A boltvezetők-tulajdonosok elmondása alapján Jacko gyakran megfordult számos Los Angeles-i könyvesboltban, egyik kedvence a Dutton fivérek tulajdonában lévő Dutton’s Books volt. Az énekes [...]]]> Ahogy Falcon írta, sok mindent összehordtak már róla, azonban azt hiszem, ezúttal tényleg érdekes-értékes információval gazdagodhatunk, ugyanis a Los Angeles Times újságírója szerint Michael Jackson igen szerette a könyveket.

A boltvezetők-tulajdonosok elmondása alapján Jacko gyakran megfordult számos Los Angeles-i könyvesboltban, egyik kedvence a Dutton fivérek tulajdonában lévő Dutton’s Books volt. Az énekes már a nyolcvanas évek elejétől kezdve látogatta Duttonék könyváruházát, a vásárlások ideje alatt mindig visszafogottan viselkedett, egyáltalán nem akarta az ünnepelt popsztár benyomását kelteni, jóllehet a kötelező jackós kellékek sem maradtak el: napszemüveg, testőrök, az újabb időkben már orvosi maszkot is viselt.

Kevesen tudják azt is, hogy Michael Jacksonnak hatalmas könyvtára volt Neverlandben: gyűjteménye közel tízezer darabra rúgott, leginkább az irodalom és a pszichológia érdekelte, de szociológiával és a feketék történetével foglalkozó könyveket is előszeretettel forgatott. Ügyvédje szerint rendkívül olvasott fickó volt, akivel Freud vagy Jung munkásságáról éppúgy el lehetett beszélgetni, mint Ralph Waldo Emerson verseiről vagy Hawthorne novelláiról.

A beszámoló szerint a napfénytől és a zajtól irtózó Jackson élete vége felé már szinte csakis az olvasásnak élt.

Eddig a cikk, lehet gondolkodni. Furcsa, hogy ez a gyermeteg ember ennyire rajongott az egyáltalán nem gyereknek való Freudért és Jungért, s furcsa az is, hogy úgy tűnik, az amerikai puritán irodalom volt rá a legnagyobb hatással. De hát mi nem furcsa Jackóban, viszont dalszövegei így talán még inkább érthetők, megérthetők lesznek.

We could fly so high
Let our spirits never die
In my heart I feel you are all
My brothers, create a world with no fear
Together we’ll cry happy tears
See the nations turn their swords into plowshares.

Születtem hatvanöt őszén, apró, elsőszülött leány.

Örüljünk hát, hogy nem kész férfiként látta meg a [...]]]> A 107-esek irigyelve gyűlölt klubjának egy újabb tagját szemeltem ki portrézásra.
A hölgy azok táborát erősíti, akik bemutatkozás helyett amolyan művészi CV-t tettek a lapra, de mennyivel jobbat sokaknál… Összességében legalábis. Ha belenézünk a versbe, azért az rögtön fel kell hogy tűnjön, hogy aszongya

Születtem hatvanöt őszén,
apró, elsőszülött leány.

