Egyik kedvenc versem tőle a Boldog, szomorú dal. Meglepő cím: boldog is, szomorú is, dal is. Nevezzük nevén, ha ezt várják tőlünk: oximoronnak hívjuk azt, amikot egymásnak ellentmondó értelmű szavakat kapcsolunk egységbe. Ha nagyon villantani akarunk, akkor azt is mondhatjuk, hogy ez itt ilyen hármas oximoron, mert boldog vs. szomorú vs. dal. A dal márpedig nemcsak vidám leginkább, hanem arról ismerszik meg, hogy egynemű érzéseket fejez ki, itt meg elég hamar kiderült, hogy legalább két érzésről lesz szó. Úgyhogy ha a későbbiekben okos, ravasz címre akarunk példát, ezt nyugodtan elő is vehetjük. Vagy ha nem akarjuk bonyolítani, akkor legyen simán paradoxon, ami meg elvileg egymást kizáró gondolatok összekapcsolása. Szerintem azért nem paradoxon, mert nem csak címből áll, és a végére kiderül, hogy

…a vers valóban megfelel azoknak a követelményeknek, melyeket magával szemben támaszt. Nagyrészt felsorolja, hogy miért boldog. De még akkor is, ha először olvassuk, hamar átláttat minket a szitán, és tudatja velünk, hogy nem boldog ő, itt csak arról van szó, hogy miért is lehetne boldog. Vizsgáljuk meg egy kicsit, hogy vajon miből jöhetünk rá, hogy ezek a saját jelentésükön lényegesen túlmutató — elsődleges jelentésüket mintegy le is bontó — kontextusban szerepelnek. Én arra tippelnék elsőre, hogy a harmadik sor kérdése – Szivem minek is szomorítsam? — az, ami árulkodó lehet. Hiszen ilyet akkor szoktunk mondani, amikor valami nyilvánvaló veszteség ér minket, de tenni ellene úgysem tudunk, akkor meg minek rágódjunk rajta? De itt, kérem, nem erről van szó. Itt eddig csak az volt, hogy van kenyér, bor — erre mindjárt kitérünk külön is –, van gyermek, feleség, semmi olyan, ami egyáltalán felvetné az olvasóban, hogy valami baj van, és akkor derült égőbl szomorúság. Másképp nem is lehet magyarázni, minthogy eleve benne volt ezekben a szavakban, gondolatokban a bánat, és éppen az ellene való harc, mintsem a javak valódi elsorolása, és a velük való mintegy kérkedés az, ami az első két sorban történik. ÉS mivel válasz sehol sem jelenik meg — kivéve az utolsó 12 sort –, a hangulatunkon már nem javít semmi, köszönjük szépen.

Nézzük még meg gyorsan az első két sort, kenyér és bor. Ez a verseskötet címe is egyébként, és roppant beszédes. A krisztusi korba lépő költő, akiről általában az ateista felfogás valóban nem áll távol, éppen ezt a címet adta kötetének, a kötetnek, ami a szegény kisgyermek férfivá érésének kötete. Krisztus teste és vére, talán nem véletlenül jutottak eszébe éppen ezek a szavak. És ha már itt járunk, lapozzuk fel gyorsan a Hajnali részegséget is.

