Éli könyve

A lényeg azonban, hogy az Éli könyve jó lett. Denzel Washington nagyon érett színésszé vált, méltó a karakterhez, akit megformál, Mila Kunis jól néz ki (és szintén ügyes), nem hiába szeretik a Superficial-on annyira, Gary Oldman pedig Gary Oldman: hail to the king, baby. A film amúgy megint csak az a fajta alkotás, amiről nehéz spoilermentesen írni, de igyekszem. Egy csomó apróság van a filmben, ami miatt várok már valami hd-sabb verziót. Érezni lehet, hogy elsőre csak egy réteget szedtünk le a hagymáról. Ha majd másodszorra lehet nézni, akkor a nagy meglepetésre utaló jeleket fogom keresni az elejétől fogva (amiből visszagondolva azért volt elég sok). Meg a filozófiai utalásokat, amikből szintén. Meg a társadalomkritikát, ami megint csak annyira pontos és nem szájbarágós, hogy öröm volt elcsámcsogni utána egy értő ember társaságában. Sokaknak nem tetszett annyira a film, tudom. Human a filmbuzin eléggé lehúzta, meg akikkel néztem, azok közt is volt, aki egy-egy (szerinte!) hibába belekötött, de az végül nem dőlt el, hogy igaz-e (ilyen odaérhet-e-annyi-idő-alatt dolog volt). Természetesen nem értek egyet ezekkel. Olyan filmmel van dolgunk, amelyikben képesek gyakorlatilag csont nélkül bemutatni, hogy pl. mi az egyház ma – és volt még inkább a középkor egyes szakaszaiban: ez pedig nem más, mint a főgonosz Carnegie; hogy miért fontos az a bizonyos könyv (félreértés ne essék, azért nem egy Vidám Vasárnap a film ); hogy úgy néz ki, valóban szinte mindig van választásunk; hogy milyen egyszerűen, de törvényszerűen omlik össze egy világ, ha az erős ember, aki addig egy célért összetartotta, hirtelen kiengedi a kezéből.  De ez mind csak egy szelet. Aztán ott van az a jelenet, amikor az első gonosz banda legyakása után a főembert megöli Eli. Én akkor éreztem először, hogy a komolyabb fülemet is ki kell nyitnom, mert itt bizony a buta Mad Max-utánérzésnél sokkal nagyszerűbb valamivel állunk szemben, és nem csalódtam. Szeretem az olyan filmeket, amikor visszamenőleg, a végén nyer értelmet egy csomó dolog, de amelyek film közben is a helyükön voltak, és nem csak a WTF-érzést hagyták maguk után, amíg meg nem lettek magyarázva. Talán az egyetlen negatívum, amit fel tudnék hozni, az a manapság üres frázissá pufogtatott tempó. A film kb. első harmada után mintha egy pillanatra megtörne a lendület, és átadná helyét az amúgy remek mélyebb mondanivalónak, csak az átmenet valahogy lehetne zökkenőmentesebb. Talán ezt értették félre néhányan. Szóval remek film, osztok neki egy 9-est simán. Nézze meg mindenki. Akciós, okos, elgondolkodós. Jó. És ha valaki jó világvégés dolgot akar és szereti a képregényt, a The Walking Dead-et keresse, miután elolvasta az Y: the last man-t. Azok is jók

1. The Empire Strikes Back

2. Star Wars

3. The Godfather

4. The Wrestler

5. A Tanú

6. Indul A Bakterház

7. Batman Begins

8. El Laberinto Del Fauno

9. Forrest Gump

10. Macskafogó

11. T2: Judgement Day

12. Saving Private Ryan

13. Aliens

14. Indiana Jones And The Last Crusade

15. Jaws

16. Die Hard II.

17. Lethal Weapon

18. First Blood

19. WALL•E

20. Robin Hood: The Prince Of Thieves

21. Bloodsport

22. Braveheart

23. Jurassic Park

24. LOTR: The Fellowship Of The Ring

25. Casablanca

26. The Silence Of The Lambs

27. The Matrix

28. Back To The Future

29. Mystic River

30. La Vita Ѐ Bella

Sorozat:

