Faustus » József Attila

József Attila: Holt vidék – elemzés

Bendegúz — Tue, 08 Jun 2010 09:47:12 +0000

Na kérem, megint József Attila és lesz még egy párszor. Szeretném egy csomó versét elemezni itt a Faustuson, de egyelőre jócskán több az elemzendő, mint az elemzett, s ez még így is lesz egy darabig. A napokban futottam bele a Holt vidék című versébe, eléggé elementáris élmény volt, most ugyan valami nyárféleség van, de ezt talán mindegy, mert egyrészt a versben a tél csak eszköz, másrészt állítólag nyáron írta, ráadásul azt hiszem, a Holt vidék lehet az egyik útjelző, ami az embert az olyan nagyversek megértéséhez, mint a Téli éjszaka vagy a Külvárosi éj, elvezetheti.

Szántó Judit visszaemlékezése szerint ez a vers ’32 nyarán született, József Attila két sakkparti között írta a Japán kávéház szivarfüstös zajában. Az irodalomtudósok pedig megpróbálták megkeresni a versben ábrázolt tájat és arra jutottak, hogy az Szabadszállás akkori külterületén lehetett, a versbéli tanyán lakott a költő halász nagybátyja. Szóval eddig van egy régi, meleg nyarunk, meg egy jó hideg telünk a versben, a nyári melegből egy téli táj képe bontakozik ki. Voltak olyanok, akik furcsállták ezt a szerintük összeegyeztethetetlen, furcsa kettősséget, amit a keletkezési körülmények mutatnak, de én azt hiszem, a megoldás itt éppen a sakkparti lehet.

Néhány évvel ezelőtt amerikai kutatók megvizsgálták a magyar nagymester, Polgár Zsuzsa agyát, és arra jutottak, hogy adott helyzetben a sakkozó a gyerekkorában megtanult millió szituáció közül választja ki az éppen megfelelőt, s mindezért agyában ugyanaz a terület felelős, mint ami az arcok felismeréséért. Tehát ugyanúgy vannak vonásai, karakterisztikája egy sakkpartinak is, mint az emberi arcnak. És ez akár igaz lehet egy vidékre, tájra is. Szóval bár furcsa, annyira mégsem meglepő, hogy József Attilának mondjuk rosálás közben pont a Holt vidék jutott az eszébe. Azt hiszem, hasznos lehet egy költőnek, ha tud sakkozni.

A Holt vidék a költő egyik kedvenc verse volt, népdal dallamára (Káka tövén költ a ruca…) írta ezt is, mint a Klárisokat. 8-8-3-as osztású, négy 8 szótagú szakaszt egy csonka sor követ. A strófák rímképlete a-a-b-b-x (c-c-d-d-x stb.). Minthogy időmértékes egységek (choriambus) is végig előfordulnak benne, nyugodtan mondhatjuk, hogy ez egy szimultán vers.

A vers tájleírással kezdődik, bár csak látszólag van a középpontban, a táj végig ott bujkál a költői képekben, ha úgy tetszik, József Attila erre alapozza a vers tartalmát, mondanivalóját. Nagyobb távlatok nyílnak itt meg előttünk (mező, pusztaság, lapály), mint például a Nyár esetében. Ha képzeletben odaállunk mi is és a költővel együtt szemléljük, amit lát, illetve láttatni szeretne velünk, kis idő után rájöhetünk, hogy egyfajta lélek nélküli szükségszerűségben zajlanak itt a dolgok: metaforák, megszemélyesítések vonulnak végig a versen, így elevenedik meg előttünk a látvány, mégsem áll össze végül szerves egésszé, a folyamatok mintha egymástól függetlenül történnének. A táj egyes alkotóelemei, bár személyiséggel rendelkeznek, nem vesznek tudomást egymásról. Aki itt elkezd gyanakodni, hogy talán valami másról lesz szó, annak igaza van (ez az egész táj-dolog tulajdonképpen egy nagy allegória), de ne szaladjunk ennyire előre, gyönyörködjünk nyugodtan a költői képek szépségében („Csattogó fagy itt lel mohát / s ideköti csontos lovát / pihenni”), és a költő nyelvi leleményében („lóg a káka / kókkadón a pusztaságba”). Egyébként horizontálisan ábrázolja a tájat, tél van, valószínűleg hideg is, de nem tudhatjuk, mennyire, kozmikus csönd ül mindenen, amit a táj rezdüléseinek hangja tör meg néha: ezt a költő hangulatfestő szavak (pl. kókadó káka, kotyogó csónak) használatával érzékelteti.

