A sztori nem túl bonyolult, van két nyugdíjasunk, akik szürkék és törődöttek, mert nehezen élnek, végrehajtók sanyargatják őket: lakótelepi panellakás, lumbágó, közüzemi tartozások, miegyéb. Egy napon aztán a férj, Emil megelégeli ezt az egészet, beül fényesre polírozott, elegáns, pártállami Csajkájába és elindul kirabolni az egyik közeli postát. Aztán a rablást újabb rablások követik. A nem túl rendhagyó esetek miatt (és nem mellékesen egy fotografikus memóriájú traffipaxosnak köszönhetően) a rendőrök viszonylag hamar kiderítik, ki lehet az ámokfutó, így Emil feleségéhez, Hédihez is gyorsan eljutnak és ráveszik, beszéljen meg egy találkozót férjével, akit aztán ott elfoghatnak. A találkozó azonban mégsem úgy alakul, ahogy azt a nyomozók tervezték, a két nyugdíjas kereket old és kezdetét veszi a hosszas, kalandokkal teli üldözés. A vége persze happy end, ha az annak számít, hogy a főszereplők legfeljebb egy kis időt, egy csöppnyi boldogságot nyerhetnek még.

A lényeg persze nem ez, hanem az, hogy a két színész, Keres Emil és Földi Teri zseniálisan játszik. Nagyszerűen mutatják meg nekünk egy letűnt kor házastársi eszményét: a felszínen kicsit távolságtartók ugyan (magázzák egymást, régimódian társalognak), de az is látszik, hogy egy napot nem bírnának ki egymás nélkül: a kölcsönös tisztelet, odaadás és felelősségvállalás mintapéldái. Szerelem ez a javából, vesztenivalójuk meg már nincs semmi.

Nem mellékes az sem, hogy az idős páros az őket üldöző fiatal párost, Schell Juditot és Schmied Zoltánt simán lejátssza, akik a film közepétől szinte már csak alakjukban vannak jelen, a nézőt egyáltalán nem érdekli, hogy mi van, mi lesz velük, pedig ott sem egyszerűek a dolgok (a faszi megcsalta a nőt, a nő terhes stb.). Shell Judit mondjuk hozza, amit szokott, a hűvös, filigrán nő figuráját, aki valamiért mindig szemben áll kicsit a világgal, és ezt kábé faarccal, egy mosoly nélkül képes is végigjátszani. Aztán a film végén mosolyog persze ő is, de bár ne tenné, erős a gyanúm, hogy ez neki sose ment őszintén, szívből. Nem mondhatom, hogy ne szórakoztam volna jól ezelőtt Schmied Zoltán egy-két alakításán, de itt most nem érzi igazán és valami olyat hoz, mintha ő lenne Pepe a Jancsó-filmek Kapa-Pepe párosából, és hát a félhülye udvari bolond alakja ugye eléggé hatástalannak tűnik így, hogy közben Romeót és Júliát próbálja rács mögé tenni. Aztán ott van még Djoko Rosic, aki teljesen rossz nálunk ragadt kubai szabadságharcosnak, de amúgy hatalmas fazon meg már öreg is, szóval azért illik a képbe.

Összességében ez egy nagyon jól megkomponált, elgondolkodtató és szórakoztató road movie. Az élmény mindvégig katartikus marad, azzal a különbséggel, hogy az ember hol nevet, hol szinte könnyekig hatódik. A két öreg olyan menő, hogy le a kalappal, meg kell őket zabálni végig. 8/10.

Látványosabb, de csalóka trailer itt.

