Szóval emberünk ezúttal egy átlagos figura, nem érzelemmentes zseni vagy szexfüggő roncs, vagy a jövőt valamilyen fura módon megalapozó-kialakító vallási vezető. Egy sima tisztviselő a kulturális minisztériumban, Michelnek hívják, és a világ különböző helyeire jár dugni, főleg Thaiföldre. Közben a világ dolgairól elmélkedik (és szipolyozza az olvasó életkedvét). Amikor mindenféle ideológiát harcosan védő emberekkel kerül szembe, egy pillanat alatt állunk át minden esetben Michel oldalára. Én egyébként pont ebben látom ennek a regénynek az egyik legnagyobb erényét: liberális létemre úgy verném fejen magam is a liberáls okostojást, hogy csak puffan. Houllebecq, azt hiszem, azt szeretné megértetni velünk, hogy a dolgok nem úgy vannak, mint ahogy mi képzeljük. Hogy a világ nem úgy működik, ahogy az európai ember szeretné, és bár most úgy tűnik, mi vagyunk nyeregben, legalábbis a nyugati ember bárhol élhet úgy, hogy az neki jó legyen, a valóság körülbelül olyan fenyegető, mint egy Lovecraft-regényben: körülvesz, és ha felfeslik a szövet, és átszüremlik rajta az, amit eddig eltakart, bajban vagyunk.

Ebben a könyvben nem jutunk el odáig, hogy össze is omoljon minden, és valami egészen új ember jöjjön el. Itt valamiért az iszlámra terelődik egyfajta hangsúly végül, és őket bizony kiosztja Houllebecq rendesen. A történet és a szereplők egyaránt keményen elbánnak velük (mint ahogy egyébként konkrétan interjúkban is megtette, 2001. szeptember 11. előtt néhány nappal pedig egy marokkói lap címlapján megjelent a fotója, alatta a felirat: “Ez az ember gyűlöl téged”). Igazából nem érzékelem pontosan, hogy ennek vajon mi a szerepe, de hogy szervesen illik a regénybe, az biztos. Ráadásul meglehetősen csattanós válasz mindazoknak, akik az Elemi részecskék megjelenése után keblükre ölelték a fickót, mint a baloldali értelmiség legújabb csoda- vagy fenegyerekét. Készült az emberrel egy BBC dokumentumfilm állítólag, de sajnos sehol sem találtam meg online, pedig érdekelne. Azt mindenesetre sikerült megtudnom, hogy piál a faszi rendesen, mondhatni alig józan, és valahogy mindjárt őszintébb lett minden, ami körülveszi. Mit is mondhatnék még? Zárjuk egy Houllebecq-hez méltó gondolattal: bár mindenki, aki időnként a szexről ír, így tenné.

A posztapokaliptikus utópiák mostanbában mennek nagyon, zombik, atomháborúk vannak többnyire. Itt nem derül ki, pontosan mi történt. Ezt a kíváncsi énem, amelyik nem annyira fogékony a filozóiára, viszont sokkal inkább geek, bánja kicsit, de ez van. Az a gyönyörűen megírt kis jelenet, amelyikben egyáltalán szó van arról, hogy mi történt, így is remek:

Az órák 1 óra 17 perckor álltak meg. Hosszú fénycsóva nyílt szét ollószerűen aztán egy sor gyenge rázkódás következett. [...] Az ablaküveg fakópirosan felizott. A férfi fél térdre ereszkedve bedugaszolta a kád lefolyóját és megnyitotta mindkét csapot. [...]

Fürödni akarsz?

Nem.

És ennyi. Egy-egy kép a múltból, egy jelenet, emlék, de mind olyan távoli és szürke, mint az ég, amelyből hamu hull folyamatosan. Az apa és a fiú mennek, valahová, ahol, remélik, találnak embereket, akik nem váltak kannibállá. Nem derül ki, hogy a férfi ezt az elképzelést mire alapozza, de konok módon megy és csinálja, viszi a gyereket, minden lehetőséget megragad, hogy még egy napot, egy órát kihúzzanak. Mert ez a világ olyan, amilyet a legelkötelezettebb világvége-váró sem akar: nincs élet, se a földben, se a vízben, se a levegőben. Néhány ember, kiszáradt, összeégett fák és konzervek. Ennyi az egész, ami a világból megmaradt.

