Faustus » fordítás

Was Goethe mistaken about Schiller’s skull?

Bendegúz — Mon, 04 Jan 2010 07:10:04 +0000

Regarding certain details (and the inadequency of details) I believe that the skull, which was believed to be Schiller’s skull, and which has been recently proved that it is not Schiller’s, got into the grave due to Goethe’s mistake, (thus, it is not the so called Froriep-skull). My theory is mainly based on Goethe’s poem. I know it is brave to use the content of a poem as a reason, but in this case we can make an exception. Let’s see the reasons one after the other.

According to the story, Schiller died in 1805 under rather extraordinary circumstances, and his body was put into a mass grave. This kind of burrying was not rare that time. His body was there for almost 20 years, than due to the struggle of the mayor of Weimar, the grave has been resurrected, Schiller’s skull and his bones have been chosen, then the skull and the bones have been burried again, next to the grave of Goethe.

The fact that such an excellent writer like Schiller is burried into a mass grave is rather strange, but it can be explained: burrying dead people in a dozen, disregarding age, sex or social position was a commonly used method in the Middle Ages too. When the cemetery became full, the bones were taken out of the cemetery and were put into a pile, in order to provide space for the new bodies. On the other hand, at the age of his death, Schiller might not have been such a ’useful’ person, who deserved a separated grave. He was the enemy of princes who tortured the people, he was a speaker committed to the belief in a new world. There might have been people who did not like all these things about Schiller. Finally, I would like to add that Goethe might have wanted to monopolize the so-called ’denkmal’ status.

Later then, in 1826, the story altered strangely: according to the majority of the sources, the mayor of Weimar opened the mass grave and chose one amongst the around 21 skulls, stating that the chosen skull is that of Schiller’s, and gave that skull to Goethe, who wrote a poem from this occasion (in fact, on this occasion). After that, Schiller’s most precious bodypart was on the desk of the Geheimrat for weeks, before it was put to its final place. In the next few hundred years, experts and scientists brought to light with the aid of DNA test that the bones they examined were not Schiller’s.

Without dealing with further details, I notice the following: in my opinion, it was Goethe who chose the skull which had been in the grave up to that point. As it is written above, the role of the mayor is emphasised by every source, but I think the true version of the story is not this one. Can a mayor make a decision like that on his own? Hardly could it happen, he must have had superiors too, principally, in Weimar that time. It is more probable that the mayor ordered to dig the bones, which can be originated to different bodies, out from the mass grave due to the order of someone else, and showed them to Goethe. Goethe was a Renaissance man, thus, he was a scientist as well. Earlier, he had worked in Jena with anatomist Loder and he had achieved everlasting merits about the domain of osteology. Thus, a more appropriate person than he was could not have been found for this task. In the light of the fact that he often visited cemeteries searching for skulls in order to examine them in that period, when he dealt with osteology, we can have almost no doubt about the fact that Goethe chose the skull, amongst several others, which was in the grave and was supposed to be Schiller’s skull in 1826. According to some sources the scene of the choice could have been the Anna Amalia Library of Weimar.

Finally, here is Goethe’s poem, in which he wrote the way he found Schiller’s remains in the gloomy charnel-house:

LINES ON SEEING SCHILLER’S SKULL.

WITHIN a gloomy charnel-house one day

I view’d the countless skulls, so strangely mated,
And of old times I thought, that now were grey.

Close pack’d they stand, that once so fiercely hated,
And hardy bones, that to the death contended,

Are lying cross’d,–to lie for ever, fated.
What held those crooked shoulder-blades suspended?

No one now asks; and limbs with vigour fired,
The hand, the foot–their use in life is ended.

Vainly ye sought the tomb for rest when tired;
Peace in the grave may not be yours; ye’re driven

Back into daylight by a force inspired;
But none can love the wither’d husk, though even

A glorious noble kernel it contained.
To me, an adept, was the writing given

Which not to all its holy sense explained,
When ‘mid the crowd, their icy shadows flinging,

I saw a form, that glorious still remained.
And even there, where mould and damp were clinging,

Gave me a blest, a rapture-fraught emotion,
As though from death a living fount were springing.

What mystic joy I felt! What rapt devotion!
That form, how pregnant with a godlike trace!