No tehát, a Sword. Egészen elképesztő ötlet, szinte ijesztő. Ha valaki a szinopszist csak úgy a kezembe adja, nem hiszem el, hogy ebből lehet jót csinálni. Ezelőtt mittudomén hány ezer évvel Krétán az Isten – nagyjából a keresztény főnökkel azonosítható – megismert bibliai értelemben egy nőt, aki négy gyereket szült ettől aztán. A négy gyerek tökéletesen sérthetetlen, nem öregszik, szóval halhatatlan. Valamint  tűz, víz, föld, levegő négyest irányítják, ki-ki a magáét. Aztán elkezdik bántani az embereket, de a tűzirányító fickó, Phaistos nem tetszett a három másiknak. Közben csináltak egy kardot, amibe mind a négyen beletették az erejüket, vagy mi, hogy jelképezze az egyésget. Kiderült, hogy ez a kard az egyetlen dolog a világon, ami meg tudja őket sebezni. Amikor már nagyon elegük lett Phaistosból, egy halandóval, Demetriosszal, megölették. Aki viszont rájött, hogy ez a kard elég jó cucc, és nem adta vissza nekik, hanem arra kényszerítette őket, hogy úgy éljenek, ahogy a normális emberek, nem használhatták a hatalmukat. Ez az alapsztori, és a cucc napjainkban játszódik. Természetesen a főszereplő csaj kezébe kerül végül a kard, aki igazából Demetriosz lánya, és ilyen-olyan események folytán nem marad más választása, mint megölni a három megmaradt istent vagy félistent vagy mik ezek.

Mondom, ezzel az alaphelyzettel én nem sokat mernék kezdeni. Jól hangzik meg minden, de valahogy annyira könnyűnek tűnik parodisztikus marhaságot csinálni belőle… Na, a Luna testvérek persze nem cseszték el, sőt csináltak belőle egy letehetetlen, izgalmas, több szálon és síkon futó, igazán remek szórakozást nyújtó képregényt, amelnyek az utolsó száma idén májusban jelent meg. Az alaphelyzet, amit fentebb vázoltam, természetesen ennél jóval árnyaltabb, ami egészen az utolsó számig a jelen eseményekel párhuzamosan bomlik ki az olvasó előtt.

És a képregény rohadt véres. Ez a kard gyógyít, de sajnos lesérülni le lehet, szóval szegény Dara Brighton nem egyszer szenved burtális sérüléseket, leszakítják az állkapcsát, levágják a lábát, nyílt törés a csuklóján, meg még ezer ilyen, de a kard mindet meggyógyítja, mondjuk az amputálás rendbetételéhez oda kell illeszeni a végtagot, csak úgy tudja meggyógyítani. Na de nem ez a lényeg (nem a fenét), hanem az, hogy ha nem fogja meg a kardot egy ideig, akkor nemcsak a szuperképességei vesznek el, hanem minden hatás, amit a kard valaha gyakorolt rá. El tudjuk képzelni, hogy mi történik vele, ha végül úgy dönt, eldobja a kardot. Az egyik kérdés tehát ez: eldobja-e? Erre nem válaszolok, ennyire nem akarok spoilerezni.

A Luna tesók meg tudják oldani azt, hogy három négyezer éves, mindentudó félisten valahogy olyan butának, esetlennek tűnjön bizonyos esetekben, annál az egyszerű oknál fogva, hogy valójában képtelen megérteni a halandókat. Uralkodni akarnak rajtuk, a szívük mélyéig lenézik őket… kivéve az egyiküket, aki egyszerűen rákényszerül, hogy évezredeken keresztül valóban az emberek közt, emberként éljen. Ő a kulcsfigura, és itt ne olvasson senki tovább, aki el akarja olvasni a Sword-öt. Szóval a negyedik tesó, Phaistos, valójában nem hal meg, hanem a háttérből figyel, rejtőzködik, és bosszút forral. És hogy bosszúja végül sikeres, annak az az egyetlen oka, hogy magáévá tett egy csomó mindent, amit az emberektől tanult. Szóval önmagában a Phaistos-szál szerintem megérdemelne egy elemzést, mert valahol ott keresendő a Sword teljességének, rafinált lélektanának a titka. Hogy az első perctől fogva pontosan tudták a Luna testvérek, hogy milyen lehet 4000 éves istennek lenni. Már ez önmagában megér egy kalapemelést. Tízes.

Szántó Judit visszaemlékezése szerint ez a vers ’32 nyarán született, József Attila két sakkparti között írta a Japán kávéház szivarfüstös zajában. Az irodalomtudósok pedig megpróbálták megkeresni a versben ábrázolt tájat és arra jutottak, hogy az Szabadszállás akkori külterületén lehetett, a versbéli tanyán lakott a költő halász nagybátyja. Szóval eddig van egy régi, meleg nyarunk, meg egy jó hideg telünk a versben, a nyári melegből egy téli táj képe bontakozik ki. Voltak olyanok, akik furcsállták ezt a szerintük összeegyeztethetetlen, furcsa kettősséget, amit a keletkezési körülmények mutatnak, de én azt hiszem, a megoldás itt éppen a sakkparti lehet.

