A sztori nem túl bonyolult, van két nyugdíjasunk, akik szürkék és törődöttek, mert nehezen élnek, végrehajtók sanyargatják őket: lakótelepi panellakás, lumbágó, közüzemi tartozások, miegyéb. Egy napon aztán a férj, Emil megelégeli ezt az egészet, beül fényesre polírozott, elegáns, pártállami Csajkájába és elindul kirabolni az egyik közeli postát. Aztán a rablást újabb rablások követik. A nem túl rendhagyó esetek miatt (és nem mellékesen egy fotografikus memóriájú traffipaxosnak köszönhetően) a rendőrök viszonylag hamar kiderítik, ki lehet az ámokfutó, így Emil feleségéhez, Hédihez is gyorsan eljutnak és ráveszik, beszéljen meg egy találkozót férjével, akit aztán ott elfoghatnak. A találkozó azonban mégsem úgy alakul, ahogy azt a nyomozók tervezték, a két nyugdíjas kereket old és kezdetét veszi a hosszas, kalandokkal teli üldözés. A vége persze happy end, ha az annak számít, hogy a főszereplők legfeljebb egy kis időt, egy csöppnyi boldogságot nyerhetnek még.

A lényeg persze nem ez, hanem az, hogy a két színész, Keres Emil és Földi Teri zseniálisan játszik. Nagyszerűen mutatják meg nekünk egy letűnt kor házastársi eszményét: a felszínen kicsit távolságtartók ugyan (magázzák egymást, régimódian társalognak), de az is látszik, hogy egy napot nem bírnának ki egymás nélkül: a kölcsönös tisztelet, odaadás és felelősségvállalás mintapéldái. Szerelem ez a javából, vesztenivalójuk meg már nincs semmi.

Nem mellékes az sem, hogy az idős páros az őket üldöző fiatal párost, Schell Juditot és Schmied Zoltánt simán lejátssza, akik a film közepétől szinte már csak alakjukban vannak jelen, a nézőt egyáltalán nem érdekli, hogy mi van, mi lesz velük, pedig ott sem egyszerűek a dolgok (a faszi megcsalta a nőt, a nő terhes stb.). Shell Judit mondjuk hozza, amit szokott, a hűvös, filigrán nő figuráját, aki valamiért mindig szemben áll kicsit a világgal, és ezt kábé faarccal, egy mosoly nélkül képes is végigjátszani. Aztán a film végén mosolyog persze ő is, de bár ne tenné, erős a gyanúm, hogy ez neki sose ment őszintén, szívből. Nem mondhatom, hogy ne szórakoztam volna jól ezelőtt Schmied Zoltán egy-két alakításán, de itt most nem érzi igazán és valami olyat hoz, mintha ő lenne Pepe a Jancsó-filmek Kapa-Pepe párosából, és hát a félhülye udvari bolond alakja ugye eléggé hatástalannak tűnik így, hogy közben Romeót és Júliát próbálja rács mögé tenni. Aztán ott van még Djoko Rosic, aki teljesen rossz nálunk ragadt kubai szabadságharcosnak, de amúgy hatalmas fazon meg már öreg is, szóval azért illik a képbe.

Összességében ez egy nagyon jól megkomponált, elgondolkodtató és szórakoztató road movie. Az élmény mindvégig katartikus marad, azzal a különbséggel, hogy az ember hol nevet, hol szinte könnyekig hatódik. A két öreg olyan menő, hogy le a kalappal, meg kell őket zabálni végig. 8/10.

Látványosabb, de csalóka trailer itt.