1. The Wire

2. 24

3. Band Of Brothers

4. True Blood

5. Rome

6. Dallas

Annyira sok kritikát meg mindent lehet olvasni James Cameron óriásfilmjéről, hogy más megközelítést választok: valóban olyan korszakalkotó filmet láttunk-e, amilyen a Star Wars volt annak idején? Nehéz lesz, hiszen tulajdonképpen vallási kérdésekről kell elmélkednem, de megpróbálom jó teológusként ameddig csak lehet objektíven kezelni a dolgot. A mindenféle hírből, ami az Avatar kapcsán megjelent, a számomra egyik legérdekesebb mindenképp az, hogy Lucas állítólag új Star Wars-trilógián gondolkodik azóta, hogy látta a filmet. És ennek tetejébe még nem is rendezni akar, hanem producerkedni csak (amit, lássuk be, jól tenne, legalábbis az új trilógiát elnézve). Rendezőnek (ez már sok volna a jóból) Spielberget és Coppolát szeretné. Hát ha ennek az egésznek a fele igaz, akkor többet köszönhetünk máris az Avatarnak, mint az a 2 óra 40 perc, amit a moziban ad, pedig az se semmi.

Az a baj az Avatarral, hogy rövid. Túl sokat akar bemutatni, túl lineárisan. Jake elmeséli az egészet az elejétől fogva. Hiába érthető az építkezés ezen módja, szememben az Avatar először és leginkább itt bukik el a Star Wars-szal szemben: míg a messzi-messzi galaxis rögtön magába szippant, és eszünkbe sem jut kérdéseket feltenni, hogy ez honnan jött, miért van hiperhajtómű meg ilyesmi, addig itt a rendező szándékosan nem engedi meg, hogy igazi részesei legyünk a világnak, csodálkoznunk kell, meg kapkodni a fejünket. Ami jó is volna, csak sajnos túl sok mindenen kell csodálkozni. Jake megy az erdőben, mindenféle virágok meg állatok rohangálnak, és hüledezünk, hogy de szép (tényleg az), meg mennyi érzéssel van ez az egész megalkotva, hogy valóságos művészet. Aztán fél óra múlva az olyan megátalkodottaknak, mint én, beugrik a Mos Eisleybeli kantin… Az a galaxis egy gyermeki, őszinte fantázia és kedv vászonra álmodása, míg Pandora egy kimódolt, precíz csoda. Ha az Avatar lenne vagy 8 órás (aki kicsit szereti a mozit, gond nélkül végig tudná ülni egy szünettel), ezek a dolgok talán másképp jönnének le, volna idő mindenre, és nem az lenne az érzésünk, hogy na legyünk túl egy óra alatt ezen a világon, helyezkedjünk bele, hogy aztán át is tudjuk érezni, mit és miért szeret annyira Jake, hogy végül (SPOILER) áruló legyen. És itt a második problémám a filmmel. Általában nem baj, ha a jellemek ennyire feketék-fehérek, Jókainál ezt nagyon szeretjük, de itt valahogy baj van vele. Az emberek profitorientált rohadékok, a na’avik pedig szegény benszülöttek, akik olyan harmóniában élnek a természettel, hogy globálisfelmelegedés-veszélyeztette szem nem marad szárazon. De akkor is… Jake egy tengerészgyalogos, egész élete a katonáé, de mégis egy perc alatt fordul el nemhogy a nemzetétől vagy valami ilyen megfoghatatlanabb fogalomtól, hanem az emberi fajtól úgy ahogy van. Azért ez kicsit húzós, még akkor is, ha fizikailag és lelkileg is érthető volna, hogy inkább lesz magas, szép kék lény, mint kerekes székbe kényszerült volt katona. Ha legalább egy kicsit vívódott volna, ha kicsit nezehebben ment volna neki az átállás… De így azt kell mondanom, hogy az igazi hőseposz, ahol a gonosznak még a ruhája is fekete, és mindenki velejéig romlott birodalmi, vagy tisztaszemű lázadó, szóval hogy a Star Wars ebben is felülmúlja az Avatart, és éppen az egyik legegyértelműbbnek tűnő – és végső soron lefgontosabb – szereplő, Darth Vader jellemében. De a baj talán nem is ez, hanem hogy vajon miért érzi úgy a néző, hogy ez számít? Erre nem tudom a választ, csak azt érzem, hogy ebben a filmben egyébként többet adtak annál, hogy ezt a rettentő fontos drámát ilyen egyszerűen elintézhessék büntetlenül

Valami pici plusz hiányzik. Valami olyasmi, mint amikor a T-1000 átmegy a vasrácson és a pisztoly beakad, vagy Han Solo simlis vigyora, vagy a fénykard vagy valami. Hol van egy Millennium Falcon, hogy a végső kérdést feltegyem, ami egyébként szinte minden ilyen jellegű filmnél felteendő, és amire sajnos soha nincs válasz.

