Szántó Judit visszaemlékezése szerint ez a vers ’32 nyarán született, József Attila két sakkparti között írta a Japán kávéház szivarfüstös zajában. Az irodalomtudósok pedig megpróbálták megkeresni a versben ábrázolt tájat és arra jutottak, hogy az Szabadszállás akkori külterületén lehetett, a versbéli tanyán lakott a költő halász nagybátyja. Szóval eddig van egy régi, meleg nyarunk, meg egy jó hideg telünk a versben, a nyári melegből egy téli táj képe bontakozik ki. Voltak olyanok, akik furcsállták ezt a szerintük összeegyeztethetetlen, furcsa kettősséget, amit a keletkezési körülmények mutatnak, de én azt hiszem, a megoldás itt éppen a sakkparti lehet.

Néhány évvel ezelőtt amerikai kutatók megvizsgálták a magyar nagymester, Polgár Zsuzsa agyát, és arra jutottak, hogy adott helyzetben a sakkozó a gyerekkorában megtanult millió szituáció közül választja ki az éppen megfelelőt, s mindezért agyában ugyanaz a terület felelős, mint ami az arcok felismeréséért. Tehát ugyanúgy vannak vonásai, karakterisztikája egy sakkpartinak is, mint az emberi arcnak. És ez akár igaz lehet egy vidékre, tájra is. Szóval bár furcsa, annyira mégsem meglepő, hogy József Attilának mondjuk rosálás közben pont a Holt vidék jutott az eszébe. Azt hiszem, hasznos lehet egy költőnek, ha tud sakkozni.

A Holt vidék a költő egyik kedvenc verse volt, népdal dallamára (Káka tövén költ a ruca…) írta ezt is, mint a Klárisokat. 8-8-3-as osztású, négy 8 szótagú szakaszt egy csonka sor követ. A strófák rímképlete a-a-b-b-x (c-c-d-d-x stb.). Minthogy időmértékes egységek (choriambus) is végig előfordulnak benne, nyugodtan mondhatjuk, hogy ez egy szimultán vers.

A vers tájleírással kezdődik, bár csak látszólag van a középpontban, a táj végig ott bujkál a költői képekben, ha úgy tetszik, József Attila erre alapozza a vers tartalmát, mondanivalóját. Nagyobb távlatok nyílnak itt meg előttünk (mező, pusztaság, lapály), mint például a Nyár esetében. Ha képzeletben odaállunk mi is és a költővel együtt szemléljük, amit lát, illetve láttatni szeretne velünk, kis idő után rájöhetünk, hogy egyfajta lélek nélküli szükségszerűségben zajlanak itt a dolgok: metaforák, megszemélyesítések vonulnak végig a versen, így elevenedik meg előttünk a látvány, mégsem áll össze végül szerves egésszé, a folyamatok mintha egymástól függetlenül történnének. A táj egyes alkotóelemei, bár személyiséggel rendelkeznek, nem vesznek tudomást egymásról. Aki itt elkezd gyanakodni, hogy talán valami másról lesz szó, annak igaza van (ez az egész táj-dolog tulajdonképpen egy nagy allegória), de ne szaladjunk ennyire előre, gyönyörködjünk nyugodtan a költői képek szépségében („Csattogó fagy itt lel mohát / s ideköti csontos lovát / pihenni”), és a költő nyelvi leleményében („lóg a káka / kókkadón a pusztaságba”). Egyébként horizontálisan ábrázolja a tájat, tél van, valószínűleg hideg is, de nem tudhatjuk, mennyire, kozmikus csönd ül mindenen, amit a táj rezdüléseinek hangja tör meg néha: ezt a költő hangulatfestő szavak (pl. kókadó káka, kotyogó csónak) használatával érzékelteti.

