Van nekünk a BlogWatch, ahol mindenféle blogot kritizálunk. Pár hete az azóta megszűnt Csillafuckról írtam néhány sort, amiben a blog ellentmondásosságára, a bizarr motívumok ellenére is döcögő szexualitásra hívtam fel a figyelmet, no meg arra, hogy nem tudni, mire lehet ez így válasz, de ami sejthető, [...]]]> Leginkább semmi, de haladjunk szép sorban.

Van nekünk a BlogWatch, ahol mindenféle blogot kritizálunk. Pár hete az azóta megszűnt Csillafuckról írtam néhány sort, amiben a blog ellentmondásosságára, a bizarr motívumok ellenére is döcögő szexualitásra hívtam fel a figyelmet, no meg arra, hogy nem tudni, mire lehet ez így válasz, de ami sejthető, ahhoz kevés. Éppen csak azt nem írtam le, hogy a blog nagyjából úgy szar, ahogy van, azonban mivel a szerző akkoriban jelentette be, hogy abbahagyja, a földön fekvőbe nem lett volna dicsőség belerúgni. Mégis éreztem, hogy kell írni valamit róla, magam sem tudtam pontosan, miért.

Aztán ahogy kitettem a posztot, az egyik kommentező belinkelt egy cikket, amiben arról volt szó, hogy a cikkíró megkereste a Csillafuck szerzőjét, aki elárult pár dolgot magáról és a blogról. A lényeg, hogy csalódottságában kezdte el írni, amiért irodalmi blogját a kutya se olvasta, és tulajdonképpen bosszúnak szánta, mely által mintegy a kortárs szépirodalom vesz elégtételt az igénytelen olvasón. A cikk többi része most kevéssé fontos, mert a szerző nagyrészt önigazolást keres és a részleteket magyarázza, olyasmiket, hogy tulajdonképpen mekkora feladat volt úgy kialakítani a blogot, ahogy, meg nem szerénytelen módon párhuzamba állítja magát de Sade-dal és Apollinaire-rel. Tapsikoltak is neki rendesen, s úgy tűnik, a cikkíró és a kommentelők is elhitték, hogy ez lehet a legnemesebb bosszú a webkettő irodalommal szembeni vélt vagy valós agressziójára. Én kevésbé.

Ami engem illet, a szépirodalom kifejezést mindig is kissé modorosnak gondoltam, meg körülbelül olyan, mintha egy Porschéra mondanánk azt – megkülönböztető jelleggel –, hogy jó kocsi, de ettől még nem lenne a többi autó szükségszerűen rossz. Mindegy, a fogalom létezik (valami miatt sokan ragaszkodnak hozzá), a definíció szerint az olyan irodalmi alkotásokat nevezzük így, amelyek művészi értékkel is bírnak. Hogy ezt hogyan deríthetjük ki egyértelműen, most hagyjuk, mindenesetre nem tudományos vagy ismeretközlő szövegeket értünk ez alatt.

Akárhogyan is, az viszont tény, hogy a szépirodalom mint meghatározás, meglehetősen aszinkron dolog, elsősorban annak „szép” voltára gondolok: nem igazán tükrözhet jelenidejűséget (pl. kanonizáció), és ami még fontosabb, maga a fogalom inkább egy közösségi konszenzusnak köszönheti létét. A viszony tehát fordított, szerző nem igazán jelenthet ki magáról ilyet, ellenben róla ez utólagosan megállapítható (hogy pontosan mikor, mindegy, a lényeg, hogy van bizonyos időbeli eltolódás). Tehát nincs olyan, hogy „én most szépirodalmat írok” – maradjunk annyiban, hogy csak írsz, aztán majd meglátjuk, minek nevezhetjük. A kifejezés tehát, hogy kortárs szépirodalom, értelmetlen halmozásnak tűnik.