9-et a 10-ből simán adnék neki, vagy 8,5-et mondjuk, na, de akkor szőrös szívű vagyok. De nem érdemes sorolni, hogy mitől óriási alkotás, hogy mitől értem meg még azt is, hogy egyesek filmtörténeti mérföldkőnek kiáltják ki. Szerintem nem az, de mindenképpen látni kell, mert hatalmas élmény, gyönyörű számítógépes grafika a film 60%-a, a maradék 40-ben pedig ott van pl. a brillírozó tökös asszony, Sigourney Weaver, meg a szerintem a T4-ben Bale-t is lejátszó Sam Worthington, meg Cameron keze nyoma minden képkockán. Szóval félreértés ne essék: nagyon-nagyon jó filmről van szó, csak éppen annyira és olyan régen várom, hogy muszáj volt a filmtörténelem egyik legnagyobb alkotásához, egy generáció filmfétiséhez hasonlítani, főleg mert erre mintha felhívást is kapna az ember a mindkét oldalról elhangzó nyilatkozatok miatt. De legyen akármekkora film az Avatar, számomra nem hogy a Star Wars-szal, de még rendezőjének legjobb filmjeivel sem veszi fel a versenyt, bár épphogy csak nem. És itt olyanokról van szó, mint a Terminator 2 vagy az Aliens. Nem mondom, hogy könnyű mezőnyben maradt le a dobogóról. De lemaradt.

A film, amiről most írni fogok, alapvetően ezekből a motívumokból táplálkozik, ám a helyzetet súlyosbítja, hogy itt nem meglett férfiemberekről van szó, hanem a kamaszkorba éppen csak átlépett, elhanyagolt, útkereső gyerekekről.

Adott egy kisváros és egy baráti társaság, bár az ember nem mindig biztos benne, vajon a gyerekek tényleg barátok-e, vagy egyszerűen nincs jobb dolguk, s csak azért járnak össze. A családi háttér egyiküknél se klappol igazán: Sanyit és Mayát elhanyagolják szüleik, Jakab anyja akkor halt meg, mikor a húgát szülte, míg Melinda hónapok óta kénytelen nagyanyja lassú haldoklásához asszisztálni. Igazi lehetőségek és útmutatás hiányában ezek a gyerekek csak tengnek-lengnek, míg egy napon megérkezik közéjük Sebestyén, a sánta, vörös hajú, meglehetősen furcsa kisfiú. Sebestyén a többiekhez képest egyéniség: határozott világképpel rendelkezik. Nem tudni, honnan jött, kik a szülei és hol lakik, időnként feltűnik a városszélen üldögélő barátok körében, s olyankor mindig furcsa dolgokról beszél: a halálról, és arról, hogy az embernek, mivel teremteni képtelen, a pusztításban, a gyilkolásban kell meglelnie a megnyugvást, saját belső lényegét. A gyerekek lassanként bálványnak kijáró tisztelettel tekintetnek Sebestyénre, aki, hogy fokozza a katarzist, alakalmi csodákat tesz (pl. feltámaszt egy döglött galambot). A „tanítások” változást indítanak el a gyerekek lelkében, ez feltűnik a helyi papnak is, mert hittanon nem akarnak imádkozni, és indulatosan vonják kétségbe Isten létezését. Gábor atya nyomozni kezd, így talál rá a mocsárban Sebestyén kalibájára, majd magára a fiúra is, a drámai végkifejlet pedig elkerülhetetlen(?).

A történet több szálon fut: egyrészt a film igyekszik a baráti társaságon belüli kapcsolatrendszert bemutatni, másrészt azt, ahogyan az egyes szereplők kapcsolódnak az őket körülvevő világhoz. Összességében véve, azt hiszem, a relációk felfedésével igen jó látleletet kapunk társadalmunk ezen szegmenséről, de ha csak erről szólna az egész, nem írtam volna meg ezt az ismertetőt. Ami a film műfajiságát illeti, sokáig oszcillál a dráma és a krimi között, végül az előbbi felé billentve el a súlypontot, amit nagyon sajnáltam. Valószínűleg egy krimis, thrilleres elemekkel tarkított filmdrámát akart csinálni Sopsits Árpád, de a karakterek, a történet, és a feszültség, ami a jelenetek többségében ott vibrál, megengedte volna, hogy ez egy krimi legyen. Így maradt a pszichológia, a kényszerű találgatás (ha úgy tetszik, a magyar film tipikus hibája), hogy esetleg pár nagy pofon nem lett volna-e elég a gyerekek konvenciók szerinti jó útra tereléséhez. Sebestyén luciferi figurájának koncepciója zseniális, én az egész filmet őrá építettem volna, szomorú volt látni, hogy van pap meg ördög, mocsár, sőt még paktum is, erre a film végén annyira mindettől függetlenül történnek a dolgok, hogy ezeket akár ki is lehetett volna hagyni a dramaturgiából.

