Ehhez képest kapunk egy PG-13-at, ami… meglepően jó. Gondolom segített a kellemes csalódásban, hogy a kritika lehúzta kicsit a filmet, meg hogy a zseniális Judgement Day után jött a Rise of the Machines, ami – annak ellenére, hogy szerintem simán nézhető volt – meg sem közelítette Cameron mesterműveit. Szóval jött a negyedik rész, ami állítólag egy új trilógia első része lesz, és bizony nem bánnám ha így lenne. A forgatókönyvvel vannak igazából a legnagyobb gondjaim, mert szerintem a rendezés rendes munka, a két főszereplő meg kifejezetten jó – és most láttam először olyat életemben, hogy Christian Bale-t lejátsszák a vászonról. De erről később. Szóval az a bajom a sztorival meg az egész környezettel, hogy a gépek nem olyanok, mint amilyennek az ember elképzelné mondjuk a T2 folyós T-1000-eséből álló hadsereget, és nem arra gondolok elsősorban, hogy ekkorra még nem fejlesztette ki a Skynet az 1000-est, és ilyen gagyi 600-asokkal tolta, hanem hogy ezek a 600-asok, meg a motorok, meg a harvester meg egyik sem volt igazán kegyetlen, céltudatos, gépszerű, akinek teljesen ismeretlenek az olyan fogalmak, mint hibázás, kímélet, meg egyáltalán, minden emberi gyengeség. Igazából egyértelműen itt sem érhetők tetten ilyen dolgok a robotok vieselkedésében, az összbenyomás végül mégis az, hogy ha okosabb és gépebb lett volna a Skynet, esélye nincs az ellenállásnak. Nem tudom, miért, de az az érzésem, hogy nem nézték meg elégszer a két első részt az alkotók, vagy nem tanultak belőlük eleget – vagy, ami a legvalószínűbb, nem is akartak. Ez egy másik film, más korban. És nem olyan jó, mint azok. Például az elején Connor lábban védi az egyik ütést, amit egy gép küld neki. Ne már. Egyébként itt van az egyik kedvenc jelenetem, vágás nélkül megy vagy 10 percig az akció, hibátlan, a Children of Menben volt egy csomó ilyen hasonlóan hosszú jelenet, már ott se értettem, hogy miért nem díjazták valahogyan, elképesztően be tudja rántani az embert ez a megoldás.

A sztoriról elég ennyi, úgyis meg kell nézni a filmet, viszont nézzük a színészeket. Itt nem tudok valószínűleg spoiler nélkül ügyeskedni, úgyhogy vigyázat. Két főszereplőnk van, az egyik a Connor, akit ugye Bale játszik, a másik pedig egy Marcus nevű fickó, akiről csak annyit tudunk, hogy az elején a halálos ítéletére vár, de felajánlanak neki egy lehetőséget a végzet elkerülésére. Aztán snitt, és jövő, és botorkál valahonnan az ember, és fogalma sincs, mi történt, milyen év van, és egyáltalán, nem ért semmit abból, ami körülötte történik. És ez az ember (Sam Worthington, jegyezzük meg a nevét, azt mondom) ebből az előzményből olyan jól építi fel a fickót, hogy nem vesszük észre, mikor, de valahol elég hamar átveszi a vásznat a rutinból játszó Bale alakította, mindig komor, fárasztóan küldetéstudatos Connortól. Inkább nem is lövöm le a poént, ami a trailerből úgyis kiderül, úgyhogy aki még nem látta, ne is nézze meg, inkább a filmet lássuk. A lényeg, hogy nem gondoltam volna, hogy pont a második számú főszereplő lesz ennyire pozitív csalódás, de így lett. Hibátlanul, rokonszenvesen, kellő lazasággal hozza a Terminator-filmek egyik legdrámaibb sorsú hősének szerepét. A film egyik egyértelmű tizese az övé.

A másik a speciális effekteké, meg a gépeké úgy általában (már ami nem a magatartásukról szól). Újra van tömege a vasnak, és ez mindenképp örömhír, főleg miután George Lucas képes volt a nemtudom hány tonnás, koszos, olajszagú űrhajókból csinálni egy rakás súlytalan, csillogó, steril szart a Star Wars I-II-III-ban. Szóval itt ami nehéz, az nehéz, tényleg megy, lendülete van (tömegszer sebesség ), odacsap, robban, és olyan hangja van mindennek, hogy az ember füle beszakad, de a hangerő keltette parasztvakítás (-süketítés) fölött tényleg borzasztó jól szól az egész.

Tömören ennyi, azért tőlem kap egy 8-ast, és ha csak egy kicsit-kicsit jobb a sztori, Worthington miatt szívem szerint a 9-est se sokallnám. Szeretnék folytatást, nem bánnám, ha más írná, más rendezné, de ha csak a sztorit kicserélik, és marad McG, az is ok. Ja, és a vágatlan verzió nagyon kell, sokat lendíthet a filmen.