Néhány évvel ezelőtt amerikai kutatók megvizsgálták a magyar nagymester, Polgár Zsuzsa agyát, és arra jutottak, hogy adott helyzetben a sakkozó a gyerekkorában megtanult millió szituáció közül választja ki az éppen megfelelőt, s mindezért agyában ugyanaz a terület felelős, mint ami az arcok felismeréséért. Tehát ugyanúgy vannak vonásai, karakterisztikája egy sakkpartinak is, mint az emberi arcnak. És ez akár igaz lehet egy vidékre, tájra is. Szóval bár furcsa, annyira mégsem meglepő, hogy József Attilának mondjuk rosálás közben pont a Holt vidék jutott az eszébe. Azt hiszem, hasznos lehet egy költőnek, ha tud sakkozni.

A Holt vidék a költő egyik kedvenc verse volt, népdal dallamára (Káka tövén költ a ruca…) írta ezt is, mint a Klárisokat. 8-8-3-as osztású, négy 8 szótagú szakaszt egy csonka sor követ. A strófák rímképlete a-a-b-b-x (c-c-d-d-x stb.). Minthogy időmértékes egységek (choriambus) is végig előfordulnak benne, nyugodtan mondhatjuk, hogy ez egy szimultán vers.

A vers tájleírással kezdődik, bár csak látszólag van a középpontban, a táj végig ott bujkál a költői képekben, ha úgy tetszik, József Attila erre alapozza a vers tartalmát, mondanivalóját. Nagyobb távlatok nyílnak itt meg előttünk (mező, pusztaság, lapály), mint például a Nyár esetében. Ha képzeletben odaállunk mi is és a költővel együtt szemléljük, amit lát, illetve láttatni szeretne velünk, kis idő után rájöhetünk, hogy egyfajta lélek nélküli szükségszerűségben zajlanak itt a dolgok: metaforák, megszemélyesítések vonulnak végig a versen, így elevenedik meg előttünk a látvány, mégsem áll össze végül szerves egésszé, a folyamatok mintha egymástól függetlenül történnének. A táj egyes alkotóelemei, bár személyiséggel rendelkeznek, nem vesznek tudomást egymásról. Aki itt elkezd gyanakodni, hogy talán valami másról lesz szó, annak igaza van (ez az egész táj-dolog tulajdonképpen egy nagy allegória), de ne szaladjunk ennyire előre, gyönyörködjünk nyugodtan a költői képek szépségében („Csattogó fagy itt lel mohát / s ideköti csontos lovát / pihenni”), és a költő nyelvi leleményében („lóg a káka / kókkadón a pusztaságba”). Egyébként horizontálisan ábrázolja a tájat, tél van, valószínűleg hideg is, de nem tudhatjuk, mennyire, kozmikus csönd ül mindenen, amit a táj rezdüléseinek hangja tör meg néha: ezt a költő hangulatfestő szavak (pl. kókadó káka, kotyogó csónak) használatával érzékelteti.

Tverdota György, a vers egyik nagy értője és elemzője szerint igen sok nyelvi transzformáció található benne (sőt szinte az egész vers egy nagy nyelvi transzformáció, mondom én): ha jobban megnézzük, a különböző mondattani szerkezetek eltolódását, átváltozását vesszük észre a strófákban. Ezt kiegészítik az olyan nyelvi devianciák, hogy a szilvás helyett szilvát ír, ami ugye egy-egy szilvafát jelent csak. (Én ezzel azért vitatkoznék, mert nem szokás a szőlőbe szilvást ültetni, inkább csak néhány szilvafát.) Bizonyos szempontból szűkszavúság jellemzi a verset, de ugyanakkor nyelvi bőkezűség is, Tverdota a következő nyelvi-retorikai alakzatokat említi: pleonazmus vagy tautológia (fönn a magas), figura etimologica (lapos lapály), oxymoron (sűrű csönd ropog) – ezekkel lehet csak igazán a dolgozatban villantani. Metrikai szempontból fontos lehet még, hogy „a csonka sor éppen mert magában áll, minden szakaszban nyomatékot kap, formai csattanója az adott strófának”, sok a játékos kiszólás (kukoricatábla szalad [be] csövestül), mégsem úgy, mint a Születésnapomra című versben, mert itt ezek sokkal komolyabb jelentést hordoznak, a költő egy letisztult, megkomolyodott expresszionizmus szolgálatába állítja eszközeit.