Másrészt pedig továbbra is azt mondom, egy rossz pornóblog nem válasz semmire sem. Nézettséget-olvasottságot el lehet érni bármilyen baromsággal, de nem hinném, hogy akinek pont az fáj, hogy irodalmi tevékenysége senkit sem érdekel, annak ez gyógyír lehet. Ha a szerző tényleg azt gondolja, ezzel jól megmutatta, az azért szomorú, mert elsősorban magát verte át. Mégis azt hiszem, időközben maga is rájöhetett, hogy ilyesmit lehet csinálni poénból, vagy mert komolyan érdekli a pornográfia, de dacból nem: olyan ez, mintha az embert elhagyná élete szerelme, s ezért ő bosszúból szinte minden útjába akadó nővel le akarna feküdni. Megoldás az a fő problémára? Aligha. Egyfajta nem múló, soha be nem teljesülő, élveteg kielégülhetetlenség, ahol a mennyiség és az extrémitás sosem fogja pótolni a minőséget.

Ez zavart ebben a blogban meg az utóéletében.

Annak idején az volt a megoldás, hogy telefonon jött az internet, és aki sokat internetezett, jól tette, ha igyekezett az éjszakai időzónában netezni, mert akkor volt olcsó, bár ez a szó nem egészen pontos, inkább csak relatíve értelmezhető. És aki beleszeretett a Quake-be, az biztos, hogy sokat netezett. Alig vártuk, hogy eljöjjön a [...]]]>

Annak idején az volt a megoldás, hogy telefonon jött az internet, és aki sokat internetezett, jól tette, ha igyekezett az éjszakai időzónában netezni, mert akkor volt olcsó, bár ez a szó nem egészen pontos, inkább csak relatíve értelmezhető. És aki beleszeretett a Quake-be, az biztos, hogy sokat netezett. Alig vártuk, hogy eljöjjön a bűvös 10 óra, onnantól reggel 6-ig vagy 7-ig (és ez bizony sokszor nem volt mindegy!) elvileg egy maximumot számlált a Matáv, egy órát talán. De ha bontott a vonal közben, akkor persze újra indult a menet. Amikor először mentem be egy amerikai szerverre játszani, a szemem könnybe lábadt. Ott állt előttem a figura, és én tudtam, hogy valaki, aki tőlem sok ezer kilométerre van, ugyanúgy ül a gépe mögött és ezt a figurát irányítja. Leírhatatlan élmény volt, ha addig nem lettem volna, ebben a pillanatban biztosan örökre rabjává tett volna ez a világ, és elsősorban persze ez a játék.

Aztán amikor először akadtam össze magyar játékossal – valami holland szerveren talán –, végképp kész lettem. Az illető azóta is barátom, és ő volt, aki bevezetett a magyar quake-esek akkorra már néhány fős csapatába, és aki először vert hülyére és mutatta meg, hogy van értelme elhagyni az igazán lelkes, de igazán amatőr játékos színvonalát. Ebben az időben nagyon gyorsan szaporodott a játékosok száma. Kialakult a cybersport fogalma (mára milliárdos üzlet), melynek egyik első, igazán jelentős eseménye volt, hogy 1997 májusában Dennis Fong, a legendás Thresh megynert egy bajnokságot, melynek fődíja nem más volt, mint John Carmack Ferrari 328-asa. Ezekben az években úgy bámultuk ezeket a külföldi játékosokat, mint ahogy bármelyik élsportolót. Órákig néztük a demókat, próbáltuk ellesni a taktikákat, trükköket, és játszottunk, minden egyes nap, órákat. Nekem személy szerint ekkor alakult ki az a bagoly-életmódom, ami talán már sosem múlik el végképp, és amely miatt a hajnali 5-6-kor való lefekvést még mindig termésetesebbnek érzem, mint az ugyanekkor való kelést. Ekkoriban (mondom, ez 12-13 évvel ezelőtt volt) sokan azt sem tudták, mi az az internet, különböző szolgáltatók jelentek meg a piacon, kísérleti jelleggel adta a Matáv is a netet. ADSL-ről, kábelről még szó sem volt. Ha olyan környezetben akart az ember játszani, ahol a technika is lehetővé tette, hogy egy külföldi játékossal eséllyel vegye fel a versenyt, akkor a BME-s srácok kollégiumába, a szintén legendás Schönherzbe kellett bemenni gépestül, nekik olyan netjük volt, hogy megszólalt. És ezekben az években is, az otthoni modemes, lassú nettel is igazán nagyszerű, világszínvonalon sem utolsó quake-ereket termelt ki ez a kis közösség. Szerveztek bajnokságokat, szigorúan önerőből (aztán ez később megváltozott, és tulajdonképpen az egyik rendszeresen megtartott magyar verseny végül tulajdoképpen vb-selejtezővé nőtte ki magát). Csetlettünk-botlottunk a mai versenyek technikai színvonalát nézve, de az az érzés, amikor egy elődöntőben akár százan is körülállják az embert, és nézik, hogyan játszik, és mindenféle hangokat adnak, amikor valami trükkösebb vagy szebb megoldást csinál – ez az érzés egyszerűen leírhatatlan. Emlékszem, még Bécsbe is eljutottunk végül (már a Quake 3-mal), ahol olaszok voltak többek közt az ellenfeleink, és komolyan megvádolták az egyik csapattársamat csalással. Rendesen kihúzta a gyerek a billentyűzetet suttyomban, hogy ne tudjuk a cheat-et kikapcsolni, és be tudja bizonyítani az igazát. Szóval indulat is volt ám rendesen. Mindenben kezdett hasonlítani a dolog az igazi élsporthoz.