Szóval emberünk ezúttal egy átlagos figura, nem érzelemmentes zseni vagy szexfüggő roncs, vagy a jövőt valamilyen fura módon megalapozó-kialakító vallási vezető. Egy sima tisztviselő a kulturális minisztériumban, Michelnek hívják, és a világ különböző helyeire jár dugni, főleg Thaiföldre. Közben a világ dolgairól elmélkedik (és szipolyozza az olvasó életkedvét). Amikor mindenféle ideológiát harcosan védő emberekkel kerül szembe, egy pillanat alatt állunk át minden esetben Michel oldalára. Én egyébként pont ebben látom ennek a regénynek az egyik legnagyobb erényét: liberális létemre úgy verném fejen magam is a liberáls okostojást, hogy csak puffan. Houllebecq, azt hiszem, azt szeretné megértetni velünk, hogy a dolgok nem úgy vannak, mint ahogy mi képzeljük. Hogy a világ nem úgy működik, ahogy az európai ember szeretné, és bár most úgy tűnik, mi vagyunk nyeregben, legalábbis a nyugati ember bárhol élhet úgy, hogy az neki jó legyen, a valóság körülbelül olyan fenyegető, mint egy Lovecraft-regényben: körülvesz, és ha felfeslik a szövet, és átszüremlik rajta az, amit eddig eltakart, bajban vagyunk.

Ebben a könyvben nem jutunk el odáig, hogy össze is omoljon minden, és valami egészen új ember jöjjön el. Itt valamiért az iszlámra terelődik egyfajta hangsúly végül, és őket bizony kiosztja Houllebecq rendesen. A történet és a szereplők egyaránt keményen elbánnak velük (mint ahogy egyébként konkrétan interjúkban is megtette, 2001. szeptember 11. előtt néhány nappal pedig egy marokkói lap címlapján megjelent a fotója, alatta a felirat: “Ez az ember gyűlöl téged”). Igazából nem érzékelem pontosan, hogy ennek vajon mi a szerepe, de hogy szervesen illik a regénybe, az biztos. Ráadásul meglehetősen csattanós válasz mindazoknak, akik az Elemi részecskék megjelenése után keblükre ölelték a fickót, mint a baloldali értelmiség legújabb csoda- vagy fenegyerekét. Készült az emberrel egy BBC dokumentumfilm állítólag, de sajnos sehol sem találtam meg online, pedig érdekelne. Azt mindenesetre sikerült megtudnom, hogy piál a faszi rendesen, mondhatni alig józan, és valahogy mindjárt őszintébb lett minden, ami körülveszi. Mit is mondhatnék még? Zárjuk egy Houllebecq-hez méltó gondolattal: bár mindenki, aki időnként a szexről ír, így tenné.

No tehát, a Sword. Egészen elképesztő ötlet, szinte ijesztő. Ha valaki a szinopszist csak úgy a kezembe adja, nem hiszem el, hogy ebből lehet jót csinálni. Ezelőtt mittudomén hány ezer évvel Krétán az Isten – nagyjából a keresztény főnökkel azonosítható – megismert bibliai értelemben egy nőt, aki négy gyereket szült ettől aztán. A négy gyerek tökéletesen sérthetetlen, nem öregszik, szóval halhatatlan. Valamint  tűz, víz, föld, levegő négyest irányítják, ki-ki a magáét. Aztán elkezdik bántani az embereket, de a tűzirányító fickó, Phaistos nem tetszett a három másiknak. Közben csináltak egy kardot, amibe mind a négyen beletették az erejüket, vagy mi, hogy jelképezze az egyésget. Kiderült, hogy ez a kard az egyetlen dolog a világon, ami meg tudja őket sebezni. Amikor már nagyon elegük lett Phaistosból, egy halandóval, Demetriosszal, megölették. Aki viszont rájött, hogy ez a kard elég jó cucc, és nem adta vissza nekik, hanem arra kényszerítette őket, hogy úgy éljenek, ahogy a normális emberek, nem használhatták a hatalmukat. Ez az alapsztori, és a cucc napjainkban játszódik. Természetesen a főszereplő csaj kezébe kerül végül a kard, aki igazából Demetriosz lánya, és ilyen-olyan események folytán nem marad más választása, mint megölni a három megmaradt istent vagy félistent vagy mik ezek.

Mondom, ezzel az alaphelyzettel én nem sokat mernék kezdeni. Jól hangzik meg minden, de valahogy annyira könnyűnek tűnik parodisztikus marhaságot csinálni belőle… Na, a Luna testvérek persze nem cseszték el, sőt csináltak belőle egy letehetetlen, izgalmas, több szálon és síkon futó, igazán remek szórakozást nyújtó képregényt, amelnyek az utolsó száma idén májusban jelent meg. Az alaphelyzet, amit fentebb vázoltam, természetesen ennél jóval árnyaltabb, ami egészen az utolsó számig a jelen eseményekel párhuzamosan bomlik ki az olvasó előtt.

