A posztapokaliptikus utópiák mostanbában mennek nagyon, zombik, atomháborúk vannak többnyire. Itt nem derül ki, pontosan mi történt. Ezt a kíváncsi énem, amelyik nem annyira fogékony a filozóiára, viszont sokkal inkább geek, bánja kicsit, de ez van. Az a gyönyörűen megírt kis jelenet, amelyikben egyáltalán szó van arról, hogy mi történt, így is remek:

Az órák 1 óra 17 perckor álltak meg. Hosszú fénycsóva nyílt szét ollószerűen aztán egy sor gyenge rázkódás következett. [...] Az ablaküveg fakópirosan felizott. A férfi fél térdre ereszkedve bedugaszolta a kád lefolyóját és megnyitotta mindkét csapot. [...]

Fürödni akarsz?

Nem.

És ennyi. Egy-egy kép a múltból, egy jelenet, emlék, de mind olyan távoli és szürke, mint az ég, amelyből hamu hull folyamatosan. Az apa és a fiú mennek, valahová, ahol, remélik, találnak embereket, akik nem váltak kannibállá. Nem derül ki, hogy a férfi ezt az elképzelést mire alapozza, de konok módon megy és csinálja, viszi a gyereket, minden lehetőséget megragad, hogy még egy napot, egy órát kihúzzanak. Mert ez a világ olyan, amilyet a legelkötelezettebb világvége-váró sem akar: nincs élet, se a földben, se a vízben, se a levegőben. Néhány ember, kiszáradt, összeégett fák és konzervek. Ennyi az egész, ami a világból megmaradt.

A fiú már ide született, az anyja valahol elmaradt mögöttük (amúgy valamiért látatlanban azt monom, hogy a buta de csinos Charlize Theron tökéletes választásnak tűnik rá), és ők mennek, valahova, és közben beszélgetnek. Ezek a beszélgetések, minden nagyszerű kérdésfelvetésük és néha igazán jól-megírtságuk ellenére engem sokszor fárasztottak, még akkor is, ha érezni, hogy végül is az itt elhangzók adják a regény lényegét. Szerintem túl direkt a szándék, túl sokszor kérdez olyasmit a fiú, amit valójában talán az író akar kérdezni az embertől vagy az ember az istentől.

Ami viszont nagyon-nagyon jó, az az apa. Ahogy mindent, az utolsó morzsáig mindent kihasználva, okosan, türelmesen, tettrekészen halad, mindent a túlélésnek – a fiú túlélésének – rendelve alá. Ügyes ember, megoldja a dolgokat, és az a szenvtelen, a szakszavak használatától sem visszariadó narráció, ahogy McCarthy elmeséli mindezt, nagyon élővé varázsolja az egészet:

Kihúzta a csapszeget aztán kézi hajtású fúróval kiesztergálta és egy fémfűrésszel méretre vágott csőszelvénnyel újraperselyezte a befogógyűrűt. Végül az egészet a helyére ütötte a csapszeggel aztán felállította a kocsit és körebolta a helyiségben. Egész simán gurult. A fiú csak ült és az apját figyelte.

Számomra ez Az út: egy igazi apa-fiú kapcsolat, egy regény a konok hitről és az ember egyéb, alapvető hiányosságairól. Remek olvasmány, de ne legyenek illúzióink, mert McCarthynak sincsenek. És a végére egy személyes megjegyzés engedtessék meg nekem: azt hiszem, büszke lehet rá minden apa, ha a fiának a regénybeli figuráról ő jut eszébe. Helló, apu

Szinte ijesztően vaskos mű a Trónok harca, közel ezer oldal. Igazából rendeltem egy másikat is, ami a listán volt, de valahogy nem jött be annyira (A világ szeme). Azt hiszem, a fordítás miatt. Szóval végül elkezdtem olvasni ezt. És 20 oldal után tudtam, hogy megvan. Könnyen gördülő mondatok, jól adagolt információmennyiség, amivel azt éri el a szerző, hogy még többet akarjunk megtudni, nem pedig azt, hogy na már megint egy cliffhanger.