Sajnos igazán a fősodorban csak a Quake-kel és később a Quake 3-mal kapcsolatban voltam, a népszerűségében ezeket végül talán meg is haladó Counter Strike-kal pl. csak néha játszottam, pedig abban aztán tényleg világszínvonalú játékosaink lettek. De arról nem tudok első kézből nyilatkozni, mert nem votlam jelen. De állítom, hogy a Counter Strike és a többi sem lenne sehol, ha nincs ez a zseniális játék, és nincsenek mögötte olyan figurák, mint John Carmack és John Romero. Életem egyik meghatározó élménye tehát Quake, amit sosem fogok végleg abbahagyni vagy megunni. És hogy bátran ajánlhatom-e valakinek, aki még sosem játszott vele? Igen. Olyan mint a foci. Hiába verne agyon bárkit a C. Ronaldo: ha a magunk tudásához mérten jó ellenfelet találunk, óriási szórakozás. Dacára az eltelt már majdnem másfél évtizednek.

1996 júniusában megszületett a számítógépes játékok modern korának királya. A modern kor kezdete alatt egyértelműen azt a periódust értem, amikor az internet (akkor még a magyar helyesírás szabályai szerint Internet) olyan széles körben kezdett elterjedni, hogy hatása megkérdőjelezhetetlen lett. A John Carmack vezette id Software alkotata meg. Nevükett illetően egy ideig tartotta magát [...]]]>

1996 júniusában megszületett a számítógépes játékok modern korának királya. A modern kor kezdete alatt egyértelműen azt a periódust értem, amikor az internet (akkor még a magyar helyesírás szabályai szerint Internet) olyan széles körben kezdett elterjedni, hogy hatása megkérdőjelezhetetlen lett. A John Carmack vezette id Software alkotata meg. Nevükett illetően egy ideig tartotta magát az „ideas from the deep” rövidítéséről szóló urban legend, de valójában itt bizony nem másról, mint a freudi idről, lelkünk sötét, hozzáférhetetlen részéről van szó. Ha egy számítógépes játékokat fejlesztő céget így hívnak, az már eleve nem rossz. Bár ezek a cégek szerintem különös fantáziáról tesznek tanúbizonyságot ezen a téren, jobbnál jobb nevek sorakoznak – rajtuk tán csak a warez scene csapatai tesznek túl. Bár még ők sem.

