Mai vizsgálódásunk tárgyát az a még majdnem friss hír adja, mely szerint kiderült, hogy amit eddig a kutatók Schiller koponyájának hittek, az valójában nem Schiller koponyája. Úgy tűnik, a németeknek is megvan a [...]]]> Roppant tudományos és egyszersmind tényfeltáró cikket szerettem volna írni, aztán rájöttem, mégse. Jobb, ha másként közelítjük meg a dogokat.

Mai vizsgálódásunk tárgyát az a még majdnem friss hír adja, mely szerint kiderült, hogy amit eddig a kutatók Schiller koponyájának hittek, az valójában nem Schiller koponyája. Úgy tűnik, a németeknek is megvan a saját Petőfi-kódjuk, de bevallom őszintén, mostanáig még csak nem is sejtettem, hogy (bizonyos vonatkozásban) a német Petőfi maga Friedrich Schiller lenne. Azt meg pláne, hogy Goethe keze is benne van a dologban, pedig dehogynem, naná. Jöjjön először a hivatalos sztori, aztán megpróbáljuk összerakni a képet, mint Indiana Jones, ha már a csontvázat nem lehet. Ki tudja, hátha felszáll a végén egy ufó is.

A történet úgy szól, hogy Schiller – meglehetősen furcsa körülmények között – 1805-ben bekövetkezett halála után holttestét tömegsírba tették (ami állítólag akkoriban egyáltalán nem volt ritkaság), ott is pihent cirka húsz évig, majd a weimari polgármester igyekezetének köszönhetően a sírt kihantolták, kiválasztották Schiller koponyáját és az ahhoz tartozó csontokat (!), s egy másik temetőben újra eltemették, Goethe mellé. Nem akarom nagyon ragozni, a történet ennél bonyolultabb egy fokkal, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt utána lehet nézni, jó lenne, ha minél többen megtennék.

Ahogy múltak az évek, ugyanabból a tömegsírból előkerült még egy koponya, egyesek azt tartották eredetinek, mások pedig nem (sőt egyes források egy harmadik koponyát is említenek). Egészen addig, míg a németek gondoltak egy merészet és a költő születésének 250. évfordulója alkalmából alaposan megvizsgálták (DNS) mindkét koponyát. Így derült ki, hogy bizony egyik sem Schilleré.

De akkor vajon hol van Schiller koponyája? Nem tudni. Egyáltalán számít ez? A németek valamiért nagyon rajta vannak az ügyön, végre eljött a pillanat, hogy kecskeszakállú, élemedett korú profok is Paris Hilton módjára reflektorfényben tündökölhessenek, egyébként azt hiszem, nem. Viszont az ilyen kutakodásnak elengedhetetlen velejárója, hogy más, talán egyesek számára nem túl kellemes dolgok is napvilágra kerülhetnek. Márpedig itt vannak furcsaságok.

Az, hogy egy ilyen kiváló írót, mint Schiller, tömegsírba dobnak, meglehetősen furcsa dolog, de még megmagyarázható: már a középkorban is bevett módszer volt tucatjával temetni a halottakat, korra, nemre, társadalmi pozícióra való tekintet nélkül. Ha tele lett a temető, akkor a csontokat kivették, halomba hányták (hogy ezután mit csináltak velük: összetörték, ledarálták, megették stb., nem tudom), hogy az újak számára legyen hely. Ez az egyik dolog. A másik, hogy Schiller talán még nem is volt halálakor olyan kivételes személy, akinek egy külön sír kijárt volna: népnyúzó hercegecskék ellensége, a szellem és egy új világrend elkötelezett szónoka – akadhattak olyan befolyásos emberek, akiknek mindez nem imponált. És végül, ki tudja, talán Goethe magának szerette volna kisajátítani a denkmal-státuszt, teszem hozzá csendben.

Bár az eddig felsoroltak sem nevezhetők szokványosnak, a történet 1826-ban különös fordulatot vesz: a források nagy része szerint a weimari polgármester megnyittatta a tömegsírt és huszonegynéhány koponya közül kiválasztott egyet, mondván, hogy az lesz Schilleré, majd Goethének adta, aki verset is írt ebből az alkalomból (valójában erről az alkalomról). Aztán Schiller egykor szebb napokat is látott, legnemesebbik testrésze hetekig pihent a Geheimrat íróasztalán (ezt valamiért titkolni kellett, Humboldtnak mégis elmondta, aki nem tudta magában tartani), mielőtt végső nyughelyére került volna. Majd jött párszáz év, további koponyák és vérmes tudósok, akik kiderítették, hogy Schiller csontjai nincsenek meg.