A fordulópont a versben akkor következik el, amikor szemlélődés közben a tanya kerül a szubjektum látóterébe: tulajdonképpen ezzel hozza be az embert a képbe (hideg világbavetettség vagy hideg világba-vetettség), egyfajta kontraszt alakul ki a táj aktivitása és az ember (parasztok) passzivitása között. Az érzékletes képek bizonyítják, hogy a Holt vidék végig társadalomábrázolás, de ezt a költő a 7. versszakig olyan finoman, alig tolakodón teszi, hogy szinte észre se vesszük, azt már inkább, hogy itt most nem a pörös szájú József Attila szól: csendesen, határozottan beszél és ábrázol, de amit látunk, az a megkérdőjelezhetetlen társadalmi-lírai valóság. Az utolsó szakasz egyfajta csattanó, hiszen megváltozik a nézőpont, megjelenik az uraság, persze inkább csak az utalás szintjén, mégis az egész addig bemutatott táj az azt dézsmáló kényúr alakjának rendelődik alá. Nincs kímélet, a „kis parasztoknak” szinte kizárólag a hideg, a félhomály és a nyomorúság csendje marad.

Ezért holt ez a vidék: csak az enyészet él meg rajta.

A posztapokaliptikus utópiák mostanbában mennek nagyon, zombik, atomháborúk vannak többnyire. Itt nem derül ki, pontosan mi történt. Ezt a kíváncsi énem, amelyik nem annyira fogékony a filozóiára, viszont sokkal inkább geek, bánja kicsit, de ez van. Az a gyönyörűen megírt kis jelenet, amelyikben egyáltalán szó van arról, hogy mi történt, így is remek:

Az órák 1 óra 17 perckor álltak meg. Hosszú fénycsóva nyílt szét ollószerűen aztán egy sor gyenge rázkódás következett. [...] Az ablaküveg fakópirosan felizott. A férfi fél térdre ereszkedve bedugaszolta a kád lefolyóját és megnyitotta mindkét csapot. [...]

Fürödni akarsz?

Nem.

És ennyi. Egy-egy kép a múltból, egy jelenet, emlék, de mind olyan távoli és szürke, mint az ég, amelyből hamu hull folyamatosan. Az apa és a fiú mennek, valahová, ahol, remélik, találnak embereket, akik nem váltak kannibállá. Nem derül ki, hogy a férfi ezt az elképzelést mire alapozza, de konok módon megy és csinálja, viszi a gyereket, minden lehetőséget megragad, hogy még egy napot, egy órát kihúzzanak. Mert ez a világ olyan, amilyet a legelkötelezettebb világvége-váró sem akar: nincs élet, se a földben, se a vízben, se a levegőben. Néhány ember, kiszáradt, összeégett fák és konzervek. Ennyi az egész, ami a világból megmaradt.

A fiú már ide született, az anyja valahol elmaradt mögöttük (amúgy valamiért látatlanban azt monom, hogy a buta de csinos Charlize Theron tökéletes választásnak tűnik rá), és ők mennek, valahova, és közben beszélgetnek. Ezek a beszélgetések, minden nagyszerű kérdésfelvetésük és néha igazán jól-megírtságuk ellenére engem sokszor fárasztottak, még akkor is, ha érezni, hogy végül is az itt elhangzók adják a regény lényegét. Szerintem túl direkt a szándék, túl sokszor kérdez olyasmit a fiú, amit valójában talán az író akar kérdezni az embertől vagy az ember az istentől.

