A kézirat

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt.

Szép, nem? tá | tátiti | tátiti | tátiti | tátá / tá | tátiti | tátiti | tátiti | tá Jól is hangzik. És még ha azt is hozzávesszük, hogy azzal az egy kis “még”-gel ott az elején előrevetíti, hogy azért másról lesz itt szó mint a szép virágokról, akkor elmondhatjuk, hogy mint versindítás, elég jól sikerült. És nem csak indít ezzel, hanem meg is köti az egész formát, mert ettől kezdve minden egyes sor a fentebbi tátiti lesz. Az egyik tanárom mondta egyszer, hogy remek dolog magabiztosan bánni az ilyen szabályokkal, illetve hogy igenis szükség van rájuk, hiszen ki mondaná, hogy egy nagyszerű futballista nagyszerűbb lenne, ha nem kötnék az olyan ostobaságok, mint a les meg a gólvonal. A futballista nemcsak ismeri ezeket a dolgokat, hanem annyira a vérében vannak, mint a légzés. Hát én úgy látom, ennyire van a vérében Petőfinek minden, ami vers. Írtam egyszer egy dolgozatot, ahol ezzel foglalkoztam, hogy most akkor az az első tá külön veendő-e, ahogy fentebb tagoltam, vagy úgy kellene, hogy tátá | tititá | tititá| tititá | tá, de szerintem teljesen mindegy, az az érzésem, hogy 10 emberből 9-nek az első fajta lenne természetesebb. Az akkor nagyon fontosnak tűnt pedig, hogy akkor lejt a sor vagy emelkedik (a benne található verslábakon múlik ez, a második osztásnál anapesztusok szaladgálnak, akkor emelkedő lesz a sor, az elsőnél éppen daktilusok, és akkor ereszkedünk). Nagyszerű. Hagyjuk is ezt, ha valaki azért talált ránk, hogy valamit összedobjon holnapra (dolgozat, vagy felelésre készül), az megpróbálhatja ezt megjegyezni, a tanárok biztos szeretni fogják, de ennyi. Jegyezzük meg, hogy formába, méghozzá az első sorok után önmagát követelő formába öntötte ezeket a gondolatokat Petőfi, és mivel zseni lehetett, elég jól sikerült, annyira, hogy kevés költeményben mutatkozik meg ilyen jól az, hogy miért tesz jót egy versnek a ritmus.

Szóval ott tartottunk, hogy elég hamar megtudtuk, hogy jön itt még baj, mert még nyílnak, de ebből következőleg nyilván majd nem fognak már nyílni, egyszer valamikor. És tényleg. De nem azt mondja, hogy majd elhervad, és ezzel beteszi nekünk az amúgy is mindig bizonytalan jövőbe a bajt. Hanem annyit mond, hogy igenám, nyílnak, de bőven elég, ha csak kicsit máshova nézünk, és ott már meg is látjuk a telet, ahol ezek a virágok… hát nyílni bizonyosan nem fognak. Egyszerre van nekünk hát telünk meg nyíló virágunk, nem majd elhervad, meg majd így meg úgy, hanem most, ott van, nézzed, mit akar ez a virág, amikor durvul máris a tél?

Petőfi amúgy is arcpirítóan nagy mestere volt az allegóriának, annyira, hogy ha valaki írt utána egy ugyanolyat, valamiért mindig nevetségesnek hatott, de nála nem, nála hiába vezette le egyértelműen a dolgokat, mint egy képletet, akkor is megmaradt mindig valami elképesztően egyedi és — nem jut eszembe jobb szó — költői. Így jár el most is, elmondta, mi újság a virággal, aztán hopp, magára mutat, és megismétli a dolgot, hogy rögtön tudjuk, valahol majd megint jön a tél, és tényleg. Az őszülő halánték (huszonakárhány évesen valószínű) lesz a bérci tető tele. Hát ha ez nem zseniális, akkor nem tudom, mi az.

