Van itt egy fazon, aki Johnny Gold néven nyomul a neten, ez ugye eléggé furán hangzik, de azért meg tudja ám magyarázni: Arany János a kedvenc költője, s az ő nevét, hm, transzformálták. A többes szám szándékos, szerintem ki van ez a faszi találva rendesen, ettől még persze lehet vicces, sőt, az is. Ahhoz képest, hogy a klip kb. egy hete van fent a YouTube-on, elég szépen nézegetik, e poszt írásakor közel száznegyvenhétezer letöltést mutatott a számláló.

Akit érdekel, annak itt egy interjú is emberünkkel.

Tóta W. Árpádot sok dolog miatt tudom tisztelni, de amit a Való Világ fináléjának kapcsán írt, az érzésem szerint minden volt, csak nem általános érvényű igazság. Cikkében a szerző azt pedzegette, miért nem lenne jó, ha Alekosz nyerné a fődíjat, és olyasmi végkövetkeztetésre jutott, hogy a nem túl szilárd erkölcsi érzékkel rendelkező „dolgozó tömegek” számára rossz példa lenne egy ilyen szexuálisan túlfűtött, erősen alkoholizáló, pszichopata biztonsági őr piedesztára emelése. A baj ezzel a megállapítással kapcsolatban az, hogy akkor az összes szereplő rossz példa volt, szinte minden évadban: ordenáré ribancok, műmájer percemberkék tömkelege, a lájtosabb vonalon is kiégett tanítónő, ideggyenge ex-katona, satöbbi-satöbbi. Én nem hiszem, hogy a dolgozó tömegek teljesen hülyék lennének, mint ahogy azt sem, hogy annak idején a Circus Maximusban egy-egy nagy mészárlást követően mindenki gladiátor akart volna lenni, mert az milyen menő már: lehet öldökölni, tigrist cirógatni karddal, a tömeg érted őrjöng és egy valag fatality után talán még szabadságodat is megváltod. Az átlagembert riasztják az efféle dolgok, legalábbis részt nem venne bennük, de attól még szívesen nézi azokat, akik igen.

Így vagyok én Johnny Golddal is: jókötésű gyerek, nem örülnék annak, ha vitás ügyemet vele kéne lerendeznem valami sikátor mélyén, és ugyanúgy nem ugrálnék kisgatyában sem a Hősök terén, de ahogy ő ezt csinálja, az baromi vicces, provokatív és meghökkentő. És hát be kell vallanom, szörnyű és a Nagy Nemzeti Fanyalgás Rendszerébe egyáltalán nem illő kérdés fogalmazódott meg bennem mindannak kapcsán, amit itt leírtam: mi lenne, ha ezeket a produkciókat pusztán annak vennék, amik? Ha szórakoztat a hülyeség, akkor röhögnénk egy jót, ha nem, akkor meg skip next vagy power off. Ne feledjük, a távirányító a mi kezünkben van.

Alapjában véve súlytalan ez az egész, mondom, akkor is, ha egyébként sokak számára, sőt már-már a társadalom egészére kiterjedő problémát jelent. Ráadásul perceken belül a VV4 fináléja is elkezdődik és van egy olyan érzésem, hogy Alekosz hasítja majd a legnagyobb darabot a jóból, s a belőle áradó kognitív disszonancia is velünk lesz még egy ideig. Úgyhogy hiába szép színes meg sok kép van benne, kedves olvasó, azt az átkozott Borsot-Blikket az istenért se vegye meg holnap reggel, ha idegesíti e csodálatos elme fesztelen szárnyalása. Vagy olyan ez, mint Jockey-t utálni? MMKK a műsorhoz tartozik? Akkor pedig ne tessék sziszegni műsor után, a reklámblokk alatt, a gyermekek egészséges lelki fejlődésére vagy tudom is én, mire hivatkozva.