Tényleg kár, mert egy igazán jó magyar thriller lehetett volna ebből az egészből (a kifejezés így viszont továbbra is megmarad paradoxonnak), és utóvégre egy faustusos főhajtás is kijárna. Azért 7/10-et így is megér.

A történetet olvasván arra gondolhatunk, hogy megint van egy szokásos sztori, elmegy a párocska egy tóhoz hétvégére, és bántják őket ott, aztán menekülnek és közben vér. No de. Itt először is és leginkább az a baj, hogy két felnőtt ember áll szemben néhány 12-14 éves kölyökkel, és az ember csak nem akarja elhinni (egy darabig), hogy ennyire elromolhatnak a dolgok, aztán meg már azon tanakodik, hogy hogy lehetne megmenekülni, és végül nem jön a megváltás, és csak ülünk, összerándult gyomorral, bámulunk magunk elé, és próbálunk fogást találni a sztorin, próbáljuk azt mondani, hogy ez csak film, de mint amikor a filmben állatokat kínoznak, és nem tudjuk nem valóságnak látni, ugyanúgy ezt sem, és végül kénytelenek vagyunk belátni, hogy baj van odakint, mert már struccpolitika lenne tovább tagadni, amire gondolkodó ember nem képes; szóval végül csak legyőz a film, mit a film, az élet, a valóság, és garantáltan el van rontva az esténk, de úgy rontották el, hogy ha elég értelmesek vagyunk (és talán elég bátrak), akkor a fejbekólintáson túl kaptunk valamit, amit sose felejtünk el, és valószínűleg nem is szabadna elfelejteni.

A gyerek minden, és most arról van szó, hogy félelmetes is, de nem kicsit ám. Tudjuk ezt A legyek ura óta, de azóta eltelt pár évtized, megszoktunk mindenféle véres és kegyetlen dolgot, úgyhogy rá van itt téve egy lapáttal, és merem állítani, hogy van olyan jó a pszichológia, a dramaturgia, mint ott volt. Fel van építve, elejtett megjegyzésekből, egy-két képből (és a csak elsőre marhaságnak tűnő, valójában rettenetes és briliáns befejezésből) egy sokkal elkeserítőbb és mélyebben gyökerező probléma rajzolódik ki. Ebben a filmben minden meg van komponálva, az akcióktól egészen a kölyökbandát szervező elvig.

A sztoriról nincs mit mondani, meg nem is akarnék spoilerezni, a lényeget nagyjából mindenki ki tudja találni az előzetesekből meg minden. De ahogy az események követik egymást, ahogy romlanak a dolgok és süllyedünk a reménytelenségbe – miközben nyelni is elfelejtünk izgalmunkban –, az páratlan rendezői és írói bravúr. Tegnap láttam a filmet, de a bandavezér tekintete meg egész lénye nem megy ki a fejemből (ebből látható, hogy engem szinte mindenki, de főleg a gyerekek játéka is lenyűgözött). Olyan film ez, amivel az ember egy-két napig fekszik és kel, mire kicsit kezd rárakódni ez-az, és már nem lesz olyan rohadtul nyomasztó. Aki nem fél attól, hogy a vér úgy folyik a vásznon, ahogy az életben, és megint új megvilágításból akarja nézni az élet egy szeletét, ne hagyja ki.