És a képregény rohadt véres. Ez a kard gyógyít, de sajnos lesérülni le lehet, szóval szegény Dara Brighton nem egyszer szenved burtális sérüléseket, leszakítják az állkapcsát, levágják a lábát, nyílt törés a csuklóján, meg még ezer ilyen, de a kard mindet meggyógyítja, mondjuk az amputálás rendbetételéhez oda kell illeszeni a végtagot, csak úgy tudja meggyógyítani. Na de nem ez a lényeg (nem a fenét), hanem az, hogy ha nem fogja meg a kardot egy ideig, akkor nemcsak a szuperképességei vesznek el, hanem minden hatás, amit a kard valaha gyakorolt rá. El tudjuk képzelni, hogy mi történik vele, ha végül úgy dönt, eldobja a kardot. Az egyik kérdés tehát ez: eldobja-e? Erre nem válaszolok, ennyire nem akarok spoilerezni.

A Luna tesók meg tudják oldani azt, hogy három négyezer éves, mindentudó félisten valahogy olyan butának, esetlennek tűnjön bizonyos esetekben, annál az egyszerű oknál fogva, hogy valójában képtelen megérteni a halandókat. Uralkodni akarnak rajtuk, a szívük mélyéig lenézik őket… kivéve az egyiküket, aki egyszerűen rákényszerül, hogy évezredeken keresztül valóban az emberek közt, emberként éljen. Ő a kulcsfigura, és itt ne olvasson senki tovább, aki el akarja olvasni a Sword-öt. Szóval a negyedik tesó, Phaistos, valójában nem hal meg, hanem a háttérből figyel, rejtőzködik, és bosszút forral. És hogy bosszúja végül sikeres, annak az az egyetlen oka, hogy magáévá tett egy csomó mindent, amit az emberektől tanult. Szóval önmagában a Phaistos-szál szerintem megérdemelne egy elemzést, mert valahol ott keresendő a Sword teljességének, rafinált lélektanának a titka. Hogy az első perctől fogva pontosan tudták a Luna testvérek, hogy milyen lehet 4000 éves istennek lenni. Már ez önmagában megér egy kalapemelést. Tízes.

A posztapokaliptikus utópiák mostanbában mennek nagyon, zombik, atomháborúk vannak többnyire. Itt nem derül ki, pontosan mi történt. Ezt a kíváncsi énem, amelyik nem annyira fogékony a filozóiára, viszont sokkal inkább geek, bánja kicsit, de ez van. Az a gyönyörűen megírt kis jelenet, amelyikben egyáltalán szó van arról, hogy mi történt, így is remek:

Az órák 1 óra 17 perckor álltak meg. Hosszú fénycsóva nyílt szét ollószerűen aztán egy sor gyenge rázkódás következett. [...] Az ablaküveg fakópirosan felizott. A férfi fél térdre ereszkedve bedugaszolta a kád lefolyóját és megnyitotta mindkét csapot. [...]

Fürödni akarsz?

Nem.

És ennyi. Egy-egy kép a múltból, egy jelenet, emlék, de mind olyan távoli és szürke, mint az ég, amelyből hamu hull folyamatosan. Az apa és a fiú mennek, valahová, ahol, remélik, találnak embereket, akik nem váltak kannibállá. Nem derül ki, hogy a férfi ezt az elképzelést mire alapozza, de konok módon megy és csinálja, viszi a gyereket, minden lehetőséget megragad, hogy még egy napot, egy órát kihúzzanak. Mert ez a világ olyan, amilyet a legelkötelezettebb világvége-váró sem akar: nincs élet, se a földben, se a vízben, se a levegőben. Néhány ember, kiszáradt, összeégett fák és konzervek. Ennyi az egész, ami a világból megmaradt.

