A sztori nem túl bonyolult, van két nyugdíjasunk, akik szürkék és törődöttek, mert nehezen élnek, végrehajtók sanyargatják őket: lakótelepi panellakás, lumbágó, közüzemi tartozások, miegyéb. Egy napon aztán a férj, Emil megelégeli ezt az egészet, beül fényesre polírozott, elegáns, pártállami Csajkájába és elindul kirabolni az egyik közeli postát. Aztán a rablást újabb rablások követik. A nem túl rendhagyó esetek miatt (és nem mellékesen egy fotografikus memóriájú traffipaxosnak köszönhetően) a rendőrök viszonylag hamar kiderítik, ki lehet az ámokfutó, így Emil feleségéhez, Hédihez is gyorsan eljutnak és ráveszik, beszéljen meg egy találkozót férjével, akit aztán ott elfoghatnak. A találkozó azonban mégsem úgy alakul, ahogy azt a nyomozók tervezték, a két nyugdíjas kereket old és kezdetét veszi a hosszas, kalandokkal teli üldözés. A vége persze happy end, ha az annak számít, hogy a főszereplők legfeljebb egy kis időt, egy csöppnyi boldogságot nyerhetnek még.

A lényeg persze nem ez, hanem az, hogy a két színész, Keres Emil és Földi Teri zseniálisan játszik. Nagyszerűen mutatják meg nekünk egy letűnt kor házastársi eszményét: a felszínen kicsit távolságtartók ugyan (magázzák egymást, régimódian társalognak), de az is látszik, hogy egy napot nem bírnának ki egymás nélkül: a kölcsönös tisztelet, odaadás és felelősségvállalás mintapéldái. Szerelem ez a javából, vesztenivalójuk meg már nincs semmi.

Nem mellékes az sem, hogy az idős páros az őket üldöző fiatal párost, Schell Juditot és Schmied Zoltánt simán lejátssza, akik a film közepétől szinte már csak alakjukban vannak jelen, a nézőt egyáltalán nem érdekli, hogy mi van, mi lesz velük, pedig ott sem egyszerűek a dolgok (a faszi megcsalta a nőt, a nő terhes stb.). Shell Judit mondjuk hozza, amit szokott, a hűvös, filigrán nő figuráját, aki valamiért mindig szemben áll kicsit a világgal, és ezt kábé faarccal, egy mosoly nélkül képes is végigjátszani. Aztán a film végén mosolyog persze ő is, de bár ne tenné, erős a gyanúm, hogy ez neki sose ment őszintén, szívből. Nem mondhatom, hogy ne szórakoztam volna jól ezelőtt Schmied Zoltán egy-két alakításán, de itt most nem érzi igazán és valami olyat hoz, mintha ő lenne Pepe a Jancsó-filmek Kapa-Pepe párosából, és hát a félhülye udvari bolond alakja ugye eléggé hatástalannak tűnik így, hogy közben Romeót és Júliát próbálja rács mögé tenni. Aztán ott van még Djoko Rosic, aki teljesen rossz nálunk ragadt kubai szabadságharcosnak, de amúgy hatalmas fazon meg már öreg is, szóval azért illik a képbe.

Összességében ez egy nagyon jól megkomponált, elgondolkodtató és szórakoztató road movie. Az élmény mindvégig katartikus marad, azzal a különbséggel, hogy az ember hol nevet, hol szinte könnyekig hatódik. A két öreg olyan menő, hogy le a kalappal, meg kell őket zabálni végig. 8/10.

Látványosabb, de csalóka trailer itt.

Nash és Nash között talán annyi lehet a különbség, amennyi ebből a két videóból látszik.

Sajnos az első nem embeddelhető, itt lehet megnézni.

Éli könyve

A lényeg azonban, hogy az Éli könyve jó lett. Denzel Washington nagyon érett színésszé vált, méltó a karakterhez, akit megformál, Mila Kunis jól néz ki (és szintén ügyes), nem hiába szeretik a Superficial-on annyira, Gary Oldman pedig Gary Oldman: hail to the king, baby. A film amúgy megint csak az a fajta alkotás, amiről nehéz spoilermentesen írni, de igyekszem. Egy csomó apróság van a filmben, ami miatt várok már valami hd-sabb verziót. Érezni lehet, hogy elsőre csak egy réteget szedtünk le a hagymáról. Ha majd másodszorra lehet nézni, akkor a nagy meglepetésre utaló jeleket fogom keresni az elejétől fogva (amiből visszagondolva azért volt elég sok). Meg a filozófiai utalásokat, amikből szintén. Meg a társadalomkritikát, ami megint csak annyira pontos és nem szájbarágós, hogy öröm volt elcsámcsogni utána egy értő ember társaságában. Sokaknak nem tetszett annyira a film, tudom. Human a filmbuzin eléggé lehúzta, meg akikkel néztem, azok közt is volt, aki egy-egy (szerinte!) hibába belekötött, de az végül nem dőlt el, hogy igaz-e (ilyen odaérhet-e-annyi-idő-alatt dolog volt). Természetesen nem értek egyet ezekkel. Olyan filmmel van dolgunk, amelyikben képesek gyakorlatilag csont nélkül bemutatni, hogy pl. mi az egyház ma – és volt még inkább a középkor egyes szakaszaiban: ez pedig nem más, mint a főgonosz Carnegie; hogy miért fontos az a bizonyos könyv (félreértés ne essék, azért nem egy Vidám Vasárnap a film ); hogy úgy néz ki, valóban szinte mindig van választásunk; hogy milyen egyszerűen, de törvényszerűen omlik össze egy világ, ha az erős ember, aki addig egy célért összetartotta, hirtelen kiengedi a kezéből.  De ez mind csak egy szelet. Aztán ott van az a jelenet, amikor az első gonosz banda legyakása után a főembert megöli Eli. Én akkor éreztem először, hogy a komolyabb fülemet is ki kell nyitnom, mert itt bizony a buta Mad Max-utánérzésnél sokkal nagyszerűbb valamivel állunk szemben, és nem csalódtam. Szeretem az olyan filmeket, amikor visszamenőleg, a végén nyer értelmet egy csomó dolog, de amelyek film közben is a helyükön voltak, és nem csak a WTF-érzést hagyták maguk után, amíg meg nem lettek magyarázva. Talán az egyetlen negatívum, amit fel tudnék hozni, az a manapság üres frázissá pufogtatott tempó. A film kb. első harmada után mintha egy pillanatra megtörne a lendület, és átadná helyét az amúgy remek mélyebb mondanivalónak, csak az átmenet valahogy lehetne zökkenőmentesebb. Talán ezt értették félre néhányan. Szóval remek film, osztok neki egy 9-est simán. Nézze meg mindenki. Akciós, okos, elgondolkodós. Jó. És ha valaki jó világvégés dolgot akar és szereti a képregényt, a The Walking Dead-et keresse, miután elolvasta az Y: the last man-t. Azok is jók