Furcsa világ Westeros világa. Van tél, tavasz, nyár, ősz, de hogy melyik mennyi ideig tart, nem lehet előre tudni. A történet kezdetén nyár van még, mely már hosszú évek óta tart, de jól tudjuk: közeleg a tél, ami legalább olyan hosszú lesz, mint a nyár volt. És sokkal sötétebb. Ez a mondat (közeleg a tél) az Északot uraló nemesek, a Starkok jelmondata is egyben. Birodalmuk és legnagyobb városuk neve angolul Winterfell, magyarul (bátor és remek fordítás): Deres. Ők a történet főhősei, az első könyben legalábbis. Őseik hozták létre a Falat, mely a Hét Királyságot az örök tél birodalmától elválasztja. Egy hatalmas, jégből épített fal, melyet éjjel-nappal az Éjszakai Őrség feketébe öltözött, minden emberi köteléktől eskü alatt elszakadó emberei őriznek. Valaha nemes feladat volt, de az ember elpuhult már, saját hatalmi harcai miatt elfelejtette, hogy a Fal mögött olyan veszélyek leselkednek és törnek előre a tél fenyegető közelségében, melyek mellett eltörpül a tény, hogy ki ül a Vastrónon. Így aztán többnyire csak bűnözőket, kegyvesztett lovagokat és hasonlókat küldenek a Falra. És Havas Jont, Eddard Stark törvénytelen fiát, aki a regény egyik főszereplője. Rajta kívül nemes apja, mostohaanyja, három testvére, az ellenlábas család törpe növésű hercege, és az egykor sárkányok segítségével a Birodalmat uraló Targaryen ház utolsó leszármazottja, a száműzetésben élő Daenerys szemszögéből látjuk az eseményeket, fejezetenként váltakozva. Remek megoldás, különösen mert ezek a figurák jellemek, akik változnak – vagy ha nem, az is beszédes rájuk nézve –, nemcsak klisékből gyúrt alakok, akiket egy elképzelt világban össze lehet ereszteni pár orkkal, és máris kész a fantasy.
És a múlt felidézéséből is látható, hogy Martin remekül kitalálta világát, van történelem (nyilván tolkieni mélységről szó sem lehet, bár ki tudja…). Ez a történelem elejtett mondatokból, lassan bontakozik ki, és legalább olyan érdekes, mint a jelen. Mind a rég-, mind a közelmúlt eseményeire rengeteg utalás történik, mely sok szereplő életét ma is befolyásolja, sebek, szerelmek, harcok jönnek-mennek. És alig van mágia, sárkány vagy ilyen-olyan mesés lény. Egyelőre szinte csak beszélnek róla, de tudjuk, hogy lehetséges, és ha majd végül később találkozunk velük, egyáltalán nem lesznek idegenek. De az első kötetben az emberek harca a trónért a fontos, a se nem fekete, se nem fehér figurák küzdelmei. Árulás, csaták, szerelem; nemes, nagyszerű emberek, velük szemben önző, félelmetesen okos és félelmetesen kegyetlen udvaroncok; idegen földek idegen harcosai; valaha hatalmas emberek esetlen csetlés-botlásai a hatalomért folytatott harcban: ez a Trónok harca, melyet nyugodt szívvel ajánlok mindenkinek.

És a végére egy remek hír: az HBO Sean Bean főszereplésével sorozatot készít a regényből, mely a jelek szerint mostanában kapott zöld utat, a pilot már el is készült, és a tervek szerint a közel 50 millió dolláros költségvetésű produkciót valamikor jövő tavasszal mutatják be. Remek.

