Annak idején az volt a megoldás, hogy telefonon jött az internet, és aki sokat internetezett, jól tette, ha igyekezett az éjszakai időzónában netezni, mert akkor volt olcsó, bár ez a szó nem egészen pontos, inkább csak relatíve értelmezhető. És aki beleszeretett a Quake-be, az biztos, hogy sokat netezett. Alig vártuk, hogy eljöjjön a [...]]]>

Annak idején az volt a megoldás, hogy telefonon jött az internet, és aki sokat internetezett, jól tette, ha igyekezett az éjszakai időzónában netezni, mert akkor volt olcsó, bár ez a szó nem egészen pontos, inkább csak relatíve értelmezhető. És aki beleszeretett a Quake-be, az biztos, hogy sokat netezett. Alig vártuk, hogy eljöjjön a bűvös 10 óra, onnantól reggel 6-ig vagy 7-ig (és ez bizony sokszor nem volt mindegy!) elvileg egy maximumot számlált a Matáv, egy órát talán. De ha bontott a vonal közben, akkor persze újra indult a menet. Amikor először mentem be egy amerikai szerverre játszani, a szemem könnybe lábadt. Ott állt előttem a figura, és én tudtam, hogy valaki, aki tőlem sok ezer kilométerre van, ugyanúgy ül a gépe mögött és ezt a figurát irányítja. Leírhatatlan élmény volt, ha addig nem lettem volna, ebben a pillanatban biztosan örökre rabjává tett volna ez a világ, és elsősorban persze ez a játék.

Aztán amikor először akadtam össze magyar játékossal – valami holland szerveren talán –, végképp kész lettem. Az illető azóta is barátom, és ő volt, aki bevezetett a magyar quake-esek akkorra már néhány fős csapatába, és aki először vert hülyére és mutatta meg, hogy van értelme elhagyni az igazán lelkes, de igazán amatőr játékos színvonalát. Ebben az időben nagyon gyorsan szaporodott a játékosok száma. Kialakult a cybersport fogalma (mára milliárdos üzlet), melynek egyik első, igazán jelentős eseménye volt, hogy 1997 májusában Dennis Fong, a legendás Thresh megynert egy bajnokságot, melynek fődíja nem más volt, mint John Carmack Ferrari 328-asa. Ezekben az években úgy bámultuk ezeket a külföldi játékosokat, mint ahogy bármelyik élsportolót. Órákig néztük a demókat, próbáltuk ellesni a taktikákat, trükköket, és játszottunk, minden egyes nap, órákat. Nekem személy szerint ekkor alakult ki az a bagoly-életmódom, ami talán már sosem múlik el végképp, és amely miatt a hajnali 5-6-kor való lefekvést még mindig termésetesebbnek érzem, mint az ugyanekkor való kelést. Ekkoriban (mondom, ez 12-13 évvel ezelőtt volt) sokan azt sem tudták, mi az az internet, különböző szolgáltatók jelentek meg a piacon, kísérleti jelleggel adta a Matáv is a netet. ADSL-ről, kábelről még szó sem volt. Ha olyan környezetben akart az ember játszani, ahol a technika is lehetővé tette, hogy egy külföldi játékossal eséllyel vegye fel a versenyt, akkor a BME-s srácok kollégiumába, a szintén legendás Schönherzbe kellett bemenni gépestül, nekik olyan netjük volt, hogy megszólalt. És ezekben az években is, az otthoni modemes, lassú nettel is igazán nagyszerű, világszínvonalon sem utolsó quake-ereket termelt ki ez a kis közösség. Szerveztek bajnokságokat, szigorúan önerőből (aztán ez később megváltozott, és tulajdonképpen az egyik rendszeresen megtartott magyar verseny végül tulajdoképpen vb-selejtezővé nőtte ki magát). Csetlettünk-botlottunk a mai versenyek technikai színvonalát nézve, de az az érzés, amikor egy elődöntőben akár százan is körülállják az embert, és nézik, hogyan játszik, és mindenféle hangokat adnak, amikor valami trükkösebb vagy szebb megoldást csinál – ez az érzés egyszerűen leírhatatlan. Emlékszem, még Bécsbe is eljutottunk végül (már a Quake 3-mal), ahol olaszok voltak többek közt az ellenfeleink, és komolyan megvádolták az egyik csapattársamat csalással. Rendesen kihúzta a gyerek a billentyűzetet suttyomban, hogy ne tudjuk a cheat-et kikapcsolni, és be tudja bizonyítani az igazát. Szóval indulat is volt ám rendesen. Mindenben kezdett hasonlítani a dolog az igazi élsporthoz.

Sajnos igazán a fősodorban csak a Quake-kel és később a Quake 3-mal kapcsolatban voltam, a népszerűségében ezeket végül talán meg is haladó Counter Strike-kal pl. csak néha játszottam, pedig abban aztán tényleg világszínvonalú játékosaink lettek. De arról nem tudok első kézből nyilatkozni, mert nem votlam jelen. De állítom, hogy a Counter Strike és a többi sem lenne sehol, ha nincs ez a zseniális játék, és nincsenek mögötte olyan figurák, mint John Carmack és John Romero. Életem egyik meghatározó élménye tehát Quake, amit sosem fogok végleg abbahagyni vagy megunni. És hogy bátran ajánlhatom-e valakinek, aki még sosem játszott vele? Igen. Olyan mint a foci. Hiába verne agyon bárkit a C. Ronaldo: ha a magunk tudásához mérten jó ellenfelet találunk, óriási szórakozás. Dacára az eltelt már majdnem másfél évtizednek.

