Verset nézegetni-elemezni jó dolog, akkor is, ha esetenként egyáltalán nem könnyű. A Klárisok is egy olyan vers, amely – első pillantásra – rövidsége ellenére is bonyolultnak, nehezen érthetőnek tűnik. Jó-jó, nem mondom, hogy könnyű vers lenne, de azért ha foglalkozunk vele, akkor szépen (lassan) megnyílik előttünk, s így már meg lehet érteni, [...]]]> Bárányganéj és a nőiség

Verset nézegetni-elemezni jó dolog, akkor is, ha esetenként egyáltalán nem könnyű. A Klárisok is egy olyan vers, amely – első pillantásra – rövidsége ellenére is bonyolultnak, nehezen érthetőnek tűnik. Jó-jó, nem mondom, hogy könnyű vers lenne, de azért ha foglalkozunk vele, akkor szépen (lassan) megnyílik előttünk, s így már meg lehet érteni, fel lehet fogni, mit is akar mondani nekünk a költő. Márpedig a jobb költő olyan, hogy mindig akar mondani valamit, azon pedig kár is vitatkozni, hogy József Attila az egyik legjobb.

Szóval nem könnyű vers, leginkább a benne érvényre jutó bonyolult költői képalkotó módszer miatt. Ez a módszer, ez az erőteljes képiség lesz majd a későbbi Óda egyik fő alapelve is: „Nézem a hegyek sörényét – | homlokod fényét | villantja minden levél.” – Ugyan itt még nem teljesen úgy, nem olyan kiforrott formában van jelen, de már előrevetíti a későbbi nagyverset.

A Klárisokat általában József Attilának a Vágó Márta iránt táplált, kezdetben hevesen lángoló szerelméhez szokta kötni a szakirodalom. Legelőször ezt a megoldási lehetőséget nézzük meg, utána pedig meglátjuk, mit lehet kihozni belőle, ha minden ilyen (életrajzi) konkrétumtól elvonatkoztatunk.

József Attila meglehetősen fiatalon, a ’20-as évek végén ismerkedett meg a szintén igen fiatal Vágó Mártával. Hamar lángra lobbantak egymás iránt, és boldogan éltek volna, amíg meg nem halnak, ha Márta apja – tisztes polgárember – közbe nem szól, s minden szimpátiája ellenére nem jelöl ki egy próbaévet a szerelmeseknek. Így került Márta Angliába tanulni, míg József Attila itthon maradt, s a versírás mellett a hivatalnoki lét minden örömével és bánatával ismerkedett. A kezdeti lángolás lassan csillapodott, majd a szerelem pernyévé égett. Ennek a folyamatnak a szomorú foglalata tulajdonképpen ez a vers.

A Mártának írott levelekből szinte kiáltozik, a költő mennyire boldog, mennyire örül szerelmüknek, ugyanakkor az elhidegüléstől való rettegés érzése is ott ólálkodott kezdettől fogva körülötte. Valljuk meg, volt is rá oka, hogy így érezzen: Márta később férjhez ment máshoz – ez gyakran megesett akkoriban –, majd elvált, s akkor megkereste József Attilát. De a költő már letett szerelmükről, hajthatatlan volt.

A Klárisok abban a tudatalatti-érzelmi állapotban születhetett, amikor József Attila már egyre biztosabb benne, hogy szerelmük beteljesületlen marad, mert őket – egyszerűen szólva – egy világ választja el egymástól, s képtelenek lesznek kitörni ezek közül a korlátok közül, vagyis a vágyaknál, egyéni elszánásnál mélyebben lappangó, feloldást nem remélő ellentét jut a versben kifejezésre. Ezért szerepel végig a versben egyfajta szigorú ellenpontozás: Klárisok a nyakadon – békafejek a tavon – bárányganéj a havon. Amellett, hogy ez a kép magában hordozza azt az igen tömör és megalkuvást nem ismerő kifejezőerővel rendelkező (szinte) alapigazságot, hogy a legszebb gyöngysor (a kláris ugyanis gyöngysort jelent) is csak bárányganéj a havon szerelme szépségéhez képest, óhatatlanul ott van benne az is, hogy míg Mártának a gyöngysor, addig neki csak a bárányganéj, míg szerelmének aranyöv, addig neki csak kötél a nyakába. (Ami ha képletesen ugyan, de érett már neki eléggé, s itt megint csak Villonra bukkanunk.* Egyébként esetükben valószínűbbnek tartom a véletlen egybeeséseket, a két költő hasonló sorsát, mint azt, hogy József Attila valaha is utánozni akarta volna Villont.)

Az utolsó két versszak némiképp eltér az előző kettőtől, József Attila csodálatos, rendkívül érzékletes módon ábrázolja a női(es)séget, s itt újra meg kell jegyezni, hogy többek között az ilyenek miatt előképe a Klárisok az Ódának.

Az utolsó két versszak azonban más miatt is érdekes lehet számunkra: a költő nem a saját érzéseit vetíti ki a tájba-tájra, hanem azonosítja magát a tájjal, a természettel. Ez a módszer egyébként a népdalokban gyakori, a költő egyik levelében a következő népdalban szereplő képalkotó módszert teszi irányadóvá költészete számára:

Nagykállóban egy torony van, (Klárisok a nyakadon)
közepében egy óra van, (békafejek a tavon.)
köröskörül aranycsipke, (Báránygané,)
rászállott egy bús gerlice. (bárányganéj a havon.)

A mai feladatot, azt hiszem, ezzel meg is oldottuk.

a

a

x

a

__________________

*Villon négy sorocskája

Francia vagyok, mérgelődhetem,
Ponthoise-i Párizs volt szülőhelyem.
Most hát egy kenderkötéltől fejem
megtudja majd, hogy mit nyom fenekem.

(József Attila fordítása)