Bár vagy nyolc-kilenc éve terjed egy levél a neten (e-mail, blogok), hozzám csak nemrégiben jutott el. Ebben a levélben állítólag a kitűnő író, Gabriel García Márquez búcsúzik el a földi élettől, és sokak szerint rendkívül „tartalmas” módon írja le, mit is hagy itt.

Nézzük hát a levelet, amit úgy, ahogy van, javítások nélkül [...]]]> Búcsúvers, bolonddá tett olvasók

Bár vagy nyolc-kilenc éve terjed egy levél a neten (e-mail, blogok), hozzám csak nemrégiben jutott el. Ebben a levélben állítólag a kitűnő író, Gabriel García Márquez búcsúzik el a földi élettől, és sokak szerint rendkívül „tartalmas” módon írja le, mit is hagy itt.

Nézzük hát a levelet, amit úgy, ahogy van, javítások nélkül másolok ide:

Gabriel García Márquez (Száz év magány Nobel díjas írója) egészségi okokból visszavonult a nyilvánosságtól (nyirokrákja van). A barátainak küldött búcsúlevele az Internet segítségével terjed.

Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok. Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek. Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk. Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak. Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerü ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is. A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést! Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni. Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön. Annyi mindent tanultam töletek, emberek… Megtanultam, hogy mindenki a hegytetön akar élni, anélkül hogy tudná, a boldogság a meredély megmászásában rejlik. Megtanultam, hogy amikor egy újszülött elöször szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt. Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni. Annyi mindent tanulhattam töletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek. Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz. Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erösen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek. Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, “szeretlek”, és nem tenném hozzá ostobán, hogy “hiszen tudod”. Mindig van másnap, és az élet lehetöséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat. De ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el. Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, amit megtehetsz, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést. Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, “sajnálom”, “bocsáss meg”, “kérlek”, “köszönöm” és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz. Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked.”

Ajaj. Már az első olvasás után feltűntek a stiláris hibák: a levél írója egyszerre könyörög és parancsol, ami ugye nem túl hiteles. Aztán a manírok, rengeteg és fölöslegesen: glitterfláj és fotosop émelyítő kevercse, entellektüelnek álcázott ősanyáknak. Azoknak, akik Coelhót bálványozzák könnyes szemmel és igyekeznek az ezotériát olyan rosszul értelmezni, amilyen rosszul csak lehet. (Bár Falcon lényeglátó írása után magam is elgondolkodtam azon, egyáltalán lehet-e ezt az egészet jól értelmezni, de ezt most hagyjuk.) És hát szörnyű, hogy ezek szerint vannak, akik egyenlőségjelet tesznek Coelho képtelenségei és Márquez „mágikus realizmusa” közé. De hát hol van ebben a levélben a Száz év magány ereje, hol van Macondo felesleges létjogosultsága? Sehol. Csak a portobellói boszorkány erőtlen hókuszpókuszai próbálják megbabonázni az olvasót. Aztán az életigazságok: „Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak.” Ne már. Márquez ilyet nem csinálna. Lehet, hogy haldoklik, de ettől még nem hülye.

Ilyen gondolataim voltak, ezért úgy döntöttem, kicsit utánanézek ennek a levélnek.

Először angol szöveget kerestem, valami azt súgta, hogy sok minden ki fog derülni, ha találok ilyet. Naná, hogy volt, kaptam hozzá plusz infókat is: ez egy „hoax” és bizonyos Johnny Welch követte el. De ami a legfontosabb: a magyar és az angol nyelvű szöveg nem egyezik. A magyar, terjedelmét tekintve több is, kevesebb is, mint az angol. Ráadásul az angol szövegben szinte csak óhajtó mondatok fordulnak elő. Egyértelmű, hogy a magyar szöveget valaki a saját szájíze szerint alakítgatta, az angollal összevetve világosan látszik, hol vett el belőle és hol adott hozzá az alkalmi „manipulátor.” Ja, és látva az angolt, az is világossá vált, hogy miért nevezik azt erős túlzással versnek. Makáma mondjuk, de a magyarnak ehhez köze sincs, sőt a betoldott stílustalanságok miatt gyengébb is az angolnál. Vajon ki követhette el, Kiba Szabolcs termékmenedzser és unatkozó felesége, Amálka, a Coelho-tanítvány? Szegény Márquez…

Különben az angol szöveg is hatalmas baromság, de legalábbis kizárt, hogy Márquez betegsége miatt ennyire elfelejtett írni, sőt önmaga lenni:

My god, if I had a piece of life… I wouldn’t let a single day pass without telling the people I love that I love them. I would convince each woman and each man that they are my favorites, and I would live in love with love.

Lávízláv, lá-lá-lá-lá-lá.

Nyilvánvaló, hogy mindkét szöveg gyenge hamisítvány, ezért engem már csak az érdekelt, vajon Márquez mit szólt ehhez az egészhez. Érdekes módon a Wikipédia is említi az ügyet:

2000-ben, meglehetős szenzációhajhász módon az író közelgő haláláról tájékoztatta az olvasóközönséget a La República nevű perui napilap. Másnap több újság is leközölte García Márquez állítólagos búcsúversét, a La Marionetát (A rongybábu), azonban az író tagadta, hogy ő lenne az írás szerzője, amit egyébként egy mexikói hasbeszélő munkájának tulajdonítanak.