A fiú már ide született, az anyja valahol elmaradt mögöttük (amúgy valamiért látatlanban azt monom, hogy a buta de csinos Charlize Theron tökéletes választásnak tűnik rá), és ők mennek, valahova, és közben beszélgetnek. Ezek a beszélgetések, minden nagyszerű kérdésfelvetésük és néha igazán jól-megírtságuk ellenére engem sokszor fárasztottak, még akkor is, ha érezni, hogy végül is az itt elhangzók adják a regény lényegét. Szerintem túl direkt a szándék, túl sokszor kérdez olyasmit a fiú, amit valójában talán az író akar kérdezni az embertől vagy az ember az istentől.

Ami viszont nagyon-nagyon jó, az az apa. Ahogy mindent, az utolsó morzsáig mindent kihasználva, okosan, türelmesen, tettrekészen halad, mindent a túlélésnek – a fiú túlélésének – rendelve alá. Ügyes ember, megoldja a dolgokat, és az a szenvtelen, a szakszavak használatától sem visszariadó narráció, ahogy McCarthy elmeséli mindezt, nagyon élővé varázsolja az egészet:

Kihúzta a csapszeget aztán kézi hajtású fúróval kiesztergálta és egy fémfűrésszel méretre vágott csőszelvénnyel újraperselyezte a befogógyűrűt. Végül az egészet a helyére ütötte a csapszeggel aztán felállította a kocsit és körebolta a helyiségben. Egész simán gurult. A fiú csak ült és az apját figyelte.

Számomra ez Az út: egy igazi apa-fiú kapcsolat, egy regény a konok hitről és az ember egyéb, alapvető hiányosságairól. Remek olvasmány, de ne legyenek illúzióink, mert McCarthynak sincsenek. És a végére egy személyes megjegyzés engedtessék meg nekem: azt hiszem, büszke lehet rá minden apa, ha a fiának a regénybeli figuráról ő jut eszébe. Helló, apu

Szinte ijesztően vaskos mű a Trónok harca, közel ezer oldal. Igazából rendeltem egy másikat is, ami a listán volt, de valahogy nem jött be annyira (A világ szeme). Azt hiszem, a fordítás miatt. Szóval végül elkezdtem olvasni ezt. És 20 oldal után tudtam, hogy megvan. Könnyen gördülő mondatok, jól adagolt információmennyiség, amivel azt éri el a szerző, hogy még többet akarjunk megtudni, nem pedig azt, hogy na már megint egy cliffhanger.

Furcsa világ Westeros világa. Van tél, tavasz, nyár, ősz, de hogy melyik mennyi ideig tart, nem lehet előre tudni. A történet kezdetén nyár van még, mely már hosszú évek óta tart, de jól tudjuk: közeleg a tél, ami legalább olyan hosszú lesz, mint a nyár volt. És sokkal sötétebb. Ez a mondat (közeleg a tél) az Északot uraló nemesek, a Starkok jelmondata is egyben. Birodalmuk és legnagyobb városuk neve angolul Winterfell, magyarul (bátor és remek fordítás): Deres. Ők a történet főhősei, az első könyben legalábbis. Őseik hozták létre a Falat, mely a Hét Királyságot az örök tél birodalmától elválasztja. Egy hatalmas, jégből épített fal, melyet éjjel-nappal az Éjszakai Őrség feketébe öltözött, minden emberi köteléktől eskü alatt elszakadó emberei őriznek. Valaha nemes feladat volt, de az ember elpuhult már, saját hatalmi harcai miatt elfelejtette, hogy a Fal mögött olyan veszélyek leselkednek és törnek előre a tél fenyegető közelségében, melyek mellett eltörpül a tény, hogy ki ül a Vastrónon. Így aztán többnyire csak bűnözőket, kegyvesztett lovagokat és hasonlókat küldenek a Falra. És Havas Jont, Eddard Stark törvénytelen fiát, aki a regény egyik főszereplője. Rajta kívül nemes apja, mostohaanyja, három testvére, az ellenlábas család törpe növésű hercege, és az egykor sárkányok segítségével a Birodalmat uraló Targaryen ház utolsó leszármazottja, a száműzetésben élő Daenerys szemszögéből látjuk az eseményeket, fejezetenként váltakozva. Remek megoldás, különösen mert ezek a figurák jellemek, akik változnak – vagy ha nem, az is beszédes rájuk nézve –, nemcsak klisékből gyúrt alakok, akiket egy elképzelt világban össze lehet ereszteni pár orkkal, és máris kész a fantasy.
És a múlt felidézéséből is látható, hogy Martin remekül kitalálta világát, van történelem (nyilván tolkieni mélységről szó sem lehet, bár ki tudja…). Ez a történelem elejtett mondatokból, lassan bontakozik ki, és legalább olyan érdekes, mint a jelen. Mind a rég-, mind a közelmúlt eseményeire rengeteg utalás történik, mely sok szereplő életét ma is befolyásolja, sebek, szerelmek, harcok jönnek-mennek. És alig van mágia, sárkány vagy ilyen-olyan mesés lény. Egyelőre szinte csak beszélnek róla, de tudjuk, hogy lehetséges, és ha majd végül később találkozunk velük, egyáltalán nem lesznek idegenek. De az első kötetben az emberek harca a trónért a fontos, a se nem fekete, se nem fehér figurák küzdelmei. Árulás, csaták, szerelem; nemes, nagyszerű emberek, velük szemben önző, félelmetesen okos és félelmetesen kegyetlen udvaroncok; idegen földek idegen harcosai; valaha hatalmas emberek esetlen csetlés-botlásai a hatalomért folytatott harcban: ez a Trónok harca, melyet nyugodt szívvel ajánlok mindenkinek.

