Van itt egy fazon, aki Johnny Gold néven nyomul a neten, ez ugye eléggé furán hangzik, de azért meg tudja ám magyarázni: Arany János a kedvenc költője, s az ő nevét, hm, transzformálták. A többes szám szándékos, szerintem ki van ez a faszi találva rendesen, ettől még persze lehet vicces, sőt, az is. Ahhoz képest, hogy a klip kb. egy hete van fent a YouTube-on, elég szépen nézegetik, e poszt írásakor közel száznegyvenhétezer letöltést mutatott a számláló.

Akit érdekel, annak itt egy interjú is emberünkkel.

Tóta W. Árpádot sok dolog miatt tudom tisztelni, de amit a Való Világ fináléjának kapcsán írt, az érzésem szerint minden volt, csak nem általános érvényű igazság. Cikkében a szerző azt pedzegette, miért nem lenne jó, ha Alekosz nyerné a fődíjat, és olyasmi végkövetkeztetésre jutott, hogy a nem túl szilárd erkölcsi érzékkel rendelkező „dolgozó tömegek” számára rossz példa lenne egy ilyen szexuálisan túlfűtött, erősen alkoholizáló, pszichopata biztonsági őr piedesztára emelése. A baj ezzel a megállapítással kapcsolatban az, hogy akkor az összes szereplő rossz példa volt, szinte minden évadban: ordenáré ribancok, műmájer percemberkék tömkelege, a lájtosabb vonalon is kiégett tanítónő, ideggyenge ex-katona, satöbbi-satöbbi. Én nem hiszem, hogy a dolgozó tömegek teljesen hülyék lennének, mint ahogy azt sem, hogy annak idején a Circus Maximusban egy-egy nagy mészárlást követően mindenki gladiátor akart volna lenni, mert az milyen menő már: lehet öldökölni, tigrist cirógatni karddal, a tömeg érted őrjöng és egy valag fatality után talán még szabadságodat is megváltod. Az átlagembert riasztják az efféle dolgok, legalábbis részt nem venne bennük, de attól még szívesen nézi azokat, akik igen.

Így vagyok én Johnny Golddal is: jókötésű gyerek, nem örülnék annak, ha vitás ügyemet vele kéne lerendeznem valami sikátor mélyén, és ugyanúgy nem ugrálnék kisgatyában sem a Hősök terén, de ahogy ő ezt csinálja, az baromi vicces, provokatív és meghökkentő. És hát be kell vallanom, szörnyű és a Nagy Nemzeti Fanyalgás Rendszerébe egyáltalán nem illő kérdés fogalmazódott meg bennem mindannak kapcsán, amit itt leírtam: mi lenne, ha ezeket a produkciókat pusztán annak vennék, amik? Ha szórakoztat a hülyeség, akkor röhögnénk egy jót, ha nem, akkor meg skip next vagy power off. Ne feledjük, a távirányító a mi kezünkben van.

Alapjában véve súlytalan ez az egész, mondom, akkor is, ha egyébként sokak számára, sőt már-már a társadalom egészére kiterjedő problémát jelent. Ráadásul perceken belül a VV4 fináléja is elkezdődik és van egy olyan érzésem, hogy Alekosz hasítja majd a legnagyobb darabot a jóból, s a belőle áradó kognitív disszonancia is velünk lesz még egy ideig. Úgyhogy hiába szép színes meg sok kép van benne, kedves olvasó, azt az átkozott Borsot-Blikket az istenért se vegye meg holnap reggel, ha idegesíti e csodálatos elme fesztelen szárnyalása. Vagy olyan ez, mint Jockey-t utálni? MMKK a műsorhoz tartozik? Akkor pedig ne tessék sziszegni műsor után, a reklámblokk alatt, a gyermekek egészséges lelki fejlődésére vagy tudom is én, mire hivatkozva.

A sztori nem túl bonyolult, van két nyugdíjasunk, akik szürkék és törődöttek, mert nehezen élnek, végrehajtók sanyargatják őket: lakótelepi panellakás, lumbágó, közüzemi tartozások, miegyéb. Egy napon aztán a férj, Emil megelégeli ezt az egészet, beül fényesre polírozott, elegáns, pártállami Csajkájába és elindul kirabolni az egyik közeli postát. Aztán a rablást újabb rablások követik. A nem túl rendhagyó esetek miatt (és nem mellékesen egy fotografikus memóriájú traffipaxosnak köszönhetően) a rendőrök viszonylag hamar kiderítik, ki lehet az ámokfutó, így Emil feleségéhez, Hédihez is gyorsan eljutnak és ráveszik, beszéljen meg egy találkozót férjével, akit aztán ott elfoghatnak. A találkozó azonban mégsem úgy alakul, ahogy azt a nyomozók tervezték, a két nyugdíjas kereket old és kezdetét veszi a hosszas, kalandokkal teli üldözés. A vége persze happy end, ha az annak számít, hogy a főszereplők legfeljebb egy kis időt, egy csöppnyi boldogságot nyerhetnek még.