Ami viszont nagyon-nagyon jó, az az apa. Ahogy mindent, az utolsó morzsáig mindent kihasználva, okosan, türelmesen, tettrekészen halad, mindent a túlélésnek – a fiú túlélésének – rendelve alá. Ügyes ember, megoldja a dolgokat, és az a szenvtelen, a szakszavak használatától sem visszariadó narráció, ahogy McCarthy elmeséli mindezt, nagyon élővé varázsolja az egészet:

Kihúzta a csapszeget aztán kézi hajtású fúróval kiesztergálta és egy fémfűrésszel méretre vágott csőszelvénnyel újraperselyezte a befogógyűrűt. Végül az egészet a helyére ütötte a csapszeggel aztán felállította a kocsit és körebolta a helyiségben. Egész simán gurult. A fiú csak ült és az apját figyelte.

Számomra ez Az út: egy igazi apa-fiú kapcsolat, egy regény a konok hitről és az ember egyéb, alapvető hiányosságairól. Remek olvasmány, de ne legyenek illúzióink, mert McCarthynak sincsenek. És a végére egy személyes megjegyzés engedtessék meg nekem: azt hiszem, büszke lehet rá minden apa, ha a fiának a regénybeli figuráról ő jut eszébe. Helló, apu

A film, amiről most írni fogok, alapvetően ezekből a motívumokból táplálkozik, ám a helyzetet súlyosbítja, hogy itt nem meglett férfiemberekről van szó, hanem a kamaszkorba éppen csak átlépett, elhanyagolt, útkereső gyerekekről.

Adott egy kisváros és egy baráti társaság, bár az ember nem mindig biztos benne, vajon a gyerekek tényleg barátok-e, vagy egyszerűen nincs jobb dolguk, s csak azért járnak össze. A családi háttér egyiküknél se klappol igazán: Sanyit és Mayát elhanyagolják szüleik, Jakab anyja akkor halt meg, mikor a húgát szülte, míg Melinda hónapok óta kénytelen nagyanyja lassú haldoklásához asszisztálni. Igazi lehetőségek és útmutatás hiányában ezek a gyerekek csak tengnek-lengnek, míg egy napon megérkezik közéjük Sebestyén, a sánta, vörös hajú, meglehetősen furcsa kisfiú. Sebestyén a többiekhez képest egyéniség: határozott világképpel rendelkezik. Nem tudni, honnan jött, kik a szülei és hol lakik, időnként feltűnik a városszélen üldögélő barátok körében, s olyankor mindig furcsa dolgokról beszél: a halálról, és arról, hogy az embernek, mivel teremteni képtelen, a pusztításban, a gyilkolásban kell meglelnie a megnyugvást, saját belső lényegét. A gyerekek lassanként bálványnak kijáró tisztelettel tekintetnek Sebestyénre, aki, hogy fokozza a katarzist, alakalmi csodákat tesz (pl. feltámaszt egy döglött galambot). A „tanítások” változást indítanak el a gyerekek lelkében, ez feltűnik a helyi papnak is, mert hittanon nem akarnak imádkozni, és indulatosan vonják kétségbe Isten létezését. Gábor atya nyomozni kezd, így talál rá a mocsárban Sebestyén kalibájára, majd magára a fiúra is, a drámai végkifejlet pedig elkerülhetetlen(?).

A történet több szálon fut: egyrészt a film igyekszik a baráti társaságon belüli kapcsolatrendszert bemutatni, másrészt azt, ahogyan az egyes szereplők kapcsolódnak az őket körülvevő világhoz. Összességében véve, azt hiszem, a relációk felfedésével igen jó látleletet kapunk társadalmunk ezen szegmenséről, de ha csak erről szólna az egész, nem írtam volna meg ezt az ismertetőt. Ami a film műfajiságát illeti, sokáig oszcillál a dráma és a krimi között, végül az előbbi felé billentve el a súlypontot, amit nagyon sajnáltam. Valószínűleg egy krimis, thrilleres elemekkel tarkított filmdrámát akart csinálni Sopsits Árpád, de a karakterek, a történet, és a feszültség, ami a jelenetek többségében ott vibrál, megengedte volna, hogy ez egy krimi legyen. Így maradt a pszichológia, a kényszerű találgatás (ha úgy tetszik, a magyar film tipikus hibája), hogy esetleg pár nagy pofon nem lett volna-e elég a gyerekek konvenciók szerinti jó útra tereléséhez. Sebestyén luciferi figurájának koncepciója zseniális, én az egész filmet őrá építettem volna, szomorú volt látni, hogy van pap meg ördög, mocsár, sőt még paktum is, erre a film végén annyira mindettől függetlenül történnek a dolgok, hogy ezeket akár ki is lehetett volna hagyni a dramaturgiából.