Tverdota György, a vers egyik nagy értője és elemzője szerint igen sok nyelvi transzformáció található benne (sőt szinte az egész vers egy nagy nyelvi transzformáció, mondom én): ha jobban megnézzük, a különböző mondattani szerkezetek eltolódását, átváltozását vesszük észre a strófákban. Ezt kiegészítik az olyan nyelvi devianciák, hogy a szilvás helyett szilvát ír, ami ugye egy-egy szilvafát jelent csak. (Én ezzel azért vitatkoznék, mert nem szokás a szőlőbe szilvást ültetni, inkább csak néhány szilvafát.) Bizonyos szempontból szűkszavúság jellemzi a verset, de ugyanakkor nyelvi bőkezűség is, Tverdota a következő nyelvi-retorikai alakzatokat említi: pleonazmus vagy tautológia (fönn a magas), figura etimologica (lapos lapály), oxymoron (sűrű csönd ropog) – ezekkel lehet csak igazán a dolgozatban villantani. Metrikai szempontból fontos lehet még, hogy „a csonka sor éppen mert magában áll, minden szakaszban nyomatékot kap, formai csattanója az adott strófának”, sok a játékos kiszólás (kukoricatábla szalad [be] csövestül), mégsem úgy, mint a Születésnapomra című versben, mert itt ezek sokkal komolyabb jelentést hordoznak, a költő egy letisztult, megkomolyodott expresszionizmus szolgálatába állítja eszközeit.

A fordulópont a versben akkor következik el, amikor szemlélődés közben a tanya kerül a szubjektum látóterébe: tulajdonképpen ezzel hozza be az embert a képbe (hideg világbavetettség vagy hideg világba-vetettség), egyfajta kontraszt alakul ki a táj aktivitása és az ember (parasztok) passzivitása között. Az érzékletes képek bizonyítják, hogy a Holt vidék végig társadalomábrázolás, de ezt a költő a 7. versszakig olyan finoman, alig tolakodón teszi, hogy szinte észre se vesszük, azt már inkább, hogy itt most nem a pörös szájú József Attila szól: csendesen, határozottan beszél és ábrázol, de amit látunk, az a megkérdőjelezhetetlen társadalmi-lírai valóság. Az utolsó szakasz egyfajta csattanó, hiszen megváltozik a nézőpont, megjelenik az uraság, persze inkább csak az utalás szintjén, mégis az egész addig bemutatott táj az azt dézsmáló kényúr alakjának rendelődik alá. Nincs kímélet, a „kis parasztoknak” szinte kizárólag a hideg, a félhomály és a nyomorúság csendje marad.

Ezért holt ez a vidék: csak az enyészet él meg rajta.

A posztapokaliptikus utópiák mostanbában mennek nagyon, zombik, atomháborúk vannak többnyire. Itt nem derül ki, pontosan mi történt. Ezt a kíváncsi énem, amelyik nem annyira fogékony a filozóiára, viszont sokkal inkább geek, bánja kicsit, de ez van. Az a gyönyörűen megírt kis jelenet, amelyikben egyáltalán szó van arról, hogy mi történt, így is remek:

Az órák 1 óra 17 perckor álltak meg. Hosszú fénycsóva nyílt szét ollószerűen aztán egy sor gyenge rázkódás következett. [...] Az ablaküveg fakópirosan felizott. A férfi fél térdre ereszkedve bedugaszolta a kád lefolyóját és megnyitotta mindkét csapot. [...]

Fürödni akarsz?

Nem.

És ennyi. Egy-egy kép a múltból, egy jelenet, emlék, de mind olyan távoli és szürke, mint az ég, amelyből hamu hull folyamatosan. Az apa és a fiú mennek, valahová, ahol, remélik, találnak embereket, akik nem váltak kannibállá. Nem derül ki, hogy a férfi ezt az elképzelést mire alapozza, de konok módon megy és csinálja, viszi a gyereket, minden lehetőséget megragad, hogy még egy napot, egy órát kihúzzanak. Mert ez a világ olyan, amilyet a legelkötelezettebb világvége-váró sem akar: nincs élet, se a földben, se a vízben, se a levegőben. Néhány ember, kiszáradt, összeégett fák és konzervek. Ennyi az egész, ami a világból megmaradt.

A fiú már ide született, az anyja valahol elmaradt mögöttük (amúgy valamiért látatlanban azt monom, hogy a buta de csinos Charlize Theron tökéletes választásnak tűnik rá), és ők mennek, valahova, és közben beszélgetnek. Ezek a beszélgetések, minden nagyszerű kérdésfelvetésük és néha igazán jól-megírtságuk ellenére engem sokszor fárasztottak, még akkor is, ha érezni, hogy végül is az itt elhangzók adják a regény lényegét. Szerintem túl direkt a szándék, túl sokszor kérdez olyasmit a fiú, amit valójában talán az író akar kérdezni az embertől vagy az ember az istentől.

