Taskent az egy jó hely: virágok, szép házak – de Pestre mentél volna, s most egy kicsit fázhatsz.

Gondolom, alapvetően az motiválta a fickót, hogy ha Axl hozhatta a maga dolgait a Chinese Democracy-val, akkor ő miért ne tehetné, s igaza is van. Korábban témáztunk már a Gunsról, meg arról is, ki mennyit tehetett hozzá a sikerhez, Falcon szerint Slash mindig is inkább csak ikonikus [...]]]> The flames burned out, still embers glow

Gondolom, alapvetően az motiválta a fickót, hogy ha Axl hozhatta a maga dolgait a Chinese Democracy-val, akkor ő miért ne tehetné, s igaza is van. Korábban témáztunk már a Gunsról, meg arról is, ki mennyit tehetett hozzá a sikerhez, Falcon szerint Slash mindig is inkább csak ikonikus figurája volt a zenekarnak, ami ellen én talán túl élénken tiltakoztam. Egy biztos, innentől azért már árnyaltabb képet kell kapnunk.

Valami olyasmi a történet, hogy Slash úgy érezte, neki is ki kellene adnia már egy albumot, melynek zenei világát saját emlékeiből és az elmúlt évek benyomásaiból alakítja ki – ha úgy tetszik, az érett Slash szerint a zene és a világ. Énekelni viszont nem akart (állítólag nem is tud), ezért ismerőseit és barátait hívta meg, hogy egy-egy dalát felénekeljék, igyekezett az előadók személyiségét is valami módon belefoglalni a nótákba, aminek egyes esetekben az lett a vége, hogy Lemmynek például egy Motörhead-dalt írt, M. Shadowsnak egy Avenged Sevenfoldot, Cornellnek meg egy Audioslave-et, és hát Ozzynak sem éppen nirvanásat (bár ott kevésbé egyértelmű, ki írta kinek, az már inkább, ki mit üzen kinek). Amúgy ez szerintem nem baj, mert hát mit csinált volna, áriákat énekeltet velük? Inkább az zavart, hogy olykor eléggé „slágeres” lett a dal, Slash mintha szándékosan nem mert volna elszakadni a közepesen érdekes, viszont jól bevált riffektől. A nyávogások ellenére (a velünk élő Axl?) az előadók végig túl illedelmesnek tűnnek, süt az egészből a nem villogok haver, ez a te bulid-hozzáállás, persze lehet, hogy mindez a hangmérnök műve, aki kicsit túlvezérelte a hangszereket az éneksáv kárára.

A meghívottak közül szerintem mindenki hozza a kötelezőt, Fergie meglepett, mert érzi a rockot, bár úgy tűnt, néha nem teljesen biztos benne, nem a Black Eyed Peas-ben van-e. Régebben flatoutozás közben mindig lementem a pályáról, ha megszólalt a Wolfmother, Andrew Stockdale fogorvosi fúróhoz hasonlatos fejhangja ellenére is a By the Sword az egyik legjobban sikerült dal az albumon, látszik, hogy Slash szívének legmélyebb üregeit a blues-rock tölti ki, Stockdale meg abszolút partnerként viselkedik, és ez itt jól is veszi ki magát.

Alapvetően tehát ez egy hallgatható album, meglátjuk ráver-e a Chinese Democracy-ra, mindenesetre beszédes, hogy nem kis előadók működtek közre a lemez elkészítésében. Ahogy hallgattam a cuccot, úgy éreztem, Slash egy egyszerű és tehetséges faszi, aki minden kisebb-nagyobb sikere ellenére borzalmasan el van anyátlanodva, és ezen az ágy végében tartott gitár sem igazán segít. Eléggé hiányozhat neki a Guns, talán még Axl is, mint amikor az ember az első szerelmére gondol, de Slash mintha szívesen kezdené újra, ha lehetne, minden szomorú dühe ellenére:

I see things very black and white. That’s just me. And that doesn’t necessarily mean that that’s right. And he sees things in a very colourful kind of way, and I can’t really knock it, ’cause that’s just him. So I try not to sit there and say derogatory things about his personality, because it’s his personality that makes him so fucking great, and just difficult to deal with.

Reméljük, Axl is megenyhül előbb-utóbb, mert jó volna látni egy Guns ’N Roses koncertet még, mielőtt teljesen, minden nagyszerű és szerethető produktumával együtt kimúlik a rock.