Simán adok neki egy 9/10-et,

Szóval van a kislány, aki vámpír, már ki tudja, mióta, amolyan Claudia az Interjú-ból, és van a frusztrált kissrác, akit vernek az osztálytársai, meg minden. Ezek ketten összebarátkoznak-megszeretik egymást, ki-ki döntse el maga. Egyébként elég sok ilyen van a filmben, nem magyarázzák agyon a dolgokat, de nem esik a rendező abba a hibába, hogy valami teljesen agyament motiváció-sorozatot képzeltet el a nézővel, hogy végül is valami értelme legyen az akcióknak, sőt: lényegében igen simán következnek egymásból a dolgok, de ez sokszor nagyon is elég ahhoz, hogy szem nem marad szárazon a két gyerek egy-egy suta ölelkezésétől, meg szerencsétlen, mégis nagyon valódi, emberi, igaz mondatától.

Ha számlálni akarjuk a dolgokat, végül is az is elég ahhoz, hogy megértsük, Oskar miért szereti meg annyira Elit: három baromi fontos dolog van az életében, és a kislány(?) mindháromban segítségére lesz, és nem is akkor a leginkább, amikor fizikailag beavatkozik. Először is, a fiút, mint mondtam, verik, ő a tipikus áldozata a görény kölök által vezetett gyenge kis genyók csapatának. Eli meg elmondja Oskarnak, hogy talán ütne oda, akkor békén hagynák, és erre Oskar oda is ver egy olyat a fülére a görénynek bottal, hogy talán bele is süketül. Aztán: Oskar szülei elváltak, a faterral jól érzi magát, csak az sajnos piás vagy valami ilyesmi, úgyhogy Eli egyik leveléből merít erőt ahhoz, hogy elmeneküljön, amikor ott töltene egy hétvégét, persze azért ebből a jelenetből az is kiderül, hogy nem nagyon fog visszamenni többet. A harmadik, amit Oskar a vámpírtól kap, a barátság, és talán ez a legtöbb, amit tehet érte bárki, és, úgy néz ki, ez mindkettejükre igaz. És ezen jelenetek közben falon szaladás, napon megégés, meghívás nélkül belépésre való képtelenség, minden gagyi vámpírkellék előkerül, de természetesen olvad bele a történetbe, amiről eldönteni se tudjuk, hogy mit is látunk, de jó film, az biztos. És ez elég is, nem?Az utolsó előtti néhány perces jelenet pedig, a remekül megválasztott zenével, és mindennel, ami a filmben addig történt, külön is mesteri videoklip lehetne, a felnőtté válás maga, képekben.

8/10, és lehetne több, de az újranézési értékéből azért csak levon, hogy néha bizony művész akar lenni. Pedig az, és erőlködés nélkül még azabb lenne.

Ehhez képest kapunk egy PG-13-at, ami… meglepően jó. Gondolom segített a kellemes csalódásban, hogy a kritika lehúzta kicsit a filmet, meg hogy a zseniális Judgement Day után jött a Rise of the Machines, ami – annak ellenére, hogy szerintem simán nézhető volt – meg sem közelítette Cameron mesterműveit. Szóval jött a negyedik rész, ami állítólag egy új trilógia első része lesz, és bizony nem bánnám ha így lenne. A forgatókönyvvel vannak igazából a legnagyobb gondjaim, mert szerintem a rendezés rendes munka, a két főszereplő meg kifejezetten jó – és most láttam először olyat életemben, hogy Christian Bale-t lejátsszák a vászonról. De erről később. Szóval az a bajom a sztorival meg az egész környezettel, hogy a gépek nem olyanok, mint amilyennek az ember elképzelné mondjuk a T2 folyós T-1000-eséből álló hadsereget, és nem arra gondolok elsősorban, hogy ekkorra még nem fejlesztette ki a Skynet az 1000-est, és ilyen gagyi 600-asokkal tolta, hanem hogy ezek a 600-asok, meg a motorok, meg a harvester meg egyik sem volt igazán kegyetlen, céltudatos, gépszerű, akinek teljesen ismeretlenek az olyan fogalmak, mint hibázás, kímélet, meg egyáltalán, minden emberi gyengeség. Igazából egyértelműen itt sem érhetők tetten ilyen dolgok a robotok vieselkedésében, az összbenyomás végül mégis az, hogy ha okosabb és gépebb lett volna a Skynet, esélye nincs az ellenállásnak. Nem tudom, miért, de az az érzésem, hogy nem nézték meg elégszer a két első részt az alkotók, vagy nem tanultak belőlük eleget – vagy, ami a legvalószínűbb, nem is akartak. Ez egy másik film, más korban. És nem olyan jó, mint azok. Például az elején Connor lábban védi az egyik ütést, amit egy gép küld neki. Ne már. Egyébként itt van az egyik kedvenc jelenetem, vágás nélkül megy vagy 10 percig az akció, hibátlan, a Children of Menben volt egy csomó ilyen hasonlóan hosszú jelenet, már ott se értettem, hogy miért nem díjazták valahogyan, elképesztően be tudja rántani az embert ez a megoldás.