A fiú már ide született, az anyja valahol elmaradt mögöttük (amúgy valamiért látatlanban azt monom, hogy a buta de csinos Charlize Theron tökéletes választásnak tűnik rá), és ők mennek, valahova, és közben beszélgetnek. Ezek a beszélgetések, minden nagyszerű kérdésfelvetésük és néha igazán jól-megírtságuk ellenére engem sokszor fárasztottak, még akkor is, ha érezni, hogy végül is az itt elhangzók adják a regény lényegét. Szerintem túl direkt a szándék, túl sokszor kérdez olyasmit a fiú, amit valójában talán az író akar kérdezni az embertől vagy az ember az istentől.

Ami viszont nagyon-nagyon jó, az az apa. Ahogy mindent, az utolsó morzsáig mindent kihasználva, okosan, türelmesen, tettrekészen halad, mindent a túlélésnek – a fiú túlélésének – rendelve alá. Ügyes ember, megoldja a dolgokat, és az a szenvtelen, a szakszavak használatától sem visszariadó narráció, ahogy McCarthy elmeséli mindezt, nagyon élővé varázsolja az egészet:

Kihúzta a csapszeget aztán kézi hajtású fúróval kiesztergálta és egy fémfűrésszel méretre vágott csőszelvénnyel újraperselyezte a befogógyűrűt. Végül az egészet a helyére ütötte a csapszeggel aztán felállította a kocsit és körebolta a helyiségben. Egész simán gurult. A fiú csak ült és az apját figyelte.

Számomra ez Az út: egy igazi apa-fiú kapcsolat, egy regény a konok hitről és az ember egyéb, alapvető hiányosságairól. Remek olvasmány, de ne legyenek illúzióink, mert McCarthynak sincsenek. És a végére egy személyes megjegyzés engedtessék meg nekem: azt hiszem, büszke lehet rá minden apa, ha a fiának a regénybeli figuráról ő jut eszébe. Helló, apu

Szinte ijesztően vaskos mű a Trónok harca, közel ezer oldal. Igazából rendeltem egy másikat is, ami a listán volt, de valahogy nem jött be annyira (A világ szeme). Azt hiszem, a fordítás miatt. Szóval végül elkezdtem olvasni ezt. És 20 oldal után tudtam, hogy megvan. Könnyen gördülő mondatok, jól adagolt információmennyiség, amivel azt éri el a szerző, hogy még többet akarjunk megtudni, nem pedig azt, hogy na már megint egy cliffhanger.