No de bátyámurak s szép hölgyek: hírlik, izzadtak eleget, S hírlik, azért mennek, hogy bőszen magukért ma kitegyenek.

S hogy karvaly dala lesz-e a dal, vagy csak egykedvű zivatar, vagy keselyűk rút rikoltása? Mindegy. Legalább diadal.

S ha mégsem úgy lesz, mit [...]]]> Összegyűltünk hát rendre, szépen,
oltár elé lesz a menet,
kósza kedvű szellő dalol épp
egy nótát a fejünk felett.

No de bátyámurak s szép hölgyek:
hírlik, izzadtak eleget,
S hírlik, azért mennek, hogy bőszen
magukért ma kitegyenek.

S hogy karvaly dala lesz-e a dal,
vagy csak egykedvű zivatar,
vagy keselyűk rút rikoltása?
Mindegy. Legalább diadal.

S ha mégsem úgy lesz, mit se számít,
úgyis csak magunknak sütünk.
Te is. Ne add itt a hazafit,
mert a füled közé ütünk.

___________________________

*Április 11-én született költőnk, József Attila és ezen a napon ünnepeljük a költészet napját.

Szél süívt, a kpau tráva. Lneg. Elstutgotot, smia szaavk – vétrelen gyálazat. Flé-csned. A ktyua frabáka haarp.

A seküetk bnűe, lsztáik: a gynege eőrest jtáiszk. – Te állsz, vrász. Nem haogyd mgaad,

dhoos picnék mlyéén az óobr, az idő kiréell. S aagyd tköeléets gpé: dekódol.

Úgy esett, hogy Falcon, aki barátom és szerzőtársam itt a Faustuson, írt egy posztot Pollágh Péter egy bizonyos verséről és – induktív módon, ami azért a modern tudományban is megállja a helyét – az ahhoz kapcsolódó jelenségekről, melyeket remélhetőleg nem csak ő (tényleg nem, mert például én is hasonlóképp vélekedek erről [...]]]> Jegyzet a Pollágh-jelenséghez

Úgy esett, hogy Falcon, aki barátom és szerzőtársam itt a Faustuson, írt egy posztot Pollágh Péter egy bizonyos verséről és – induktív módon, ami azért a modern tudományban is megállja a helyét – az ahhoz kapcsolódó jelenségekről, melyeket remélhetőleg nem csak ő (tényleg nem, mert például én is hasonlóképp vélekedek erről ugye) tart nemkívánatosnak. Aztán ahogy az lenni szokott, megjelent a holdudvar és elkezdtek tőlünk mindenfélét követelni, elsősorban az érveket. Márpedig érveink vannak, s ha már a gyógypedagógia is előkerült, vegyük szépen sorra ezeket, inkább csak érintőlegesen.

Tehát a Vörösróka nem jó vers, mert:

1. ritmikailag gyenge (az enjambement túlzásba vitelén kívül mást nemigen mutat)
2. ugyan ott van a szimbólum, a róka, amit a szerző végigvisz a versen, de Pollágh nem ad kulcsot a megfejtéshez, sőt abban sem segít az olvasónak, hogy rájöjjön, legalább hol keresse azt; ennek következtében létrejön egy olyan beszédhelyzet, amelyben a szerző szinte bármit megtehet, az olvasó pedig szinte semmit
3. a mindenütt jelenlevő, elhibázott szimbólum okán a tartalom is értékelhetetlen

Általánosabb jelenségek, melyekre a vers kapcsán következtetni lehet:

1. Pollágh propagált státusza mellett merte ezt a verset elkövetni
2. elefántcsonttorony-hatás
3. elkötelezett és agresszív holdudvar
4. pozőrködés, megjátszás (posztmodern)
5. lehetetlen a szellemi találkozás szerző és olvasója között – olvasó semmibe vétele
6. konklúzió: a felsoroltak alapján az irodalom semmibe vétele

Ezek lettek volna az érvek és ezekre érkeztek olyan félig-meddig (se) ellenérvek, melyeket a hozzászólásokból próbálok kikaparni, íme:

