Gondolom, alapvetően az motiválta a fickót, hogy ha Axl hozhatta a maga dolgait a Chinese Democracy-val, akkor ő miért ne tehetné, s igaza is van. Korábban témáztunk már a Gunsról, meg arról is, ki mennyit tehetett hozzá a sikerhez, Falcon szerint Slash mindig is inkább csak ikonikus [...]]]> The flames burned out, still embers glow

Gondolom, alapvetően az motiválta a fickót, hogy ha Axl hozhatta a maga dolgait a Chinese Democracy-val, akkor ő miért ne tehetné, s igaza is van. Korábban témáztunk már a Gunsról, meg arról is, ki mennyit tehetett hozzá a sikerhez, Falcon szerint Slash mindig is inkább csak ikonikus figurája volt a zenekarnak, ami ellen én talán túl élénken tiltakoztam. Egy biztos, innentől azért már árnyaltabb képet kell kapnunk.

Valami olyasmi a történet, hogy Slash úgy érezte, neki is ki kellene adnia már egy albumot, melynek zenei világát saját emlékeiből és az elmúlt évek benyomásaiból alakítja ki – ha úgy tetszik, az érett Slash szerint a zene és a világ. Énekelni viszont nem akart (állítólag nem is tud), ezért ismerőseit és barátait hívta meg, hogy egy-egy dalát felénekeljék, igyekezett az előadók személyiségét is valami módon belefoglalni a nótákba, aminek egyes esetekben az lett a vége, hogy Lemmynek például egy Motörhead-dalt írt, M. Shadowsnak egy Avenged Sevenfoldot, Cornellnek meg egy Audioslave-et, és hát Ozzynak sem éppen nirvanásat (bár ott kevésbé egyértelmű, ki írta kinek, az már inkább, ki mit üzen kinek). Amúgy ez szerintem nem baj, mert hát mit csinált volna, áriákat énekeltet velük? Inkább az zavart, hogy olykor eléggé „slágeres” lett a dal, Slash mintha szándékosan nem mert volna elszakadni a közepesen érdekes, viszont jól bevált riffektől. A nyávogások ellenére (a velünk élő Axl?) az előadók végig túl illedelmesnek tűnnek, süt az egészből a nem villogok haver, ez a te bulid-hozzáállás, persze lehet, hogy mindez a hangmérnök műve, aki kicsit túlvezérelte a hangszereket az éneksáv kárára.

A meghívottak közül szerintem mindenki hozza a kötelezőt, Fergie meglepett, mert érzi a rockot, bár úgy tűnt, néha nem teljesen biztos benne, nem a Black Eyed Peas-ben van-e. Régebben flatoutozás közben mindig lementem a pályáról, ha megszólalt a Wolfmother, Andrew Stockdale fogorvosi fúróhoz hasonlatos fejhangja ellenére is a By the Sword az egyik legjobban sikerült dal az albumon, látszik, hogy Slash szívének legmélyebb üregeit a blues-rock tölti ki, Stockdale meg abszolút partnerként viselkedik, és ez itt jól is veszi ki magát.

Alapvetően tehát ez egy hallgatható album, meglátjuk ráver-e a Chinese Democracy-ra, mindenesetre beszédes, hogy nem kis előadók működtek közre a lemez elkészítésében. Ahogy hallgattam a cuccot, úgy éreztem, Slash egy egyszerű és tehetséges faszi, aki minden kisebb-nagyobb sikere ellenére borzalmasan el van anyátlanodva, és ezen az ágy végében tartott gitár sem igazán segít. Eléggé hiányozhat neki a Guns, talán még Axl is, mint amikor az ember az első szerelmére gondol, de Slash mintha szívesen kezdené újra, ha lehetne, minden szomorú dühe ellenére:

I see things very black and white. That’s just me. And that doesn’t necessarily mean that that’s right. And he sees things in a very colourful kind of way, and I can’t really knock it, ’cause that’s just him. So I try not to sit there and say derogatory things about his personality, because it’s his personality that makes him so fucking great, and just difficult to deal with.

Reméljük, Axl is megenyhül előbb-utóbb, mert jó volna látni egy Guns ’N Roses koncertet még, mielőtt teljesen, minden nagyszerű és szerethető produktumával együtt kimúlik a rock.

Aztán eszembe jutott egy vers, mondhatni halkan felcsendült az évek távolából (nem ma volt, hogy Lorcát olvasgattam), s én lázasan keresni kezdtem, míg végül megtaláltam. És igen, a két dolog illik [...]]]> Öcsém mutatta  ezt a videót, mondván, hogy neki Slash-szólótól még nem fájt a füle, hát mit mondjak, nekem se:

Aztán eszembe jutott egy vers, mondhatni halkan felcsendült az évek távolából (nem ma volt, hogy Lorcát olvasgattam), s én lázasan keresni kezdtem, míg végül megtaláltam. És igen, a két dolog illik nagyon, mint a vodka és a kaviár, vagy ha úgy tetszik, az univerzum felfedte előttünk egy apró titkát.

Federico García Lorca: Gitár

Lassú rívásba kezd a gitár.
Széttörnek a reggel kelyhei már.
Lassú rívásba kezd a gitár.
Csitítani kár.
Hallgatni nem tud, zokog, ha fáj.
Egy hangra jár, mint víz sírdogál,
mint hófúvásba szél, sírva száll.
Hallgatni nem tud, zokog, ha fáj.
Jaját zokogja távoli tájért.
A Dél izzó homokja fehér kaméliákért.
Hogy alkony ez, s hol volt a hajnal,
hogy a nyíl sehova nem talál,
s az ágon az elhallgatott dal, első halott madár.
Ó, szív, gitár! Öt húrral, öt karddal járt át a halál.

(Vas István fordítása)