Furcsa világ Westeros világa. Van tél, tavasz, nyár, ősz, de hogy melyik mennyi ideig tart, nem lehet előre tudni. A történet kezdetén nyár van még, mely már hosszú évek óta tart, de jól tudjuk: közeleg a tél, ami legalább olyan hosszú lesz, mint a nyár volt. És sokkal sötétebb. Ez a mondat (közeleg a tél) az Északot uraló nemesek, a Starkok jelmondata is egyben. Birodalmuk és legnagyobb városuk neve angolul Winterfell, magyarul (bátor és remek fordítás): Deres. Ők a történet főhősei, az első könyben legalábbis. Őseik hozták létre a Falat, mely a Hét Királyságot az örök tél birodalmától elválasztja. Egy hatalmas, jégből épített fal, melyet éjjel-nappal az Éjszakai Őrség feketébe öltözött, minden emberi köteléktől eskü alatt elszakadó emberei őriznek. Valaha nemes feladat volt, de az ember elpuhult már, saját hatalmi harcai miatt elfelejtette, hogy a Fal mögött olyan veszélyek leselkednek és törnek előre a tél fenyegető közelségében, melyek mellett eltörpül a tény, hogy ki ül a Vastrónon. Így aztán többnyire csak bűnözőket, kegyvesztett lovagokat és hasonlókat küldenek a Falra. És Havas Jont, Eddard Stark törvénytelen fiát, aki a regény egyik főszereplője. Rajta kívül nemes apja, mostohaanyja, három testvére, az ellenlábas család törpe növésű hercege, és az egykor sárkányok segítségével a Birodalmat uraló Targaryen ház utolsó leszármazottja, a száműzetésben élő Daenerys szemszögéből látjuk az eseményeket, fejezetenként váltakozva. Remek megoldás, különösen mert ezek a figurák jellemek, akik változnak – vagy ha nem, az is beszédes rájuk nézve –, nemcsak klisékből gyúrt alakok, akiket egy elképzelt világban össze lehet ereszteni pár orkkal, és máris kész a fantasy.
És a múlt felidézéséből is látható, hogy Martin remekül kitalálta világát, van történelem (nyilván tolkieni mélységről szó sem lehet, bár ki tudja…). Ez a történelem elejtett mondatokból, lassan bontakozik ki, és legalább olyan érdekes, mint a jelen. Mind a rég-, mind a közelmúlt eseményeire rengeteg utalás történik, mely sok szereplő életét ma is befolyásolja, sebek, szerelmek, harcok jönnek-mennek. És alig van mágia, sárkány vagy ilyen-olyan mesés lény. Egyelőre szinte csak beszélnek róla, de tudjuk, hogy lehetséges, és ha majd végül később találkozunk velük, egyáltalán nem lesznek idegenek. De az első kötetben az emberek harca a trónért a fontos, a se nem fekete, se nem fehér figurák küzdelmei. Árulás, csaták, szerelem; nemes, nagyszerű emberek, velük szemben önző, félelmetesen okos és félelmetesen kegyetlen udvaroncok; idegen földek idegen harcosai; valaha hatalmas emberek esetlen csetlés-botlásai a hatalomért folytatott harcban: ez a Trónok harca, melyet nyugodt szívvel ajánlok mindenkinek.

És a végére egy remek hír: az HBO Sean Bean főszereplésével sorozatot készít a regényből, mely a jelek szerint mostanában kapott zöld utat, a pilot már el is készült, és a tervek szerint a közel 50 millió dolláros költségvetésű produkciót valamikor jövő tavasszal mutatják be. Remek.

Mivel az egyetemet már rég befejeztem, fel is hagyok a történet ismertetésével, utoljára ott lehetett megúszni a műről való érdemi megnyilatkozást ilyesmivel. Amikor olvastam, végig az járt a fejemben, hogy valami olyan hangzatos címet lehetne adni egy kritikának, hogy “a bátorság regénye”, vagy valami ilyesmi. Nem tudom, hogy történelmileg a regény mennyire hiteles, hogy ez az egész egyáltalán megtörténhetett-e, de ez a Rob J. Cole igazi fasza gyerek, és valahogy sikerül úgy ábrázolni, hogy nem az jut az ember eszébe, hogy “de szép is volna”, hanem hogy “baszki, ha nem lennék ilyen gyökér, ilyesmi lehetnék”. Mert a fickót egy dolog élteti egész életében, és ezért meg is tesz mindent, nem hátrál meg semmitől, nem ijed meg, körülbelül olyan dolgokat vállal, mint ha valaki ma azt mondaná, hogy akkor leszel ügyes valamiben, ha űrhajóval elmész a Marsra. És Rob J. elmegy, odahagy mindent, egy lapra teszi fel nemhogy egész, hanem az életét, a szó szoros értelmében. És nem is egyszer. Amikor a Sámánt olvastam, arra gondoltam, hogy Amerika, minden kritika ellenére, ami megfogalmazódik savanyúságtól hályogos tekintetű európaiakban, azért olyan jó hely, mert azok népesítették be, akikről a regény szólt. De Noah Gordon most húzott egy merészet, és azt mondja: mindig, minden korban és országban megvoltak a Rob J. Cole-ok, és ők, vesse őket bárhová az élet, a legbátrabb, legnagyszerűbb emberek, akiknek a legtöbbet köszönheti az emberiség. Mert nehogy azt higgyük, hogy hősünk, miután megérkezik Perzsiába, egy tanonc marad, aki szájtátva bámulja a mester minden szavát. Ha így volna, az író elárulná hősét. Nem, Rob J. Iszfahánban is ugyanaz az ember marad, aki Londonból a világ másik felére útra kelt, hogy megértsen, megtudjon valamit. Per aspera ad astra.