A lényeg persze nem ez, hanem az, hogy a két színész, Keres Emil és Földi Teri zseniálisan játszik. Nagyszerűen mutatják meg nekünk egy letűnt kor házastársi eszményét: a felszínen kicsit távolságtartók ugyan (magázzák egymást, régimódian társalognak), de az is látszik, hogy egy napot nem bírnának ki egymás nélkül: a kölcsönös tisztelet, odaadás és felelősségvállalás mintapéldái. Szerelem ez a javából, vesztenivalójuk meg már nincs semmi.

Nem mellékes az sem, hogy az idős páros az őket üldöző fiatal párost, Schell Juditot és Schmied Zoltánt simán lejátssza, akik a film közepétől szinte már csak alakjukban vannak jelen, a nézőt egyáltalán nem érdekli, hogy mi van, mi lesz velük, pedig ott sem egyszerűek a dolgok (a faszi megcsalta a nőt, a nő terhes stb.). Shell Judit mondjuk hozza, amit szokott, a hűvös, filigrán nő figuráját, aki valamiért mindig szemben áll kicsit a világgal, és ezt kábé faarccal, egy mosoly nélkül képes is végigjátszani. Aztán a film végén mosolyog persze ő is, de bár ne tenné, erős a gyanúm, hogy ez neki sose ment őszintén, szívből. Nem mondhatom, hogy ne szórakoztam volna jól ezelőtt Schmied Zoltán egy-két alakításán, de itt most nem érzi igazán és valami olyat hoz, mintha ő lenne Pepe a Jancsó-filmek Kapa-Pepe párosából, és hát a félhülye udvari bolond alakja ugye eléggé hatástalannak tűnik így, hogy közben Romeót és Júliát próbálja rács mögé tenni. Aztán ott van még Djoko Rosic, aki teljesen rossz nálunk ragadt kubai szabadságharcosnak, de amúgy hatalmas fazon meg már öreg is, szóval azért illik a képbe.

Összességében ez egy nagyon jól megkomponált, elgondolkodtató és szórakoztató road movie. Az élmény mindvégig katartikus marad, azzal a különbséggel, hogy az ember hol nevet, hol szinte könnyekig hatódik. A két öreg olyan menő, hogy le a kalappal, meg kell őket zabálni végig. 8/10.

Látványosabb, de csalóka trailer itt.

– Meddig kell kint lenned a tengeren, hogy ennyi halat fogj? – kérdezte a halásztól.

– Nem tart soká, uram – válaszolta az.

– Akkor miért nem maradsz ott tovább? Többet is foghatnál.

– Ennyi pont elég ahhoz, hogy a családom jól lakjon.

Az ördög ekkor taktikát váltott:

– Meséled el nekem, hogyan telik egy napod – kérte a halászt.

Az egy kis gondolkodás után ezt mondta:

– Minden reggel korán kelek, majd kimegyek a tengerre és fogok néhány halat. Ha végeztem, visszatérek, hazamegyek, és játszom a gyerekekkel. Ebéd után lustálkodunk egyet az asszonnyal, estefelé felkerekedek, s bemegyek a faluba inni egyet a cimboráimmal: táncolunk-mulatunk, jól érezzük magunkat.

Az ördög elmosolyodott:

– Hallgass rám, te halász: én gazdag ember vagyok, jól értek a pénzhez. Miért elégszel meg ennyivel, ha lehetnél sokkal gazdagabb is? Mostantól maradj tovább kint a tengeren és próbálj minél több halat fogni. Ha elég pénzed összegyűlik, vehetsz majd egy hajót, amivel még több halat foghatsz, s ha ügyesen csinálod, hamarosan több hajót is vehetsz, így már aztán tényleg lesz fogás. Ezután alapítasz egy konzervgyárat itt parton, hamarosan kereskedők jönnek hozzád, hogy vigyék a portékádat mindenfelé. Meggazdagszol barátom, és végre elhagyhatod ezt a porfészket. A városba költözöl és ott újabb üzletekbe fogsz.

– És aztán mi lesz, uram?

Az ördög elnevette magát az együgyű kérdés hallatán:

– Aztán úgy élsz majd, mint egy király. Gyönyörű házad lesz, szolgák hada lesi majd minden óhajodat. Üzleti jó híredet a tőzsdére viszed, így határtalan gazdagságod útjába végképp semmi se állhat – mondta, miközben megveregette a halász vállát.