És a végére egy remek hír: az HBO Sean Bean főszereplésével sorozatot készít a regényből, mely a jelek szerint mostanában kapott zöld utat, a pilot már el is készült, és a tervek szerint a közel 50 millió dolláros költségvetésű produkciót valamikor jövő tavasszal mutatják be. Remek.

Éli könyve

A lényeg azonban, hogy az Éli könyve jó lett. Denzel Washington nagyon érett színésszé vált, méltó a karakterhez, akit megformál, Mila Kunis jól néz ki (és szintén ügyes), nem hiába szeretik a Superficial-on annyira, Gary Oldman pedig Gary Oldman: hail to the king, baby. A film amúgy megint csak az a fajta alkotás, amiről nehéz spoilermentesen írni, de igyekszem. Egy csomó apróság van a filmben, ami miatt várok már valami hd-sabb verziót. Érezni lehet, hogy elsőre csak egy réteget szedtünk le a hagymáról. Ha majd másodszorra lehet nézni, akkor a nagy meglepetésre utaló jeleket fogom keresni az elejétől fogva (amiből visszagondolva azért volt elég sok). Meg a filozófiai utalásokat, amikből szintén. Meg a társadalomkritikát, ami megint csak annyira pontos és nem szájbarágós, hogy öröm volt elcsámcsogni utána egy értő ember társaságában. Sokaknak nem tetszett annyira a film, tudom. Human a filmbuzin eléggé lehúzta, meg akikkel néztem, azok közt is volt, aki egy-egy (szerinte!) hibába belekötött, de az végül nem dőlt el, hogy igaz-e (ilyen odaérhet-e-annyi-idő-alatt dolog volt). Természetesen nem értek egyet ezekkel. Olyan filmmel van dolgunk, amelyikben képesek gyakorlatilag csont nélkül bemutatni, hogy pl. mi az egyház ma – és volt még inkább a középkor egyes szakaszaiban: ez pedig nem más, mint a főgonosz Carnegie; hogy miért fontos az a bizonyos könyv (félreértés ne essék, azért nem egy Vidám Vasárnap a film ); hogy úgy néz ki, valóban szinte mindig van választásunk; hogy milyen egyszerűen, de törvényszerűen omlik össze egy világ, ha az erős ember, aki addig egy célért összetartotta, hirtelen kiengedi a kezéből.  De ez mind csak egy szelet. Aztán ott van az a jelenet, amikor az első gonosz banda legyakása után a főembert megöli Eli. Én akkor éreztem először, hogy a komolyabb fülemet is ki kell nyitnom, mert itt bizony a buta Mad Max-utánérzésnél sokkal nagyszerűbb valamivel állunk szemben, és nem csalódtam. Szeretem az olyan filmeket, amikor visszamenőleg, a végén nyer értelmet egy csomó dolog, de amelyek film közben is a helyükön voltak, és nem csak a WTF-érzést hagyták maguk után, amíg meg nem lettek magyarázva. Talán az egyetlen negatívum, amit fel tudnék hozni, az a manapság üres frázissá pufogtatott tempó. A film kb. első harmada után mintha egy pillanatra megtörne a lendület, és átadná helyét az amúgy remek mélyebb mondanivalónak, csak az átmenet valahogy lehetne zökkenőmentesebb. Talán ezt értették félre néhányan. Szóval remek film, osztok neki egy 9-est simán. Nézze meg mindenki. Akciós, okos, elgondolkodós. Jó. És ha valaki jó világvégés dolgot akar és szereti a képregényt, a The Walking Dead-et keresse, miután elolvasta az Y: the last man-t. Azok is jók