Ami viszont nagyon-nagyon jó, az az apa. Ahogy mindent, az utolsó morzsáig mindent kihasználva, okosan, türelmesen, tettrekészen halad, mindent a túlélésnek – a fiú túlélésének – rendelve alá. Ügyes ember, megoldja a dolgokat, és az a szenvtelen, a szakszavak használatától sem visszariadó narráció, ahogy McCarthy elmeséli mindezt, nagyon élővé varázsolja az egészet:

Kihúzta a csapszeget aztán kézi hajtású fúróval kiesztergálta és egy fémfűrésszel méretre vágott csőszelvénnyel újraperselyezte a befogógyűrűt. Végül az egészet a helyére ütötte a csapszeggel aztán felállította a kocsit és körebolta a helyiségben. Egész simán gurult. A fiú csak ült és az apját figyelte.

Számomra ez Az út: egy igazi apa-fiú kapcsolat, egy regény a konok hitről és az ember egyéb, alapvető hiányosságairól. Remek olvasmány, de ne legyenek illúzióink, mert McCarthynak sincsenek. És a végére egy személyes megjegyzés engedtessék meg nekem: azt hiszem, büszke lehet rá minden apa, ha a fiának a regénybeli figuráról ő jut eszébe. Helló, apu

A film, amiről most írni fogok, alapvetően ezekből a motívumokból táplálkozik, ám a helyzetet súlyosbítja, hogy itt nem meglett férfiemberekről van szó, hanem a kamaszkorba éppen csak átlépett, elhanyagolt, útkereső gyerekekről.

Adott egy kisváros és egy baráti társaság, bár az ember nem mindig biztos benne, vajon a gyerekek tényleg barátok-e, vagy egyszerűen nincs jobb dolguk, s csak azért járnak össze. A családi háttér egyiküknél se klappol igazán: Sanyit és Mayát elhanyagolják szüleik, Jakab anyja akkor halt meg, mikor a húgát szülte, míg Melinda hónapok óta kénytelen nagyanyja lassú haldoklásához asszisztálni. Igazi lehetőségek és útmutatás hiányában ezek a gyerekek csak tengnek-lengnek, míg egy napon megérkezik közéjük Sebestyén, a sánta, vörös hajú, meglehetősen furcsa kisfiú. Sebestyén a többiekhez képest egyéniség: határozott világképpel rendelkezik. Nem tudni, honnan jött, kik a szülei és hol lakik, időnként feltűnik a városszélen üldögélő barátok körében, s olyankor mindig furcsa dolgokról beszél: a halálról, és arról, hogy az embernek, mivel teremteni képtelen, a pusztításban, a gyilkolásban kell meglelnie a megnyugvást, saját belső lényegét. A gyerekek lassanként bálványnak kijáró tisztelettel tekintetnek Sebestyénre, aki, hogy fokozza a katarzist, alakalmi csodákat tesz (pl. feltámaszt egy döglött galambot). A „tanítások” változást indítanak el a gyerekek lelkében, ez feltűnik a helyi papnak is, mert hittanon nem akarnak imádkozni, és indulatosan vonják kétségbe Isten létezését. Gábor atya nyomozni kezd, így talál rá a mocsárban Sebestyén kalibájára, majd magára a fiúra is, a drámai végkifejlet pedig elkerülhetetlen(?).

A történet több szálon fut: egyrészt a film igyekszik a baráti társaságon belüli kapcsolatrendszert bemutatni, másrészt azt, ahogyan az egyes szereplők kapcsolódnak az őket körülvevő világhoz. Összességében véve, azt hiszem, a relációk felfedésével igen jó látleletet kapunk társadalmunk ezen szegmenséről, de ha csak erről szólna az egész, nem írtam volna meg ezt az ismertetőt. Ami a film műfajiságát illeti, sokáig oszcillál a dráma és a krimi között, végül az előbbi felé billentve el a súlypontot, amit nagyon sajnáltam. Valószínűleg egy krimis, thrilleres elemekkel tarkított filmdrámát akart csinálni Sopsits Árpád, de a karakterek, a történet, és a feszültség, ami a jelenetek többségében ott vibrál, megengedte volna, hogy ez egy krimi legyen. Így maradt a pszichológia, a kényszerű találgatás (ha úgy tetszik, a magyar film tipikus hibája), hogy esetleg pár nagy pofon nem lett volna-e elég a gyerekek konvenciók szerinti jó útra tereléséhez. Sebestyén luciferi figurájának koncepciója zseniális, én az egész filmet őrá építettem volna, szomorú volt látni, hogy van pap meg ördög, mocsár, sőt még paktum is, erre a film végén annyira mindettől függetlenül történnek a dolgok, hogy ezeket akár ki is lehetett volna hagyni a dramaturgiából.