A sztoriról elég ennyi, úgyis meg kell nézni a filmet, viszont nézzük a színészeket. Itt nem tudok valószínűleg spoiler nélkül ügyeskedni, úgyhogy vigyázat. Két főszereplőnk van, az egyik a Connor, akit ugye Bale játszik, a másik pedig egy Marcus nevű fickó, akiről csak annyit tudunk, hogy az elején a halálos ítéletére vár, de felajánlanak neki egy lehetőséget a végzet elkerülésére. Aztán snitt, és jövő, és botorkál valahonnan az ember, és fogalma sincs, mi történt, milyen év van, és egyáltalán, nem ért semmit abból, ami körülötte történik. És ez az ember (Sam Worthington, jegyezzük meg a nevét, azt mondom) ebből az előzményből olyan jól építi fel a fickót, hogy nem vesszük észre, mikor, de valahol elég hamar átveszi a vásznat a rutinból játszó Bale alakította, mindig komor, fárasztóan küldetéstudatos Connortól. Inkább nem is lövöm le a poént, ami a trailerből úgyis kiderül, úgyhogy aki még nem látta, ne is nézze meg, inkább a filmet lássuk. A lényeg, hogy nem gondoltam volna, hogy pont a második számú főszereplő lesz ennyire pozitív csalódás, de így lett. Hibátlanul, rokonszenvesen, kellő lazasággal hozza a Terminator-filmek egyik legdrámaibb sorsú hősének szerepét. A film egyik egyértelmű tizese az övé.

A másik a speciális effekteké, meg a gépeké úgy általában (már ami nem a magatartásukról szól). Újra van tömege a vasnak, és ez mindenképp örömhír, főleg miután George Lucas képes volt a nemtudom hány tonnás, koszos, olajszagú űrhajókból csinálni egy rakás súlytalan, csillogó, steril szart a Star Wars I-II-III-ban. Szóval itt ami nehéz, az nehéz, tényleg megy, lendülete van (tömegszer sebesség ), odacsap, robban, és olyan hangja van mindennek, hogy az ember füle beszakad, de a hangerő keltette parasztvakítás (-süketítés) fölött tényleg borzasztó jól szól az egész.

Tömören ennyi, azért tőlem kap egy 8-ast, és ha csak egy kicsit-kicsit jobb a sztori, Worthington miatt szívem szerint a 9-est se sokallnám. Szeretnék folytatást, nem bánnám, ha más írná, más rendezné, de ha csak a sztorit kicserélik, és marad McG, az is ok. Ja, és a vágatlan verzió nagyon kell, sokat lendíthet a filmen.

Íme egy újabb bejegyzés a könnyedebb műfajok világából, már ha a Vertigót van merszünk könnyednek nevezni. Ezúttal azonban semmi kétség, a sitcom nem lehet komor, és a Big Bang Theory bizony nem más, mint a világ egyik legjobbja. Elsőre azt gondoltam, hogy bizonyára szűkebb rétegnek fog tetszeni, akik legalább kicsit azonosulni tudnak (ha nem is Sheldonnal, de) mondjuk Leonarddal. No, úgy fest a dolog, hogy a legszélesebb értelemben hatalmas siker a sorozat, és nem véletlenül. Az idézetek fordításai az én műveim, ha lesz magyar tévén valamikor, remélem jobbat csinálnak

Adott két igazi geek, egyikük elméleti fizikus, két doktori és miegymás (Sheldon), a másik az alkalmazott fizikában hasonló (Leonard), akik egy lakásban élnek (“in our two heterosexual bedrooms”), és az egész sorozat alapja természetesen a nő (Penny), aki a szemben levő lakásba költözik és szép és szőke és buta – legalábbis Sheldon és Leonard tudásához képest. Ugyanakkor persze ezerszer többet tud náluk a mindennapokról, és Leonard rögtön fogva van:

Leonard: Our children will be smart and beautiful (A gyerekeink okosak és gyönyörűek lesznek.)
Sheldon: Not to mention, imaginary (Nem beszélve arról, hogy képzeletbeliek.)

