Már a cím is, magában, utal, a vers is annak szól, aki érti, vagy ha nem érti is, túl nagy zavar nem lesz fejében, s magát nem félti.

Az baj, hogy ki gondolkodni fukar, mégis a kritika, mint szablya, sérti, nagyköltő lelke oly nagyot akar, hogy az alapszabályt meg sem kérdi.

Pedig a szabály elég egyszerű: folyód medrét te szabd meg, s kedvedre [...]]]> Faustus panaszolkodása

Már a cím is, magában, utal,
a vers is annak szól, aki érti,
vagy ha nem érti is, túl nagy zavar
nem lesz fejében, s magát nem félti.

Az baj, hogy ki gondolkodni fukar,
mégis a kritika, mint szablya, sérti,
nagyköltő lelke oly nagyot akar,
hogy az alapszabályt meg sem kérdi.

Pedig a szabály elég egyszerű:
folyód medrét te szabd meg, s kedvedre tesz,
s ezért van, legyél bármily nagyhevű,
hogy versed nem szavak haláltánca lesz.

Csak ennyi kéne. Csak ennyit szeretnék.
Hogy a rímek ne mint éji lepkék,
bolond’ szálljanak a sorvégi fényre,

hanem magukat, hol vannak, szeressék.
Ha érted, nem érdekel — mert megérte –:
nevem félhülyék “azok“-ja lett-e.

Úgy látszik, ez a késő őszi idő a műhelymunkát hozza ki az emberből. Nemrég szólt Falcon, hogy megvannak a versek, gyorsan megnéztük őket: tényleg jók. Mondtam neki, hogy akkor teheti is ki őket ide a Faustusra, de valami miatt nem jutott még odáig, hát gondoltam, kiteszem akkor én. Ez azért [...]]]> Lelkünk merjen a végtelennel eggyé válni?

Úgy látszik, ez a késő őszi idő a műhelymunkát hozza ki az emberből. Nemrég szólt Falcon, hogy megvannak a versek, gyorsan megnéztük őket: tényleg jók. Mondtam neki, hogy akkor teheti is ki őket ide a Faustusra, de valami miatt nem jutott még odáig, hát gondoltam, kiteszem akkor én. Ez azért is jó, mert saját magamat javíthatom, ugyanis kiderült, szó sincs róla, hogy az eredeti verset elkevertük volna, ott pihent az szép csendben Falcon gépén a saját alkotásainkkal egyetemben. A keletkezési körülményekkel kapcsolatban annyi rémlik, hogy mikor ráakadtunk a Költőnő versére, mindkettőnknek feltűnt, mennyire nincs jól megírva a benne rejlő lehetőségekhez képest. Úgy döntöttünk hát, hogy újraírjuk, megtartva az eredeti szimbólumrendszerét, és nagy egyetértésünkben megállapítottuk azt is, hogy ez a szimbólumrendszer legjobban a romatikára hajaz, legyen hát a romantikus stílus a szövegformáló erő. Így is történt, én megmaradtam a byronos, lermontovos vonalon, míg Falcon zárlata már némiképp a “modern ember létproblémáit” feszegeti.

Költőnő: Éji vágy

A szél pihen az égen, a parázs a tűz ölén,
A víz a tó medrében – az éj így nőtt körém.
A víztükörből látom, a hold fentről figyel,
Mint moha a fákon, szívemhez oly közel.

Csend van, és a messzeségben halk dallam száll,
A szikrát nézem hosszan, mi reményre vár.
Hogy lehessen láng, majd tűz, és forró fergeteg,
Felégetne mindent! S a szívem megremeg…

Egy könny is arra vágyik, hogy engedjem el,
Lenne ő a folyó, vagy tó, vagy lenne tengerem…
Hatalmas víz, mi rabul ejt, és segítené lelkem,
Hogy elmerülve benne, a végtelen befedjen…

De ki őrzi az álmot, mikor az este csenget…
Ha eltűnünk a semmiben, s a világ el nem enged…
Tán jobb lesz úgy, de addig kell még nagy dolgokat látni,
Hogy a lelkünk merjen a végtelennel eggyé válni…

Van egy különös szenvedélyünk Falconnal: néhanapján rossz verseket írunk át.  E szenvedély ködbe vesző, zajos egyetemi éveink idejében alakult ki, konkrétan emlékszem, hogy egyszer találtunk egy ifjú költőnő (nem, nem a Carafiat) tollából származó, tartalmi-metrikai szempontból igencsak kifogásolható verset, amit — rövid tanácskozás után — újraírtunk. A végeredmény két sturmunddrangos, romantikus gigalátomás lett; [...]]]> “Az ívet követjük, de jól megtechnézzük”

Van egy különös szenvedélyünk Falconnal: néhanapján rossz verseket írunk át.  E szenvedély ködbe vesző, zajos egyetemi éveink idejében alakult ki, konkrétan emlékszem, hogy egyszer találtunk egy ifjú költőnő (nem, nem a Carafiat) tollából származó, tartalmi-metrikai szempontból igencsak kifogásolható verset, amit — rövid tanácskozás után — újraírtunk. A végeredmény két sturmunddrangos, romantikus gigalátomás lett; sokkalta jobbak az eredetinél. Úgy terveztük, alkotásainkat meg is jelentetjük a blogon, ám a mintavers valahogy elkeveredett az idők folyamán, a neten meg már sehogyse találtuk (meglehet, a költőnő is érezte, hogy valami nem klappol vele). Ezért, bár verseink önmagukban is megállják helyüket az irodalmi tendenciák kiszámíthatatlan sodrásában, a “mihez képest” hiányában úgy döntöttük, egyelőre nem publikáljuk azokat.
Aztán egy nap Falcon izgatottan mesélte, hogy megtalálta az évszázad eddigi legrosszabb magyar versét. Kérdeztem, hol, hát a versiroverseny.hu-n, na persze, ott akad vagy ötezer, amire ráillik ez a leírás, mondtam, mire ő, de higgyem el, tényleg. Akkor mutasd. Mutatta. Először simán csak megdöbbentem, utána muszáj volt kedélyesen megvitatni, hogy ne szenvedjünk maradandó  károsodást. (A vers különben itt található.)
De hát ez a mi Falconunk nem is lenne a mi Falconunk, ha nem lenne néha egy-egy eszeveszett ötlete, így történt, hogy addig rágta a fülemet, míg végül kötélnek álltam: írjuk át ezt a verset is. Gondolom, látott benne fantáziát vagy mit. Nyitottunk hát egy guglis doksit és nekiláttunk a szerkesztésnek: az alapkoncepció az volt, hogy kimondottan jó verset csináljunk a mintadarabból, ám erről néhány nekifutás után letettünk. Az eredmény az a fajta tisztességes pályamunka lett, aminek hiányában senkinek sem lenne szabad működni a versiroverseny.hu-n. Más kérdés, hogy akkor nem sok munkájuk lenne az ottani ítészeknek.
Egy szónak is száz a vége, az újraírt vers és munkánk dokumentációja következik.