon. Ha a hivatalos orvos nem teljesíti kívánságát az injekciót illetőleg, addig gyötri anyját, míg az pénzt ad, és privát orvostól kapja meg az „életmentő” szérumot, amire semmi szükség nincs. Ennek a fiúnak nincs apja, mert szülei elváltak. (Az állatok nagy része sosem válik el, amíg gyermekeiket fel nem nevelték.) És ez a fiú, ha csak ezredrészét erezné annak az elhagyatottságnak, félelemnek, fájdalomnak, mint az a kis madár a dermesztő és másnaptalan éjszakában, talán megkeresné állandóan szerelmes apját, és hozzávágná a légpuskát, mert nem tartott be sem emberi, sem állati, sem erkölcsi, sem természeti törvényeket, mert ölni tanította meg fiát, ahelyett, hogy élni tanította volna.
A fiú nyújtózkodik álmában, a kis madár pedig összehúzza magát, mert ijesztően megmozdult felette a levegő, az ereszkedő bagoly hangtalan szárnysuhogása, aztán – semmi. Egy kis cippanás, egy kis szárnyverdesés; a kis élet ellobbant, és nincs tovább.
A bagoly most már kényelmesebben szárnyal a falu felé, bár lenéz az egyik zsombék mellé, ahol egy róka hasal, és várja a jó szerencsét. A jó szerencse jön is feléje egy nagy és nyurga kan nyúl képében. A nyúl is a falu felé tart, ahol szénakazlak és megrágható fiatal fák vannak. Ha betartja az irányt, ott kell elmennie a róka előtt pár lépésre, azonban ki tudná azt megmondani, hogy egy vén nyulat miféle gondolatok irányítanak? Még egy róka sem! Vár tehát feszült idegekkel, melyeket az éhség és a hideg már úgyis feszesre húzott. A nyúl azonban nem siet. Néha úgy látszik, egyenesen a róka szájába megy, néha pedig elfordul és távolodik. A róka ösztönei és idegei pontosan reagálnak a nyúl kóválygására, és nemsokára el kell válnia, hogy nyulat eszik-e a róka, ezen az éjszakán, vagy családot alapíthat-e a nyúl a következő tavaszon. A róka érzi, hogy a támadás milyen távolságból lenne jövedelmező, de a növekvő éhség és az ide-oda mászkáló vacsora vágya ezt a távolságbecslést nagyon előnytelenül befolyásolja, azaz képtelenül megnyújtja. Egy órával ezelőtt várt volna még, de most az éhség sarkantyúja nemcsak szúr, de éget is, hát – amikor az öreg nyúl elfordul a falu felé – a rugók kilökik a rókát. Ez a kiugrás majdnem nesztelen volt, de csak majdnem. A kanálfülek elkapták a hó kis roppanását, s a nyúl oldalt rúgta el magát, azután megint oldalt, s amikor pontosan tájékozódott a veszedelem mibenléte felől, olyan kéttségbeesett iramba csapott, amit a róka csak rövid ideig tudott követni. Száz méter után már csak tessék-lássék futott, aztán lelassított, végül leült és vakarózott. Később mintha csak bosszantani akarta volna önmagát – megszaglászta a nyúl még meleg nyomait, és poroszkáló futásban elindult ezeken a nyomokon. A rókát a szíve úgyis a falu felé húzta, mégpedig erőszakosan, mert ez a szív most a gyomrában dobogott. De akár ugrálhatott is volna, mert a róka gyomrában bőven volt hely mindenféle tornászmutatvány számára.
Közbejött azonban egy kis hím karvaly, egy fenyőrigó, pár szürke varjú, és ezeknek közös ténykedése megállást parancsolt szerfölött éhes éjszakai vándorunknak.
Természetesen ez a ténykedés már tegnap délután történt, körülbelül abban az időben, amikor Matula átsegítette a kóbor ebet az éhség nélküli, tehát boldog vadászmezőkre A karvaly verebet akart fogni, de mivel a verebek egy pillanat alatt eltűntek az ágrakás mögött, megfogta az ügyetlen rigót, bár az majdnem akkora volt, mint ő maga. Leszállni és elfogyasztani nem lehetett, mert egy korosabb és szoknyás ember seprűvel hadonászott a kertben; kirepült tehát a zsombékos fölé, egészen alacsonyan, mert a rigó még vergődött, és a karvaly alig bírta, hogy ott szedje begyre a kiadós falatot; aztán már csak az emésztés kellemes semmittevése következik.