Éli könyve

A lényeg azonban, hogy az Éli könyve jó lett. Denzel Washington nagyon érett színésszé vált, méltó a karakterhez, akit megformál, Mila Kunis jól néz ki (és szintén ügyes), nem hiába szeretik a Superficial-on annyira, Gary Oldman pedig Gary Oldman: hail to the king, baby. A film amúgy megint csak az a fajta alkotás, amiről nehéz spoilermentesen írni, de igyekszem. Egy csomó apróság van a filmben, ami miatt várok már valami hd-sabb verziót. Érezni lehet, hogy elsőre csak egy réteget szedtünk le a hagymáról. Ha majd másodszorra lehet nézni, akkor a nagy meglepetésre utaló jeleket fogom keresni az elejétől fogva (amiből visszagondolva azért volt elég sok). Meg a filozófiai utalásokat, amikből szintén. Meg a társadalomkritikát, ami megint csak annyira pontos és nem szájbarágós, hogy öröm volt elcsámcsogni utána egy értő ember társaságában. Sokaknak nem tetszett annyira a film, tudom. Human a filmbuzin eléggé lehúzta, meg akikkel néztem, azok közt is volt, aki egy-egy (szerinte!) hibába belekötött, de az végül nem dőlt el, hogy igaz-e (ilyen odaérhet-e-annyi-idő-alatt dolog volt). Természetesen nem értek egyet ezekkel. Olyan filmmel van dolgunk, amelyikben képesek gyakorlatilag csont nélkül bemutatni, hogy pl. mi az egyház ma – és volt még inkább a középkor egyes szakaszaiban: ez pedig nem más, mint a főgonosz Carnegie; hogy miért fontos az a bizonyos könyv (félreértés ne essék, azért nem egy Vidám Vasárnap a film ); hogy úgy néz ki, valóban szinte mindig van választásunk; hogy milyen egyszerűen, de törvényszerűen omlik össze egy világ, ha az erős ember, aki addig egy célért összetartotta, hirtelen kiengedi a kezéből.  De ez mind csak egy szelet. Aztán ott van az a jelenet, amikor az első gonosz banda legyakása után a főembert megöli Eli. Én akkor éreztem először, hogy a komolyabb fülemet is ki kell nyitnom, mert itt bizony a buta Mad Max-utánérzésnél sokkal nagyszerűbb valamivel állunk szemben, és nem csalódtam. Szeretem az olyan filmeket, amikor visszamenőleg, a végén nyer értelmet egy csomó dolog, de amelyek film közben is a helyükön voltak, és nem csak a WTF-érzést hagyták maguk után, amíg meg nem lettek magyarázva. Talán az egyetlen negatívum, amit fel tudnék hozni, az a manapság üres frázissá pufogtatott tempó. A film kb. első harmada után mintha egy pillanatra megtörne a lendület, és átadná helyét az amúgy remek mélyebb mondanivalónak, csak az átmenet valahogy lehetne zökkenőmentesebb. Talán ezt értették félre néhányan. Szóval remek film, osztok neki egy 9-est simán. Nézze meg mindenki. Akciós, okos, elgondolkodós. Jó. És ha valaki jó világvégés dolgot akar és szereti a képregényt, a The Walking Dead-et keresse, miután elolvasta az Y: the last man-t. Azok is jók

Egyik kedvenc versem tőle a Boldog, szomorú dal. Meglepő cím: boldog is, szomorú is, dal is. Nevezzük nevén, ha ezt várják tőlünk: oximoronnak hívjuk azt, amikot egymásnak ellentmondó értelmű szavakat kapcsolunk egységbe. Ha nagyon villantani akarunk, akkor azt is mondhatjuk, hogy ez itt ilyen hármas oximoron, mert boldog vs. szomorú vs. dal. A dal márpedig nemcsak vidám leginkább, hanem arról ismerszik meg, hogy egynemű érzéseket fejez ki, itt meg elég hamar kiderült, hogy legalább két érzésről lesz szó. Úgyhogy ha a későbbiekben okos, ravasz címre akarunk példát, ezt nyugodtan elő is vehetjük. Vagy ha nem akarjuk bonyolítani, akkor legyen simán paradoxon, ami meg elvileg egymást kizáró gondolatok összekapcsolása. Szerintem azért nem paradoxon, mert nem csak címből áll, és a végére kiderül, hogy

…a vers valóban megfelel azoknak a követelményeknek, melyeket magával szemben támaszt. Nagyrészt felsorolja, hogy miért boldog. De még akkor is, ha először olvassuk, hamar átláttat minket a szitán, és tudatja velünk, hogy nem boldog ő, itt csak arról van szó, hogy miért is lehetne boldog. Vizsgáljuk meg egy kicsit, hogy vajon miből jöhetünk rá, hogy ezek a saját jelentésükön lényegesen túlmutató — elsődleges jelentésüket mintegy le is bontó — kontextusban szerepelnek. Én arra tippelnék elsőre, hogy a harmadik sor kérdése – Szivem minek is szomorítsam? — az, ami árulkodó lehet. Hiszen ilyet akkor szoktunk mondani, amikor valami nyilvánvaló veszteség ér minket, de tenni ellene úgysem tudunk, akkor meg minek rágódjunk rajta? De itt, kérem, nem erről van szó. Itt eddig csak az volt, hogy van kenyér, bor — erre mindjárt kitérünk külön is –, van gyermek, feleség, semmi olyan, ami egyáltalán felvetné az olvasóban, hogy valami baj van, és akkor derült égőbl szomorúság. Másképp nem is lehet magyarázni, minthogy eleve benne volt ezekben a szavakban, gondolatokban a bánat, és éppen az ellene való harc, mintsem a javak valódi elsorolása, és a velük való mintegy kérkedés az, ami az első két sorban történik. ÉS mivel válasz sehol sem jelenik meg — kivéve az utolsó 12 sort –, a hangulatunkon már nem javít semmi, köszönjük szépen.