VÖRÖSRÓKA

„Nem láttam ilyen uralmat.
Nem láttam mocskos
mosolyát, nem láttam a rókát.”

Sorompódat,
mint múltat a rák,
lassan lépi át.
Fehér a hasa,
átüt rajta a máj.
Vörös és fehér:
„már megint a kórház”,
de nem lesz rózsaszín

ez a találka,
ez a rianás.

Úgy mozog, mint te,
de unatkozik közben.
Veszettnek mondják,
vérdíj van a fején,
a te koronád.

Lassú vagy hozzá,
hát vermet ásol,
sötéten vág az ásó,
meg az eszed,
s magadhoz nyúlsz,
ahogy megy ki belőle
a meleg: legyőzted,
azt hiszed.

Hagyta, hogy örülj,
míg letörte a vissza-
pillantódat, s már érzed:
van olyan szintű fájdalom,
amiért te is eladó vagy.

Ritmikailag könnyű dolgunk van, ugyanis a költő nagyvonalúan eltekint az efféle kötöttségektől, és — belecsempészvén egy-egy adys kevert ritmust, meg kiugró időmértéket –, megint csak szélhámoskodik, és a teljesen felesleges soráthajlásokkal bűvöl el egy-két tarisznyást. Hölgyeim és uraim, kérem, ne dőljenek be az ilyesminek, mert ez egy nagy nulla, annyi történik, hogy valami titokzatos impulzustól vezérelve véletlenszerűen ütünk egy entert gépelés közben, és kész az enjambement, ha nagyon szerencsések vagy bátrak vagyunk, akár szó közepére is kerül, újabb elragadtatott kiáltásokra késztetve az állítólagos értő közönséget. Ha jó és hasznos és hatásos soráthajlást akarunk, vegyük elő az Anna örök című, sokkal kevésbé modern vagy a Hogy elérjek a napsütötte sávig című, ezerszer modernebb verset, és megértjük rögtön, hogy miért nevezhetjük bátran csalásnak az itt előfordulókat. Úgy gondolom, hogy a formáról, ami nincs, ezúttal ennyi elég is.
Következzen a Vörösróka másik agyonajnározott dolga, a szimbólum. Dicséretes törekvés, hogy annyira szeretne valaki hapax legomenont csinálni, hogy egybeírja, hogy vörös róka és kinevezi szimbólumnak, de itt megint csak valami átverés van, mert Ady legalább adott valami tartalmat minden ilyenjének, és hogy, hogy nem, ezek tényleg szimbólummá váltak. Értem én, hogy a róka is az akar lenni, sőt talán az is, valami logika szerint viszi végig a költő a versen a dolgot, de valami valahol elsiklik, és ahol teremtenie kellett volna (az olvasó gondolatai közt), ott csak zavart hagy, furcsa fintort, és az örömöt, hogy nem ismerősünk írta és mutogatta nekünk boldogan, mert ciki azt mondani, hogy “érdekes” valamire, ami egy kalap szar, de megbántani nem akarjuk a szerzőt. Zavart hagy, mert nem tudjuk végül is, hogy miről van szó, nem tudjuk, kicsoda-micsoda akar lenni a róka, mi a viszonya a világhoz meg hozzánk, nem érthető a az egyes szám második személy, mert önmegszólításnak összességében nem tűnik, kivéve tán a végét, de akkor meg micsoda az elején az az idézőjeles rész? Nem tudom, van-e értelme tovább vacakolni ezzel az egésszel, mert egész egyszerűen értelmetlen, és csak faszrágás, nevetséges belemagyarázás az egész, amit ez a vers kaphat, annál meg tényleg vannak sokkal jobbak a mai palettán. Hogy az utolsó strófában található, nem jól sikerült kifejezéssel éljek: ez az egész olyan szinten fáj (csendül az ember füle a gimis lányok szófordulatától), hogy nem lehet elmondani — eladni pláne, arra jók az egyéb összegek, de az már egy másik történet, és még a végén a faustus.hu is bezár, ha milliókról meg ilyesmikről merünk írni.
Akárhogyan is, a Vörösróka tele van fraktúrával: a grammatika és a tartalom szintjén is. Pollágh több szólamon akar beszélni, de ellentétben Bach-hal, ezek a szólamok nem érnek össze, nincs bennük semmi közös, sőt még olyan pillanat is csak elvétve akad, amikor képesek egymás mellett futni. Amit látunk-olvasunk, az messze nem a fúga művészete, csak valami gyenge szélhámoskodás a szólamokkal a posztmodern fogalmának égisze alatt: a szerző azt próbálja bemesélni nekünk, hogy a hibák tulajdonképpen erények. S ha fentebb a cellule-t emlegettük, változtassuk inkább szobafogságra, mert komoly ember nem ír ilyen verset, a hang, mely szól hozzánk, egy elkényeztetett gyereké, akinek fáj, hogy megpofozták, amiért gyufával játszott.