Tverdota György, a vers egyik nagy értője és elemzője szerint igen sok nyelvi transzformáció található benne (sőt szinte az egész vers egy nagy nyelvi transzformáció, mondom én): ha jobban megnézzük, a különböző mondattani szerkezetek eltolódását, átváltozását vesszük észre a strófákban. Ezt kiegészítik az olyan nyelvi devianciák, hogy a szilvás helyett szilvát ír, ami ugye egy-egy szilvafát jelent csak. (Én ezzel azért vitatkoznék, mert nem szokás a szőlőbe szilvást ültetni, inkább csak néhány szilvafát.) Bizonyos szempontból szűkszavúság jellemzi a verset, de ugyanakkor nyelvi bőkezűség is, Tverdota a következő nyelvi-retorikai alakzatokat említi: pleonazmus vagy tautológia (fönn a magas), figura etimologica (lapos lapály), oxymoron (sűrű csönd ropog) – ezekkel lehet csak igazán a dolgozatban villantani. Metrikai szempontból fontos lehet még, hogy „a csonka sor éppen mert magában áll, minden szakaszban nyomatékot kap, formai csattanója az adott strófának”, sok a játékos kiszólás (kukoricatábla szalad [be] csövestül), mégsem úgy, mint a Születésnapomra című versben, mert itt ezek sokkal komolyabb jelentést hordoznak, a költő egy letisztult, megkomolyodott expresszionizmus szolgálatába állítja eszközeit.

A fordulópont a versben akkor következik el, amikor szemlélődés közben a tanya kerül a szubjektum látóterébe: tulajdonképpen ezzel hozza be az embert a képbe (hideg világbavetettség vagy hideg világba-vetettség), egyfajta kontraszt alakul ki a táj aktivitása és az ember (parasztok) passzivitása között. Az érzékletes képek bizonyítják, hogy a Holt vidék végig társadalomábrázolás, de ezt a költő a 7. versszakig olyan finoman, alig tolakodón teszi, hogy szinte észre se vesszük, azt már inkább, hogy itt most nem a pörös szájú József Attila szól: csendesen, határozottan beszél és ábrázol, de amit látunk, az a megkérdőjelezhetetlen társadalmi-lírai valóság. Az utolsó szakasz egyfajta csattanó, hiszen megváltozik a nézőpont, megjelenik az uraság, persze inkább csak az utalás szintjén, mégis az egész addig bemutatott táj az azt dézsmáló kényúr alakjának rendelődik alá. Nincs kímélet, a „kis parasztoknak” szinte kizárólag a hideg, a félhomály és a nyomorúság csendje marad.

Ezért holt ez a vidék: csak az enyészet él meg rajta.

Április 11.*

Faustus-fiúk — Sun, 11 Apr 2010 09:35:28 +0000

Összegyűltünk hát rendre, szépen,
oltár elé lesz a menet,
kósza kedvű szellő dalol épp
egy nótát a fejünk felett.

No de bátyámurak s szép hölgyek:
hírlik, izzadtak eleget,
S hírlik, azért mennek, hogy bőszen
magukért ma kitegyenek.

S hogy karvaly dala lesz-e a dal,
vagy csak egykedvű zivatar,
vagy keselyűk rút rikoltása?
Mindegy. Legalább diadal.

S ha mégsem úgy lesz, mit se számít,
úgyis csak magunknak sütünk.
Te is. Ne add itt a hazafit,
mert a füled közé ütünk.