Nézzük még meg gyorsan az első két sort, kenyér és bor. Ez a verseskötet címe is egyébként, és roppant beszédes. A krisztusi korba lépő költő, akiről általában az ateista felfogás valóban nem áll távol, éppen ezt a címet adta kötetének, a kötetnek, ami a szegény kisgyermek férfivá érésének kötete. Krisztus teste és vére, talán nem véletlenül jutottak eszébe éppen ezek a szavak. És ha már itt járunk, lapozzuk fel gyorsan a Hajnali részegséget is.

No, de mielőtt elkanyarodunk a tárgytól és végigolvassuk hirtelen Dezsőnk életművét, nézzük tovább ezt a verset. Jó sokáig sorolja még a javakat, és éppen ezzel a mennyiségi túlzással mintha azt érné el, hogy ezek az értékek múlandók, nincs bennük semmi, amiért érdemes. Van enni-innivaló, van meleg, pénz, siker, csillogás. De az az ember, aki ezt elsorolja, finoman, ironikusan, távolról szemléli mindezt, mert tudjuk már, neki semmit sem jelentenek — és az üzenet világos: annak, aki élni szeretne, és az életet valódi értékeiért élvezni, nem is jelenthetnek semmit. Figyeljük meg, ennél a résznél hányszor fordul elő a szó: “van”, ez később fontos lesz (egész pontosan akkor, amikor az egyetlen “nincs” ezerszer nagyob súllyal jelenik meg, és semmisíti meg a diót, mogyorót, az ezüst cigarettatárcát, sőt… Ne hallgassuk el, de a boldog családi életet is, a gyermeket és a feleséget). A sötétben, éjjel — már a borzasztó “De” után vagyunk! — szokásához híven gyötrődő Kosztolányi a családi élet békéjét, biztonságát is a hiábavaló örömök közé sorolja. Ez bizony csúnya leszámolás mindennel, ami a nyárs- — vagy nem is annyira nyárs- — polgár számára a boldogságot jelenti, jelentheti, és kimondja: ezek hajkurászása közben valamit — igazából nem tudjuk meg, mit — elveszített, nincs meg a kincs, és mintha a mennyekből is kitaszíttatott volna emiatt. Valószínű, hogy a költői hírnév, az embert túlélni akaró, de ebben megnyugodni képtelen művész szólal meg ezekben a sorokban. Vagy a múlt elvesztése, az ifjúság mindenképp-halála? Esetleg a boldogság platóni ideája, amit eleve lehetetlen megtalálni? Talán mindez együtt, és még talán sokkal több, amit a legnagyszerűbb gyűjtőszóval — kincs – ír le, ami minden mese alapja, és ami mindenkinek ugyanazt jelenti, mert nincs konkrét képe róla senkinek, vagy van mindenkinek: a vágyott valamit jeleníti meg, amiért érdemes — vagy ebben a versben érdemes volt, lett volna — küzdeni.

Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétöl öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
Telefonom, úti böröndöm,
Van jó-szívü jót-akaróm is
S nem kell kegyekért könyörögnöm,
Nem többet az egykori köd-kép,
Részegje a ködnek, a könnynek,
Ha néha magam köszönök még,
Már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
Tárcám van igaz szinezüstből,
Tollam, ceruzám vigan illan,
Szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
Langy téa, beteg idegemnek.
Ha járok a bús Budapesten,
Nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
Könnyekbe borít nem egy orcát,
És énekes, ifju fiának
Vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
Gyötrödve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.