– És aztán mi lesz velem? – kérdezte az zavartan.

– Aztán visszavonulsz és hazatérsz a faludba. Korán kelsz majd, kimész a tengerre és fogsz néhány halat. Ha végeztél, visszatérsz. Hazamész és játszol az unokáiddal. Ebéd után lustálkodsz egyet az asszonnyal. Estefelé felkerekedsz, bemész a faluba inni egyet a cimboráiddal: táncoltok-mulattok, jól érzitek magatokat.

A halász összeráncolta homlokát és fejét vakarva így szólt:

– Uram, de hát nem így van-e most is?

Az ördög látva, hogy a halásszal nem megy semmire sem, dühében a tengerbe vetette magát, s úgy mondják, azóta is vihar képében háborgatja a szegény és elégedett halászokat odakint.

(Paulo Coelho nyomán)

Nash és Nash között talán annyi lehet a különbség, amennyi ebből a két videóból látszik.

Sajnos az első nem embeddelhető, itt lehet megnézni.

Taskent az egy jó hely:
virágok, szép házak –
de Pestre mentél volna,
s most egy kicsit fázhatsz.

Szántó Judit visszaemlékezése szerint ez a vers ’32 nyarán született, József Attila két sakkparti között írta a Japán kávéház szivarfüstös zajában. Az irodalomtudósok pedig megpróbálták megkeresni a versben ábrázolt tájat és arra jutottak, hogy az Szabadszállás akkori külterületén lehetett, a versbéli tanyán lakott a költő halász nagybátyja. Szóval eddig van egy régi, meleg nyarunk, meg egy jó hideg telünk a versben, a nyári melegből egy téli táj képe bontakozik ki. Voltak olyanok, akik furcsállták ezt a szerintük összeegyeztethetetlen, furcsa kettősséget, amit a keletkezési körülmények mutatnak, de én azt hiszem, a megoldás itt éppen a sakkparti lehet.

Néhány évvel ezelőtt amerikai kutatók megvizsgálták a magyar nagymester, Polgár Zsuzsa agyát, és arra jutottak, hogy adott helyzetben a sakkozó a gyerekkorában megtanult millió szituáció közül választja ki az éppen megfelelőt, s mindezért agyában ugyanaz a terület felelős, mint ami az arcok felismeréséért. Tehát ugyanúgy vannak vonásai, karakterisztikája egy sakkpartinak is, mint az emberi arcnak. És ez akár igaz lehet egy vidékre, tájra is. Szóval bár furcsa, annyira mégsem meglepő, hogy József Attilának mondjuk rosálás közben pont a Holt vidék jutott az eszébe. Azt hiszem, hasznos lehet egy költőnek, ha tud sakkozni.

A Holt vidék a költő egyik kedvenc verse volt, népdal dallamára (Káka tövén költ a ruca…) írta ezt is, mint a Klárisokat. 8-8-3-as osztású, négy 8 szótagú szakaszt egy csonka sor követ. A strófák rímképlete a-a-b-b-x (c-c-d-d-x stb.). Minthogy időmértékes egységek (choriambus) is végig előfordulnak benne, nyugodtan mondhatjuk, hogy ez egy szimultán vers.

A vers tájleírással kezdődik, bár csak látszólag van a középpontban, a táj végig ott bujkál a költői képekben, ha úgy tetszik, József Attila erre alapozza a vers tartalmát, mondanivalóját. Nagyobb távlatok nyílnak itt meg előttünk (mező, pusztaság, lapály), mint például a Nyár esetében. Ha képzeletben odaállunk mi is és a költővel együtt szemléljük, amit lát, illetve láttatni szeretne velünk, kis idő után rájöhetünk, hogy egyfajta lélek nélküli szükségszerűségben zajlanak itt a dolgok: metaforák, megszemélyesítések vonulnak végig a versen, így elevenedik meg előttünk a látvány, mégsem áll össze végül szerves egésszé, a folyamatok mintha egymástól függetlenül történnének. A táj egyes alkotóelemei, bár személyiséggel rendelkeznek, nem vesznek tudomást egymásról. Aki itt elkezd gyanakodni, hogy talán valami másról lesz szó, annak igaza van (ez az egész táj-dolog tulajdonképpen egy nagy allegória), de ne szaladjunk ennyire előre, gyönyörködjünk nyugodtan a költői képek szépségében („Csattogó fagy itt lel mohát / s ideköti csontos lovát / pihenni”), és a költő nyelvi leleményében („lóg a káka / kókkadón a pusztaságba”). Egyébként horizontálisan ábrázolja a tájat, tél van, valószínűleg hideg is, de nem tudhatjuk, mennyire, kozmikus csönd ül mindenen, amit a táj rezdüléseinek hangja tör meg néha: ezt a költő hangulatfestő szavak (pl. kókadó káka, kotyogó csónak) használatával érzékelteti.