___________________________

*Április 11-én született költőnk, József Attila és ezen a napon ünnepeljük a költészet napját.

Szolgálati közlemény: üdvözlet

Faustus-fiúk — Thu, 24 Dec 2009 17:15:11 +0000

Minden kedves kitartó és továbbra is velünk együtt gondolkodni tudó/akaró olvasónknak békés karácsonyt és boldog új évet kívánunk!

József Attila: Betlehem

A gyolcs ködökben puha varjak ülnek,
csüggedt borókán fészkel a homály.
Tömpe szobácska vert földjére dülnek
két botos pásztor és három király.
Az asszony leszáll a kamrai létrán, -
Mennyből az angyal! – zeng öt atyafi.
Az öreg kapás az ólban ganét hány,
kántálnak sírva lompos tyúkjai.
Fagyos szalmában sáros krumpli gubbaszt,
borostás állal komorul a zsupp
s fodor leveske szaga áraszt vígaszt,
mely a danával mennyezetre fut.
Jézus, kinek szállása sárga irka,
heverő papírbarmok közt örül
s a tűz fényénél a jámborok mintha
ugrándoznának a jászol körül.
De ez nem igaz. Részes-szalmát hajszol
az úri szél és gőzlik a magyar
s a két pásztor fonott kalácsot majszol
s a három király pálinkát nyakal.

1929. dec.

Tenger, lombok, ember, dolgok

Bendegúz — Mon, 16 Nov 2009 05:00:16 +0000

Ez most nem elemzés lesz, inkább csak leírom néhány sorban, mit gondolok. Van egy verse József Attilának, ami kísér már egy ideje, s nem kizárt, hogy végtére marad is. Az összes költemények szerkesztői szerint ez a vers egy töredék; 1927-ben írta a francia tengerparton. Bár a lényeg szempontjából mindegy, hogy töredék-e vagy sem, én azért vitatkoznék egy kicsit ezzel, persze tudom, a filológusok eszén nehéz túljárni, néha még József Attilának is. Ímhol a vers:

Örökkön háborog a tenger
örökkön zúgnak a lombok
örökkön fájdalmas az ember
örökkön kicsik a dolgok.

Mindössze négy sor, látszatra igazán nem sok. Van benne anafora, keresztrím, a sorok 9-8-as osztásúak (a 9-8-as típust különösen kedvelte József Attila). Mégsem ezek miatt lesz érdekes, hanem inkább azért, mert egy fájdalmas, elemi igazság szakad az emberre, ha elolvassa ezt a négy sort. Lehetne magyarázni többféleképpen, de nem teszem, annyit írok csupán: az apró dolgok körforgása. Aki érti és átérzi ezt a verset, az tudja, miről van most szó. Az akarás és a lemondás ambivalenciája lüktet a sorokban, az egyszerű, mondhatni puritán rímek szinte ütnek, és jaj, az utolsó sor: hiába akarsz nagyot. A versben érvényesülő iszonyatos sűrítő erő miatt vitatom különben azt, hogy töredék lenne: meglehet, nagyversnek indult, mégis érezte a költő, meg kell állni, nem lehet ezt továbbírni, hagyta hát, s maradt töredék, lábjegyzet az életműhöz. – Töredék, lábjegyzet, mégis komplex egész.

Végezetül álljon itt a vers megzenésített változata. Bizonyára vannak, akik vitatkoznának velem, de azt hiszem, nem könnyű dolog megzenésíteni egy verset, úgy hangolni, hogy azt adja vissza, amit kell. Ha nem így történik, az könnyen félreviheti az értelmezést, radikális esetben zenemű születhet belőle. De nem mindig, például itt sem.