1996 júniusában megszületett a számítógépes játékok modern korának királya. A modern kor kezdete alatt egyértelműen azt a periódust értem, amikor az internet (akkor még a magyar helyesírás szabályai szerint Internet) olyan széles körben kezdett elterjedni, hogy hatása megkérdőjelezhetetlen lett. A John Carmack vezette id Software alkotata meg. Nevükett illetően egy ideig tartotta magát [...]]]>

1996 júniusában megszületett a számítógépes játékok modern korának királya. A modern kor kezdete alatt egyértelműen azt a periódust értem, amikor az internet (akkor még a magyar helyesírás szabályai szerint Internet) olyan széles körben kezdett elterjedni, hogy hatása megkérdőjelezhetetlen lett. A John Carmack vezette id Software alkotata meg. Nevükett illetően egy ideig tartotta magát az „ideas from the deep” rövidítéséről szóló urban legend, de valójában itt bizony nem másról, mint a freudi idről, lelkünk sötét, hozzáférhetetlen részéről van szó. Ha egy számítógépes játékokat fejlesztő céget így hívnak, az már eleve nem rossz. Bár ezek a cégek szerintem különös fantáziáról tesznek tanúbizonyságot ezen a téren, jobbnál jobb nevek sorakoznak – rajtuk tán csak a warez scene csapatai tesznek túl. Bár még ők sem.

Az 1996-os logo

Szóval az id megcsinálta először is a Wolfensteint (ha valaki nagyon wikipédiázik, akkor kiderül persze, hogy volt más is, de szerintem nem tévedünk nagyot, ha mégis a Wolfenteint tekintjük az első játékuknak), amelyikkel tulajdonképpen létrehozták az FPS zsánert. Ezt a Doom követte, amely kult-státuszában vetekszik a Quaek-kel, de technikailag egy óriási lépéssel le van maradva mögötte, ez pedig nem más, mint az igazi 3d. Nem akarok belemenni a részletekbe nagyon, de a lényeg kb. annyi, hogy a Quake volt az első játék, amelyikben egy valódi 3 dimenziós világban lehetett szaladgálni, fel-le nézelődni, ellenfelek alá beugrani; itt már a rakétavetőből kilőtt cucc is egy valódi 3d-s objektum, aminek minden irányban van kiterjedése, szóval valójában ez az a játék, amit a mai napig mindenki újracsinál, szebben, hangosabban, látványosabban, de soha nem újítják meg és soha nem sikerül megközelíteni sem azt az élményt, amit egy igazán elmélyült Quake-játékos egy-egy komolyabb mérkőzés közben átél.

És ne legyünk gyávák kimondani, hogy ennek a játéknak köszönheti az összes konzolhuszár, hogy nem lehet egérrel irányítani a konzolos játékokat. Elég utánaolvasni egy kicsit a témának, és kiderül, hogy nincs nagyobb para Xbox- meg PS-körökben annál, hogy megteremtik a lehetőségét konzolon az FPS-játékok egérrel történő irányításának. Mert pontosan tudják, hogy abban a pillanatban végük. Egy átlagos quake-es összehasonlíthatatlanul jobban csinál mindent az fps-ek világában, mint a legügyesebb konzolos, és ebben nincs semmi furcsa. Sokkal nagyobb tudást igénylő játék volt a Quake, mint ma bármelyik, és aki megtehette / vette a fáradságot, egész egyszerűen olyan elképesztően tisztára csiszolt tudással vértezhette fel magát, ami az Xbox világából körülbelül varázslatnak tűnik – már ha egyáltalán felfogható. És ez nemcsak a Quake-re igaz, hanem a pc-s fps-ek majd mindegyikére, noha a Quake nemcsak műfajteremtőként megismételhetetlen, hanem játékélmény és változatosság tekintetében is. Ezért mondom tehát, hogy a Quake és klónjai azok, amelyek miatt a nagy gyártók, akiknek a profit szempontjából nagyon fontos, hogy minél többen vegyék meg a játékaikat, nem akarják kitenni hűséges (és igen nagy számú) vásárlóikat annak az élménynek, hogy minden egyes mérkőzésen úgy szedjék őket darabokra, hogy nemhogy lőni nem tudnak, de azt se értik, honnan kapták arcba az ananászt. Mert ilyen mindig lenne, ennek a 13 éves játéknak a mai napig olyan tábora van, hogy elképesztő, és akkor még nem is szóltunk az utódokról. De ne is szóljunk, mert itt és most a Quake-ről, az én abszolút első számú kedvencemről és, tényleg így gondolom, minden idők egyik legnagyobb játékáról van szó. Ez a cikk, úgy látom, legalább két részesre duzzad, úgyhogy legközelebb a magyar quake-scene korai éveiről lesz szó, amibe a magyar internet-scene korai évei körülbelül 100 %-ig beleférnek, a két halmaz hogy úgy mondjam egyenlő. Szóval érdemes lesz elolvasni a következőt is, remélem, sikerül összekaparnom az igazán ütős élményeket.