A sztori egyes részei külön-külön is jó alapot szolgáltatnának egy kis konteózáshoz, én ezzel most nem kívánok foglalkozni. Inkább azzal, hogy véleményem szerint Goethe volt az, aki azt a koponyát, ami egészen eddig a sírban pihent, annak idején kiválasztotta. Mint fentebb írtam, minden forrás a túlbuzgó polgármester szerepére hegyezi ki a történteket, de én azt hiszem, hogy a kollégák ezzel csak leplezni próbálják az igazságot, ha egyáltalán tisztában vannak vele. Hozhat-e egy polgármester egymaga ilyen döntést? Nem hiszem. Voltak felettesei is, hogy csak kettőt említsek, a weimari herceg és a titkos tanácsos. Sokkal valószínűbb, hogy a polgármester pusztán elvitte a balhét: valakinek az utasítására ki kellett ásatnia a tömegsírban pihenő csontokat, majd átadta azokat Goethének (valószínűleg ekkor már szinte mindenki tudta, hogy Schiller a német irodalom egyik óriása lesz, tehát külön sír, sőt szarkofág jár neki). Ne feledjük, Goethe polihisztor volt, így tudós is, a csonttant nagyjából ő gondolta ki területén elévülhetetlen érdemeket szerzett, így nála alkalmasabbat nem találhattak volna e feladatra: „Herr Geheimrat, wahlen Sie bitte!”

Hogy mire alapozom mindezt? Egy versre (no meg a magyar Wikipédia is valami hasonlót említ). Egyben furcsállom, hogy másnak ez még nem jutott eszébe. A versben Goethe szóról-szóra leírja, hogyan történt ez a bizonyos kiválasztás, hogyan találta meg a csontházban Schiller maradványait. A haláltánc-motívum ne zavarjon meg senkit, ahogy mondani szokás, ami úgy néz ki, úgy mozog és olyan hangot ad ki, mint egy kacsa, az nagy valószínűséggel kacsa is.

SCHILLER KOPONYÁJA.

A bús csontházban néztem elmerengve,
A koponyák egymáshoz mint szorúltak,
S a rég kihamvadt kor jutott eszembe.

Itt sorban állnak, kik egymásra fúltak;
Keresztben nyugszanak a kemény csontok,
Mik régen egymást porrá zúzni dúltak.

Kifordult nyakcsigolya! Hogy mit hordott,
Ki kérdi ma? Elszórva látok ottan
Lábat, kezet, mely ügyes-gyorsan forgott.

Hiába dőltetek le, fáradottan!
Felvetnek a világos nap honába,
Nem hagyva békét hűvös álmotokban?

Pedig lett volna a mag bármi drága,
Fonnyadt hüvelyre nézni nem szeretnek;
Csak nékem, avatottnak, volt kitárva

Oly szent írás, melyet nem ért eretnek,
Midőn a merev csonthegy közepette
Egy páratlan dicső alkat lepett meg.

Hogy a porlás szűk börtönét feledve,
A szabadúlt szív friss meleget érzett,
Miként ha itt uj létforrás eredne.

Oh, mély titok! Rejtélyszerű igézet!
Isten-alkotta nyom, mely nem veszett el!
E koponyából szemem tengert nézhet,

Mely népes ezer óriás-tünettel.
Bűvös edény, melyből sok jóslat áradt:
Érintselek e méltatlan kezekkel?

De kegyelettel fölnyitom ma zárad’
S szabadba viszlek, hova nap hatolhat,
S elmém nyomodba áhitattal járhat.

Mert ember itt lenn nyerhet-e nagyobbat,
Mint lesni, hogy’ hat isteni természet,
Mikép’ van, hogy mi rög, szellembe olvad,

S testet mikép nyer gondolat és érzet.

1826.
(Dóczi Lajos fordítása)

Hát eddig a történet, a lényeg, hogy Goethe tévedett. Hogy véletlenül-e vagy tévednie kellett, az már más lapra tartozik. Kíváncsi vagyok, ki mit gondol, sőt akinek pontos adatok is rendelkezésére állnak, legyen kedves és ossza meg velünk. Én nem túl hosszas és korántsem mindenre kiterjedő kutakodás után végül erre jutottam.

És persze kulturális haszna is volt a holdra szállásoknak. Az emberiségnek először nyílt alkalma kívülről szemlélni törékeny, kicsiny bolygónkat, [...]]]> Hát ehhez nincs sok mindent hozzáfűzni, de van akkora dolog, hogy betörjön ide is. Hiszen ha ez nem menő, akkor nem tudom, mi az. Az Indexen rég látott minőségű cikkben foglalkoznak a dologgal, mindenkinek csak ajánlani tudom.

És persze kulturális haszna is volt a holdra szállásoknak. Az emberiségnek először nyílt alkalma kívülről szemlélni törékeny, kicsiny bolygónkat, és összevetni sivár égi kísérőnkkel. Több szociológus és filozófus szerint ez is közrejátszott abban, hogy a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején bukkantak fel a természetvédelmi mozgalmak és a globális környezettudatos gondolkodás csírái.