Ha van valami, ami nem tetszett a regényben – a fordításon kívül, ami valahogy olyan egyszerűvé tett minden mondatot, mintha valaki éppen tanulna magyarul – az az volt, hogy Rob J. túl sok mindent úszott meg túl egyszerűen. Nem akarok lelőni semmit, a legvégét aztán pláne nem árulom el, de annyi helyzetben bukott el a környezetében sok ember, amely helyzetekhez hasonlókba Rob J. is került és úszta meg szárazon, hogy a vége felé már szinte legyintünk csak, ahelyett, hogy aggódnánk és szorítanánk szeretett Robunkért.

De ez szinte semmit nem von le a mű értékéből. Nagyon-nagyon ajánlom mindenkinek, akit érdekel a történelem, és szereti a nagyszerűséget. Mert ez mind a regényről, mind a benne szereplőkről elmondható.

És végül még szeretném megjegyezni, hogy, mint megtudtam, ez a regény a Sámán előtt jelent meg odakint, csak nálunk történt fordítva, de mindegy, amit mondani akarok, az így is megállja a helyét: Ken Follett A katedrális-sal alkotott hasonló remekművet, de aztán azt is megmutatta, hogy minden igyekezet ellenére hogy lehet elszúrni a folytatást. Remélem, a Cole-trilógia harmadik kötetére – bár azt mondják – ez nem igaz.

9/10, és lehet, hogy csak a fordítás miatt nem tizes.

Szóval mélységes mély a múltnak kútja (…és ha nem ez a világ egyik legzseniálisabb kezdőmondata, akkor nem tudom, mi). És Mann nem átall lemászni ebbe a kútba, magával rántván az olvasókat, és ott felkapcsolja a lámpát, és körül tudunk nézni, és annyi, de annyi mindenre kapunk választ (egyfajta választ, nem tudni, ez-e a végő igazság, de hogy érvényesnek tűnik, az biztos), hogy szédelgünk. Közel tudja hozni azt a világot, amit, lássuk be, nem sokan. A Biblia mindig egy távoli, érinthetetlen közeg, még amikor a reneszánsz zsenik megszobornak egy-egy jelenetet belőle, az sem nekünk teremti meg, varázsolja kézzelfoghatóvá mondjuk Mózest, hanem ugyanazt a messze-messze alakot formálja meg, akihez, valljuk meg, azon túl, hogy csodáljuk – mind az alkotást, mind a modellt – sok közünk nem lehet. Nem így Mann. A József és testvérei-ben emberek vannak, saruban, akik szomjasak, meg éhesek, meg irigyek, önzők, elesettek, félnek, jók. Tudom, hogy ez a bibliai történetből is kiolvasható, de ahhoz akarni kell, míg a regényben nem, itt adja magát minden. Sajnos a mostani olvasáskor nem jegyzeteltem meg húzogattam alá mondatokat belőle, pedig nem ártott volna, néha szem nem marad szárazon, az első kötetből különösen a Benjaminnal kapcsolatos részek azok, amik csodaszépek, illetve a Ruben-József kapcsolat. Amikor a legjobban gyűlölik már Józsfet és Ruben megsimogatja a fejét titokban, az olyan szép, hogy az ember elgondolkodik, a Mann-családban is volt egy József? Meg egy Ruben is akár? Volt a tv-ben egy ilyen dokumentumfilmszerű három részes sorozat, az Armin Mueller-Stahl játszotta benne a Thomas Mannt, és abban a filmben úgy nézett ki, hogy az egész családból a Heinrich lehetett a legnormálisabb, Thomas feleségét kivéve. Ez a film egyébként, nagyon érdemes megnézni.