József Attila beájulna

Bendegúz — Mon, 14 Sep 2009 12:32:44 +0000

Index címlapos post, én meg csak nézek, hogy mi van. A versek nagy része értékelhetetlen, pláne úgy, hogy megpróbálja besunyizni magát József Attila mellé. Nem mögé, mellé: „József Etella a nagy szubeurópai költő, József Attila költött nővére. Közös tudást és szellemi anyagot birtokolt az öccsével, miközben életét kiscselédként tengette.” – Ez az epigonizmus toronyugrása egy olyan medencébe, melyből előtte már kiszivattyúzták a vizet. Persze vehetném viccnek is, de nem teszem, mert valójában ő se veszi poénra saját magát.
Egyébként engem ezek a genderes cuccok mindig a tornatanár(nő)re emlékeztetnek ebből a filmből.

József Attila: Klárisok — elemzés

Bendegúz — Thu, 13 Aug 2009 05:00:43 +0000

Bárányganéj és a nőiség

Verset nézegetni-elemezni jó dolog, akkor is, ha esetenként egyáltalán nem könnyű. A Klárisok is egy olyan vers, amely – első pillantásra – rövidsége ellenére is bonyolultnak, nehezen érthetőnek tűnik. Jó-jó, nem mondom, hogy könnyű vers lenne, de azért ha foglalkozunk vele, akkor szépen (lassan) megnyílik előttünk, s így már meg lehet érteni, fel lehet fogni, mit is akar mondani nekünk a költő. Márpedig a jobb költő olyan, hogy mindig akar mondani valamit, azon pedig kár is vitatkozni, hogy József Attila az egyik legjobb.

Szóval nem könnyű vers, leginkább a benne érvényre jutó bonyolult költői képalkotó módszer miatt. Ez a módszer, ez az erőteljes képiség lesz majd a későbbi Óda egyik fő alapelve is: „Nézem a hegyek sörényét – | homlokod fényét | villantja minden levél.” – Ugyan itt még nem teljesen úgy, nem olyan kiforrott formában van jelen, de már előrevetíti a későbbi nagyverset.

A Klárisokat általában József Attilának a Vágó Márta iránt táplált, kezdetben hevesen lángoló szerelméhez szokta kötni a szakirodalom. Legelőször ezt a megoldási lehetőséget nézzük meg, utána pedig meglátjuk, mit lehet kihozni belőle, ha minden ilyen (életrajzi) konkrétumtól elvonatkoztatunk.

József Attila meglehetősen fiatalon, a ’20-as évek végén ismerkedett meg a szintén igen fiatal Vágó Mártával. Hamar lángra lobbantak egymás iránt, és boldogan éltek volna, amíg meg nem halnak, ha Márta apja – tisztes polgárember – közbe nem szól, s minden szimpátiája ellenére nem jelöl ki egy próbaévet a szerelmeseknek. Így került Márta Angliába tanulni, míg József Attila itthon maradt, s a versírás mellett a hivatalnoki lét minden örömével és bánatával ismerkedett. A kezdeti lángolás lassan csillapodott, majd a szerelem pernyévé égett. Ennek a folyamatnak a szomorú foglalata tulajdonképpen ez a vers.

A Mártának írott levelekből szinte kiáltozik, a költő mennyire boldog, mennyire örül szerelmüknek, ugyanakkor az elhidegüléstől való rettegés érzése is ott ólálkodott kezdettől fogva körülötte. Valljuk meg, volt is rá oka, hogy így érezzen: Márta később férjhez ment máshoz – ez gyakran megesett akkoriban –, majd elvált, s akkor megkereste József Attilát. De a költő már letett szerelmükről, hajthatatlan volt.