37 éve nem járt ember a Holdon, és egyre gyakrabban feltett kérdés, hogy mikor tudunk majd újabb anyagmintákat gyűjteni, hogy újabb meglepetésekkel szolgáljanak a tudománynak. Napjainkban feléledni látszik egy békésebb űrverseny, több szereplővel: a korábban versengő két nagyhatalom mellett India, Kína, Japán és Európa is a Holdra tör. Az a nagy sápadt folt az égen még mindig nagyon izgalmas, titokzatos égitest.

Az Index cikke.

A Föld c. film plakátja

Egyszerűen gyönyörű film, ami képes újat mondani és mutatni, éppen az által, hogy semmit nem akar belénk sulykolni. Azt kapjuk, amit a [...]]]> Sajnos moziban nem láttam a filmet tavaly, pedig el tudom képzelni, hogy milyen élmény lehetett. A 11 részes tv sorozatot sem láttam, de már nagy erőfeszítéseket teszek a beszerzésére.

A Föld c. film plakátja

Egyszerűen gyönyörű film, ami képes újat mondani és mutatni, éppen az által, hogy semmit nem akar belénk sulykolni. Azt kapjuk, amit a cím sugall: bemutatja ezt a fantasztikus bolygót (“the lucky planet”), amelyen élünk, és amelyen rajtunk kívül ezer és ezer faj osztozik és küzd a túlélésért. És teszi ezt olyan képek által (és olyan zenével mögötte), hogy szem nem marad szárazon. Nagyon okosan felépített mozi, aminek valahol a közepén óhatatlanul el fogunk gondolkodni, hogy ez a rettenetesen bonyolult, kényes és csodálatos rendszer miért adatott meg nekünk, és hogy lehetünk akkora barmok, hogy nem akaródzik felfogni, hogy muszáj tennünk érte. Távol álljon tőlem a Greenpeace (számomra) sokszor bizony visszatetsző okoskodása és propagandája, de aki ezt a filmet megnézi, állítom, másképp fog holnap beleszagolni a tavaszi levegőbe.
De hagyjuk most a nagy léptékű dolgokat, a nem teljesen agyhalott nézőben, azt gondolom, mindenképpen komoly nyomot hagy az élmény környezetvédős szempontból is. Nézzük inkább magát a filmet. Három “főszereplő” van, egy jegesmedve-, egy elefánt- és egy bálnacsalád, pontosabban mama és gyerekek, illetve néha a papa.

Elefánt-, jegesmedve-, bálnaszem

Az ő útjukat, egy évüket követhetjük nyomon, miközben az Északi-sarktól egészen az Antarktiszig utazzuk be a Földet, hosszában. Jeges hómezők, tundra, tajga, őserdők, sivatagok, óriási hegységek (éppen a Himalája, amelyről a történelem első légi felvételeit láthatjuk, ugyanis helikopterről nem lehet, mert magasan van, a lökhajtásos repülőgépek pedig túl gyorsak, így a Nepáli Hadsereg egy speciális kémrepülőgépét kapták meg a film készítői, hogy valóban lélegzetelállító képeket készítsenek tíz kilométer magasan), hatamas vízesések — és persze a tenger. Közelről és egészen messziről, műholdak magasából; és az egész rendszer működésének bemutatása, a végtelenül finom egyensúly érzékeltetése. Totyogó kis jegesmedvebocstól az éhhalál küszöbén elterülő nagy jegesmedvéig, életének első repülését végrehajtó tollas fiókától oroszlánok által hosszú percek alatt leterített elefánt haláltusájáig mindent látunk. Mert a film készítői nem úgy akartak hatni, hogy harsány legyen, hanem zseniális érzékkel arra fókuszáltak, hogy a dolgot magát nézzék, nézzük. És így sikerült valami olyan kerek egészet létrehozniuk, amelynek átélésekor — bár volt, aki eltakarta a szemét egy-egy jelenetnél — Matula bácsi szavai jutnak eszünkbe: “Tudja, Gyula, jobb, ha nem szólunk mi bele ezeknek a dógába.” Tényleg jobb volna nem beleszólni, se pro se kontra. Nagyon kéne az a fajta űrutazás, amivel végre elhagyhatjuk ezt a bolygót. Nem azért, hogy új csodákat ismerjünk meg, hanem hogy az emberiség történelmének első és legnagyobb csodáját, a Földet ne veszítsük el.
Mindenkinek nagyon melegen ajánlom a filmet, egyértelmű 10-es, a természetfilmek új királya nálam (amely címet pedig a Sivatagi show-tól elvenni nem kis dolog ).

A végére pedig egy ajándék, egy bálna hatalmas felbontású képe. Hanggal érdemes