Batman

De ha az utóbbi mondjuk 20-30 év igazán jó történeteit elolvassuk, tudjuk, hogy ennél sokkal több a fickó. Bolond, mániákus, félelmet nem ismerő, de minden cselekedetében a félelemtől hajtott, dúsgazdag, de pénzét hagyományos értelemben abszolút élvezni képtelen, a nők körében imádott, de a szerelmet csak egy szinte teljesen bolond szuperbűnöző személyében úgy, ahogy megtapasztaló, szerencsétlen, irigylésre méltó, szánnivaló ember.
Az igazán jó Batman-történetek – és ide bátran besorolhatjuk most már a Nolan-féle Batman Beginst és a The Dark Knightot – alkotói sosem voltak restek az emberi elme legsötétebb bugyraiban keresni meséik fő mozgatórugóit. Talán nem véletlen, hogy ezekben a sztorikban az Arkham elmegyógyintézet szinte mindig komoly szerepet kap. Több olyan is van, ami ott játszódik (Arkham Asylum), sőt egy olyan is, amelyikben Batman szinte alig szerepel (The Living Hell). Azért ez elég elképzelhetetlen a klasszikus figurák kapcsán: 4-5 füzetes Pókember-sztori, ahol a félőrült Green Goblin és társai dolgaival foglalkoznak, és a Spidey csak az elején egy kicsit, meg a végén egy kicsit belóg, hogy tudjuk, érezzük végig, hogy jelen van, és még ezeknek a fickóknak is van mitől tartani? Tényleg nagyon szeretem a Pókembert, de ez egyszerűen elképzelhetetlen. Míg Batman-nél éppen ez a fajta komor, de nagyon létező, az ellenfeleknél is emberi oldal az, ami miatt egy-egy történet akár évtizedeken át velünk marad és hat: őrület, kordában tartott, feszes, a jó ügyért megzablázott, de ki is használt őrület az egyik oldalon, és romlott, gonosz, szabad, a velejéig érthetetlen a másikon. És ez a két hatalmas erő – melyből a gonosznak képregényben a Joker, a filmvásznon pedig a Heath Ledger életre keltette Joker az egyik legtökéletesebb megjelenése – csap össze immár 70 éve. Hát persze, hogy letehetetlenek és örökérvényűek ezek a történetek, mert mindegy a ruha, mindegy, hogy mennyire tipikus egy csomó vonása a Denevérnek: ami mögötte van, mindig mi leszünk.

Because he’s the hero Gotham deserves, but not the one it needs right now. So we’ll hunt him because he can take it. Because he’s not our hero. He’s a silent guardian, a watchful protector. A dark knight.

1. The Empire Strikes Back

2. Star Wars

3. The Godfather

4. The Wrestler

5. A Tanú

6. Indul A Bakterház

7. Batman Begins

8. El Laberinto Del Fauno

9. Forrest Gump

10. Macskafogó

11. T2: Judgement Day

12. Saving Private Ryan

13. Aliens

14. Indiana Jones And The Last Crusade

15. Jaws

16. Die Hard II.

17. Lethal Weapon

18. First Blood

19. WALL•E

20. Robin Hood: The Prince Of Thieves

21. Bloodsport

22. Braveheart

23. Jurassic Park

24. LOTR: The Fellowship Of The Ring

25. Casablanca

26. The Silence Of The Lambs

27. The Matrix

28. Back To The Future

29. Mystic River

30. La Vita Ѐ Bella

Sorozat:

1. The Wire

2. 24

3. Band Of Brothers

4. True Blood

5. Rome

6. Dallas

Annyira sok kritikát meg mindent lehet olvasni James Cameron óriásfilmjéről, hogy más megközelítést választok: valóban olyan korszakalkotó filmet láttunk-e, amilyen a Star Wars volt annak idején? Nehéz lesz, hiszen tulajdonképpen vallási kérdésekről kell elmélkednem, de megpróbálom jó teológusként ameddig csak lehet objektíven kezelni a dolgot. A mindenféle hírből, ami az Avatar kapcsán megjelent, a számomra egyik legérdekesebb mindenképp az, hogy Lucas állítólag új Star Wars-trilógián gondolkodik azóta, hogy látta a filmet. És ennek tetejébe még nem is rendezni akar, hanem producerkedni csak (amit, lássuk be, jól tenne, legalábbis az új trilógiát elnézve). Rendezőnek (ez már sok volna a jóból) Spielberget és Coppolát szeretné. Hát ha ennek az egésznek a fele igaz, akkor többet köszönhetünk máris az Avatarnak, mint az a 2 óra 40 perc, amit a moziban ad, pedig az se semmi.