Az 1996-os logo

Szóval az id megcsinálta először is a Wolfensteint (ha valaki nagyon wikipédiázik, akkor kiderül persze, hogy volt más is, de szerintem nem tévedünk nagyot, ha mégis a Wolfenteint tekintjük az első játékuknak), amelyikkel tulajdonképpen létrehozták az FPS zsánert. Ezt a Doom követte, amely kult-státuszában vetekszik a Quaek-kel, de technikailag egy óriási lépéssel le van maradva mögötte, ez pedig nem más, mint az igazi 3d. Nem akarok belemenni a részletekbe nagyon, de a lényeg kb. annyi, hogy a Quake volt az első játék, amelyikben egy valódi 3 dimenziós világban lehetett szaladgálni, fel-le nézelődni, ellenfelek alá beugrani; itt már a rakétavetőből kilőtt cucc is egy valódi 3d-s objektum, aminek minden irányban van kiterjedése, szóval valójában ez az a játék, amit a mai napig mindenki újracsinál, szebben, hangosabban, látványosabban, de soha nem újítják meg és soha nem sikerül megközelíteni sem azt az élményt, amit egy igazán elmélyült Quake-játékos egy-egy komolyabb mérkőzés közben átél.

És ne legyünk gyávák kimondani, hogy ennek a játéknak köszönheti az összes konzolhuszár, hogy nem lehet egérrel irányítani a konzolos játékokat. Elég utánaolvasni egy kicsit a témának, és kiderül, hogy nincs nagyobb para Xbox- meg PS-körökben annál, hogy megteremtik a lehetőségét konzolon az FPS-játékok egérrel történő irányításának. Mert pontosan tudják, hogy abban a pillanatban végük. Egy átlagos quake-es összehasonlíthatatlanul jobban csinál mindent az fps-ek világában, mint a legügyesebb konzolos, és ebben nincs semmi furcsa. Sokkal nagyobb tudást igénylő játék volt a Quake, mint ma bármelyik, és aki megtehette / vette a fáradságot, egész egyszerűen olyan elképesztően tisztára csiszolt tudással vértezhette fel magát, ami az Xbox világából körülbelül varázslatnak tűnik – már ha egyáltalán felfogható. És ez nemcsak a Quake-re igaz, hanem a pc-s fps-ek majd mindegyikére, noha a Quake nemcsak műfajteremtőként megismételhetetlen, hanem játékélmény és változatosság tekintetében is. Ezért mondom tehát, hogy a Quake és klónjai azok, amelyek miatt a nagy gyártók, akiknek a profit szempontjából nagyon fontos, hogy minél többen vegyék meg a játékaikat, nem akarják kitenni hűséges (és igen nagy számú) vásárlóikat annak az élménynek, hogy minden egyes mérkőzésen úgy szedjék őket darabokra, hogy nemhogy lőni nem tudnak, de azt se értik, honnan kapták arcba az ananászt. Mert ilyen mindig lenne, ennek a 13 éves játéknak a mai napig olyan tábora van, hogy elképesztő, és akkor még nem is szóltunk az utódokról. De ne is szóljunk, mert itt és most a Quake-ről, az én abszolút első számú kedvencemről és, tényleg így gondolom, minden idők egyik legnagyobb játékáról van szó. Ez a cikk, úgy látom, legalább két részesre duzzad, úgyhogy legközelebb a magyar quake-scene korai éveiről lesz szó, amibe a magyar internet-scene korai évei körülbelül 100 %-ig beleférnek, a két halmaz hogy úgy mondjam egyenlő. Szóval érdemes lesz elolvasni a következőt is, remélem, sikerül összekaparnom az igazán ütős élményeket.

Bár vagy nyolc-kilenc éve terjed egy levél a neten (e-mail, blogok), hozzám csak nemrégiben jutott el. Ebben a levélben állítólag a kitűnő író, Gabriel García Márquez búcsúzik el a földi élettől, és sokak szerint rendkívül „tartalmas” módon írja le, mit is hagy itt.

Nézzük hát a levelet, amit úgy, ahogy van, javítások nélkül [...]]]> Búcsúvers, bolonddá tett olvasók

Bár vagy nyolc-kilenc éve terjed egy levél a neten (e-mail, blogok), hozzám csak nemrégiben jutott el. Ebben a levélben állítólag a kitűnő író, Gabriel García Márquez búcsúzik el a földi élettől, és sokak szerint rendkívül „tartalmas” módon írja le, mit is hagy itt.