(Falcon,
hozzáfűzött, szerkesztett és egyetértett: Bendegúz)

Annyira sok kritikát meg mindent lehet olvasni James Cameron óriásfilmjéről, hogy más megközelítést választok: valóban olyan korszakalkotó filmet láttunk-e, amilyen a Star Wars volt annak idején? Nehéz lesz, hiszen tulajdonképpen vallási kérdésekről kell elmélkednem, de megpróbálom jó teológusként ameddig csak lehet objektíven kezelni a dolgot. A mindenféle hírből, ami az Avatar kapcsán megjelent, a számomra egyik legérdekesebb mindenképp az, hogy Lucas állítólag új Star Wars-trilógián gondolkodik azóta, hogy látta a filmet. És ennek tetejébe még nem is rendezni akar, hanem producerkedni csak (amit, lássuk be, jól tenne, legalábbis az új trilógiát elnézve). Rendezőnek (ez már sok volna a jóból) Spielberget és Coppolát szeretné. Hát ha ennek az egésznek a fele igaz, akkor többet köszönhetünk máris az Avatarnak, mint az a 2 óra 40 perc, amit a moziban ad, pedig az se semmi.

Az a baj az Avatarral, hogy rövid. Túl sokat akar bemutatni, túl lineárisan. Jake elmeséli az egészet az elejétől fogva. Hiába érthető az építkezés ezen módja, szememben az Avatar először és leginkább itt bukik el a Star Wars-szal szemben: míg a messzi-messzi galaxis rögtön magába szippant, és eszünkbe sem jut kérdéseket feltenni, hogy ez honnan jött, miért van hiperhajtómű meg ilyesmi, addig itt a rendező szándékosan nem engedi meg, hogy igazi részesei legyünk a világnak, csodálkoznunk kell, meg kapkodni a fejünket. Ami jó is volna, csak sajnos túl sok mindenen kell csodálkozni. Jake megy az erdőben, mindenféle virágok meg állatok rohangálnak, és hüledezünk, hogy de szép (tényleg az), meg mennyi érzéssel van ez az egész megalkotva, hogy valóságos művészet. Aztán fél óra múlva az olyan megátalkodottaknak, mint én, beugrik a Mos Eisleybeli kantin… Az a galaxis egy gyermeki, őszinte fantázia és kedv vászonra álmodása, míg Pandora egy kimódolt, precíz csoda. Ha az Avatar lenne vagy 8 órás (aki kicsit szereti a mozit, gond nélkül végig tudná ülni egy szünettel), ezek a dolgok talán másképp jönnének le, volna idő mindenre, és nem az lenne az érzésünk, hogy na legyünk túl egy óra alatt ezen a világon, helyezkedjünk bele, hogy aztán át is tudjuk érezni, mit és miért szeret annyira Jake, hogy végül (SPOILER) áruló legyen. És itt a második problémám a filmmel. Általában nem baj, ha a jellemek ennyire feketék-fehérek, Jókainál ezt nagyon szeretjük, de itt valahogy baj van vele. Az emberek profitorientált rohadékok, a na’avik pedig szegény benszülöttek, akik olyan harmóniában élnek a