Állítólag van olyan külföldi egyetem, ahol az időmérték megértéséhez vezető rögös út egyik állomása Petőfi Szeptember végén-jének bemutatása. Hát ne menjünk bele, hogy ennek van-e értelme, hiszen jó eséllyel a hallgatók közt egy sincs, akinek [...]]]> Az alább következő kis okosságot a Szeptember végén nem soká felkerülő elemzéséhez írtam, de úgy érzem, inkább külön postként jobb lesz.

Állítólag van olyan külföldi egyetem, ahol az időmérték megértéséhez vezető rögös út egyik állomása Petőfi Szeptember végén-jének bemutatása. Hát ne menjünk bele, hogy ennek van-e értelme, hiszen jó eséllyel a hallgatók közt egy sincs, akinek a magyar ismert nyelv lenne, viszont az is igaz, hogy a miénk azon kevés élő nyelv közé tartozik, ahol ezt egyáltalán meg lehet csinálni, Petőfi meg éppen elég komolyan mutatja meg, mennyire. No, ne sokat bűvészkedjünk ezen mindenesetre, örüljünk neki, és tudjuk meg, hogy vannak a hosszú meg a rövid szótagok, a tá meg a ti más néven. Egy szótag attól tá, hogy
a: van benne egy hosszú magánhangzó (á, é, í, ó, ő, ú, ű, remélem nem hagytam ki semmit) és/vagy
b: a végén van egy mássalhangzó,
ebből következőleg egy szótag CSAK akkor rövid, ha
a: a benne levő mássalhangzó rövid ÉS
b: nem mássalhangzóra végződik.
Nézzünk egy példát gyorsan.
tá  tá  ti  ti
Még nyílnak a…

Jól látható, hogy a trükk abban rejlik, hogy az adott verssort tulajdonképp egybeírva kell eldönteni, mi a helyzet a benne rejlő szótagokkal, hiszen míg a nyílnak nak-ja önmagában a fentebbi második szabályt tekintve hosszú lenne (hiszen mássalhangzóra végződik), addig a *nyílnaka szó már nyíl-na-ka ként tagolandó, és így, íme: na lett belőle, tehát rövid. Itt még gyorsan elmondom, hogy ennek az időnek, ami miatt ezt időmértékesnek hívjuk, az alapegysége a mora, egy mora az egy ti, két mora pedig egy tá (tehát kb. kétszer annyi ideig tart kimondani). De elég ha tudjuk, hogy van ti meg tá, ha nagyon pengék akarunk lenni, akkor majd mondhatunk olyanokat, hogy a jambus 3 morás versláb, mert ti-tá, és 1+2=3. Az még csak tovább bonyolítaná a dolgot, úgyhogy tényleg csak zárójelben: egy verssor végén, amikor nem kapcsolódik hozzá már semmi, végül is szabadon eldönthető, hogy az adott szótag tá-e avagy ti. Persze ha hosszú benne a magánhangzó, akkor tá azért inkább. Ja még annyit ide, hogy úgy szokták ezt jelölni, hogy a ti az egy U-betű, míg a tá egy –.
Ha ezt megértettük, akkor alapvetően értjük a dolgot. Ugyanis semmi mást, mint e két szótag, a tá-ti bizonyos szabályoknak megfelelő váltakoztatását hívjuk időmértékes verselésnek. A leggyakrabban egymás mellé kerülő 2,3,4 szótagból álló összenövéseket verslábnak hívjuk. Nézzünk néhány hírest:
Jambus: ti-tá, egy rövid, egy hosszú, pl. hahó
Trocheus: tá-ti, egy hosszú, egy rövid, pl. húha
Anapesztus: ti-ti-tá, két rövid, egy hosszú, pl. kiabál
Daktilus: tá-ti-ti, két hosszú, egy rövid, pl. lábai

Na elég is, a többi már erőltetett, ez meg még talán érthető és befogadható mennyiség. Legyünk büszkék arra, hogy gyakorlatilag a magyar az egyetlen nyelv széles e határban, mely alkalmas arra, hogy az ógörög és latin irodalom időmértékben írott nagyszerűségeit maradéktalanul visszaadja. A magyar nyelv MENŐ, Varga úr ide vagy oda.