Tényleg kár, mert egy igazán jó magyar thriller lehetett volna ebből az egészből (a kifejezés így viszont továbbra is megmarad paradoxonnak), és utóvégre egy faustusos főhajtás is kijárna. Azért 7/10-et így is megér.

Szóval mélységes mély a múltnak kútja (…és ha nem ez a világ egyik legzseniálisabb kezdőmondata, akkor nem tudom, mi). És Mann nem átall lemászni ebbe a kútba, magával rántván az olvasókat, és ott felkapcsolja a lámpát, és körül tudunk nézni, és annyi, de annyi mindenre kapunk választ (egyfajta választ, nem tudni, ez-e a végő igazság, de hogy érvényesnek tűnik, az biztos), hogy szédelgünk. Közel tudja hozni azt a világot, amit, lássuk be, nem sokan. A Biblia mindig egy távoli, érinthetetlen közeg, még amikor a reneszánsz zsenik megszobornak egy-egy jelenetet belőle, az sem nekünk teremti meg, varázsolja kézzelfoghatóvá mondjuk Mózest, hanem ugyanazt a messze-messze alakot formálja meg, akihez, valljuk meg, azon túl, hogy csodáljuk – mind az alkotást, mind a modellt – sok közünk nem lehet. Nem így Mann. A József és testvérei-ben emberek vannak, saruban, akik szomjasak, meg éhesek, meg irigyek, önzők, elesettek, félnek, jók. Tudom, hogy ez a bibliai történetből is kiolvasható, de ahhoz akarni kell, míg a regényben nem, itt adja magát minden. Sajnos a mostani olvasáskor nem jegyzeteltem meg húzogattam alá mondatokat belőle, pedig nem ártott volna, néha szem nem marad szárazon, az első kötetből különösen a Benjaminnal kapcsolatos részek azok, amik csodaszépek, illetve a Ruben-József kapcsolat. Amikor a legjobban gyűlölik már Józsfet és Ruben megsimogatja a fejét titokban, az olyan szép, hogy az ember elgondolkodik, a Mann-családban is volt egy József? Meg egy Ruben is akár? Volt a tv-ben egy ilyen dokumentumfilmszerű három részes sorozat, az Armin Mueller-Stahl játszotta benne a Thomas Mannt, és abban a filmben úgy nézett ki, hogy az egész családból a Heinrich lehetett a legnormálisabb, Thomas feleségét kivéve. Ez a film egyébként, nagyon érdemes megnézni.

Nem tartom lehetetlennek, már ha szabad efféle megállapítást tenni, hogy a József és testvérei a Biblia egyik legösszetettebb története, mind a cselekményt, mind az emberi motivációkat, mind a dramaturgiát tekintve, bár akkora szakértő nem vagyok, mint amekkorának megpróbálom magam beállítani. Magától értetődőnek látszik, hogy ezt a sztorit vegye elő egy Mann-szintű ember (Mann-mann, haha), főleg hogy Goethe tett valami megjegyzést arra nézvést, hogy mintha ez a történet nem kapna elég oldalszámot, és szívesen venné, ha sokkal hosszabb lenne. Na nesze, igaz, hogy Goethe már nem olvashatta, de Mann megtette, ami tőle telt, és nem csak a terjedelem tekintetében.

Látszólag ráérősen kalandozunk, mint Tolkien Középföldén, de sem ott, sem itt nincs egy fölösleges mondat sem. Jókaival tudnám összevetni (akinek a regényeit imádom, leszögezem): ott bizony nem válna minden esetben kárára a műnek, ha valami kegyetlen szerkesztő (és nem pedig a pénzre oly igen érzékeny nasassony) álldogált volna a mester háta mögött, és húzgálta volna ki a sorokat időnként. Itt viszont mindennek helye van, de hát ez már nem is a romantika, itt már csak a mese kedvéért nem szokás mesélni.