Megnéztem még pár hivatkozást és szépen összeállt a kép: adva van egyrészt a nagybeteg író, aki a nyilvánosságtól visszavonultan él, másrészt pedig egy mexikói hasbeszélő „verse”, amit feltehetőleg néhányszor elő is adott bábujával. Aztán valakik a mexikói hasbeszélő verse fölé a nagybeteg író nevét írták, és elkezdték terjeszteni. A szöveg egyre hosszabb lett, a „versből” pedig szép lassan levél. Egy haldokló író levele. Márquez nem értette, hogyan tulajdoníthatják neki ezt a borzalmat, Welch pedig szomorkodott, hogy a kolumbiai író életművében versikéje az első szótól az utolsóig ostobaságnak hat. Szegény, biztos komolyan gondolta.

Külön pikantériája a dolognak e levél magyar „fordítása”, de erről fentebb már írtam, ld. Kiba Szabolcs és Amálka.

Tanulság? Nem akarok moralizálni, tudjuk, milyen dolgok történnek a világban. De azt hiszem, legalább a Száz év magányért tartozunk annyival Márqueznek, hogy ebből az ostoba búcsúlevélből egyetlen szót se higgyünk el.

Update: Ha akad valaki, aki tud spanyolul, örömmel venném, ha az itt található cikket kivonatolná/lefordítaná nekünk.

Mi is az irodalmi veseelégtelenség? Olyan anomáliákat nevezhetünk így, amikor egy adott, elsődlegesen irodalmi jellegű problémára egy vagy több egyáltalán nem, vagy csak lazán kapcsolódó irodalmi tény hosszas vagy kevésbé hosszas emlegetésével akarunk megfelelni. Sznobériára hajlamos hallgatóság színe előtt (irodalmi műsorok/estek, egyetemi előadások) általában rejtve marad, hogy a beszélő — [...]]]> Műtét következik.

Mi is az irodalmi veseelégtelenség? Olyan anomáliákat nevezhetünk így, amikor egy adott, elsődlegesen irodalmi jellegű problémára egy vagy több egyáltalán nem, vagy csak lazán kapcsolódó irodalmi tény hosszas vagy kevésbé hosszas emlegetésével akarunk megfelelni. Sznobériára hajlamos hallgatóság színe előtt (irodalmi műsorok/estek, egyetemi előadások) általában rejtve marad, hogy a beszélő — amennyiben az lehetséges, saját, személyes tekintélyét is latba vetve — nem a feltett kérdésre felel, hanem éppen a Derrida által différance névre keresztelt jelenség iskolapéldáját szolgáltatja. Mindez egy látens módon fájdalmas és meddő diskurzushoz vezet, amelyet — az ismeretes rendellenességgel párhuzamba állítva — irodalmi veseelégtelenségnek nevezhetünk. Megjegyzendő, hogy hosszabb távon is ugyanazok a kóros elváltozások léphetnek fel mindkét jelenség esetében.

Lator Lászlót mindig is tiszteltem, középiskolában nagyjából az egész világirodalmat az ő fordításaiból ismertük meg. Ráadásul ott vannak még a kolompoló csendben, nagyon tudatosan, egy órásmester türelmével és precizitásával szerkesztett versei is, melyekben a szerző lépésről-lépésre törekszik a létezés rejtelmei és a világmindenség felé. Megrázóan szépek, na.

Ezért is ütött szíven, amikor egy tévés irodalmi vetélkedőben (az m2 adta, Szósz vagy mi a címe) szinte szemrebbenés nélkül demonstrálta a fentebb említett jelenséget. Történt ugyanis, hogy nagy vihogás közepette Lőwy Árpád munkásságát taglalták: Sugár Ágnes a tőle megszokott, őzsuta-szerű tájékozatlansággal volt képes azt megkérdezni, hogy vajon Réthy-Lőwy miért is írt ilyen verseket. A kérdés irodalmi szempontból természetesen értelmezhetetlen, biztos vagyok benne, hogy tudta ezt Lator is. Ilyen esetekben ajánlatos a kérdezőt szofisztikált stílusban elküldeni a savanyúszemű nagynénikéje kiskertjébe krumplit kapálni, ehelyett azonban Lator László egy sokkal fájdalmasabb megoldást választott (felteszem, a doctus műveltséggel rendelkező egyének körében viszonylag gyakran előforuló, ún. mindenképpmegkellmagyaráznom-komplexus miatt), és irodalomtörténeti síkra terelte a beszélgetést. Így kerültek elő a trubadúrok, Ronsard és még egy-két vidám francia költő rügyfakasztó allez-bájjal megírt erotikus verse. Egyetlen probléma van csupán: ennek az egésznek semmi köze Lőwy költészetének miértjéhez, miértjeihez. A szomorú az, hogy felhozhatott volna bárkit, egynéhány antik pernahajdert vagy Villon Margot-ját, Sade márkit vagy Janus Orsikájának mindzsóját, egyik se magyarázta volna meg Lőwy Árpádot. Igen, Balassi előképe Rimay költészetének, de csak az ilyesféle fülledt, izzadt lábú folytatólagosság esetében megengedett irodalomtörténetben gondolkodni. Azt, hogy Réthy doktor az itt és most fogságában miért írta meg azokat a verseket, csak maga a doktor úr tudhatja. Minden más elterelés, ráerőltetés, „différance”. Vagyis irodalmi veseelégtelenség.

Halkan jegyzem csak meg, hogy a disznólkodó trubadúrok kapcsán az Udvariatlan szerelem című antológiát vagy egyéb Bánki-vállalkozásokat de facto irodalmi forrásként emlegetni enyhén szólva is elég merész. Talán jön majd egyszer egy vállalkozó szellemű könyvtári kalandor és benéz a kő alá ott is. De ez már egy másik történet.

Egyelőre maradjunk annyiban, hogy a problémát bemutattuk, a beavatkozást elvégeztük, meglátjuk, hogyan reagál majd a páciens szervezete.