Örüljünk hát, hogy nem kész férfiként látta meg a napvilágot. És ezt nem öncélúlag, csak az ostoba vicc kedvéért emeltem ki, hanem mert úgy érzem, ez jellemző lesz a továbbiakban is.
A költőnő egyébként meglehetős higgadtsággal nyilvánul meg mindenfelé, és végtelen türelemmel válaszolgat gyakorlatilag minden egyes dicséretre. Viszont semlegesen, nem érzi szükségét annak, hogy ha már megdicsértek, rajta, visszadicsérek, mert úgy illik, és ezzel elkerüli, hogy kellemetlen helyzetbe kerüljön illetve hozzon másokat. De ne legyenek illúzióink, az efféle elegáns magatartás édeskevés a Versíró Versenyen ahhoz, hogy — mert a 107-ben van — ne kapjon a fejére csúnyán. Ez megtörténik Erikával is, hogy az ördögöt idézzem a Doktor Faustusból: Megtörténik, megcselekedtetik, távol a felelősségre vonó szó hatósugarától, a hangszigetelt pinceveremben, mélyen Isten hallótávola alatt, és örökkön örökké, no azért ennyire nem durva a helyzet persze, de kb. ennyire törvényszerű: csinálhatsz akármit, bent vagy a klubban, kintről pedig háttalnemkezdünkmondatot-mamák vijjognak, és védik a magyart. Ráadásul ők azok, akik amúgy hanyattvágták magukat Sárhelyi Erika verseitől, még időszámításunk Az Előzsűri Előtt.
Pedig…
A hölgynek szerintem vitathatalan helye van a 107-ben, ezt szeretném előre leszögezni. Különösen azt az öt versét olvastam el, amit megjelölt, és bizony felemás érzések fogtak el már a második után. Az első szó, ami beugrik, a töltelék. Egyszerűen a ritmus, a szótagszám vagy tudja a fene, minek a kedvéért, de olyan sok a semmitmondó sor, mondat, hogy egyszerűen sokszor elvész az, ami pedig igen jó — és ilyen jó pedig mindegyik versben van, nem egy. Van a Folyó szeli ketté című film, abban a szigorú lelkész papa, aki otthon okítja gyermekeit, minden fogalmazást megírat újra, fele annyi szóból. Sőt még az irodalmi Big Mac (saját szavai) Stephen King is arról beszél valahol, hogy semmi nem volt fontosabb lecke számára, mint amikor rájött, hogy annak, amit írt, a nagy része fölösleges és senkit nem fog érdekelni, és volt mersze kihúzni hosszú mondatokat. Valahogy ezt hiányolom elsősorban és leginkább Sárhelyi Erika műveiből: a tömörítő erőt. Mert így egy jó ötlet, egy szép vagy fontos vagy mély (vagy mindhárom egyszerre) gondolat úgy jár sokszor, mint síelő a lavinában: csoda ha túléli.
Fentebb idézett versében aztán, és ez megint jellemzőnek tűnik később is, csúnya közhelyekbe fut, és nem akkor leginkább, amikor maga is elismeri. “Cipelni kell a terheket”? Jaj.
Ez az itthon-otthon csavarintás másrészt remekül menti meg azt az amúgy Petőfi óta kb. megfogalmazhatatlan valamit, hogy hazaszeretet (jó, Radnótinak még sikerült). Bár logikailag kicsit belekavarodunk, ha megpróbáljuk kibogozni, de inkább ez is javára válik, olyasmi, mint a Möbiusz-szalag.

Szóval így látom én a hölgyet és műveit, és összességében azt kell mondanom, jó ez a Versíró Verseny. Mert felemelte a mohás, régen ott heverő követ, és benézett alá, hogy hát mi is zajlik a mai magyar irodalomkedvelők világában, és bizony ott a szokásos látvány fogadott minket, tele százlábúval és egyebekkel, és az egyebek közt igenis katicabogarak is vannak. Még ha nem is mind hétpettyes.

Ami legelőször feltűnt, hogy költőnk majd minden verse valamilyen módon a Csillagvirágok elnevezésre hallgat, és ha [...]]]> Már nem emlékszem, hogyan akadtam rá az úriemberre és műveire: rémlik, hogy Kőmüves Klára is említette nevét hozzánk intézett szózatában, de meglehet, a Versírón már előtte is belefutottam Avasi Zoltán költészetébe. Hát most belefutottam még egyszer, ezúttal szándékosan.

Ami legelőször feltűnt, hogy költőnk majd minden verse valamilyen módon a Csillagvirágok elnevezésre hallgat, és ha a címek elé biggyesztett számok azt jelentik, amire gondolok, akkor Avasi a rendszerben található adatok szerint túl van a 2400.(!) Csillagvirágon. Micsoda versfüzér, kérem! Akármi legyek, ha ez az úriember nem magát az égboltot akarja versbe venni (vö. Babits: A lirikus epilógja). Kozmikus egy vállalkozás, az biztos.

A mai alkalommal nem mennék bele a grammatikába és a verstanba (ezek különben rendben is vannak), ehelyett inkább azt a sajátos képzetet és viszonyt igyekszem bemutatni, amit Avasi az olvasójában kelt, illetve olvasójával kialakítani igyekszik. És még egy fontos dolog: úgy tűnik, Avasi keze is benne van abban (vajon mennyire tudatosan, azt egyelőre nehezen tudom megítélni), hogy Kőmüves Klárában ilyen kép alakult ki saját költészetével kapcsolatban. De ne szaladjunk ennyire előre.

Alapjában véve nem az a baj, ha valaki ilyen vagy olyan fogásokkal igyekszik egyfajta benyomást tenni olvasójára. Így tett József Attila is Születésnapomra című versében; azt hiszem, Tverdota György járt utána a Horger-ügynek, s bizonyította be, hogy a költőnek lett volna lehetősége maradni az egyetemen. Szóval ez a „hont kivont szablyával” téma már a legvégső stádiuma volt a dolognak.