Nem tartom lehetetlennek, már ha szabad efféle megállapítást tenni, hogy a József és testvérei a Biblia egyik legösszetettebb története, mind a cselekményt, mind az emberi motivációkat, mind a dramaturgiát tekintve, bár akkora szakértő nem vagyok, mint amekkorának megpróbálom magam beállítani. Magától értetődőnek látszik, hogy ezt a sztorit vegye elő egy Mann-szintű ember (Mann-mann, haha), főleg hogy Goethe tett valami megjegyzést arra nézvést, hogy mintha ez a történet nem kapna elég oldalszámot, és szívesen venné, ha sokkal hosszabb lenne. Na nesze, igaz, hogy Goethe már nem olvashatta, de Mann megtette, ami tőle telt, és nem csak a terjedelem tekintetében.

Látszólag ráérősen kalandozunk, mint Tolkien Középföldén, de sem ott, sem itt nincs egy fölösleges mondat sem. Jókaival tudnám összevetni (akinek a regényeit imádom, leszögezem): ott bizony nem válna minden esetben kárára a műnek, ha valami kegyetlen szerkesztő (és nem pedig a pénzre oly igen érzékeny nasassony) álldogált volna a mester háta mögött, és húzgálta volna ki a sorokat időnként. Itt viszont mindennek helye van, de hát ez már nem is a romantika, itt már csak a mese kedvéért nem szokás mesélni.

Se elemzést, se kritikát nem írok én most, csak úgy elmélkedem, főleg az első kötetről, amíg eladják a tesók Józsefet. Ha valaki tud jó okoskodást a műről, belinkelhetné, mert én nem olvastam még, úgyhogy mint a Doktor Faustusnál, itt is csak pötyögöm, ami eszembe jut. Azt hiszem a Wikipédián olvastam, hogy Mann ezt tartja élete fő művének, bár a Doktor Faustust később írta, és nem tudom, ezt a nyilatkozatot mikor tette, de óriási alkotás, az biztos.

A Bibliában, meg egy csomó ilyen régi műben (talán a görögöket kivéve) mindig előkerül valami olyan momentum, amit nem értek, amikor az emberi motivációkkal valahogy nem vagyok kibékülve, de mélyen mégis érzem, hogy rendben lesz az. A (bibliai) Józsefben ilyen az, amikor eladják, és nem mondja el senkinek a fiú, hogy kicsoda ő. Most megnéztem gyorsan, egy mondattal elintézik a Bibliában, és lehetne azt gondolni, hogy a fiú mondjuk ájult volt, és akkor simán meg van oldva a dolog, de Mann persze, hogy nem így oldja meg. Olyan pszicológiai fegyvertárat vet be ebben a regényben, hogy időnként elképesztő, főleg ha eszünkbe jut, hogy más regényeiben időnként elég idegen-hideg-fura fickók szaladgálnak, olyan igazi német balfütty a nagy része. Szóval elemzi József lelkivilágát, múltját, életének eseményeit, és ebből olyan logikusan következik aztán, hogy József nem szólal meg, hanem hagyja, hog vigyék, hogy az ember szinte a fejére csap, hogy hát persze, igazából nem is tehetett mást!

És az egyik legzseniálisabb dolog ebben a regényben (meg a többiben is), hogy mindent így kerekít ki Mann: oldalakon keresztül elmélkedünk időről, térről (ezt amúgy is nagyon szereti), emberről, és végül a dolgot leszűkíti az adott problémára, és mi olvasók meg letaglózva állunk, és némán, tisztelettel hajtunk fejet az óriás előtt, és úgy érezzük, minden egyes gondolatnak, szónak a helyét már akkor tudta, amikor először ült le íróasztalához, hogy most akkor megírja a József és testvéreit. Szerintem tényleg így volt.