Tényleg kár, mert egy igazán jó magyar thriller lehetett volna ebből az egészből (a kifejezés így viszont továbbra is megmarad paradoxonnak), és utóvégre egy faustusos főhajtás is kijárna. Azért 7/10-et így is megér.

Szóval mélységes mély a múltnak kútja (…és ha nem ez a világ egyik legzseniálisabb kezdőmondata, akkor nem tudom, mi). És Mann nem átall lemászni ebbe a kútba, magával rántván az olvasókat, és ott felkapcsolja a lámpát, és körül tudunk nézni, és annyi, de annyi mindenre kapunk választ (egyfajta választ, nem tudni, ez-e a végő igazság, de hogy érvényesnek tűnik, az biztos), hogy szédelgünk. Közel tudja hozni azt a világot, amit, lássuk be, nem sokan. A Biblia mindig egy távoli, érinthetetlen közeg, még amikor a reneszánsz zsenik megszobornak egy-egy jelenetet belőle, az sem nekünk teremti meg, varázsolja kézzelfoghatóvá mondjuk Mózest, hanem ugyanazt a messze-messze alakot formálja meg, akihez, valljuk meg, azon túl, hogy csodáljuk – mind az alkotást, mind a modellt – sok közünk nem lehet. Nem így Mann. A József és testvérei-ben emberek vannak, saruban, akik szomjasak, meg éhesek, meg irigyek, önzők, elesettek, félnek, jók. Tudom, hogy ez a bibliai történetből is kiolvasható, de ahhoz akarni kell, míg a regényben nem, itt adja magát minden. Sajnos a mostani olvasáskor nem jegyzeteltem meg húzogattam alá mondatokat belőle, pedig nem ártott volna, néha szem nem marad szárazon, az első kötetből különösen a Benjaminnal kapcsolatos részek azok, amik csodaszépek, illetve a Ruben-József kapcsolat. Amikor a legjobban gyűlölik már Józsfet és Ruben megsimogatja a fejét titokban, az olyan szép, hogy az ember elgondolkodik, a Mann-családban is volt egy József? Meg egy Ruben is akár? Volt a tv-ben egy ilyen dokumentumfilmszerű három részes sorozat, az Armin Mueller-Stahl játszotta benne a Thomas Mannt, és abban a filmben úgy nézett ki, hogy az egész családból a Heinrich lehetett a legnormálisabb, Thomas feleségét kivéve. Ez a film egyébként, nagyon érdemes megnézni.

Nem tartom lehetetlennek, már ha szabad efféle megállapítást tenni, hogy a József és testvérei a Biblia egyik legösszetettebb története, mind a cselekményt, mind az emberi motivációkat, mind a dramaturgiát tekintve, bár akkora szakértő nem vagyok, mint amekkorának megpróbálom magam beállítani. Magától értetődőnek látszik, hogy ezt a sztorit vegye elő egy Mann-szintű ember (Mann-mann, haha), főleg hogy Goethe tett valami megjegyzést arra nézvést, hogy mintha ez a történet nem kapna elég oldalszámot, és szívesen venné, ha sokkal hosszabb lenne. Na nesze, igaz, hogy Goethe már nem olvashatta, de Mann megtette, ami tőle telt, és nem csak a terjedelem tekintetében.

Látszólag ráérősen kalandozunk, mint Tolkien Középföldén, de sem ott, sem itt nincs egy fölösleges mondat sem. Jókaival tudnám összevetni (akinek a regényeit imádom, leszögezem): ott bizony nem válna minden esetben kárára a műnek, ha valami kegyetlen szerkesztő (és nem pedig a pénzre oly igen érzékeny nasassony) álldogált volna a mester háta mögött, és húzgálta volna ki a sorokat időnként. Itt viszont mindennek helye van, de hát ez már nem is a romantika, itt már csak a mese kedvéért nem szokás mesélni.