Se elemzést, se kritikát nem írok én most, csak úgy elmélkedem, főleg az első kötetről, amíg eladják a tesók Józsefet. Ha valaki tud jó okoskodást a műről, belinkelhetné, mert én nem olvastam még, úgyhogy mint a Doktor Faustusnál, itt is csak pötyögöm, ami eszembe jut. Azt hiszem a Wikipédián olvastam, hogy Mann ezt tartja élete fő művének, bár a Doktor Faustust később írta, és nem tudom, ezt a nyilatkozatot mikor tette, de óriási alkotás, az biztos.

A Bibliában, meg egy csomó ilyen régi műben (talán a görögöket kivéve) mindig előkerül valami olyan momentum, amit nem értek, amikor az emberi motivációkkal valahogy nem vagyok kibékülve, de mélyen mégis érzem, hogy rendben lesz az. A (bibliai) Józsefben ilyen az, amikor eladják, és nem mondja el senkinek a fiú, hogy kicsoda ő. Most megnéztem gyorsan, egy mondattal elintézik a Bibliában, és lehetne azt gondolni, hogy a fiú mondjuk ájult volt, és akkor simán meg van oldva a dolog, de Mann persze, hogy nem így oldja meg. Olyan pszicológiai fegyvertárat vet be ebben a regényben, hogy időnként elképesztő, főleg ha eszünkbe jut, hogy más regényeiben időnként elég idegen-hideg-fura fickók szaladgálnak, olyan igazi német balfütty a nagy része. Szóval elemzi József lelkivilágát, múltját, életének eseményeit, és ebből olyan logikusan következik aztán, hogy József nem szólal meg, hanem hagyja, hog vigyék, hogy az ember szinte a fejére csap, hogy hát persze, igazából nem is tehetett mást!

És az egyik legzseniálisabb dolog ebben a regényben (meg a többiben is), hogy mindent így kerekít ki Mann: oldalakon keresztül elmélkedünk időről, térről (ezt amúgy is nagyon szereti), emberről, és végül a dolgot leszűkíti az adott problémára, és mi olvasók meg letaglózva állunk, és némán, tisztelettel hajtunk fejet az óriás előtt, és úgy érezzük, minden egyes gondolatnak, szónak a helyét már akkor tudta, amikor először ült le íróasztalához, hogy most akkor megírja a József és testvéreit. Szerintem tényleg így volt.

A végére meg hadd tegyek ide pár idézetet különösebb kommentár nélkül. Ha aláhúzósan olvastam volna, több lenne, ezek csak amikre emlékszem és kikerestem hirtelen:

Tégy ocsmány fejet a szép testre, s a test szépségének is vége, érzelmi hatását illetően – legföljebb sötétben hat, ám ez már szemfényvesztés.

Nekiszaladtak, átugrották, továbbmentek. Ha Benjámin keze nagyon meleg és nedves lett József kezében, ez rendszerint átfogta csuklójánál, melyet Benjámin ellazított, s legyezni kezdett vele, hogy a szélben megszáradjon. A kisfiú úgy nevetett ezen a szellőztetésen, hogy mindig elbotlott.

Csak Reubén, ez időben huszonkilenc éves, nagy, nehéz férfi, hatalmas lábán körülcsavart bőrszíjakkal, báránybőr kötényben, borotvált, húsos-izmos, kivörösödött, mogorva, nyomott profilú ábrázattal, melyen zavart-méltóságos kifejezés ült, s alacsony homlokát fürtösen alácsüngő fekete haj sötétítette – csak ő emelte fel nehézkes kezét, egyébként egyetlen arcvonását se mozdítva, amikor József ajkának érintését vállán érezte, és könnyedén s úgyszólván titokban végigsimította egyszer testvére fejét.

De apró személye fölött félénk mélabú árnyéka lebegett, mert amit tudat előtti állapotában okozott, anyja halálának módja és órája nem maradt számára ismeretlen, s a tragikusan bűntelen bűn érzését, amely sohasem hagyta el, még növelte atyja viselkedése, aki ha nem is volt gyöngédtelen hozzá, de valami fájdalmas szorongással inkább kerülte, mint kereste tekintetét, néha azonban sokáig és hevesen szorította szívére legkisebb gyermekét, Benoninak nevezte, és Ráhelről suttogott fülébe.