A Neuromancer első kiadásának címlapja

Hogy William Gibson a sci-fi klasszikusai közt foglal helyet, talán nem kérdés. Hogy Neurománc c. művének gondolati mélysége eléri-e a fentebb említett nagyságokéit, nem tudom, ahhoz talán néhányszor el kellene olvasni, bár van egy olyan érzésem, hogy a hagyma-effektus itt is működik. De azt tudom, hogy ebben a regényben, bármilyen „régen” írta is – ebben a műfajban elvégre a 25 év sok is lehet –, olyan megoldásai vannak – fizikai, technológiai értelemben –, amelyek így Asimovék elé-fölé helyezik (emlékezzünk csak Asimovnak olyan megoldásaira, amikor a jövőben távoli helyekre az üzenetküldés gyakorlatilag papírra írt levelekkel történik, csak éppen a papírt teleportálják). Szeretjük Vernét, és csodálkozunk, hogy miket meg nem álmodott. Hogy végül nem úgy vagy nem egészen úgy – vagy teljesen másképp – lett, nem érdekes, nagyvonalúan elsiklunk fölötte, mert mégiscsak zseniális dolgokat írt le. Itt azonban más a helyzet: amióta megjelent a Neuromancer, egy rakás dolog a számítógépes technológiában  — hogy mást ne mondjak: az internet – mintha a mű után menne, mintha Gibson fantáziája, jövőbe látó érzéke lenne a vezérvonal, adta volna a teremtő szikrát a szakemberek tudásához. Egyes méltatói odáig mennek, hogy felteszik a kérdést: nem azért létezik-e a web, mert Gibson leírta. A ’90-es években a cyberspace kifejezést gyakran használták a world wide web szinonímájaként.

De a mindennapjainkban érezhető hatásán túl a regény egy új műfajt is megteremtett. A Johnny Mnemonictól kedzve (aminél mondjuk nem meglepő, Gibson írta) a Matrixig nagyon sokan bújtak ki a Neuromancer világából. A cyberbpunk létrehozása talán nem kifejezetten William Gibson érdeme a szó legszorosabb értelmében, hiszen a Wikipédiáról kiderül, hogy egy ’83-as novella éppen Cyberpunk címen jelent meg. Ugyanakkor bátran állítható, hogy a legismertebb és legsikeresebb minden cyberpunk mű közül a Neurománc. High tech and low life, így jellemzik valahol a műfajt, és ez sajnos megint pontos és lefordíthatatlan megfogalmazás. Ezekben a művekben (így a Neuromancerben is) esik az eső, a főhősök leharcolt, kiégett alakok, akiknek mindennapjait úgy át- meg átszövi a technika, a hi-tech, hogy észre sem veszik. A legpengébb számítógépeket olyan természetességgel használják, mint mi a kést. Szinte érezni, hogy kopott a tokja mindnek; hogy nem vigyáznak rá, nem tekintik különösebb értéknek, mert mindez egyszerűen van. A jellemek és a hangulat tekintetében a film noir és a klasszikus detektívregények juthatnak eszünkbe (nekem Raymond Chandler Marlowe-könyvei). És éppen ez az, amiért azt is mondhatom, talán nem mindenkinek és nem minden hangulatban lesz elsöprő élmény ezt a remek sci-fit elolvasni.

Van azonban egy kisebb probléma, ez pedig megint a fordítás. A legutóbbi magyar kiadást (Szukits Könyvkiadó, 2005, fordította: Ajkay Örkény) nagy örömmel vettem kézbe, a hátlapon ugyanis külön kitértek arra, hogy ez egy átdolgozott, javított kiadás. Azonban ami valójában fogad minket, az nem más, mint kínos – és többnyire sikertelen – igyekezet, hogy az eredeti kúl szövegeket valahogyan visszaadják. Az még hagyján, hogy a pénz sokszor zsé, és ez olyan hülyén néz ki írásban, de vannak ám raszta gyerekek is a műben, tele gandzsával. És róluk nagjyából tudjuk, hogy nyomják a szöveget…  Egyszerűen lehetetlen feladatnak érzem visszaadni magyarul a dumájukat, és ezért talán jobb is lett volna, ha a fordító meg sem próbálja. Nem hibáztatom egyébként (ezért legalábbis nem), hiszen az eredeti  mű sokszor éppen attól árasztja magából a hangulatot, amilyen szavakat használ, illetve a sok háttérinformációtól, ami kapcsolódik egy-egy szóhoz. Flatline… ez talán semmit nem mond nekünk elsőre, pedig ha eszünkbe jut pl. a Flatliners című film, akkor beugorhat, hogy ez valami agyhalál, egyenesek a vonalak a képernyőn, és tényleg: ha valaki a cyberspace-ben csúnyább dologba fut, egyszerűen ledurran az agya. És az egyik fickóval ez 3-szor is megtörtént életében, de túlélte. Ezért így hívják: a Flatline. Az már csak hab a tortán, hogy amikor végül valóban meghalt, agyának teljes tartalmát egy ROM-kártyára másolták, és ettől kezdve odabent, a mátrixban gyakorlatilag ugyanúgy „létezik” mint bárki, aki bekapcsolódik. Ezt csak azért említettem, hogy érezhető legyen, mennyire nehéz dolga lehetett a fordítónak. Nem fűzhetett ilyen magyarázatokat minden szóhoz. A cím is ilyen. Az eredetiben a magyarázat így szól:

Neuro from the nerves, the silver paths. Romancer. Necromancer. I call up the dead.

A fordításban:

Neuro, az idegekről, az ezüstösvényekről. Romancer: nekromancer, nekromanta. Megidézem a holtakat.

Nem jó, és azért itt nem csak arról van szó, hogy nehéz volt. Itt el lett szúrva valami.

Ígyhát azt mondom, hogy egy nagyszerű regénnyel, egy maradandó élménnyel gazdagodik bárki, aki elolvassa a Neurománcot, de talán érdemes az angol nyelvű változatba is belepillantani, mert egészen bizonyos, hogy sokkal jobb. Ha kizárólag azt kellene értékelnem, valószínűleg nem 9-est kapna, bár a film noir feltétlen híve akkor sem vagyok.