De íme, sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Szerencsés, aki magyarul ír, az ősz mint évszak és mint fehéredő hajnak színe: ugyanaz a szó. De ezt ilyen pompásan fel is kell tudni használni…

Na, el is érkeztünk a második szakaszhoz. És itt kezdődnek majd a problémák lassan. Először is, sokszor hallottuk, hogy a magyar irodalom legszebb sora ez: Elhull a virág, eliramlik az élet…, Kosztolányi is foglalkozott vele vagy kétszer, megszámolta a magán- meg mássalhangzókat, meg a gyíkocska ahogy elsurran a fűben, olyan az élet ettől az eliramliktól, szóval ezeket vagy olvastuk már, vagy most. És igazából ez mind igaz is, nem nagyon lehet mit hozzátenni, csak talán azt, hogy próbáljuk meg elfelejteni, hogy olvastuk már ezt a verset, és csak úgy, ahogy van, hangosan mondjuk el ezt a sort. Magic in the air.

Innentől szokás a verset bántani, hogy az első 9 sor (8 + 1) magasságaiba nem ér el, de ami itt jön, az még elfogadható, ellentétben a csúnya ronda harmadikkal, ahol majd a föld alól jön föl, meg mittudomén. Na, hát majd azt is megnézzük, most próbáljunk arra koncentrálni, hogy valamiféle fontos dolgokat bizonyára közöl itt velünk a költő. És mi mást, minthogy megteremti egyébként akkoriban, legjobb tudomásom szerint, hű feleségének az alkalmat arra, hogy a magyar irodalom egyik leggonoszabb nőjévé válhasson, úgy, hogy igazából semmit se csinált olyan nagyon rosszul, csak nem tett úgy, mint aki nevetségesen hosszú ideig — gyászév! –, kesereg izgágaságban elhalt férje után, hanem élni akart. De mivel ugye Petőfi már a Szeptember végén-ben megjósolta, hogy mi fog történni (ez van ebben a második részben), rögtön meg is kapta a magáét. Azt igazából nem tudni, miért kellett ezekkel foglalkozni, hát ez a koltói mézeshetek alatt íródik, miért kell egyáltalán Szendrei Júliát a halállal zaklatni, pláne ilyen kérdésekkel, hogy elhagyod-e érte a nevemet majd… Petőfi ilyen irányú perverzióinak máshol is tanúi lehetünk, mintha szinte minden igazán boldog pillanatot el akart volna rontani valamivel, a halál különösen a szerelemmel szokott összefüggésbe kerülni nála, ki tudja, miért, mindenesetre nem jártunk nagyon messze az igazságtól, ha úgy érezzük, a lovak által halálra tiportatás gondolata jobban tetszett neki, mint a mézeshetek. Nem mondom, hogy nincsenek tökéletesen boldognak tűnő pillanatok az életműben, de meglepően sok az ehhez hasonló is. Ki tudja miért? És számít-e ez valamit? Szerintem nem. Nekem nagyon tetszik ez a második szakasz, a maga igen súlyos, majdhogynem terhelt gondolataival együtt (vagy éppen azért). És ezalatt végig: tá | tátiti | tátiti | tátiti | tátá. Elképesztő.

Petőfi Sándor

Na és akkor a harmadik szakasz. Hogy mit jön ez itt fel nekem a föld alól, hát mi ez, Interjú a vámpírral, hogy képzeli, temetői jelenet, meg vadromantika, és a színvonal olyat zuhan, hogy megbocsáthatatlan. És mindenhol ezt olvasni, mindig csak ez az unalmas szöveg. Nem. Nem. Mi van, ha így élte meg? Mi van, ha a romantika korában az a kép, hogy a halálból is visszamászkál egy özvegyi fátyolért, belefért, mint ma a celeb a dzsungelbe? Mi volna, ha Petőfire bíznánk? Ha már volt olyan bátor (hmm), és mert a halálra gondolni az esküvője után akárhány héttel, akkor miért ne gondolhatná ezt tovább, és izzó lelkében miért ne jelenhetne meg a fájó jövő így? Azt nem gondolom, hogy bárki a versben található megoldásokat kritizálná, “Fejfámra sötét lobogóul akaszd“, olyan sort, ami ennyire tökéletes hangsúllyal mondatja ki magát, nemhogy másnál nem nagyon, de még ebben a versben is ritkán találni.

Óriási vers, egy hatalmas költő egyik legnagyszerűbb alkotása, mely nekem — ellentétben sokakkal — nagyjából egyformán tetszik az elejétől a végéig. És ha az ember szembekerül az általános véleményt hangoztató valakivel, ezek alapján megpróbálhat vitatkozni vele, már ha előzetesen jól felmérte a tudását

Petőfi Sándor: Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

(Koltó, 1847. szeptember.)

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra…

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,
Ülj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.