Szóval emberünk ezúttal egy átlagos figura, nem érzelemmentes zseni vagy szexfüggő roncs, vagy a jövőt valamilyen fura módon megalapozó-kialakító vallási vezető. Egy sima tisztviselő a kulturális minisztériumban, Michelnek hívják, és a világ különböző helyeire jár dugni, főleg Thaiföldre. Közben a világ dolgairól elmélkedik (és szipolyozza az olvasó életkedvét). Amikor mindenféle ideológiát harcosan védő emberekkel kerül szembe, egy pillanat alatt állunk át minden esetben Michel oldalára. Én egyébként pont ebben látom ennek a regénynek az egyik legnagyobb erényét: liberális létemre úgy verném fejen magam is a liberáls okostojást, hogy csak puffan. Houllebecq, azt hiszem, azt szeretné megértetni velünk, hogy a dolgok nem úgy vannak, mint ahogy mi képzeljük. Hogy a világ nem úgy működik, ahogy az európai ember szeretné, és bár most úgy tűnik, mi vagyunk nyeregben, legalábbis a nyugati ember bárhol élhet úgy, hogy az neki jó legyen, a valóság körülbelül olyan fenyegető, mint egy Lovecraft-regényben: körülvesz, és ha felfeslik a szövet, és átszüremlik rajta az, amit eddig eltakart, bajban vagyunk.

Ebben a könyvben nem jutunk el odáig, hogy össze is omoljon minden, és valami egészen új ember jöjjön el. Itt valamiért az iszlámra terelődik egyfajta hangsúly végül, és őket bizony kiosztja Houllebecq rendesen. A történet és a szereplők egyaránt keményen elbánnak velük (mint ahogy egyébként konkrétan interjúkban is megtette, 2001. szeptember 11. előtt néhány nappal pedig egy marokkói lap címlapján megjelent a fotója, alatta a felirat: “Ez az ember gyűlöl téged”). Igazából nem érzékelem pontosan, hogy ennek vajon mi a szerepe, de hogy szervesen illik a regénybe, az biztos. Ráadásul meglehetősen csattanós válasz mindazoknak, akik az Elemi részecskék megjelenése után keblükre ölelték a fickót, mint a baloldali értelmiség legújabb csoda- vagy fenegyerekét. Készült az emberrel egy BBC dokumentumfilm állítólag, de sajnos sehol sem találtam meg online, pedig érdekelne. Azt mindenesetre sikerült megtudnom, hogy piál a faszi rendesen, mondhatni alig józan, és valahogy mindjárt őszintébb lett minden, ami körülveszi. Mit is mondhatnék még? Zárjuk egy Houllebecq-hez méltó gondolattal: bár mindenki, aki időnként a szexről ír, így tenné.

Eléggé mérges voltam, hogy pont erről lemaradok, de hát ez van, tessék korábban elindulni. Aztán… aztán egy kicsit csalódtam. Igaz, hogy az első, amit végig sikerült hallanom, a Zúg a Volga volt, és abba bizony beleborsózott a hátam, de utána… Félreértés ne essék, akkor is elmentem volna erre a koncertre, ha tudom, mit kapok, de nem egészen ezt vártam. Elképesztő hangú énekesek jöttek egymás után, hihetetlen táncosok, még Joszif Kobzon is megjelent, aki kapott egy csokor virágot Koós Jánostól, de a kórus maga így aztán háttérbe szorult. Lehet, hogy a világ más országaiban nem (sőt mások lehet, hogy itthon sem) azért mennek az Alexandrovra elsősorban, hogy a kórust hallgassák, és a férfikórusnak legjobban fekvő katonai indulókat, de én bizony azért mentem. Nekem tessék elénekelni még a himnuszt is, ha lehet szovjet szöveggel, és a Poljuskát is, Az amuri partizánok daláról nem is beszélve. Be is teszem ide gyorsan, mert kikutattam ám a YouTube-on, hogy el tudják énekelni igen szépen:

Körülbelül ennyi negatívumot tudok elmondani a dologról, egyébként tényleg nagyon jó volt. A szünet után Brezsnyev deluxe-ban érkezett egy katona (az is lehet, hogy megbízható ’17-es párttag volt), és valami olyat énekelt, hogy szem nem maradt szárazon. Sajnos nem találok róla videót. II. világháborús filmeket mutattak közben, a zenekar sem játszott, csak a kórus és ez a bácsi. Csodaszép volt. Annyira bántam, hogy büszkén nem tanultam meg oroszul az iskolában, Magyarország jelentős részével együtt. Gyönyörű nyelv. Aztán volt egy balalajkán előadott csárdás. Nem tudom, milyen csuklója lehet, de én egy fél percig próbáltam úgy rázni a kezemet utána, és megfájdult. És ez még csak a pengetés volt. Volt ária Verditől (azt se értem, miért nem a Rabszolgakórus legalább, a CD-jükön rajta is van), meg Radetzky induló (marha jó volt, de az meg nagyzenekarral csak jobb azért). Szóval kicsit innen is, kicsit onnan is, a 40 bácsi meg többnyire csak állt, néha énekelt, és aztán vége lett. Simán megadom rá a 9/10-et, de azért picit csalódott vagyok, azért meg különösen, hogy a végén nem sikerült őket visszatapsolni. (Plusz Havas Henrik ott ült alig két sorra tőlem, ez se tett jót.) Remélem, jönnek még, és remélem, egy kicsit kibővítik mozgalmi hangulattal az estet. Akkor simán 10-es lesz.

Történelmi események a Facebookon

(Innen loptam.)

No tehát, a Sword. Egészen elképesztő ötlet, szinte ijesztő. Ha valaki a szinopszist csak úgy a kezembe adja, nem hiszem el, hogy ebből lehet jót csinálni. Ezelőtt mittudomén hány ezer évvel Krétán az Isten – nagyjából a keresztény főnökkel azonosítható – megismert bibliai értelemben egy nőt, aki négy gyereket szült ettől aztán. A négy gyerek tökéletesen sérthetetlen, nem öregszik, szóval halhatatlan. Valamint  tűz, víz, föld, levegő négyest irányítják, ki-ki a magáét. Aztán elkezdik bántani az embereket, de a tűzirányító fickó, Phaistos nem tetszett a három másiknak. Közben csináltak egy kardot, amibe mind a négyen beletették az erejüket, vagy mi, hogy jelképezze az egyésget. Kiderült, hogy ez a kard az egyetlen dolog a világon, ami meg tudja őket sebezni. Amikor már nagyon elegük lett Phaistosból, egy halandóval, Demetriosszal, megölették. Aki viszont rájött, hogy ez a kard elég jó cucc, és nem adta vissza nekik, hanem arra kényszerítette őket, hogy úgy éljenek, ahogy a normális emberek, nem használhatták a hatalmukat. Ez az alapsztori, és a cucc napjainkban játszódik. Természetesen a főszereplő csaj kezébe kerül végül a kard, aki igazából Demetriosz lánya, és ilyen-olyan események folytán nem marad más választása, mint megölni a három megmaradt istent vagy félistent vagy mik ezek.

Mondom, ezzel az alaphelyzettel én nem sokat mernék kezdeni. Jól hangzik meg minden, de valahogy annyira könnyűnek tűnik parodisztikus marhaságot csinálni belőle… Na, a Luna testvérek persze nem cseszték el, sőt csináltak belőle egy letehetetlen, izgalmas, több szálon és síkon futó, igazán remek szórakozást nyújtó képregényt, amelnyek az utolsó száma idén májusban jelent meg. Az alaphelyzet, amit fentebb vázoltam, természetesen ennél jóval árnyaltabb, ami egészen az utolsó számig a jelen eseményekel párhuzamosan bomlik ki az olvasó előtt.

És a képregény rohadt véres. Ez a kard gyógyít, de sajnos lesérülni le lehet, szóval szegény Dara Brighton nem egyszer szenved burtális sérüléseket, leszakítják az állkapcsát, levágják a lábát, nyílt törés a csuklóján, meg még ezer ilyen, de a kard mindet meggyógyítja, mondjuk az amputálás rendbetételéhez oda kell illeszeni a végtagot, csak úgy tudja meggyógyítani. Na de nem ez a lényeg (nem a fenét), hanem az, hogy ha nem fogja meg a kardot egy ideig, akkor nemcsak a szuperképességei vesznek el, hanem minden hatás, amit a kard valaha gyakorolt rá. El tudjuk képzelni, hogy mi történik vele, ha végül úgy dönt, eldobja a kardot. Az egyik kérdés tehát ez: eldobja-e? Erre nem válaszolok, ennyire nem akarok spoilerezni.