A végére meg hadd tegyek ide pár idézetet különösebb kommentár nélkül. Ha aláhúzósan olvastam volna, több lenne, ezek csak amikre emlékszem és kikerestem hirtelen:

Tégy ocsmány fejet a szép testre, s a test szépségének is vége, érzelmi hatását illetően – legföljebb sötétben hat, ám ez már szemfényvesztés.

Nekiszaladtak, átugrották, továbbmentek. Ha Benjámin keze nagyon meleg és nedves lett József kezében, ez rendszerint átfogta csuklójánál, melyet Benjámin ellazított, s legyezni kezdett vele, hogy a szélben megszáradjon. A kisfiú úgy nevetett ezen a szellőztetésen, hogy mindig elbotlott.

Csak Reubén, ez időben huszonkilenc éves, nagy, nehéz férfi, hatalmas lábán körülcsavart bőrszíjakkal, báránybőr kötényben, borotvált, húsos-izmos, kivörösödött, mogorva, nyomott profilú ábrázattal, melyen zavart-méltóságos kifejezés ült, s alacsony homlokát fürtösen alácsüngő fekete haj sötétítette – csak ő emelte fel nehézkes kezét, egyébként egyetlen arcvonását se mozdítva, amikor József ajkának érintését vállán érezte, és könnyedén s úgyszólván titokban végigsimította egyszer testvére fejét.

De apró személye fölött félénk mélabú árnyéka lebegett, mert amit tudat előtti állapotában okozott, anyja halálának módja és órája nem maradt számára ismeretlen, s a tragikusan bűntelen bűn érzését, amely sohasem hagyta el, még növelte atyja viselkedése, aki ha nem is volt gyöngédtelen hozzá, de valami fájdalmas szorongással inkább kerülte, mint kereste tekintetét, néha azonban sokáig és hevesen szorította szívére legkisebb gyermekét, Benoninak nevezte, és Ráhelről suttogott fülébe.

Az igazi Albatrosz-sorozatból szkenneltem

A Neuromancer első kiadásának címlapja

Hogy William Gibson a sci-fi klasszikusai közt foglal helyet, talán nem kérdés. Hogy Neurománc c. művének gondolati mélysége eléri-e a fentebb említett nagyságokéit, nem tudom, ahhoz talán néhányszor el kellene olvasni, bár van egy olyan érzésem, hogy a hagyma-effektus itt is működik. De azt tudom, hogy ebben a regényben, bármilyen „régen” írta is – ebben a műfajban elvégre a 25 év sok is lehet –, olyan megoldásai vannak – fizikai, technológiai értelemben –, amelyek így Asimovék elé-fölé helyezik (emlékezzünk csak Asimovnak olyan megoldásaira, amikor a jövőben távoli helyekre az üzenetküldés gyakorlatilag papírra írt levelekkel történik, csak éppen a papírt teleportálják). Szeretjük Vernét, és csodálkozunk, hogy miket meg nem álmodott. Hogy végül nem úgy vagy nem egészen úgy – vagy teljesen másképp – lett, nem érdekes, nagyvonalúan elsiklunk fölötte, mert mégiscsak zseniális dolgokat írt le. Itt azonban más a helyzet: amióta megjelent a Neuromancer, egy rakás dolog a számítógépes technológiában  — hogy mást ne mondjak: az internet – mintha a mű után menne, mintha Gibson fantáziája, jövőbe látó érzéke lenne a vezérvonal, adta volna a teremtő szikrát a szakemberek tudásához. Egyes méltatói odáig mennek, hogy felteszik a kérdést: nem azért létezik-e a web, mert Gibson leírta. A ’90-es években a cyberspace kifejezést gyakran használták a world wide web szinonímájaként.