Azt gondolhatnánk, hogy a poénok nagy része csak az értők számára ül, de nem igaz. A szövegek legnagyobb része telitalálat, a maradék pedig, ami tényleg a geeknek szól, rettentő jó érzéssel tölti el azt, aki érti, miről van szó. Egyébként szerintem az egész sorozatra jellemző, hogy a sitcom kötelező, néha talán túlzó elemein kívül minden mondat, poén nagyon átgondolt és a lehető legfinomabbra van hangolva, és – az esetek nagy részében – pont annyi előzetes tudást várnak el a nézőzől, amennyi az átlagnak meg is van.

Leonard: At least I didn’t have to invent 26 dimensions to get the math to work. (Nekem legalább nem kellett 26 dimeziót kitalálnom, hogy kijöjjenek a számításaim.)
Sheldon: I didn’t invent them. They’re there. (Nem kitaláltam őlket. Ott vannak.)
Leonard: Yeah? In what universe? (Tényleg? Melyik univerzumban?)
Sheldon: In all of them, that’s the point! (Mindegyikben. Ez a lényeg!)

A három említett szereplőn kívül van még egy Howard Wolowitz nevű zsidó fickónk (Mr. Wolowitz, neki nincs doktorija, ő mérnök) és egy Rajesh Koothrappali nevű indiaink, aki viszont PhD. ugyan, de amíg nem iszik valamit, képtelen megszólalni egy nő társaságában. Az egész sorozat alapja természetesen Sheldon, aki nemcsak a legokosabb köztük, de aki tökéletesen képtelen megérteni, megérezni a legalapvetőbb emberi reakciókat, aki a leginkább híján van mindannak, ami az embert társas lénnyé teszi.

Sheldon: What type of Computer do you have? And please don’t say a white one. (Milyen számítógépe van? És kérem, ne mondja azt, hogy fehér.)

Az írók minden tiszteletet megérdemelnek, minden benne van a filmben a geekekről (rólunk?). Képregény, Xbox, Wii, Star Wars, Twitter meg a sok közösségi baromság a neten, mindegyik újra és újra előkerül, minden különösebb magyarázat, körítés nélkül, és komolyan mondom, nincs olyan 10 másodperc, ahol ne kéne vihogni.

Leonard: We need to widen our circle. (Tágítani kell az ismeretségi körünket.)
Sheldon: I have a very wide circle. I have 212 friends on myspace. (Az enyém nagyon is tág. 212 barátom van a myspace-en.)
Leonard: Yes, and you’ve never met one of them. (Aha, és egyikkel se találkoztál még.)
Sheldon: That’s the beauty of it. (Épp ez a jó benne.)

Bocsánat, hogy telenyomom idézetekkel, de talán ez adja vissza a legjobban, hogy is van ez. És azoknak, akik az IT Crowd című sorozatot látták, és esetleg nem jött be nekik, ne csüggedjenek: bár szeretem az angol humort, ki merem jelenteni, hogy a Big Bang köröket ver az IT Crowdra.

Nézzük tovább a szereplőket egy kicsit. Sheldonon kívül Leonard a “főszereplő”, aki természetesen első látásra beleszeret Pennybe, és kettejük látens kapcsolata, ahogy lenni szokott, az eddigi két évadon végig megadta a drámai húzd meg – ereszd meg hangulatot. Leonard áll a legközelebb ahhoz, hogy egyfajta hidat képezzen a négy srác és a külvilág közt, bár szerencsére ő is éppen eléggé kész. Imádni kell. Ha Sheldont és Leonardot nem csinálták volna ilyen rohadt jóra, nekem mindenképp Howard Wolowitz lenne a kedvencem (így is majdnem). Csúnya, törpe, vékony, elképesztően öltözik, és akármekkora lúzer, lelkesedése töretlen, és állandóan a szexen jár az esze. (És zárójelben jegyzem meg, hogy az interjúkban egy marha szimpatikus fickó, nem is értem ezt a metamorfózist.)

Howard: Penny, let me take this opportunity to point out that you are looking particularly ravishing today. (Penny, hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy rámutassak: különösen vonzó vagy ma.)
Penny: Not with a thousand condoms, Howard. (Ezer gumival se, Howard.)
Howard: So there is a number. (Tehát van az a szám!)

Howard: I am a horny engineer, I never joke about math or sex. (Kanos (jobb szó kéne) mérnök vagyok: szexben és matekban nem ismerek tréfát.)