A Klárisok abban a tudatalatti-érzelmi állapotban születhetett, amikor József Attila már egyre biztosabb benne, hogy szerelmük beteljesületlen marad, mert őket – egyszerűen szólva – egy világ választja el egymástól, s képtelenek lesznek kitörni ezek közül a korlátok közül, vagyis a vágyaknál, egyéni elszánásnál mélyebben lappangó, feloldást nem remélő ellentét jut a versben kifejezésre. Ezért szerepel végig a versben egyfajta szigorú ellenpontozás: Klárisok a nyakadon – békafejek a tavon – bárányganéj a havon. Amellett, hogy ez a kép magában hordozza azt az igen tömör és megalkuvást nem ismerő kifejezőerővel rendelkező (szinte) alapigazságot, hogy a legszebb gyöngysor (a kláris ugyanis gyöngysort jelent) is csak bárányganéj a havon szerelme szépségéhez képest, óhatatlanul ott van benne az is, hogy míg Mártának a gyöngysor, addig neki csak a bárányganéj, míg szerelmének aranyöv, addig neki csak kötél a nyakába. (Ami ha képletesen ugyan, de érett már neki eléggé, s itt megint csak Villonra bukkanunk.* Egyébként esetükben valószínűbbnek tartom a véletlen egybeeséseket, a két költő hasonló sorsát, mint azt, hogy József Attila valaha is utánozni akarta volna Villont.)

Az utolsó két versszak némiképp eltér az előző kettőtől, József Attila csodálatos, rendkívül érzékletes módon ábrázolja a női(es)séget, s itt újra meg kell jegyezni, hogy többek között az ilyenek miatt előképe a Klárisok az Ódának.

Az utolsó két versszak azonban más miatt is érdekes lehet számunkra: a költő nem a saját érzéseit vetíti ki a tájba-tájra, hanem azonosítja magát a tájjal, a természettel. Ez a módszer egyébként a népdalokban gyakori, a költő egyik levelében a következő népdalban szereplő képalkotó módszert teszi irányadóvá költészete számára:

Nagykállóban egy torony van, (Klárisok a nyakadon)
közepében egy óra van, (békafejek a tavon.)
köröskörül aranycsipke, (Báránygané,)
rászállott egy bús gerlice. (bárányganéj a havon.)

A mai feladatot, azt hiszem, ezzel meg is oldottuk.

__________________

*Villon négy sorocskája

Francia vagyok, mérgelődhetem,
Ponthoise-i Párizs volt szülőhelyem.
Most hát egy kenderkötéltől fejem
megtudja majd, hogy mit nyom fenekem.

(József Attila fordítása)

Hogyan kezdődött

Bendegúz — Mon, 03 Aug 2009 05:00:40 +0000

József Attila: Nyár — elemzés

Bendegúz — Mon, 15 Jun 2009 07:12:42 +0000

Pontszerűen, ahogy az epermagok a vérbő gyümölcshúson

Akarok már egy ideje újra József Attila-verset elemezni, csak hát az idő hiánya az ilyen elemzések elkészültének egyik legnagyobb ellensége, pedig még koncepcióm is van (amit egyelőre nem árulok el). Ugye, hallatlan?

Hogy rögtön már a legelején kisebb önellentmondásba kerüljek (ígérem, ez lesz az egyetlen), egy olyan verset választottam, ami eredetileg nem volt benne a fentebb említett koncepcióban; még tavaly nyáron kitettem a Faustusra minden magyarázat nélkül, és hát azóta is elég sokan megnézték, sőt ha hinni lehet a Google statisztikáinak (és miért ne lehetne), van is egyfajta közönségigény e vers elemzésére. Ez volt az egyik ok.

A másik pedig az, hogy bár e verset a szakirodalom nem említi a nagyversek között, számomra mégis az. Ráadásul nyár van, kevés beleéléssel tudnék most például a Téli éjszakáról írni.

A vers címe tehát Nyár, itt található. Mielőtt folytatnád az olvasást, mindenképp fusd át párszor.

A versben kulcsszerepe van a leírásnak, mondhatni tájleírásnak. Utóbbival kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy József Attila módszere jócskán eltér például a Petőfiétől, aki — ugye hallottuk egy párszor a középiskolában — felülről lefelé haladva szemléli és ábrázolja a tájat, környezetet. József Attila viszont pontszerűen, azaz mindig egy pontját, egy részletet írja le a tájnak, és a sok részletből végül kirajzolódik, kibontakozik az egész (egyébként ezt más táj-, illetve tájat ábrázoló verseiben is észrevettem, sőt nem csak azokban, és többek között e szemléletmód, pontosabban az, ahogy ennek segítségével felépíti verseit, teszi számomra egyedülállóvá költészetét).