1. ez fikázás, sárdobálás, nem kritika
2. argumentáció hiánya: “mert ez egy nagy nulla” (az idézett szöveg pontosan így szólt: „ez egy nagy nulla, annyi történik, hogy valami titokzatos impulzustól vezérelve véletlenszerűen ütünk egy entert gépelés közben, és kész az enjambement”)
3. frusztráció
4. a szerzők nem értenek az irodalomhoz, 19. századi majdnem-érvek, csorba tőr
5. a Vörösróka egyéni, megfogott, a szerzők viszont dilettánsok (gyengék, irigyek, gyávák)
6. elképesztően gonosz, rosszindulatú, kicsinyes és gyűlölködő blog: sötét oldal, alázni akar
7. a Faustus nem lehet vitapartnere Sopotnik Zoltánnak
8. fantomszerzők, nevek hiánya, melyekből következtetni lehetne a beszélő irodalomban elfoglalt pozíciójára („A beszélő pozíciója miatt fontos a neve. Vagy nem fontos.”)
9. az írás jellegét tekintve meghatározhatatlan (Vélemény? Kritika? Asszociációs izé? stb.), a szerzők politikai diskurzust folytatnak: szarozás, baszogatás
10. összemossa a vélemény és a kritika dimenzióit, a kritikaíró kizárólag a személyes ízlését tekinti kiindulópontnak

Mint a fentiekből kiderül, sok mindent nem lehet kezdeni ezekkel az „ellenérvekkel”, talán az utolsó kettőt leszámítva. Mindjárt kitérek ezekre is, de előbb még el kell mondanom, hogy Sopotnik Zoltán reakciói döbbentettek meg a leginkább, annak ellenére, hogy bizonyos szempontból pont ilyesmit vártunk. Sopotnik úr volt ugyanis eddig az egyetlen, aki ki merte mondani, hogy az egyén irodalomban elfoglalt szerepe igenis számít a véleménynyilvánítás szempontjából, s ennek okán arra következtethetünk, hogy a vélemény tartalma a véleményformáló pozíciójához képest másodlagos. Hát íme, eljutottunk ahhoz a felismeréshez, hogy itt bizony ugyanaz a beszédmód dominál, mint a politikában. A mesebeli szegénylegény diadalának úgy látszik, nyoma sincs.

Ahány szerző, annyi kritikaelmélet, lássuk be, objektív kritika valójában nincs. Ezt számon kérni bárkin is teljességgel felesleges, azt meg pláne, hogy a blogbejegyzés szerzője hódoljon be egy vélt vagy valós státusznak. Érthető, hogy a mai irodalmi elitet bizonytalansággal és kisebb-nagyobb félelemmel tölti el egy olyan fórum létrejötte, ami akár potenciálisan beleszólhat abba, amibe eddig csak pedigrével lehetett (a felelősséggel, amit az ilyesmi jelenthet, mi tisztában vagyunk, merem mondani). A blog nem kritika, nem is teljesen személyes dolog, inkább a harmadik fél véleménye, egy új kommunikációs terep minden áldásával és átkával együtt. Az USA-ban már lezajlottak az első blogperek, sőt törvény is van (Communication Decency Act, 47 USC & 230) az ilyesmire, melynek (c) (1) cikkelye kimondja, hogy „egyetlen interaktív számítógépes szolgáltatás providere vagy usere sem esik ugyanazon kategória alá, mint más információs fórumok publikálói vagy gazdái”. Hoppá. Miért kéne hát úgy tennünk, mintha egyéb szempontból meg igen?

Ami biztos, hogy értünk az irodalomhoz, sőt máshoz is, érvelni tudunk, gyávák vagy irigyek sem vagyunk. Ez itt nem a Napiszarvers, nem dobunk el kaszát-kapát, mert néhány irodalmi gorilla ránk huhog. Ha a hangvétel néha nem tetszik az olvasónak, keressen simaszavúbb blogot vagy weboldalt. Idealisták sem vagyunk, de a posztmodernnel néhány vonatkozásában nem tudunk közösséget vállalni, így bizonyos posztmodern szerzőkkel sem. Amit teszünk, leginkább ahhoz hasonlatos, mintha a szerző ablakát kővel dobnák be. Első ránézésre barbár cselekedetnek tűnik, de ha végül kiderül, hogy odabent sötétebb van, mint idekint, hát magára vessen a szerző. Most éppen Pollágh Péter.