Se elemzést, se kritikát nem írok én most, csak úgy elmélkedem, főleg az első kötetről, amíg eladják a tesók Józsefet. Ha valaki tud jó okoskodást a műről, belinkelhetné, mert én nem olvastam még, úgyhogy mint a Doktor Faustusnál, itt is csak pötyögöm, ami eszembe jut. Azt hiszem a Wikipédián olvastam, hogy Mann ezt tartja élete fő művének, bár a Doktor Faustust később írta, és nem tudom, ezt a nyilatkozatot mikor tette, de óriási alkotás, az biztos.

A Bibliában, meg egy csomó ilyen régi műben (talán a görögöket kivéve) mindig előkerül valami olyan momentum, amit nem értek, amikor az emberi motivációkkal valahogy nem vagyok kibékülve, de mélyen mégis érzem, hogy rendben lesz az. A (bibliai) Józsefben ilyen az, amikor eladják, és nem mondja el senkinek a fiú, hogy kicsoda ő. Most megnéztem gyorsan, egy mondattal elintézik a Bibliában, és lehetne azt gondolni, hogy a fiú mondjuk ájult volt, és akkor simán meg van oldva a dolog, de Mann persze, hogy nem így oldja meg. Olyan pszicológiai fegyvertárat vet be ebben a regényben, hogy időnként elképesztő, főleg ha eszünkbe jut, hogy más regényeiben időnként elég idegen-hideg-fura fickók szaladgálnak, olyan igazi német balfütty a nagy része. Szóval elemzi József lelkivilágát, múltját, életének eseményeit, és ebből olyan logikusan következik aztán, hogy József nem szólal meg, hanem hagyja, hog vigyék, hogy az ember szinte a fejére csap, hogy hát persze, igazából nem is tehetett mást!

És az egyik legzseniálisabb dolog ebben a regényben (meg a többiben is), hogy mindent így kerekít ki Mann: oldalakon keresztül elmélkedünk időről, térről (ezt amúgy is nagyon szereti), emberről, és végül a dolgot leszűkíti az adott problémára, és mi olvasók meg letaglózva állunk, és némán, tisztelettel hajtunk fejet az óriás előtt, és úgy érezzük, minden egyes gondolatnak, szónak a helyét már akkor tudta, amikor először ült le íróasztalához, hogy most akkor megírja a József és testvéreit. Szerintem tényleg így volt.

A végére meg hadd tegyek ide pár idézetet különösebb kommentár nélkül. Ha aláhúzósan olvastam volna, több lenne, ezek csak amikre emlékszem és kikerestem hirtelen:

Tégy ocsmány fejet a szép testre, s a test szépségének is vége, érzelmi hatását illetően – legföljebb sötétben hat, ám ez már szemfényvesztés.

Nekiszaladtak, átugrották, továbbmentek. Ha Benjámin keze nagyon meleg és nedves lett József kezében, ez rendszerint átfogta csuklójánál, melyet Benjámin ellazított, s legyezni kezdett vele, hogy a szélben megszáradjon. A kisfiú úgy nevetett ezen a szellőztetésen, hogy mindig elbotlott.

Csak Reubén, ez időben huszonkilenc éves, nagy, nehéz férfi, hatalmas lábán körülcsavart bőrszíjakkal, báránybőr kötényben, borotvált, húsos-izmos, kivörösödött, mogorva, nyomott profilú ábrázattal, melyen zavart-méltóságos kifejezés ült, s alacsony homlokát fürtösen alácsüngő fekete haj sötétítette – csak ő emelte fel nehézkes kezét, egyébként egyetlen arcvonását se mozdítva, amikor József ajkának érintését vállán érezte, és könnyedén s úgyszólván titokban végigsimította egyszer testvére fejét.

De apró személye fölött félénk mélabú árnyéka lebegett, mert amit tudat előtti állapotában okozott, anyja halálának módja és órája nem maradt számára ismeretlen, s a tragikusan bűntelen bűn érzését, amely sohasem hagyta el, még növelte atyja viselkedése, aki ha nem is volt gyöngédtelen hozzá, de valami fájdalmas szorongással inkább kerülte, mint kereste tekintetét, néha azonban sokáig és hevesen szorította szívére legkisebb gyermekét, Benoninak nevezte, és Ráhelről suttogott fülébe.