Nyilván nem tetszhetett mindenkinek a pénteki műsor és tényleg sok minden nem volt rendben: a Puskás Stadion láthatóan nem alkalmas az ilyen koncertek lebonyolítására, a hangosítás eléggé pocsék volt, Ulrich sokszor elütötte, a karéjokban a közönség meg mintha családi mozidélutánra jött volna, de nem hinném, hogy ilyesmi például a Szigeten még sosem fordult elő, oszt’ mégis el lehet ott szórakozni, ha az ember nagyon akar. Szóval a baj talán inkább azzal van, ha valaki úgy gondolja, hogy a Metallicának adnia kellett volna valamit azon felül, amit ténylegesen adott május 14-én. Mert a Metallica lassan már 20 éve nem ad semmi pluszt, nálam a Blacknél állt meg az idő, bár tény, hogy voltak még értékelhető húzásaik később. Látványos vagy kevésbé látványos megújulásaik mindig is inkább arról szóltak, hogy színesítsék kicsit ezt a hatalmas stagnálást. Ha valami, akkor leginkább ez az ő igazi erényük: hogy itt vannak, megvannak (és most hagyjuk, hogy szerintük hányszor múlt már mindez csak egy hajszálon – PR, hah). Persze, nem olyanok, mint régen – nem is lehetnek –, de, mondom: vannak. Talán ezért is hülyeség ilyenkor a csodát várni, mert kint a koncerten a metálzene egyik ősteknőse kérődzött az orrunk előtt vastag páncéljában, komótosan.

Egy biztos: jó show-t nyomtak, hibákkal ugyan, de tisztességes iparosként. Az igazi rajongó tudta élvezni, ezt bizton állíthatom, mert egy mellettem is volt.

Nincs hazafias művészet, mondja Goethe, kinek nevében s talán alkatában is benne rejlik a gótika, és valóban, annak ellenére, hogy Villon középkori és francia, meglehetősen egyetemes is. Azon kevesek egyike, akik megértették, mi lehet a szerepe az irodalomnak, pontosabban az író embernek. Megértette, hogy a trubadúros szépelgés (már) nem vezet sehova, élet nélkül nincs irodalom se, bár talán túl messzire ment mindkettőben. Az irodalomtörténet szépíti, amit lehet, de ne feledjük, többek között rablógyilkos volt, aki feltehetőleg tüdőbajosan halt meg az út szélén (de ezt se tudjuk biztosan), s legkirívóbb-legkihívóbb verseit egy kurváról írta.

Egy szó mint száz: Villon jól értelmezte szerepét, meglátta miről és hogyan kell írni, s ez minden korban, de manapság különösen dicséretes. A pusztulás szélén csodáljuk hát csendben zsenijét, ami lényegest és sallangot egyaránt megmutat nekünk, nemcsak az irodalomban, de az életben is. Metafizika.

François Villon: Ellentétek

Szomjan halok forrás vize mellett;
tűzben égek és mégis vacogok;
parazsas kályhánál vad láz diderget;
hazám földjén is száműzött vagyok;
csupasz féreg, díszes talárt kapok;
hitetlen várok, sírva nevetek;
az biztat, ami tegnap tönkretett;
víg dáridó bennem a bosszuság;
úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
befogad és kitaszít a világ.

Nem biztos, csak a kétes a szememnek
s ami világos, mint a nap: titok;
hiszek a véletlennek, hirtelennek,
s gyanúm az igaz körül sompolyog;
mindig nyerek, s vesztes maradok;
fektemben is fölbukás fenyeget;
van pénzem, s egy vasat sem keresek;
és reggel köszönök jó éjszakát;
várom, senkitől, örökségemet;
befogad és kitaszít a világ.

Semmit se bánok, s ami sose kellett,
kínnal mégis csak olyat hajszolok;
csalánnal a szeretet szava ver meg,
s ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott,
barátom, aki elhiteti, hogy
hattyúk csapata a varjú-sereg;
igazság és hazugság egyre-megy,
és elhiszem, hogy segít, aki árt;
mindent megőrzök s mindent feledek:
befogad és kitaszít a világ.

AJÁNLÁS

Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
Lázongva vallok törvényt és szabályt.
S most mi jön? Várom a pályabéremet,
mert befogad s kitaszít a világ.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Hogy mindenki képben legyen, bemásolom ide a verset.

József Attila: Születésnapomra

Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” -
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj. -

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

1937. ápr. 11.

Na kérem, az világos, mint a vakablak, hogy ez a vers tulajdonképpen pár mondatból áll, én nyolcat számoltam össze, de célszerűbb úgy nézni, hogy a tíz strófát három tartalmi-logikai egységnek vesszük (1-3. vsz., 4-9. vsz., 10. vsz.). Azt, hogy nyolc mondatból áll, inkább elrettentésből írtam ide, mert minden minimalizmusa ellenére a Születésnapomra egy nagyvers. És leltár-vers is: a költő számba veszi, mi van, mi volt, mi lesz stb.