Nézzük hát a levelet, amit úgy, ahogy van, javítások nélkül másolok ide:

Gabriel García Márquez (Száz év magány Nobel díjas írója) egészségi okokból visszavonult a nyilvánosságtól (nyirokrákja van). A barátainak küldött búcsúlevele az Internet segítségével terjed.

Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok. Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek. Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk. Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak. Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerü ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is. A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést! Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni. Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön. Annyi mindent tanultam töletek, emberek… Megtanultam, hogy mindenki a hegytetön akar élni, anélkül hogy tudná, a boldogság a meredély megmászásában rejlik. Megtanultam, hogy amikor egy újszülött elöször szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt. Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni. Annyi mindent tanulhattam töletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek. Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz. Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erösen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek. Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, “szeretlek”, és nem tenném hozzá ostobán, hogy “hiszen tudod”. Mindig van másnap, és az élet lehetöséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat. De ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el. Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, amit megtehetsz, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést. Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, “sajnálom”, “bocsáss meg”, “kérlek”, “köszönöm” és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz. Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked.”

Ajaj. Már az első olvasás után feltűntek a stiláris hibák: a levél írója egyszerre könyörög és parancsol, ami ugye nem túl hiteles. Aztán a manírok, rengeteg és fölöslegesen: glitterfláj és fotosop émelyítő kevercse, entellektüelnek álcázott ősanyáknak. Azoknak, akik Coelhót bálványozzák könnyes szemmel és igyekeznek az ezotériát olyan rosszul értelmezni, amilyen rosszul csak lehet. (Bár Falcon lényeglátó írása után magam is elgondolkodtam azon, egyáltalán lehet-e ezt az egészet jól értelmezni, de ezt most hagyjuk.) És hát szörnyű, hogy ezek szerint vannak, akik egyenlőségjelet tesznek Coelho képtelenségei és Márquez „mágikus realizmusa” közé. De hát hol van ebben a levélben a Száz év magány ereje, hol van Macondo felesleges létjogosultsága? Sehol. Csak a portobellói boszorkány erőtlen hókuszpókuszai próbálják megbabonázni az olvasót. Aztán az életigazságok: „Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak.” Ne már. Márquez ilyet nem csinálna. Lehet, hogy haldoklik, de ettől még nem hülye.

Ilyen gondolataim voltak, ezért úgy döntöttem, kicsit utánanézek ennek a levélnek.

Először angol szöveget kerestem, valami azt súgta, hogy sok minden ki fog derülni, ha találok ilyet. Naná, hogy volt, kaptam hozzá plusz infókat is: ez egy „hoax” és bizonyos Johnny Welch követte el. De ami a legfontosabb: a magyar és az angol nyelvű szöveg nem egyezik. A magyar, terjedelmét tekintve több is, kevesebb is, mint az angol. Ráadásul az angol szövegben szinte csak óhajtó mondatok fordulnak elő. Egyértelmű, hogy a magyar szöveget valaki a saját szájíze szerint alakítgatta, az angollal összevetve világosan látszik, hol vett el belőle és hol adott hozzá az alkalmi „manipulátor.” Ja, és látva az angolt, az is világossá vált, hogy miért nevezik azt erős túlzással versnek. Makáma mondjuk, de a magyarnak ehhez köze sincs, sőt a betoldott stílustalanságok miatt gyengébb is az angolnál. Vajon ki követhette el, Kiba Szabolcs termékmenedzser és unatkozó felesége, Amálka, a Coelho-tanítvány? Szegény Márquez…

Különben az angol szöveg is hatalmas baromság, de legalábbis kizárt, hogy Márquez betegsége miatt ennyire elfelejtett írni, sőt önmaga lenni:

My god, if I had a piece of life… I wouldn’t let a single day pass without telling the people I love that I love them. I would convince each woman and each man that they are my favorites, and I would live in love with love.

Lávízláv, lá-lá-lá-lá-lá.