Avasinál is mintha egyfajta, az utókor felé tett pozőrködést vélnék felfedezni, de a József Attiláéval ellentétben ez csak a költőnek öltözött vattacukor-árus lágy suttogása. Ne mondják már nekem, hogy valaki kizárólag metrumban meg rímekben tud megnyilvánulni, ha klaviatúra akad a kezébe… Különben ilyesmivel próbálkozott bizonyos Robin Hood is (igaz, kicsit másképp), de neki se hittem el. Mert nem hiteles ez így, viszont legalább van zenéje.

És minthogy az alapgesztus nem őszinte, ez valami módon rávetül az összes versre: lágy lantpengetés, szépen elsuttogott halk szavak, minden csupa finomság és kellem. – Egy pohár vízbe sok cukor, én, naiv olvasó meg mit nem adnék egy kis citromért, hogy viszonylag egyensúlyban legyenek az ízek. És teszi ezt a költő olyan kedvesen-szervesen, hogy csak félve merem megjegyezni: én bizony másra vágytam, ha már betértem az Avasi-univerzumba.

Aztán ott vannak az olvasónak tett gesztusai is a versek alatti kommentfüzérekben, melyek nemcsak arról tanúskodnak, hogy Avasi Zoltán vezette be az irodalmi köztudatba a krumpliorrú hangulatjelet ), de arról is, hogy csípőből címez Kőmüves Klárához egy hat évvel ezelőtt született verset. Tudom én, hogy az irodalom kortalan entitás, de mégsem szép dolog máshoz adni a korábban már elígért gyereket.

Végezetül visszatérnék még néhány szó erejéig a magamban csak Kőmüves Klára-hatásként aposztrofált jelenségre (ami irodalomtörténeti szempontból is egyre érdekesebb). Az egyik vers alatt van egy viszonylag velősebb párbeszéd, melyben Avasi úr győzködi a költőnőt, hogy ne hagyja ott a Versíró Verseny porondját, de Klára becsületes mártír szeretne lenni, aki nem tűri el, hogy nem is olyan rossz verseket író személyét kipenderítették a versolimpiáról, úgyhogy hajthatatlan. (Figyelem: kivonatoltam, nem személyeskedtem!) És azt hiszem, ez elég nagy hiba volt Avasi úr részéről, mert Kőmüves Klára nincs egy szinten vele, holott a költőnő bejelentésére érkezett heves válaszából (meg egyéb kommentekből, meg a versekből) úgy tűnik, ennek pont az ellenkezőjét gondolja.

Egy szónak is száz a vége: Avasi Zoltán jó költő, bár költészete néha emlékeztet a mesére, melyben a bakarasznyi ember ellopja Deák Kis Miklós nyeregtáskája alól a csillagokat, azért bőven megérdemelte volna, hogy a 107-ben legyen.

Mondjuk Victor Lazlo helyett.

Kezdjük mondjuk a Lék a hajón-nal, ilyen [...]]]> Sajnos nem tudom, az úr melyik versével nevezett és jutott végül tovább, csak azt tudom, szinte biztosan, hogy melyekkel nem. De azokra is kitérünk, előbb azonban nézzük a jót, mint aki mindig a tányéron levő legjobb falatot eszi meg, és akkor végig jó. Hát mondjuk itt nem így lesz.

Kezdjük mondjuk a Lék a hajón-nal, ilyen képversszerű dolgot eddig még úgyse nagyon boncolgattam, meg szerintem nem is lehet. Ez azon ritkák egyike, amelyik tetszik. Ötletes és nem öncélú ez a rajzolgatás, elsüllyed a hajó, buborék is van, én legalábbis annak vélem az o-kat (0-kat?), és tulajdonképpen ennyi, ügyes.

Aztán van itt ez a 48 sor Sorrentóból. Ahogy korábban már elhangzott valahol itt a portrék kapcsán, a kevesebb néha több. És ha Victor Lazlo csak ezt a verset tette volna fel, gazdagabbak lennénk egy illúzióval. Az “olvastam és írtam egy xxx-verset” (© Karinthy), ahol xxx bármely nagy költő neve, szóval ennek a képletnek tipikus esetével állunk szemben, és ezúttal az xxx nem más mint Radnóti.
De ez jól sikerült legalább, hangulata van a versnek, a 11-12-es (többnyire) jambikus sorok szépen lüktetnek és adják vissza a Trisztánnal ültem… egy hajdanvolt utazás múltból lepárolt hangulatát. És bár nekem a középrész kicsit leül, majdnem untam mondhatni, a végére megint összejött, és méltó a lezárás a vers elejének tényleg remek megoldásaihoz, a refrénről pedig nem gondoltam volna, amikor belefogtam az olvasásba, hogy ennyire megállja majd a helyét végig. “Kharon ladikjá”-val nem vagyok kibékülve, de lehet, hogy holnapra tetszeni fog az is.