Rajesh Koothrappali pedig egy indiai asztrofizikus, aki, mint említettem, képtelen megszólalni női társaságban, mígnem kiderül, hogy csak innia kell hozzá. A legjobb szövegeket sokszor Rajnak adják, csöndben, fél mondattal akkorát szól, hogy percekre le kellett állítani néha a filmet (pedig tv-ben néztem persze, khm), ha nem akartam a rötyögéstől lemaradni a következő poénokról.

Ezer videót lehetne még berakni, de minek. Ezt a sorozatot látni kell, aztán még egyszer. És, nincs kizárva, hogy még egyszer. Nagyon jó, nagyon vicces és nagyon real

Nézzük hát a történetet: Annát jól átverik. A nő azért jön Lengyelországból Hollandiába, hogy munkát vállaljon, azonban hamar kiderül, munkaadója prostitúcióval foglalkozik, ezért Anna inkább megszökik. Vidéken talál menedéket, egy Henk nevű farmer fogadja be és a kulturális, társadalmi és nyelvi különbözőségek ellenére lassan összemelegszenek. Nagyon lassan. Erről szól tulajdonképpen a film.
Úgy tűnik, a vidéki Hollandia egészen más, mint a nagyvárosi. Megkockáztatom, a vidéki Hollandia sokkal originálisabb, jobban megmutatja nekünk, milyen lehetett Hollandia egykor. A történet szempontjából ez másodlagos ugyan, azért írtam csak le, mert ez magyarázat lehet arra, miért halad minden olyan iszonyú lassan a filmben. És én ezért nem éreztem, hogy idegeskedni kellene az elhúzódó és nem túl markáns cselekményszál miatt, mert valami azt súgta folyamatosan, hogy mindez rendben van így. Az számít, ami a szereplők lelkében történik, ahogy lassan megismerik, elfogadják és megszeretik egymást.
A különbözőségek ellenére vannak párhuzamok is: Henk tulajdonképpen ugyanolyan kiszolgáltatott helyzetben van, mint a nincstelen, megalázott, kezdetben a nyelvet sem beszélő Anna. Henk egy farmon él, ami generációk óta a családja birtokában van; felesége, gyereke nincs, és a bizonyos időközönként hallható telefonbeszélgetései alapján úgy tűnik, el is van adósodva. Minden jel arra mutat, hogy részben örökölt, részben önként vállalt, kissé romantikus magányát és különállását nem fogja tudni továbbvinni, aztán ahogy megérkezik Anna, már nem is akarja.
Annával viszont nem mindig könnyű. Egy kislányt hagyott hátra Lengyelországban, bizonyára honvágya is van, ezért gyakran uralkodik el rajta a melankólia. Olykor hagyja, hogy Henk törődjön vele, olykor ezt elutasítja, olykor viszont ő törődik Henkkel, aki ezért nagyon hálás, mert valljuk meg, nagyon rá is fér.
A film vége felé nagyobb hangsúlyt kapnak a külső történések: Henket meglátogatja Anna ex-főnöke, a.k.a. a strici, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy fizesse ki neki a bevételkiesést, amit Anna a távozásával okozott. Henk nem tud és nem is akar fizetni, ezért a főnök és embere megverik őt és lelövik a kutyáját. Emiatt legközelebb Henk már nem tárt karokkal, hanem csőre töltött puskával várja őket, köszönés helyett pedig rögtön le is szedi a főnököt, Anna meg a főnök fiát üti agyon baltával. (Szóval mégis volt balta, csak egy kicsit más kontextusban, amit egyáltalán nem bántam.)
Morbid ugyan, de a közösen elkövetett gyilkosságok hozzák össze végül Henket és Annát, az egyik véres holttest mellett nyomban szeretkezni kezdenek. Nevezhetjük ezt akár haláltánc-motívumnak is, ami miatt én kevésbé rökönyödtem meg ezen, az az volt, hogy a végjáték történéseit felfoghatjuk úgy is, hogy végre sikerült valamitől közösen megvédeniük magukat. És végül ez vezeti el Annát ahhoz a felismeréshez, hogy megtalálta azt a férfit, aki mellett biztonságban van, aki megküzd érte és akivel együtt küzdhet, ahányszor csak úgy alakul.

8/10-et adok, gondolkoztam a 9-esen, de a beteljesülés nem volt túl erős, holott a dramaturgia szempontjából annak kellett volna lennie.