Íme egy újabb bejegyzés a könnyedebb műfajok világából, már ha a Vertigót van merszünk könnyednek nevezni. Ezúttal azonban semmi kétség, a sitcom nem lehet komor, és a Big Bang Theory bizony nem más, mint a világ egyik legjobbja. Elsőre azt gondoltam, hogy bizonyára szűkebb rétegnek fog tetszeni, akik legalább kicsit azonosulni tudnak (ha nem is Sheldonnal, de) mondjuk Leonarddal. No, úgy fest a dolog, hogy a legszélesebb értelemben hatalmas siker a sorozat, és nem véletlenül. Az idézetek fordításai az én műveim, ha lesz magyar tévén valamikor, remélem jobbat csinálnak

Adott két igazi geek, egyikük elméleti fizikus, két doktori és miegymás (Sheldon), a másik az alkalmazott fizikában hasonló (Leonard), akik egy lakásban élnek (“in our two heterosexual bedrooms”), és az egész sorozat alapja természetesen a nő (Penny), aki a szemben levő lakásba költözik és szép és szőke és buta – legalábbis Sheldon és Leonard tudásához képest. Ugyanakkor persze ezerszer többet tud náluk a mindennapokról, és Leonard rögtön fogva van:

Leonard: Our children will be smart and beautiful (A gyerekeink okosak és gyönyörűek lesznek.)
Sheldon: Not to mention, imaginary (Nem beszélve arról, hogy képzeletbeliek.)

Azt gondolhatnánk, hogy a poénok nagy része csak az értők számára ül, de nem igaz. A szövegek legnagyobb része telitalálat, a maradék pedig, ami tényleg a geeknek szól, rettentő jó érzéssel tölti el azt, aki érti, miről van szó. Egyébként szerintem az egész sorozatra jellemző, hogy a sitcom kötelező, néha talán túlzó elemein kívül minden mondat, poén nagyon átgondolt és a lehető legfinomabbra van hangolva, és – az esetek nagy részében – pont annyi előzetes tudást várnak el a nézőzől, amennyi az átlagnak meg is van.

Leonard: At least I didn’t have to invent 26 dimensions to get the math to work. (Nekem legalább nem kellett 26 dimeziót kitalálnom, hogy kijöjjenek a számításaim.)
Sheldon: I didn’t invent them. They’re there. (Nem kitaláltam őlket. Ott vannak.)
Leonard: Yeah? In what universe? (Tényleg? Melyik univerzumban?)
Sheldon: In all of them, that’s the point! (Mindegyikben. Ez a lényeg!)

A három említett szereplőn kívül van még egy Howard Wolowitz nevű zsidó fickónk (Mr. Wolowitz, neki nincs doktorija, ő mérnök) és egy Rajesh Koothrappali nevű indiaink, aki viszont PhD. ugyan, de amíg nem iszik valamit, képtelen megszólalni egy nő társaságában. Az egész sorozat alapja természetesen Sheldon, aki nemcsak a legokosabb köztük, de aki tökéletesen képtelen megérteni, megérezni a legalapvetőbb emberi reakciókat, aki a leginkább híján van mindannak, ami az embert társas lénnyé teszi.

Sheldon: What type of Computer do you have? And please don’t say a white one. (Milyen számítógépe van? És kérem, ne mondja azt, hogy fehér.)

Az írók minden tiszteletet megérdemelnek, minden benne van a filmben a geekekről (rólunk?). Képregény, Xbox, Wii, Star Wars, Twitter meg a sok közösségi baromság a neten, mindegyik újra és újra előkerül, minden különösebb magyarázat, körítés nélkül, és komolyan mondom, nincs olyan 10 másodperc, ahol ne kéne vihogni.

Leonard: We need to widen our circle. (Tágítani kell az ismeretségi körünket.)
Sheldon: I have a very wide circle. I have 212 friends on myspace. (Az enyém nagyon is tág. 212 barátom van a myspace-en.)
Leonard: Yes, and you’ve never met one of them. (Aha, és egyikkel se találkoztál még.)
Sheldon: That’s the beauty of it. (Épp ez a jó benne.)

Bocsánat, hogy telenyomom idézetekkel, de talán ez adja vissza a legjobban, hogy is van ez. És azoknak, akik az IT Crowd című sorozatot látták, és esetleg nem jött be nekik, ne csüggedjenek: bár szeretem az angol humort, ki merem jelenteni, hogy a Big Bang köröket ver az IT Crowdra.