A másik kulcsszó az idill: láthatjuk, hogy egy nyári idillel kezdődik a vers, s az előbb említett pontszerű ábrázolásmód segítségével rajzolódik ki szép lassan a környező táj, sőt a különböző jelzős szerkezetek használatával egyfajta időbeliséget is kifejez a költő („vörös, de karcsú még a nyár”). József Attila igyekszik tehát folyamatában ábrázolni a nyarat, aminek később fontos szerepe lesz. Egyfajta megbonthatatlan idill sugárzik az első két versszakból. Nem mellesleg, mint ahogy a legtöbb versében, itt is használ furcsa szóalakzatokat a költő, figyeljük csak meg: „Ezüst derűvel ráz a nyír / egy szellőcskét.” Tehát nem a szellő rázza a nyírfát, hanem pont fordítva. Elárulom azt is, hogy ez egy transmutatio, azaz a tagmondatok elemeinek felcserélése, és bizony jócskán megváltoztatja a rész-egész viszonyt. S hogy mi lehet ezeknek a sajátos, József Attila számos versében előforduló felcserélődéseknek az oka? Én azt hiszem, ez egy igen különleges motívum József Attila költészetében, a természeti vagy éppen természetfeletti jelenségek az emberhez, az emberihez való igazítása bújhat meg minden ilyen transmutatio mögött. A láthatatlan, a félelmetes hozzáigazítása a láthatóhoz, tapinthatóhoz, ezért biztonságot nyújtóhoz. Ezért rázza a nyírfa a szellőt és nem fordítva, jóllehet, utóbbi tűnik logikusabbnak.

A 3. és a 4. versszak jól elkülönül az előző kettőtől: véget ér az idill és láthatjuk azt is, hogy már nem karcsú ez a nyár, valahol a vége felé járunk. Tehát a fentebb említett időbeli előremozdulás itt már tapasztalhatóan érvényesül, a legszebb mégis az, hogy mindezt természeti képek segítségével érzékelteti a költő: „bóbiskol, zizzen a kalász.”

A 4. versszak a csattanó, bár én nem szeretem ezt a meghatározást versekre alkalmazni, most mégis megteszem. A 4. versszak változtatja át az eddigi szelíd vagy kevésbé szelíd tájleírást valami mássá, valami félelmetesebbé: létösszegző verssé. Elemi erővel zúdul a lét az emberre, súlya alatt szinte összeroskad az egzisztencia, tehát maga a lét súlya teszi a létezést elviselhetetlenül nehézzé. Fokozza ezt még, hogy kénytelenek vagyunk belátni: „egynyáriak” vagyunk.

Hogy még teljesebb legyen a kép, elmondom, hogy nemrégiben olvastam egy cikket arról, hogy a tudósok új felhőfajtát fedeztek fel. Valójában persze nem is a tudósok fedezték fel, hanem szinte a világ minden táján akadt egy-két fényképezőgéppel felszerelt szemtanú, így a tudósok végül kénytelenek voltak komolyan foglalkozni a jelenséggel. Asperatusnak nevezték el és elég ijesztően néz ki.

Nekem a vers vége pont ilyen.

Születésnapodra

Bendegúz — Sat, 11 Apr 2009 18:35:39 +0000

No igen, távol áll tőlünk mindenfajta programszerűség, de azért ezen a napon szólni kell, tudom én is. Szólok hát néhány szót.

Április 11-e van, s ahogy kinézek a nyitott ablakon, a szikrázó napsütésben a háztetők fölött kavarogni látom a levegőt. Április 11-e van és meleg, nagyon meleg, tegnap állítólag a melegrekord is megdőlt. Biztos vagyok benne, hogy 1905. április 11-én az időjárás is más volt, hiszen más idők jártak. Jó volna hinni, hogy minden olyan s úgy volt, mint ahogy azt József Attila gyönyörű versében megírta. S ha nem, mégis mit számít? A kollektív emlékezet kútjának mélyén, a telihold fényében látom visszamosolyogni arcát, mert verseiből táplálkozom én is, versein keresztül próbálom átélni azt az életet, ami neki megadatott, ami, mondják, egyszersmind áldás és átok volt számára. Szívemben az ő sorsával, az ő sorsa által élem saját sorsomat.