Tverdota György, a vers egyik nagy értője és elemzője szerint igen sok nyelvi transzformáció található benne (sőt szinte az egész vers egy nagy nyelvi transzformáció, mondom én): ha jobban megnézzük, a különböző mondattani szerkezetek eltolódását, átváltozását vesszük észre a strófákban. Ezt kiegészítik az olyan nyelvi devianciák, hogy a szilvás helyett szilvát ír, ami ugye egy-egy szilvafát jelent csak. (Én ezzel azért vitatkoznék, mert nem szokás a szőlőbe szilvást ültetni, inkább csak néhány szilvafát.) Bizonyos szempontból szűkszavúság jellemzi a verset, de ugyanakkor nyelvi bőkezűség is, Tverdota a következő nyelvi-retorikai alakzatokat említi: pleonazmus vagy tautológia (fönn a magas), figura etimologica (lapos lapály), oxymoron (sűrű csönd ropog) – ezekkel lehet csak igazán a dolgozatban villantani. Metrikai szempontból fontos lehet még, hogy „a csonka sor éppen mert magában áll, minden szakaszban nyomatékot kap, formai csattanója az adott strófának”, sok a játékos kiszólás (kukoricatábla szalad [be] csövestül), mégsem úgy, mint a Születésnapomra című versben, mert itt ezek sokkal komolyabb jelentést hordoznak, a költő egy letisztult, megkomolyodott expresszionizmus szolgálatába állítja eszközeit.

A fordulópont a versben akkor következik el, amikor szemlélődés közben a tanya kerül a szubjektum látóterébe: tulajdonképpen ezzel hozza be az embert a képbe (hideg világbavetettség vagy hideg világba-vetettség), egyfajta kontraszt alakul ki a táj aktivitása és az ember (parasztok) passzivitása között. Az érzékletes képek bizonyítják, hogy a Holt vidék végig társadalomábrázolás, de ezt a költő a 7. versszakig olyan finoman, alig tolakodón teszi, hogy szinte észre se vesszük, azt már inkább, hogy itt most nem a pörös szájú József Attila szól: csendesen, határozottan beszél és ábrázol, de amit látunk, az a megkérdőjelezhetetlen társadalmi-lírai valóság. Az utolsó szakasz egyfajta csattanó, hiszen megváltozik a nézőpont, megjelenik az uraság, persze inkább csak az utalás szintjén, mégis az egész addig bemutatott táj az azt dézsmáló kényúr alakjának rendelődik alá. Nincs kímélet, a „kis parasztoknak” szinte kizárólag a hideg, a félhomály és a nyomorúság csendje marad.

Ezért holt ez a vidék: csak az enyészet él meg rajta.

Nyilván nem tetszhetett mindenkinek a pénteki műsor és tényleg sok minden nem volt rendben: a Puskás Stadion láthatóan nem alkalmas az ilyen koncertek lebonyolítására, a hangosítás eléggé pocsék volt, Ulrich sokszor elütötte, a karéjokban a közönség meg mintha családi mozidélutánra jött volna, de nem hinném, hogy ilyesmi például a Szigeten még sosem fordult elő, oszt’ mégis el lehet ott szórakozni, ha az ember nagyon akar. Szóval a baj talán inkább azzal van, ha valaki úgy gondolja, hogy a Metallicának adnia kellett volna valamit azon felül, amit ténylegesen adott május 14-én. Mert a Metallica lassan már 20 éve nem ad semmi pluszt, nálam a Blacknél állt meg az idő, bár tény, hogy voltak még értékelhető húzásaik később. Látványos vagy kevésbé látványos megújulásaik mindig is inkább arról szóltak, hogy színesítsék kicsit ezt a hatalmas stagnálást. Ha valami, akkor leginkább ez az ő igazi erényük: hogy itt vannak, megvannak (és most hagyjuk, hogy szerintük hányszor múlt már mindez csak egy hajszálon – PR, hah). Persze, nem olyanok, mint régen – nem is lehetnek –, de, mondom: vannak. Talán ezért is hülyeség ilyenkor a csodát várni, mert kint a koncerten a metálzene egyik ősteknőse kérődzött az orrunk előtt vastag páncéljában, komótosan.

Egy biztos: jó show-t nyomtak, hibákkal ugyan, de tisztességes iparosként. Az igazi rajongó tudta élvezni, ezt bizton állíthatom, mert egy mellettem is volt.