Az a baj az Avatarral, hogy rövid. Túl sokat akar bemutatni, túl lineárisan. Jake elmeséli az egészet az elejétől fogva. Hiába érthető az építkezés ezen módja, szememben az Avatar először és leginkább itt bukik el a Star Wars-szal szemben: míg a messzi-messzi galaxis rögtön magába szippant, és eszünkbe sem jut kérdéseket feltenni, hogy ez honnan jött, miért van hiperhajtómű meg ilyesmi, addig itt a rendező szándékosan nem engedi meg, hogy igazi részesei legyünk a világnak, csodálkoznunk kell, meg kapkodni a fejünket. Ami jó is volna, csak sajnos túl sok mindenen kell csodálkozni. Jake megy az erdőben, mindenféle virágok meg állatok rohangálnak, és hüledezünk, hogy de szép (tényleg az), meg mennyi érzéssel van ez az egész megalkotva, hogy valóságos művészet. Aztán fél óra múlva az olyan megátalkodottaknak, mint én, beugrik a Mos Eisleybeli kantin… Az a galaxis egy gyermeki, őszinte fantázia és kedv vászonra álmodása, míg Pandora egy kimódolt, precíz csoda. Ha az Avatar lenne vagy 8 órás (aki kicsit szereti a mozit, gond nélkül végig tudná ülni egy szünettel), ezek a dolgok talán másképp jönnének le, volna idő mindenre, és nem az lenne az érzésünk, hogy na legyünk túl egy óra alatt ezen a világon, helyezkedjünk bele, hogy aztán át is tudjuk érezni, mit és miért szeret annyira Jake, hogy végül (SPOILER) áruló legyen. És itt a második problémám a filmmel. Általában nem baj, ha a jellemek ennyire feketék-fehérek, Jókainál ezt nagyon szeretjük, de itt valahogy baj van vele. Az emberek profitorientált rohadékok, a na’avik pedig szegény benszülöttek, akik olyan harmóniában élnek a természettel, hogy globálisfelmelegedés-veszélyeztette szem nem marad szárazon. De akkor is… Jake egy tengerészgyalogos, egész élete a katonáé, de mégis egy perc alatt fordul el nemhogy a nemzetétől vagy valami ilyen megfoghatatlanabb fogalomtól, hanem az emberi fajtól úgy ahogy van. Azért ez kicsit húzós, még akkor is, ha fizikailag és lelkileg is érthető volna, hogy inkább lesz magas, szép kék lény, mint kerekes székbe kényszerült volt katona. Ha legalább egy kicsit vívódott volna, ha kicsit nezehebben ment volna neki az átállás… De így azt kell mondanom, hogy az igazi hőseposz, ahol a gonosznak még a ruhája is fekete, és mindenki velejéig romlott birodalmi, vagy tisztaszemű lázadó, szóval hogy a Star Wars ebben is felülmúlja az Avatart, és éppen az egyik legegyértelműbbnek tűnő – és végső soron lefgontosabb – szereplő, Darth Vader jellemében. De a baj talán nem is ez, hanem hogy vajon miért érzi úgy a néző, hogy ez számít? Erre nem tudom a választ, csak azt érzem, hogy ebben a filmben egyébként többet adtak annál, hogy ezt a rettentő fontos drámát ilyen egyszerűen elintézhessék büntetlenül

Valami pici plusz hiányzik. Valami olyasmi, mint amikor a T-1000 átmegy a vasrácson és a pisztoly beakad, vagy Han Solo simlis vigyora, vagy a fénykard vagy valami. Hol van egy Millennium Falcon, hogy a végső kérdést feltegyem, ami egyébként szinte minden ilyen jellegű filmnél felteendő, és amire sajnos soha nincs válasz.

9-et a 10-ből simán adnék neki, vagy 8,5-et mondjuk, na, de akkor szőrös szívű vagyok. De nem érdemes sorolni, hogy mitől óriási alkotás, hogy mitől értem meg még azt is, hogy egyesek filmtörténeti mérföldkőnek kiáltják ki. Szerintem nem az, de mindenképpen látni kell, mert hatalmas élmény, gyönyörű számítógépes grafika a film 60%-a, a maradék 40-ben pedig ott van pl. a brillírozó tökös asszony, Sigourney Weaver, meg a szerintem a T4-ben Bale-t is lejátszó Sam Worthington, meg Cameron keze nyoma minden képkockán. Szóval félreértés ne essék: nagyon-nagyon jó filmről van szó, csak éppen annyira és olyan régen várom, hogy muszáj volt a filmtörténelem egyik legnagyobb alkotásához, egy generáció filmfétiséhez hasonlítani, főleg mert erre mintha felhívást is kapna az ember a mindkét oldalról elhangzó nyilatkozatok miatt. De legyen akármekkora film az Avatar, számomra nem hogy a Star Wars-szal, de még rendezőjének legjobb filmjeivel sem veszi fel a versenyt, bár épphogy csak nem. És itt olyanokról van szó, mint a Terminator 2 vagy az Aliens. Nem mondom, hogy könnyű mezőnyben maradt le a dobogóról. De lemaradt.