Nem hezitálok hát, teremtő képzelet, minden úgy volt és kész: nagy zúgó szél, rohanó felhők, az elemek ereje és a jajgatva is szép, ifjú mosóasszony vajúdása. Titán született a pesti, csatakos külvárosban, az első istenek örökké kócos gyermeke.

Sokáig hittem, nem tudok majd úgy írni róla, ahogy szeretnék. A viszony, mely költészetéhez fűz, bonyolultabb annál, hogy néhány hasábon teljességében mutathassam azt meg. Aztán mégis minden pofonegyszerű lett, hiszen a teljességigény, a teljesség lehetősége sosem a pillanat hozadéka. Mindennel én sem vagyok tisztában, nem is lehetek. A kimondott szavak és jelentésük torz karikatúráinak árnyékában is lesz még időm e totalitás rejtett darabjait keresgélni s a felszínre hozni, ahogy a búvár az elsüllyedt hajó kincsét. Nem most lesz, de egy-egy darab már a csónakba került.

Ma csak annyit, hogy április 11. van, és ezen a napon ünnepeljük a költészetet.

Csókol Attila, a hírneves költő,
melyet nem szül kettő,
sőt három emberöltő.
Attilának tetszik ének, tánc és séta,
Ő az édes szavú aranyos poëta,
hozzá más költő csak analfabéta.

József Attila: Születésnapomra — elemzés

Bendegúz — Mon, 09 Feb 2009 09:26:54 +0000

A Születésnapomra József Attilának egyik legismertebb, legtöbbet idézett verse, sőt a József Attila-parafrázisoknak is gyakori alkotóeleme. És itt most nem elsősorban a versírós próbálkozásokra gondolok, születtek azoknál sokkal jobbak is, bár véleményem szerint ehhez a vershez akármennyire is hozzányúlni a szentségtöréssel egyenlő és jól rá kéne csapni a kezére mindenkinek, aki ilyesmire vetemedik. (Az egy Varró Dani kivétel, akire most nem térnék ki, mert a dolog miértje nem tartozik szorosan a tárgyhoz.) Az igazság az, hogy egyáltalán nem könnyű vers ez, legfeljebb a verset alapvetően meghatározó tartalmi-technikai bravúr miatt hiszik sokan az ellenkezőjét. Pedig minimum egy Mozartnak kellett lenni ahhoz, hogy ezt valaki így össze tudja rakni, és legalább egy Liszt Ferencnek, hogy le is tudja zongorázni a papírra. Ritkaság no, mint a lottóötös.

Hogy mindenki képben legyen, bemásolom ide a verset.

József Attila: Születésnapomra

Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” -
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj. -

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

1937. ápr. 11.

Na kérem, az világos, mint a vakablak, hogy ez a vers tulajdonképpen pár mondatból áll, én nyolcat számoltam össze, de célszerűbb úgy nézni, hogy a tíz strófát három tartalmi-logikai egységnek vesszük (1-3. vsz., 4-9. vsz., 10. vsz.). Azt, hogy nyolc mondatból áll, inkább elrettentésből írtam ide, mert minden minimalizmusa ellenére a Születésnapomra egy nagyvers. És leltár-vers is: a költő számba veszi, mi van, mi volt, mi lesz stb.

Mielőtt végigsüvítenénk a versen, nem árt néhány szót szólni a versformáról: a Születésnapomra alapvetően jambikus lejtésű (időmérték), 8 szótagos (5/3-as és 4/4-es osztású) ütemhangsúlyos sorokból felépülő szimultán típusú vers. És persze ez technikai kategória, az tehát, hogy a Születésnapomra egy jó nagy szimultán vers, önmagában még nem jelent semmit. Aztán ott vannak még a versszakok végén előforduló csonka sorok, ezeknek inkább tartalmi szerepük van: fokozás, csattanó; és ehhez nagyon jól passzol, hogy alapvetően rövid szótagokból állnak (pyrrichius és jambus: „Az ám, / Hazám!”)