És akkor kezdődnek a bajok. Két további verset szeretnék górcső alá venni, két, mondjuk úgy, feldolgozást, és akkor mondtam is valamit, meg nem is.

Az egyik egy jó kis brit zenekar jó kis számának a rettenetes fordítása. The Rolling Stones: Simpathy For The Devil. A címmel rögtön nem sikerült elbánni, se a magyar nem jó (vagyis lehet jó, csak nem azt jelenti), és a visszafordítás, hogy Simpathy With The Devil meg egy akkora Hunglish ökörség, hogy ezek miatt van rossz hírünk.

Azt a témát most itt nem boncolgatnám, hogy fordítással nevezett Victor Lazlo, és a szabályokban ez megengedett-e, mert megteszik elegen a verseny hivatalos oldalán. Én a magam részéről ezt kicsinyes dolognak tartom (mármint az ezzel való foglalkozást), mert ha ez jó mű lenne, akkor nevetséges volna ezért kidobni, ha meg már akkora szar lett, amekkora, akkor meg nevetséges azért kidobni. Belemehetünk a részletekbe, de tartogathatjuk a hozzászólásokra is. Az utóbbit választom, mert van még itt valami, és túl hosszú lesz a post.

A következő választás a J.A. parafrázisok.
A sötétség diadala, már bocsánat. Vannak páran, akik időnként úgy gondolják, ha hozzányúlnak egy klasszikushoz, farigcsálnak valamit, aztán papírra vetik, akkor valami jó születik. Magam is probálkoztam ilyesmivel már, de előbb vagy utóbb mindig beláttam, hogy nem… Pedig tisztelettel nyúltam a dologhoz általában, ami alapvető volna, még ha nem is a feltétlen leborulás a nagyság előtt az, ami a művészetben a legidvezítőbb.

Victor Lazlo pedig József Attila egyik legismertebb költeményét parafrazeálta, legalábbis a cím szerint azt hiszi. Hogy miért a többes szám? Nem tudom, csak sejtem: ilyen-olyan parafrázisok címmel sok helyen találkozhatunk, és a gondolkodásra tett legcsekélyebb erőfeszítés nélkül beemelhetjük címbe, jelent amit jelent. Hogy ez, ti. az erőfeszítés, általában is messzire kerüli Lazlót, elég valószínű, legalábbis midőn ezt a művet írta, bizonyosan így volt. Igazából elég egyszer elolvasni a verset, hogy rájöjjünk, itt valami elképesztően alpári dolog történt, valami olyasmi, mint finggal fújni le a port egy Vizsolyiról. Miért hiszi azt mindenki, hogy azért, mert van egy — mégoly botfülekkel is — könnyen felismerhető remekmű, mint a Születésnapomra, már rögtön meg is lehet ismételni. És nem azt mondom, hogy “szabad”, mert persze hogy szabad. Csak éppen nem lehet. És legyen, próbálja meg bárki, otthon, titkon, és amikor nem sikerült, dobja ki, dugja el, egye meg, mint Tom a kulcsot Jerry elől. De ne tegye már ki közszemlére, mert ezzel az a baj, hogy míg egy átlagosan gyenge vagy rossz vagy akármilyen mű nem sért, addig ez merénylet. És itt valahogy az egyékbént aránylag magabiztos technikai tudás is csődöt mond (vajon nem azért-e, mert ide bizony több kellett volna, sokkal több, mint az átlag?), félelmetes logikai és metrikai hibák szinte sorról sorra,

(…)
De nem lettem, mert Csepelen,
az általános “egyetem”
éber
strébere

elvette didaktikus kedvemet,
hogy ronggyá rúgta a seggemet.
A hont
kivont

pártkönyvvel védte ellenem,

(…)

a gondolat már valahol az első szintagmák környékén száműzetett, és vissza se tér, nemhogy a vers végéig, de még a hozzászólások közt sem. Ahol is Victor Lazlo még arról is lerántja a leplet, hogy tárgyi tudása megrekedt az ismeretanyagaikat a Blikkből szerzők szintjén, és erre még elképesztő arroganciával mintha büszke is lenne. Nem fogok Horgerről beszélni, meg József Attila egyetemi éveit is inkább hagyjuk, meg egyáltalán, hagyjuk ezt az egészet…