Mielőtt végigsüvítenénk a versen, nem árt néhány szót szólni a versformáról: a Születésnapomra alapvetően jambikus lejtésű (időmérték), 8 szótagos (5/3-as és 4/4-es osztású) ütemhangsúlyos sorokból felépülő szimultán típusú vers. És persze ez technikai kategória, az tehát, hogy a Születésnapomra egy jó nagy szimultán vers, önmagában még nem jelent semmit. Aztán ott vannak még a versszakok végén előforduló csonka sorok, ezeknek inkább tartalmi szerepük van: fokozás, csattanó; és ehhez nagyon jól passzol, hogy alapvetően rövid szótagokból állnak (pyrrichius és jambus: „Az ám, / Hazám!”)

Egyébiránt József Attila a verseiből áradó nagy-nagy komolyság, olykor félelmetes kozmikusság ellenére állítólag egy igen vicces ember volt. Szeretett bolondozni, azt persze nem szerette, ha bolondját járatták vele, de hát azt senki sem szeretni, nem kell ahhoz feltétlen költőnek lenni. Attól függetlenül, hogy a költő bolondozik benne kicsit (magának, nekünk), a Születésnapomra igen komoly vers, s a költői öniróniának határozott célja van, mégpedig az, hogy valami módon ellensúlyozni lehessen vele a fájdalmasan komoly valóságot.

A lírai alaphelyzet az, hogy a költő egy kávéházban, „kávéházi szegleten” üldögélve éppen születésnapi verset ír saját magának. Volt már ilyesmire példa a világirodalomban, François Villon is szerette magát köszöntgetni, ráadásul József Attila volt Villon egyik magyar fordítója, a párhuzam tehát szinte megkerülhetetlen.

Az első három versszak adja tehát az első tartalmi-logikai egységet: kiderül belőle, hogy a költőnek éppen születésnapja van (a vers dátumozása is ezt látszik alátámasztani), s e verssel szándékozik megajándékozni magát a Japánban vagy a New Yorkban üldögélve. Megtudjuk azt is, hogy igen sanyarú sorsa lehetett egész életében, hiszen „még havi kétszáz sose telt” – ez persze szigorúan pengőben értendő. Álljunk meg itt kicsit. Abban az időben igen ismert volt az a kuplé, dalocska, melynek valami ilyesmi volt a szövege: „Havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel.” – A költő tehát nem a minimálbért hiányolja, hanem a havi kétszáz fixet, amit már akkor is legfeljebb egy vezérigazgató keresett meg. Aki tehát bedőlt ennek a viccnek, az magára vessen, 1:0 a költőnek.

A következő egység a negyedik versszaktól a kilencedik versszakig tart, melyben a költő a Szegeden töltött évekre emlékszik vissza, azon belül is a Szegedi Egyetemről való eltanácsolására. Felrémlik a gonosz Horger Antal nyelvészprofesszor alakja, aki a Tiszta szívvel című verse („>Nincsen apám< versemért”) miatt végleg eltiltotta a tanári pályától. A költő olyan érzékletesen idézi a történteket, hogy mi is elszomorodunk ettől az egésztől: hiszen nem volt más bűne, csak írt egy verset. Aki megelégszik ennyivel, az most hagyja abba az olvasást, a többieknek pedig elárulom, hogy kicsit megint behúztak minket a csőbe.

Való igaz, hogy József Attila bajba keveredett Szegeden a Tiszta szívvel miatt, de nem Horger Antal (aki egyébként kiváló nyelvész volt, egyes téziseit ma is tanítják az egyetemeken) intrikája miatt rúgták ki az egyetemről. A költőnek lett volna lehetősége maradni, de ő nem élt ezzel, végleg elhagyva a tanári pályát, s a források szerint nem is vágyott soha a katedrára. A semmin keseregni tehát ugyancsak villoni gesztus.

Tulajdonképpen az egész vers kulcsa az utolsó versszak: míg az előző strófákban félig-meddig komolyan játszadozott a költő, addig itt már szó sincs viccelődésről, csipkelődésről. Ez a strófa a vers csattanója, ha úgy tetszik, kinyilatkoztatás: a vers egészére rávetíti a félelmetes igazságot, ami nem más, minthogy annak, aki ezt az utat jelölte ki magának, nincs is igazából szüksége azokra a dolgokra, amiket elsiratott, s amiket soha nem is bírt.

És mondhatod, hogy a világ nem csak ennyi,
más tájak, ahol máshogy zajlik életünk,
ahol nem áll minden sarkon egy Da Vinci,
de nem tagadhatod: mind innen érkezünk.