Nyilvánvaló, hogy mindkét szöveg gyenge hamisítvány, ezért engem már csak az érdekelt, vajon Márquez mit szólt ehhez az egészhez. Érdekes módon a Wikipédia is említi az ügyet:

2000-ben, meglehetős szenzációhajhász módon az író közelgő haláláról tájékoztatta az olvasóközönséget a La República nevű perui napilap. Másnap több újság is leközölte García Márquez állítólagos búcsúversét, a La Marionetát (A rongybábu), azonban az író tagadta, hogy ő lenne az írás szerzője, amit egyébként egy mexikói hasbeszélő munkájának tulajdonítanak.

Megnéztem még pár hivatkozást és szépen összeállt a kép: adva van egyrészt a nagybeteg író, aki a nyilvánosságtól visszavonultan él, másrészt pedig egy mexikói hasbeszélő „verse”, amit feltehetőleg néhányszor elő is adott bábujával. Aztán valakik a mexikói hasbeszélő verse fölé a nagybeteg író nevét írták, és elkezdték terjeszteni. A szöveg egyre hosszabb lett, a „versből” pedig szép lassan levél. Egy haldokló író levele. Márquez nem értette, hogyan tulajdoníthatják neki ezt a borzalmat, Welch pedig szomorkodott, hogy a kolumbiai író életművében versikéje az első szótól az utolsóig ostobaságnak hat. Szegény, biztos komolyan gondolta.

Külön pikantériája a dolognak e levél magyar „fordítása”, de erről fentebb már írtam, ld. Kiba Szabolcs és Amálka.

Tanulság? Nem akarok moralizálni, tudjuk, milyen dolgok történnek a világban. De azt hiszem, legalább a Száz év magányért tartozunk annyival Márqueznek, hogy ebből az ostoba búcsúlevélből egyetlen szót se higgyünk el.

Update: Ha akad valaki, aki tud spanyolul, örömmel venném, ha az itt található cikket kivonatolná/lefordítaná nekünk.

Kezdjük mondjuk a Lék a hajón-nal, ilyen [...]]]> Sajnos nem tudom, az úr melyik versével nevezett és jutott végül tovább, csak azt tudom, szinte biztosan, hogy melyekkel nem. De azokra is kitérünk, előbb azonban nézzük a jót, mint aki mindig a tányéron levő legjobb falatot eszi meg, és akkor végig jó. Hát mondjuk itt nem így lesz.

Kezdjük mondjuk a Lék a hajón-nal, ilyen képversszerű dolgot eddig még úgyse nagyon boncolgattam, meg szerintem nem is lehet. Ez azon ritkák egyike, amelyik tetszik. Ötletes és nem öncélú ez a rajzolgatás, elsüllyed a hajó, buborék is van, én legalábbis annak vélem az o-kat (0-kat?), és tulajdonképpen ennyi, ügyes.

Aztán van itt ez a 48 sor Sorrentóból. Ahogy korábban már elhangzott valahol itt a portrék kapcsán, a kevesebb néha több. És ha Victor Lazlo csak ezt a verset tette volna fel, gazdagabbak lennénk egy illúzióval. Az “olvastam és írtam egy xxx-verset” (© Karinthy), ahol xxx bármely nagy költő neve, szóval ennek a képletnek tipikus esetével állunk szemben, és ezúttal az xxx nem más mint Radnóti.
De ez jól sikerült legalább, hangulata van a versnek, a 11-12-es (többnyire) jambikus sorok szépen lüktetnek és adják vissza a Trisztánnal ültem… egy hajdanvolt utazás múltból lepárolt hangulatát. És bár nekem a középrész kicsit leül, majdnem untam mondhatni, a végére megint összejött, és méltó a lezárás a vers elejének tényleg remek megoldásaihoz, a refrénről pedig nem gondoltam volna, amikor belefogtam az olvasásba, hogy ennyire megállja majd a helyét végig. “Kharon ladikjá”-val nem vagyok kibékülve, de lehet, hogy holnapra tetszeni fog az is.

És akkor kezdődnek a bajok. Két további verset szeretnék górcső alá venni, két, mondjuk úgy, feldolgozást, és akkor mondtam is valamit, meg nem is.