A Luna tesók meg tudják oldani azt, hogy három négyezer éves, mindentudó félisten valahogy olyan butának, esetlennek tűnjön bizonyos esetekben, annál az egyszerű oknál fogva, hogy valójában képtelen megérteni a halandókat. Uralkodni akarnak rajtuk, a szívük mélyéig lenézik őket… kivéve az egyiküket, aki egyszerűen rákényszerül, hogy évezredeken keresztül valóban az emberek közt, emberként éljen. Ő a kulcsfigura, és itt ne olvasson senki tovább, aki el akarja olvasni a Sword-öt. Szóval a negyedik tesó, Phaistos, valójában nem hal meg, hanem a háttérből figyel, rejtőzködik, és bosszút forral. És hogy bosszúja végül sikeres, annak az az egyetlen oka, hogy magáévá tett egy csomó mindent, amit az emberektől tanult. Szóval önmagában a Phaistos-szál szerintem megérdemelne egy elemzést, mert valahol ott keresendő a Sword teljességének, rafinált lélektanának a titka. Hogy az első perctől fogva pontosan tudták a Luna testvérek, hogy milyen lehet 4000 éves istennek lenni. Már ez önmagában megér egy kalapemelést. Tízes.

A posztapokaliptikus utópiák mostanbában mennek nagyon, zombik, atomháborúk vannak többnyire. Itt nem derül ki, pontosan mi történt. Ezt a kíváncsi énem, amelyik nem annyira fogékony a filozóiára, viszont sokkal inkább geek, bánja kicsit, de ez van. Az a gyönyörűen megírt kis jelenet, amelyikben egyáltalán szó van arról, hogy mi történt, így is remek:

Az órák 1 óra 17 perckor álltak meg. Hosszú fénycsóva nyílt szét ollószerűen aztán egy sor gyenge rázkódás következett. [...] Az ablaküveg fakópirosan felizott. A férfi fél térdre ereszkedve bedugaszolta a kád lefolyóját és megnyitotta mindkét csapot. [...]

Fürödni akarsz?

Nem.

És ennyi. Egy-egy kép a múltból, egy jelenet, emlék, de mind olyan távoli és szürke, mint az ég, amelyből hamu hull folyamatosan. Az apa és a fiú mennek, valahová, ahol, remélik, találnak embereket, akik nem váltak kannibállá. Nem derül ki, hogy a férfi ezt az elképzelést mire alapozza, de konok módon megy és csinálja, viszi a gyereket, minden lehetőséget megragad, hogy még egy napot, egy órát kihúzzanak. Mert ez a világ olyan, amilyet a legelkötelezettebb világvége-váró sem akar: nincs élet, se a földben, se a vízben, se a levegőben. Néhány ember, kiszáradt, összeégett fák és konzervek. Ennyi az egész, ami a világból megmaradt.

A fiú már ide született, az anyja valahol elmaradt mögöttük (amúgy valamiért látatlanban azt monom, hogy a buta de csinos Charlize Theron tökéletes választásnak tűnik rá), és ők mennek, valahova, és közben beszélgetnek. Ezek a beszélgetések, minden nagyszerű kérdésfelvetésük és néha igazán jól-megírtságuk ellenére engem sokszor fárasztottak, még akkor is, ha érezni, hogy végül is az itt elhangzók adják a regény lényegét. Szerintem túl direkt a szándék, túl sokszor kérdez olyasmit a fiú, amit valójában talán az író akar kérdezni az embertől vagy az ember az istentől.

Ami viszont nagyon-nagyon jó, az az apa. Ahogy mindent, az utolsó morzsáig mindent kihasználva, okosan, türelmesen, tettrekészen halad, mindent a túlélésnek – a fiú túlélésének – rendelve alá. Ügyes ember, megoldja a dolgokat, és az a szenvtelen, a szakszavak használatától sem visszariadó narráció, ahogy McCarthy elmeséli mindezt, nagyon élővé varázsolja az egészet:

Kihúzta a csapszeget aztán kézi hajtású fúróval kiesztergálta és egy fémfűrésszel méretre vágott csőszelvénnyel újraperselyezte a befogógyűrűt. Végül az egészet a helyére ütötte a csapszeggel aztán felállította a kocsit és körebolta a helyiségben. Egész simán gurult. A fiú csak ült és az apját figyelte.

Számomra ez Az út: egy igazi apa-fiú kapcsolat, egy regény a konok hitről és az ember egyéb, alapvető hiányosságairól. Remek olvasmány, de ne legyenek illúzióink, mert McCarthynak sincsenek. És a végére egy személyes megjegyzés engedtessék meg nekem: azt hiszem, büszke lehet rá minden apa, ha a fiának a regénybeli figuráról ő jut eszébe. Helló, apu