No, de mielőtt elkanyarodunk a tárgytól és végigolvassuk hirtelen Dezsőnk életművét, nézzük tovább ezt a verset. Jó sokáig sorolja még a javakat, és éppen ezzel a mennyiségi túlzással mintha azt érné el, hogy ezek az értékek múlandók, nincs bennük semmi, amiért érdemes. Van enni-innivaló, van meleg, pénz, siker, csillogás. De az az ember, aki ezt elsorolja, finoman, ironikusan, távolról szemléli mindezt, mert tudjuk már, neki semmit sem jelentenek — és az üzenet világos: annak, aki élni szeretne, és az életet valódi értékeiért élvezni, nem is jelenthetnek semmit. Figyeljük meg, ennél a résznél hányszor fordul elő a szó: “van”, ez később fontos lesz (egész pontosan akkor, amikor az egyetlen “nincs” ezerszer nagyob súllyal jelenik meg, és semmisíti meg a diót, mogyorót, az ezüst cigarettatárcát, sőt… Ne hallgassuk el, de a boldog családi életet is, a gyermeket és a feleséget). A sötétben, éjjel — már a borzasztó “De” után vagyunk! — szokásához híven gyötrődő Kosztolányi a családi élet békéjét, biztonságát is a hiábavaló örömök közé sorolja. Ez bizony csúnya leszámolás mindennel, ami a nyárs- — vagy nem is annyira nyárs- — polgár számára a boldogságot jelenti, jelentheti, és kimondja: ezek hajkurászása közben valamit — igazából nem tudjuk meg, mit — elveszített, nincs meg a kincs, és mintha a mennyekből is kitaszíttatott volna emiatt. Valószínű, hogy a költői hírnév, az embert túlélni akaró, de ebben megnyugodni képtelen művész szólal meg ezekben a sorokban. Vagy a múlt elvesztése, az ifjúság mindenképp-halála? Esetleg a boldogság platóni ideája, amit eleve lehetetlen megtalálni? Talán mindez együtt, és még talán sokkal több, amit a legnagyszerűbb gyűjtőszóval — kincs – ír le, ami minden mese alapja, és ami mindenkinek ugyanazt jelenti, mert nincs konkrét képe róla senkinek, vagy van mindenkinek: a vágyott valamit jeleníti meg, amiért érdemes — vagy ebben a versben érdemes volt, lett volna — küzdeni.

Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétöl öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
Telefonom, úti böröndöm,
Van jó-szívü jót-akaróm is
S nem kell kegyekért könyörögnöm,
Nem többet az egykori köd-kép,
Részegje a ködnek, a könnynek,
Ha néha magam köszönök még,
Már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
Tárcám van igaz szinezüstből,
Tollam, ceruzám vigan illan,
Szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
Langy téa, beteg idegemnek.
Ha járok a bús Budapesten,
Nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
Könnyekbe borít nem egy orcát,
És énekes, ifju fiának
Vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
Gyötrödve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.

Rabindranath Tagore: A bajadér*

Az út porán Madera kapujánál
Ugaponta közönyösen hevert.
A kapu zárva volt, a lámpa oltva,
az ég bús arca felhőkkel kevert.

A jámbor alvó mellett csöndbe rezzent
egy női láb. Az ékszere dalolt.
A pap ocsúdva látja, lámpa lobban,
s két szem tekint rá, lágyan, mint a hold.

A bajadér bámulta Buddha papját,
kösöntyű lángolt pálma-termetén
és részegen az ifjúság borától
szólt az alvóhoz: „Mért vagy itt, szegény?

Nem méltó hozzád a por és a bánat,
ne a port csókold, adj csókot nekem,”
„…Csak menj előre lassan, én követlek,
ha kell, melletted termek, gyermekem!”

Szilaj villám nyargalt az égen által
és Ugaponta mélázott tovább,
a lány remegve menekült hazáig
és ő szomorún nézte lábnyomát.

***

És múlnak hónapok esőbe, fénybe
és Ugaponta némán megbúvik.
És a tavasz jön tréfás furulyákkal -
akkor a Szent kimegy a kapuig.

Ki fekszik ott Madera kapujánál,
ki az, akit az úti por takar,
ki az, kinek kelés nő rózsa-mellén,
s elpoklosítja a fekete var?

A bajadér! A pestis rágja testét!
Ide kergették a kapu elé!
Nincs egy barátja, aki száraz ajkát
egy korty szelíd vízzel üdítené!

Ugaponta fejét ölébe vette,
és ült vele az út porába lent
és megitatta és sebét bekente
és megszentelte életét a Szent.

„Ki vagy?” kiált a nő, „Irgalmas angyal!”
„Te jó, miért adsz annyi jót nekem?”
„… Mert megígértem, hogyha kell, követlek,
s most itt vagyok melletted, gyermekem.”

(Kosztolányi Dezső fordítása)

*bajadér: indiai táncosnő

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra…

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,
Ülj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.