A look, how did it whirl me tow’rd that ocean
Whose rolling billows mightier shapes embrace!

Mysterious vessel! Oracle how dear!
Even to grasp thee is my hand too base,

Except to steal thee from thy prison here
With pious purpose, and devoutly go

Back to the air, free thoughts, and sunlight clear.
What greater gain in life can man e’er know

Than when God-Nature will to him explain
How into Spirit steadfastness may flow,

How steadfast, too, the Spirit-Born remain.

1826.

This was the story, according to the things mentioned above, it is probable that Goethe was mistaken, and he found the skull of someone else and not that of Schiller’s. If there is someone who has concrete datas concerning these events, be as kind to share them with us. My research, which was not so long and which did not cover everything, led me to this conclusion mentioned above, but I do not understand why this fact is surrounded by an embarrassing silence.

Egy rongybábu levele

Bendegúz — Wed, 24 Jun 2009 06:30:55 +0000

Búcsúvers, bolonddá tett olvasók

Bár vagy nyolc-kilenc éve terjed egy levél a neten (e-mail, blogok), hozzám csak nemrégiben jutott el. Ebben a levélben állítólag a kitűnő író, Gabriel García Márquez búcsúzik el a földi élettől, és sokak szerint rendkívül „tartalmas” módon írja le, mit is hagy itt.

Nézzük hát a levelet, amit úgy, ahogy van, javítások nélkül másolok ide:

Gabriel García Márquez (Száz év magány Nobel díjas írója) egészségi okokból visszavonult a nyilvánosságtól (nyirokrákja van). A barátainak küldött búcsúlevele az Internet segítségével terjed.

Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok. Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek. Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk. Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak. Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerü ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is. A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést! Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni. Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön. Annyi mindent tanultam töletek, emberek… Megtanultam, hogy mindenki a hegytetön akar élni, anélkül hogy tudná, a boldogság a meredély megmászásában rejlik. Megtanultam, hogy amikor egy újszülött elöször szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt. Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni. Annyi mindent tanulhattam töletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek. Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz. Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erösen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek. Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, “szeretlek”, és nem tenném hozzá ostobán, hogy “hiszen tudod”. Mindig van másnap, és az élet lehetöséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat. De ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el. Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, amit megtehetsz, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést. Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, “sajnálom”, “bocsáss meg”, “kérlek”, “köszönöm” és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz. Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked.”

Ajaj. Már az első olvasás után feltűntek a stiláris hibák: a levél írója egyszerre könyörög és parancsol, ami ugye nem túl hiteles. Aztán a manírok, rengeteg és fölöslegesen: glitterfláj és fotosop émelyítő kevercse, entellektüelnek álcázott ősanyáknak. Azoknak, akik Coelhót bálványozzák könnyes szemmel és igyekeznek az ezotériát olyan rosszul értelmezni, amilyen rosszul csak lehet. (Bár Falcon lényeglátó írása után magam is elgondolkodtam azon, egyáltalán lehet-e ezt az egészet jól értelmezni, de ezt most hagyjuk.) És hát szörnyű, hogy ezek szerint vannak, akik egyenlőségjelet tesznek Coelho képtelenségei és Márquez „mágikus realizmusa” közé. De hát hol van ebben a levélben a Száz év magány ereje, hol van Macondo felesleges létjogosultsága? Sehol. Csak a portobellói boszorkány erőtlen hókuszpókuszai próbálják megbabonázni az olvasót. Aztán az életigazságok: „Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak.” Ne már. Márquez ilyet nem csinálna. Lehet, hogy haldoklik, de ettől még nem hülye.

Ilyen gondolataim voltak, ezért úgy döntöttem, kicsit utánanézek ennek a levélnek.