Egyébiránt József Attila a verseiből áradó nagy-nagy komolyság, olykor félelmetes kozmikusság ellenére állítólag egy igen vicces ember volt. Szeretett bolondozni, azt persze nem szerette, ha bolondját járatták vele, de hát azt senki sem szeretni, nem kell ahhoz feltétlen költőnek lenni. Attól függetlenül, hogy a költő bolondozik benne kicsit (magának, nekünk), a Születésnapomra igen komoly vers, s a költői öniróniának határozott célja van, mégpedig az, hogy valami módon ellensúlyozni lehessen vele a fájdalmasan komoly valóságot.

A lírai alaphelyzet az, hogy a költő egy kávéházban, „kávéházi szegleten” üldögélve éppen születésnapi verset ír saját magának. Volt már ilyesmire példa a világirodalomban, François Villon is szerette magát köszöntgetni, ráadásul József Attila volt Villon egyik magyar fordítója, a párhuzam tehát szinte megkerülhetetlen.

Az első három versszak adja tehát az első tartalmi-logikai egységet: kiderül belőle, hogy a költőnek éppen születésnapja van (a vers dátumozása is ezt látszik alátámasztani), s e verssel szándékozik megajándékozni magát a Japánban vagy a New Yorkban üldögélve. Megtudjuk azt is, hogy igen sanyarú sorsa lehetett egész életében, hiszen „még havi kétszáz sose telt” – ez persze szigorúan pengőben értendő. Álljunk meg itt kicsit. Abban az időben igen ismert volt az a kuplé, dalocska, melynek valami ilyesmi volt a szövege: „Havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel.” – A költő tehát nem a minimálbért hiányolja, hanem a havi kétszáz fixet, amit már akkor is legfeljebb egy vezérigazgató keresett meg. Aki tehát bedőlt ennek a viccnek, az magára vessen, 1:0 a költőnek.

A következő egység a negyedik versszaktól a kilencedik versszakig tart, melyben a költő a Szegeden töltött évekre emlékszik vissza, azon belül is a Szegedi Egyetemről való eltanácsolására. Felrémlik a gonosz Horger Antal nyelvészprofesszor alakja, aki a Tiszta szívvel című verse („>Nincsen apám< versemért”) miatt végleg eltiltotta a tanári pályától. A költő olyan érzékletesen idézi a történteket, hogy mi is elszomorodunk ettől az egésztől: hiszen nem volt más bűne, csak írt egy verset. Aki megelégszik ennyivel, az most hagyja abba az olvasást, a többieknek pedig elárulom, hogy kicsit megint behúztak minket a csőbe.

Való igaz, hogy József Attila bajba keveredett Szegeden a Tiszta szívvel miatt, de nem Horger Antal (aki egyébként kiváló nyelvész volt, egyes téziseit ma is tanítják az egyetemeken) intrikája miatt rúgták ki az egyetemről. A költőnek lett volna lehetősége maradni, de ő nem élt ezzel, végleg elhagyva a tanári pályát, s a források szerint nem is vágyott soha a katedrára. A semmin keseregni tehát ugyancsak villoni gesztus.

Tulajdonképpen az egész vers kulcsa az utolsó versszak: míg az előző strófákban félig-meddig komolyan játszadozott a költő, addig itt már szó sincs viccelődésről, csipkelődésről. Ez a strófa a vers csattanója, ha úgy tetszik, kinyilatkoztatás: a vers egészére rávetíti a félelmetes igazságot, ami nem más, minthogy annak, aki ezt az utat jelölte ki magának, nincs is igazából szüksége azokra a dolgokra, amiket elsiratott, s amiket soha nem is bírt.