De a mindennapjainkban érezhető hatásán túl a regény egy új műfajt is megteremtett. A Johnny Mnemonictól kedzve (aminél mondjuk nem meglepő, Gibson írta) a Matrixig nagyon sokan bújtak ki a Neuromancer világából. A cyberbpunk létrehozása talán nem kifejezetten William Gibson érdeme a szó legszorosabb értelmében, hiszen a Wikipédiáról kiderül, hogy egy ’83-as novella éppen Cyberpunk címen jelent meg. Ugyanakkor bátran állítható, hogy a legismertebb és legsikeresebb minden cyberpunk mű közül a Neurománc. High tech and low life, így jellemzik valahol a műfajt, és ez sajnos megint pontos és lefordíthatatlan megfogalmazás. Ezekben a művekben (így a Neuromancerben is) esik az eső, a főhősök leharcolt, kiégett alakok, akiknek mindennapjait úgy át- meg átszövi a technika, a hi-tech, hogy észre sem veszik. A legpengébb számítógépeket olyan természetességgel használják, mint mi a kést. Szinte érezni, hogy kopott a tokja mindnek; hogy nem vigyáznak rá, nem tekintik különösebb értéknek, mert mindez egyszerűen van. A jellemek és a hangulat tekintetében a film noir és a klasszikus detektívregények juthatnak eszünkbe (nekem Raymond Chandler Marlowe-könyvei). És éppen ez az, amiért azt is mondhatom, talán nem mindenkinek és nem minden hangulatban lesz elsöprő élmény ezt a remek sci-fit elolvasni.

Van azonban egy kisebb probléma, ez pedig megint a fordítás. A legutóbbi magyar kiadást (Szukits Könyvkiadó, 2005, fordította: Ajkay Örkény) nagy örömmel vettem kézbe, a hátlapon ugyanis külön kitértek arra, hogy ez egy átdolgozott, javított kiadás. Azonban ami valójában fogad minket, az nem más, mint kínos – és többnyire sikertelen – igyekezet, hogy az eredeti kúl szövegeket valahogyan visszaadják. Az még hagyján, hogy a pénz sokszor zsé, és ez olyan hülyén néz ki írásban, de vannak ám raszta gyerekek is a műben, tele gandzsával. És róluk nagjyából tudjuk, hogy nyomják a szöveget…  Egyszerűen lehetetlen feladatnak érzem visszaadni magyarul a dumájukat, és ezért talán jobb is lett volna, ha a fordító meg sem próbálja. Nem hibáztatom egyébként (ezért legalábbis nem), hiszen az eredeti  mű sokszor éppen attól árasztja magából a hangulatot, amilyen szavakat használ, illetve a sok háttérinformációtól, ami kapcsolódik egy-egy szóhoz. Flatline… ez talán semmit nem mond nekünk elsőre, pedig ha eszünkbe jut pl. a Flatliners című film, akkor beugorhat, hogy ez valami agyhalál, egyenesek a vonalak a képernyőn, és tényleg: ha valaki a cyberspace-ben csúnyább dologba fut, egyszerűen ledurran az agya. És az egyik fickóval ez 3-szor is megtörtént életében, de túlélte. Ezért így hívják: a Flatline. Az már csak hab a tortán, hogy amikor végül valóban meghalt, agyának teljes tartalmát egy ROM-kártyára másolták, és ettől kezdve odabent, a mátrixban gyakorlatilag ugyanúgy „létezik” mint bárki, aki bekapcsolódik. Ezt csak azért említettem, hogy érezhető legyen, mennyire nehéz dolga lehetett a fordítónak. Nem fűzhetett ilyen magyarázatokat minden szóhoz. A cím is ilyen. Az eredetiben a magyarázat így szól:

Neuro from the nerves, the silver paths. Romancer. Necromancer. I call up the dead.

A fordításban:

Neuro, az idegekről, az ezüstösvényekről. Romancer: nekromancer, nekromanta. Megidézem a holtakat.

Nem jó, és azért itt nem csak arról van szó, hogy nehéz volt. Itt el lett szúrva valami.

Ígyhát azt mondom, hogy egy nagyszerű regénnyel, egy maradandó élménnyel gazdagodik bárki, aki elolvassa a Neurománcot, de talán érdemes az angol nyelvű változatba is belepillantani, mert egészen bizonyos, hogy sokkal jobb. Ha kizárólag azt kellene értékelnem, valószínűleg nem 9-est kapna, bár a film noir feltétlen híve akkor sem vagyok.