Nézzük tovább a szereplőket egy kicsit. Sheldonon kívül Leonard a “főszereplő”, aki természetesen első látásra beleszeret Pennybe, és kettejük látens kapcsolata, ahogy lenni szokott, az eddigi két évadon végig megadta a drámai húzd meg – ereszd meg hangulatot. Leonard áll a legközelebb ahhoz, hogy egyfajta hidat képezzen a négy srác és a külvilág közt, bár szerencsére ő is éppen eléggé kész. Imádni kell. Ha Sheldont és Leonardot nem csinálták volna ilyen rohadt jóra, nekem mindenképp Howard Wolowitz lenne a kedvencem (így is majdnem). Csúnya, törpe, vékony, elképesztően öltözik, és akármekkora lúzer, lelkesedése töretlen, és állandóan a szexen jár az esze. (És zárójelben jegyzem meg, hogy az interjúkban egy marha szimpatikus fickó, nem is értem ezt a metamorfózist.)

Howard: Penny, let me take this opportunity to point out that you are looking particularly ravishing today. (Penny, hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy rámutassak: különösen vonzó vagy ma.)
Penny: Not with a thousand condoms, Howard. (Ezer gumival se, Howard.)
Howard: So there is a number. (Tehát van az a szám!)

Howard: I am a horny engineer, I never joke about math or sex. (Kanos (jobb szó kéne) mérnök vagyok: szexben és matekban nem ismerek tréfát.)

Rajesh Koothrappali pedig egy indiai asztrofizikus, aki, mint említettem, képtelen megszólalni női társaságban, mígnem kiderül, hogy csak innia kell hozzá. A legjobb szövegeket sokszor Rajnak adják, csöndben, fél mondattal akkorát szól, hogy percekre le kellett állítani néha a filmet (pedig tv-ben néztem persze, khm), ha nem akartam a rötyögéstől lemaradni a következő poénokról.

Ezer videót lehetne még berakni, de minek. Ezt a sorozatot látni kell, aztán még egyszer. És, nincs kizárva, hogy még egyszer. Nagyon jó, nagyon vicces és nagyon real

A történetnek tulajdonképpen három főszereplője van, meg a majom, tehát négy. A két már ismert hímnemű egyeden túl a Yorick őrzésével megbízott szuper ügynök, 355 és egy kínai-japán származású genetika-professzor, aki éppen akkor adott életet(?) saját klónjának, amikor a járvány vagy mi kitört. E négy figura útját követjük végig éveken és földrészeken át, hol harcias amazonokkal, hol a keresztény egyház majdnem olyan harcias apácáival vívott küzdelmek közepette, hogy az az egy-két perc nyugalom, ami időnként megadatik hőseinknek, sokkal értékesebb legyen, mint valaha gondolták, gondoltuk volna. Nekem Yorick a kedvencem, szerintem egy marha jó eltalált figura, a maga naivitásával, jóhiszemű ártatlanságával, és a minden tettét meghatározó (“európai értelemben vett”) liberalizmusával. E három dolog körülbelül annyira jön jól valakinek egy ilyen helyzetben, mint a magyar irodalomnak egy Lazlo-kötet, úgyhogy szívfájdítóan nagy szüksége van hősünknek 355-ra és Dr. Mannra, akik valahogy a kemény, céltudatos, de mégis esendően emberi és nőies vonalat képviselk egy olyan világban, ahonnan éppen azért száműzetett minden, ami nőies, mert a férfiak meghaltak. Marha sokat lehetne még írni meg elmélkedni erről a műről, de most nem teszem, hiszen inkább csak kedvcsináló-bemutató akart ez lenni, mint mélyenszántó okoskodás. Vegyétek meg, olvassátok el és legyetek többek általa

Az egyik kedvenc jelenetemet pedig hadd biggyesszem ide a végére, minden kommentár nélkül. Valamikor a 30. szám körül visszaugrunk az időben (ez elég sokszor van amúgy, ide-oda ugrálunk, de jó), a járvány előttre, amikor Yorick megkapja Ampersand-et egy évre (a tervek szerint), és Beth, Yorick szerelme épp elment Ausztráliába 3 hónapra, ezért a fiú kicsit mélabús, és a majomnak mondja el bánatát. Neve még nincs. A filmek végén, mondja Yorick, ha szerzőpáros dogozott a művön, vagy azt írják ki, hogy x and y, ami azt jelenti, hogy nincs olyan szoros kapcsolat köztük, mintha azt írnák ki, hogy x & y. És, mondja, most ez a helyzet vele és Beth-szel: &-ből and-be mennek. A majmot pedig, mint tudjuk, végül ampersand (&)-nek nevezi. Ennyi