természettel, hogy globálisfelmelegedés-veszélyeztette szem nem marad szárazon. De akkor is… Jake egy tengerészgyalogos, egész élete a katonáé, de mégis egy perc alatt fordul el nemhogy a nemzetétől vagy valami ilyen megfoghatatlanabb fogalomtól, hanem az emberi fajtól úgy ahogy van. Azért ez kicsit húzós, még akkor is, ha fizikailag és lelkileg is érthető volna, hogy inkább lesz magas, szép kék lény, mint kerekes székbe kényszerült volt katona. Ha legalább egy kicsit vívódott volna, ha kicsit nezehebben ment volna neki az átállás… De így azt kell mondanom, hogy az igazi hőseposz, ahol a gonosznak még a ruhája is fekete, és mindenki velejéig romlott birodalmi, vagy tisztaszemű lázadó, szóval hogy a Star Wars ebben is felülmúlja az Avatart, és éppen az egyik legegyértelműbbnek tűnő – és végső soron lefgontosabb – szereplő, Darth Vader jellemében. De a baj talán nem is ez, hanem hogy vajon miért érzi úgy a néző, hogy ez számít? Erre nem tudom a választ, csak azt érzem, hogy ebben a filmben egyébként többet adtak annál, hogy ezt a rettentő fontos drámát ilyen egyszerűen elintézhessék büntetlenül

Valami pici plusz hiányzik. Valami olyasmi, mint amikor a T-1000 átmegy a vasrácson és a pisztoly beakad, vagy Han Solo simlis vigyora, vagy a fénykard vagy valami. Hol van egy Millennium Falcon, hogy a végső kérdést feltegyem, ami egyébként szinte minden ilyen jellegű filmnél felteendő, és amire sajnos soha nincs válasz.

9-et a 10-ből simán adnék neki, vagy 8,5-et mondjuk, na, de akkor szőrös szívű vagyok. De nem érdemes sorolni, hogy mitől óriási alkotás, hogy mitől értem meg még azt is, hogy egyesek filmtörténeti mérföldkőnek kiáltják ki. Szerintem nem az, de mindenképpen látni kell, mert hatalmas élmény, gyönyörű számítógépes grafika a film 60%-a, a maradék 40-ben pedig ott van pl. a brillírozó tökös asszony, Sigourney Weaver, meg a szerintem a T4-ben Bale-t is lejátszó Sam Worthington, meg Cameron keze nyoma minden képkockán. Szóval félreértés ne essék: nagyon-nagyon jó filmről van szó, csak éppen annyira és olyan régen várom, hogy muszáj volt a filmtörténelem egyik legnagyobb alkotásához, egy generáció filmfétiséhez hasonlítani, főleg mert erre mintha felhívást is kapna az ember a mindkét oldalról elhangzó nyilatkozatok miatt. De legyen akármekkora film az Avatar, számomra nem hogy a Star Wars-szal, de még rendezőjének legjobb filmjeivel sem veszi fel a versenyt, bár épphogy csak nem. És itt olyanokról van szó, mint a Terminator 2 vagy az Aliens. Nem mondom, hogy könnyű mezőnyben maradt le a dobogóról. De lemaradt.