Az egyik egy jó kis brit zenekar jó kis számának a rettenetes fordítása. The Rolling Stones: Simpathy For The Devil. A címmel rögtön nem sikerült elbánni, se a magyar nem jó (vagyis lehet jó, csak nem azt jelenti), és a visszafordítás, hogy Simpathy With The Devil meg egy akkora Hunglish ökörség, hogy ezek miatt van rossz hírünk.

Azt a témát most itt nem boncolgatnám, hogy fordítással nevezett Victor Lazlo, és a szabályokban ez megengedett-e, mert megteszik elegen a verseny hivatalos oldalán. Én a magam részéről ezt kicsinyes dolognak tartom (mármint az ezzel való foglalkozást), mert ha ez jó mű lenne, akkor nevetséges volna ezért kidobni, ha meg már akkora szar lett, amekkora, akkor meg nevetséges azért kidobni. Belemehetünk a részletekbe, de tartogathatjuk a hozzászólásokra is. Az utóbbit választom, mert van még itt valami, és túl hosszú lesz a post.

A következő választás a J.A. parafrázisok.
A sötétség diadala, már bocsánat. Vannak páran, akik időnként úgy gondolják, ha hozzányúlnak egy klasszikushoz, farigcsálnak valamit, aztán papírra vetik, akkor valami jó születik. Magam is probálkoztam ilyesmivel már, de előbb vagy utóbb mindig beláttam, hogy nem… Pedig tisztelettel nyúltam a dologhoz általában, ami alapvető volna, még ha nem is a feltétlen leborulás a nagyság előtt az, ami a művészetben a legidvezítőbb.

Victor Lazlo pedig József Attila egyik legismertebb költeményét parafrazeálta, legalábbis a cím szerint azt hiszi. Hogy miért a többes szám? Nem tudom, csak sejtem: ilyen-olyan parafrázisok címmel sok helyen találkozhatunk, és a gondolkodásra tett legcsekélyebb erőfeszítés nélkül beemelhetjük címbe, jelent amit jelent. Hogy ez, ti. az erőfeszítés, általában is messzire kerüli Lazlót, elég valószínű, legalábbis midőn ezt a művet írta, bizonyosan így volt. Igazából elég egyszer elolvasni a verset, hogy rájöjjünk, itt valami elképesztően alpári dolog történt, valami olyasmi, mint finggal fújni le a port egy Vizsolyiról. Miért hiszi azt mindenki, hogy azért, mert van egy — mégoly botfülekkel is — könnyen felismerhető remekmű, mint a Születésnapomra, már rögtön meg is lehet ismételni. És nem azt mondom, hogy “szabad”, mert persze hogy szabad. Csak éppen nem lehet. És legyen, próbálja meg bárki, otthon, titkon, és amikor nem sikerült, dobja ki, dugja el, egye meg, mint Tom a kulcsot Jerry elől. De ne tegye már ki közszemlére, mert ezzel az a baj, hogy míg egy átlagosan gyenge vagy rossz vagy akármilyen mű nem sért, addig ez merénylet. És itt valahogy az egyékbént aránylag magabiztos technikai tudás is csődöt mond (vajon nem azért-e, mert ide bizony több kellett volna, sokkal több, mint az átlag?), félelmetes logikai és metrikai hibák szinte sorról sorra,

(…)
De nem lettem, mert Csepelen,
az általános “egyetem”
éber
strébere

elvette didaktikus kedvemet,
hogy ronggyá rúgta a seggemet.
A hont
kivont

pártkönyvvel védte ellenem,

(…)

a gondolat már valahol az első szintagmák környékén száműzetett, és vissza se tér, nemhogy a vers végéig, de még a hozzászólások közt sem. Ahol is Victor Lazlo még arról is lerántja a leplet, hogy tárgyi tudása megrekedt az ismeretanyagaikat a Blikkből szerzők szintjén, és erre még elképesztő arroganciával mintha büszke is lenne. Nem fogok Horgerről beszélni, meg József Attila egyetemi éveit is inkább hagyjuk, meg egyáltalán, hagyjuk ezt az egészet…