James Meek: A szeretet hírmondói

Csak röviden, hogy miről is szól a dolog: 1919 telén egy világvégi szibériai faluban találjuk magunkat. Itt állomásozik egy cseh század, akiket a háború valahogy ide vetett. A helybéliek egy különös keresztény szekta tagjai, vezetőjük egy bizonyos Balasov. Van még itt egy Anna nevű nő (azt eléggé utáltam végül), aki, úgy tudjuk, özvegy. És ide menekül Szamarin egy fogolytáborból, ami a sarkkörön is túl van. Mondani sem kell, hogy bonyolult kapcsolatok bontakoznak ki, szakadnak meg — és kerülnek elő a múltból. Négy szereplő körül bonyolódik a történet: Mutz, a cseh század zsidó hadnagya, Balasov, a szekta vezetője, Anna, az özvegy és Szamarin, a szökött fegyenc néhány napjának története adja a tulajdonképpeni cselekményt, de ennél persze többről van szó. Politika, történelem, szerelem és mindent elsöprő vágy, esendő emberek, csodálatra méltó gonosztevők, ezek mind-mind olyan erővel jelennek meg, hogy Meek urat csak dicsérni lehet. Talán nem túlzás ez a mondat a regény hátoldalán: “… Meek rejtélyes képessége, amellyel a kor szellemét tökéletesen megeleveníti, a legnagyszerűbb orosz írótehetségek műveit idézi.”
Azért kemény egy hely lehet ez a Szibéria. Az emberevés mint a tajgán gyalog történő átkelés leglogikusabb járulékos tevékenysége jelenik meg. Amikor már látszik, hogy a fogolytáborból el kell szökni, mert a háború sújtotta országban a börtönök az elsők, ahova nem jut élelem, akkor az ember meleg holmit, ilyesmit még csak összeszed, de kaját? No, ahhoz kell egy gyámoltalan fogoly, akit szépen felhízlalunk, mint a disznót, elhitetjük vele, hogy együtt szökünk, aztán amikor utunk akárhányadik napján elfogy az élelem… a többit kitalálhatja, akinek van egy kis fantáziája. És hogy Szamarin, a regény egyik legérdekesebb — és sokszor legrokonszenvesebb — figurája az étkező-e vagy éppen az étel szerepét szánta neki valaki? Nos, a regényből kiderül, és ez ordas nagy spoiler lenne, úgyhogy nem mondom.
A másik ilyen embertől elég idegen dolog, az meg a kasztrálás (önkasztrálás ráadásul). Nem mondom, hogy nagyon meg tudom érteni a katolikus papokat, akik önszántukból mondanak le (elvileg) a dugásról, de hát a Pokol Kulcsait (értsd: az embernek a saját tökeit) levágni és tűzbe vetni, valami homályos meggyőződésből, miszerint ott lakozik a gonosz… az azért mégse akármi. Na, itt ilyen is van bőven, ezek a jaziki szekta tagjai. Ha nem lenne Balasov, a főnök, rohadtul fölöslegesnek tartanám ezt az egész dolgot, de hát van… És vele a regény végére helyére is kerül minden, ami ezt a bandát amúgy erősen távol tartja az olvasótól.
És közben a regény egy jó krimi is. Gyilkossággal, gyanusítottal, gyilkossal, meg végén lelepleződéssel.
Kihívás ez a könyv. Kihívás az észnek és a szívnek egyaránt. És ha logikusan gondolkodunk, végül is elég hamar rá lehet(ne) jönni, ki az elkövető. De akármilyen logikusan gondolkodunk, a nagyobb kérdésekre, amiket feltesz, semmilyen választ nem kapunk. És ezért jó a regény, és ezért jó író Meek: mert feltette a kérdést.
7 a 10-ből. Néha steril a stílus, és a könyv nagy részében mindenkitől távolság tartatik.