No tehát, a Sword. Egészen elképesztő ötlet, szinte ijesztő. Ha valaki a szinopszist csak úgy a kezembe adja, nem hiszem el, hogy ebből lehet jót csinálni. Ezelőtt mittudomén hány ezer évvel Krétán az Isten – nagyjából a keresztény főnökkel azonosítható – megismert bibliai értelemben egy nőt, aki négy gyereket szült ettől aztán. A négy gyerek tökéletesen sérthetetlen, nem öregszik, szóval halhatatlan. Valamint  tűz, víz, föld, levegő négyest irányítják, ki-ki a magáét. Aztán elkezdik bántani az embereket, de a tűzirányító fickó, Phaistos nem tetszett a három másiknak. Közben csináltak egy kardot, amibe mind a négyen beletették az erejüket, vagy mi, hogy jelképezze az egyésget. Kiderült, hogy ez a kard az egyetlen dolog a világon, ami meg tudja őket sebezni. Amikor már nagyon elegük lett Phaistosból, egy halandóval, Demetriosszal, megölették. Aki viszont rájött, hogy ez a kard elég jó cucc, és nem adta vissza nekik, hanem arra kényszerítette őket, hogy úgy éljenek, ahogy a normális emberek, nem használhatták a hatalmukat. Ez az alapsztori, és a cucc napjainkban játszódik. Természetesen a főszereplő csaj kezébe kerül végül a kard, aki igazából Demetriosz lánya, és ilyen-olyan események folytán nem marad más választása, mint megölni a három megmaradt istent vagy félistent vagy mik ezek.

Mondom, ezzel az alaphelyzettel én nem sokat mernék kezdeni. Jól hangzik meg minden, de valahogy annyira könnyűnek tűnik parodisztikus marhaságot csinálni belőle… Na, a Luna testvérek persze nem cseszték el, sőt csináltak belőle egy letehetetlen, izgalmas, több szálon és síkon futó, igazán remek szórakozást nyújtó képregényt, amelnyek az utolsó száma idén májusban jelent meg. Az alaphelyzet, amit fentebb vázoltam, természetesen ennél jóval árnyaltabb, ami egészen az utolsó számig a jelen eseményekel párhuzamosan bomlik ki az olvasó előtt.

És a képregény rohadt véres. Ez a kard gyógyít, de sajnos lesérülni le lehet, szóval szegény Dara Brighton nem egyszer szenved burtális sérüléseket, leszakítják az állkapcsát, levágják a lábát, nyílt törés a csuklóján, meg még ezer ilyen, de a kard mindet meggyógyítja, mondjuk az amputálás rendbetételéhez oda kell illeszeni a végtagot, csak úgy tudja meggyógyítani. Na de nem ez a lényeg (nem a fenét), hanem az, hogy ha nem fogja meg a kardot egy ideig, akkor nemcsak a szuperképességei vesznek el, hanem minden hatás, amit a kard valaha gyakorolt rá. El tudjuk képzelni, hogy mi történik vele, ha végül úgy dönt, eldobja a kardot. Az egyik kérdés tehát ez: eldobja-e? Erre nem válaszolok, ennyire nem akarok spoilerezni.

A Luna tesók meg tudják oldani azt, hogy három négyezer éves, mindentudó félisten valahogy olyan butának, esetlennek tűnjön bizonyos esetekben, annál az egyszerű oknál fogva, hogy valójában képtelen megérteni a halandókat. Uralkodni akarnak rajtuk, a szívük mélyéig lenézik őket… kivéve az egyiküket, aki egyszerűen rákényszerül, hogy évezredeken keresztül valóban az emberek közt, emberként éljen. Ő a kulcsfigura, és itt ne olvasson senki tovább, aki el akarja olvasni a Sword-öt. Szóval a negyedik tesó, Phaistos, valójában nem hal meg, hanem a háttérből figyel, rejtőzködik, és bosszút forral. És hogy bosszúja végül sikeres, annak az az egyetlen oka, hogy magáévá tett egy csomó mindent, amit az emberektől tanult. Szóval önmagában a Phaistos-szál szerintem megérdemelne egy elemzést, mert valahol ott keresendő a Sword teljességének, rafinált lélektanának a titka. Hogy az első perctől fogva pontosan tudták a Luna testvérek, hogy milyen lehet 4000 éves istennek lenni. Már ez önmagában megér egy kalapemelést. Tízes.