Először angol szöveget kerestem, valami azt súgta, hogy sok minden ki fog derülni, ha találok ilyet. Naná, hogy volt, kaptam hozzá plusz infókat is: ez egy „hoax” és bizonyos Johnny Welch követte el. De ami a legfontosabb: a magyar és az angol nyelvű szöveg nem egyezik. A magyar, terjedelmét tekintve több is, kevesebb is, mint az angol. Ráadásul az angol szövegben szinte csak óhajtó mondatok fordulnak elő. Egyértelmű, hogy a magyar szöveget valaki a saját szájíze szerint alakítgatta, az angollal összevetve világosan látszik, hol vett el belőle és hol adott hozzá az alkalmi „manipulátor.” Ja, és látva az angolt, az is világossá vált, hogy miért nevezik azt erős túlzással versnek. Makáma mondjuk, de a magyarnak ehhez köze sincs, sőt a betoldott stílustalanságok miatt gyengébb is az angolnál. Vajon ki követhette el, Kiba Szabolcs termékmenedzser és unatkozó felesége, Amálka, a Coelho-tanítvány? Szegény Márquez…

Különben az angol szöveg is hatalmas baromság, de legalábbis kizárt, hogy Márquez betegsége miatt ennyire elfelejtett írni, sőt önmaga lenni:

My god, if I had a piece of life… I wouldn’t let a single day pass without telling the people I love that I love them. I would convince each woman and each man that they are my favorites, and I would live in love with love.

Lávízláv, lá-lá-lá-lá-lá.

Nyilvánvaló, hogy mindkét szöveg gyenge hamisítvány, ezért engem már csak az érdekelt, vajon Márquez mit szólt ehhez az egészhez. Érdekes módon a Wikipédia is említi az ügyet:

2000-ben, meglehetős szenzációhajhász módon az író közelgő haláláról tájékoztatta az olvasóközönséget a La República nevű perui napilap. Másnap több újság is leközölte García Márquez állítólagos búcsúversét, a La Marionetát (A rongybábu), azonban az író tagadta, hogy ő lenne az írás szerzője, amit egyébként egy mexikói hasbeszélő munkájának tulajdonítanak.

Megnéztem még pár hivatkozást és szépen összeállt a kép: adva van egyrészt a nagybeteg író, aki a nyilvánosságtól visszavonultan él, másrészt pedig egy mexikói hasbeszélő „verse”, amit feltehetőleg néhányszor elő is adott bábujával. Aztán valakik a mexikói hasbeszélő verse fölé a nagybeteg író nevét írták, és elkezdték terjeszteni. A szöveg egyre hosszabb lett, a „versből” pedig szép lassan levél. Egy haldokló író levele. Márquez nem értette, hogyan tulajdoníthatják neki ezt a borzalmat, Welch pedig szomorkodott, hogy a kolumbiai író életművében versikéje az első szótól az utolsóig ostobaságnak hat. Szegény, biztos komolyan gondolta.

Külön pikantériája a dolognak e levél magyar „fordítása”, de erről fentebb már írtam, ld. Kiba Szabolcs és Amálka.

Tanulság? Nem akarok moralizálni, tudjuk, milyen dolgok történnek a világban. De azt hiszem, legalább a Száz év magányért tartozunk annyival Márqueznek, hogy ebből az ostoba búcsúlevélből egyetlen szót se higgyünk el.

Update: Ha akad valaki, aki tud spanyolul, örömmel venném, ha az itt található cikket kivonatolná/lefordítaná nekünk.

W. H. Auden: Megállj, óra… (Stop all the clocks — fordítás)

Falcon — Sat, 04 Apr 2009 13:21:10 +0000

Megállj óra, telefon, feledd a csöngést,
csontot a kutyának, cserébe a csöndért.
Hallgass zongora. Kísérje tompa dobszó,
s ti, gyászolók. Jöjjön a koporsó.

Repülők, az égbe föl sírva szálljatok
s onnan üzenjétek a világnak: halott!
Ma minden galamb nyakán gyászszalag legyen,
s minden menyasszony ma feketét vegyen.

Nyugat volt ő, Kelet, s ő volt Dél és Észak:
Dolgos hetem s hozzá a nyugodt vasárnap.
Ő volt nappalom, éjjelem, szavam és énekem;
Hittem — de tévedés — hogy örök a szerelem.

Csillagok, Nap, Hold: most mind aludjatok,
szereljétek le hát az égi színpadot.
Folyjon el a tenger, az erdő tűnjön el,
mert jó már soha többé nem lesz semmi sem.

E. felhívására megpróbáltam, ez lett belőle. Itt az eredeti egyébként.