Karvalyunk azonban sajnálatosan tévedett, mert nem számolt egy sereg csellengő szürke varjúval, amelynek csodálatos szeme azonnal elkapta a zsákmánnyal nehezen repülő ellenséget.
- Hajrá! – károgta el magát a vezér harcos (aki az emberektől eltérően vezérszónok is volt egyúttal). – Viszi már, viszi már a tetves, hegyibe, az irgalmát!
Hogy szó szerint ezt mondta-e az öreg szürke, azért persze nem áll jót senki, de a következmények mintha ezt a szöveget igazolnák, mert a héttagú társaság olyan gyilkos, irigy haraggal esett neki a karvalynak, hogy a felszólítás értelme körül alig lehet kétség. A karvaly iszkolt ész nélkül, sőt rövidesen rigó nélkül, mert éppen akkor akart egy fogásváltoztatást a rigón eszközölni, amikor az egyik szürke – egy túlbuzgó, ifjú harcos – fejbe koppintotta. A rigó irtózatos vergődéssel kiszabadította magát  és leesett a sás közé. Ereje utolsó maradékával bebújt egy zsombék alá. Ezután a karvaly és a varjak „itt a rigó, hol a rigó”-t játszottak egy darabig. Végül a karvaly „kimutatta foga fehérét” – ahogy a közmondás tartja -, s úgy megvágta a nagyszájú ifjú harcost, hogy az majdnem a rigó sorsára jutott; aztán felvágódott a felhők közé, és otthagyta a kellemetlen társaságot.
Ez volt az előzménye tehát annak, hogy a róka egyszer csak úgy megállt, mintha falnak ment volna. A súlyosan sebesült rigóban csak pár perce lobbant el az élet, de teste még langyos volt, s illata mintha pányvát vetett volna a róka nyakába. A koma nem is tiltakozott ezen pányva ellen, s pár perc alatt az előbb említett szívnek távoznia kellett a gyomorból, mert kellett a hely a rigónak.
Hogy egy rigóban hány kalória van, nem tudom, kiszámította-e valaki, tény azonban, hogy a róka ezek után sokkal melegebbnek találta a világot.
Pedig közben a hold felmászott, amilyen magasra csak tudott, s a csillagok olyan hidegen nagyra nyitották ki szemüket, amennyire ez egyáltalán lehetséges volt. A bokrokat, fákat, háztetőket, kazlakat – és mindent, amiben csak szikrája volt a melegnek – kiverte a dér, és a másik kis kuvik csak hosszas szemlélődés után szállt le a szénakazalon keresztbe fektetett petrencerúdra, mert az is inkább jég volt, mint fa. Nem is sokáig fagyasztotta lábait a síkos őrhelyen, hanem szárnya alá fogta a metsző levegőt, és elindult a berek felé, mert begyében két veréb pihent nagy egyetértésben, amelyeket a kis kuvik a templompadláson, a léc alól halászott ki, tekintet nélkül a hely felszentelt mivoltára.
Szárnyal a kis kuvik, de most már nem ügyel annyira, mint jövet, nem kutat, hiszen a gyomra tele van, teste meleg, s az életnek ezt a melegét nem óvhatja most semmi jobban, mint a padlás a kis ház felett, amelyet Matula túlzott szerénységből csak gúnyhónak nevez.
A kémény most nem füstöl, de felette vastagon hullámzik a levegő, amit emberi szem nem láthatna, de a kis kuvik már messziről látja, mint egy ingadozó oszlopot, sőt nemsokára érzi is, mert leül a kémény peremére, s tollát megeresztve legfürdik a parázsló tuskó meleg párájában. A tuskó már csak kétökölnyi, de zsugorodása nem tart sokáig, és nincs is rá szükség. Éjfél már jól elmúlt, a kis szoba meleg, és Matula úgyis nemsokára előveszi a pipáját hajnalt köszönteni.
De még nincs hajnal.