Batman

De ha az utóbbi mondjuk 20-30 év igazán jó történeteit elolvassuk, tudjuk, hogy ennél sokkal több a fickó. Bolond, mániákus, félelmet nem ismerő, de minden cselekedetében a félelemtől hajtott, dúsgazdag, de pénzét hagyományos értelemben abszolút élvezni képtelen, a nők körében imádott, de a szerelmet csak egy szinte teljesen bolond szuperbűnöző személyében úgy, ahogy megtapasztaló, szerencsétlen, irigylésre méltó, szánnivaló ember.
Az igazán jó Batman-történetek – és ide bátran besorolhatjuk most már a Nolan-féle Batman Beginst és a The Dark Knightot – alkotói sosem voltak restek az emberi elme legsötétebb bugyraiban keresni meséik fő mozgatórugóit. Talán nem véletlen, hogy ezekben a sztorikban az Arkham elmegyógyintézet szinte mindig komoly szerepet kap. Több olyan is van, ami ott játszódik (Arkham Asylum), sőt egy olyan is, amelyikben Batman szinte alig szerepel (The Living Hell). Azért ez elég elképzelhetetlen a klasszikus figurák kapcsán: 4-5 füzetes Pókember-sztori, ahol a félőrült Green Goblin és társai dolgaival foglalkoznak, és a Spidey csak az elején egy kicsit, meg a végén egy kicsit belóg, hogy tudjuk, érezzük végig, hogy jelen van, és még ezeknek a fickóknak is van mitől tartani? Tényleg nagyon szeretem a Pókembert, de ez egyszerűen elképzelhetetlen. Míg Batman-nél éppen ez a fajta komor, de nagyon létező, az ellenfeleknél is emberi oldal az, ami miatt egy-egy történet akár évtizedeken át velünk marad és hat: őrület, kordában tartott, feszes, a jó ügyért megzablázott, de ki is használt őrület az egyik oldalon, és romlott, gonosz, szabad, a velejéig érthetetlen a másikon. És ez a két hatalmas erő – melyből a gonosznak képregényben a Joker, a filmvásznon pedig a Heath Ledger életre keltette Joker az egyik legtökéletesebb megjelenése – csap össze immár 70 éve. Hát persze, hogy letehetetlenek és örökérvényűek ezek a történetek, mert mindegy a ruha, mindegy, hogy mennyire tipikus egy csomó vonása a Denevérnek: ami mögötte van, mindig mi leszünk.

Because he’s the hero Gotham deserves, but not the one it needs right now. So we’ll hunt him because he can take it. Because he’s not our hero. He’s a silent guardian, a watchful protector. A dark knight.

A történetnek tulajdonképpen három főszereplője van, meg a majom, tehát négy. A két már ismert hímnemű egyeden túl a Yorick őrzésével megbízott szuper ügynök, 355 és egy kínai-japán származású genetika-professzor, aki éppen akkor adott életet(?) saját klónjának, amikor a járvány vagy mi kitört. E négy figura útját követjük végig éveken és földrészeken át, hol harcias amazonokkal, hol a keresztény egyház majdnem olyan harcias apácáival vívott küzdelmek közepette, hogy az az egy-két perc nyugalom, ami időnként megadatik hőseinknek, sokkal értékesebb legyen, mint valaha gondolták, gondoltuk volna. Nekem Yorick a kedvencem, szerintem egy marha jó eltalált figura, a maga naivitásával, jóhiszemű ártatlanságával, és a minden tettét meghatározó (“európai értelemben vett”) liberalizmusával. E három dolog körülbelül annyira jön jól valakinek egy ilyen helyzetben, mint a magyar irodalomnak egy Lazlo-kötet, úgyhogy szívfájdítóan nagy szüksége van hősünknek 355-ra és Dr. Mannra, akik valahogy a kemény, céltudatos, de mégis esendően emberi és nőies vonalat képviselk egy olyan világban, ahonnan éppen azért száműzetett minden, ami nőies, mert a férfiak meghaltak. Marha sokat lehetne még írni meg elmélkedni erről a műről, de most nem teszem, hiszen inkább csak kedvcsináló-bemutató akart ez lenni, mint mélyenszántó okoskodás. Vegyétek meg, olvassátok el és legyetek többek általa

Az egyik kedvenc jelenetemet pedig hadd biggyesszem ide a végére, minden kommentár nélkül. Valamikor a 30. szám körül visszaugrunk az időben (ez elég sokszor van amúgy, ide-oda ugrálunk, de jó), a járvány előttre, amikor Yorick megkapja Ampersand-et egy évre (a tervek szerint), és Beth, Yorick szerelme épp elment Ausztráliába 3 hónapra, ezért a fiú kicsit mélabús, és a majomnak mondja el bánatát. Neve még nincs. A filmek végén, mondja Yorick, ha szerzőpáros dogozott a művön, vagy azt írják ki, hogy x and y, ami azt jelenti, hogy nincs olyan szoros kapcsolat köztük, mintha azt írnák ki, hogy x & y. És, mondja, most ez a helyzet vele és Beth-szel: &-ből and-be mennek. A majmot pedig, mint tudjuk, végül ampersand (&)-nek nevezi. Ennyi