1. The Empire Strikes Back

2. Star Wars

3. The Godfather

4. The Wrestler

5. A Tanú

6. Indul A Bakterház

7. Batman Begins

8. El Laberinto Del Fauno

9. Forrest Gump

10. Macskafogó

11. T2: Judgement Day

12. Saving Private Ryan

13. Aliens

14. Indiana Jones And The Last Crusade

15. Jaws

16. Die Hard II.

17. Lethal Weapon

18. First Blood

19. WALL•E

20. Robin Hood: The Prince Of Thieves

21. Bloodsport

22. Braveheart

23. Jurassic Park

24. LOTR: The Fellowship Of The Ring

25. Casablanca

26. The Silence Of The Lambs

27. The Matrix

28. Back To The Future

29. Mystic River

30. La Vita Ѐ Bella

Sorozat:

1. The Wire

2. 24

3. Band Of Brothers

4. True Blood

5. Rome

6. Dallas

Annyira sok kritikát meg mindent lehet olvasni James Cameron óriásfilmjéről, hogy más megközelítést választok: valóban olyan korszakalkotó filmet láttunk-e, amilyen a Star Wars volt annak idején? Nehéz lesz, hiszen tulajdonképpen vallási kérdésekről kell elmélkednem, de megpróbálom jó teológusként ameddig csak lehet objektíven kezelni a dolgot. A mindenféle hírből, ami az Avatar kapcsán megjelent, a számomra egyik legérdekesebb mindenképp az, hogy Lucas állítólag új Star Wars-trilógián gondolkodik azóta, hogy látta a filmet. És ennek tetejébe még nem is rendezni akar, hanem producerkedni csak (amit, lássuk be, jól tenne, legalábbis az új trilógiát elnézve). Rendezőnek (ez már sok volna a jóból) Spielberget és Coppolát szeretné. Hát ha ennek az egésznek a fele igaz, akkor többet köszönhetünk máris az Avatarnak, mint az a 2 óra 40 perc, amit a moziban ad, pedig az se semmi.

Az a baj az Avatarral, hogy rövid. Túl sokat akar bemutatni, túl lineárisan. Jake elmeséli az egészet az elejétől fogva. Hiába érthető az építkezés ezen módja, szememben az Avatar először és leginkább itt bukik el a Star Wars-szal szemben: míg a messzi-messzi galaxis rögtön magába szippant, és eszünkbe sem jut kérdéseket feltenni, hogy ez honnan jött, miért van hiperhajtómű meg ilyesmi, addig itt a rendező szándékosan nem engedi meg, hogy igazi részesei legyünk a világnak, csodálkoznunk kell, meg kapkodni a fejünket. Ami jó is volna, csak sajnos túl sok mindenen kell csodálkozni. Jake megy az erdőben, mindenféle virágok meg állatok rohangálnak, és hüledezünk, hogy de szép (tényleg az), meg mennyi érzéssel van ez az egész megalkotva, hogy valóságos művészet. Aztán fél óra múlva az olyan megátalkodottaknak, mint én, beugrik a Mos Eisleybeli kantin… Az a galaxis egy gyermeki, őszinte fantázia és kedv vászonra álmodása, míg Pandora egy kimódolt, precíz csoda. Ha az Avatar lenne vagy 8 órás (aki kicsit szereti a mozit, gond nélkül végig tudná ülni egy szünettel), ezek a dolgok talán másképp jönnének le, volna idő mindenre, és nem az lenne az érzésünk, hogy na legyünk túl egy óra alatt ezen a világon, helyezkedjünk bele, hogy aztán át is tudjuk érezni, mit és miért szeret annyira Jake, hogy végül (SPOILER) áruló legyen. És itt a második problémám a filmmel. Általában nem baj, ha a jellemek ennyire feketék-fehérek, Jókainál ezt nagyon szeretjük, de itt valahogy baj van vele. Az emberek profitorientált rohadékok, a na’avik pedig szegény benszülöttek, akik olyan harmóniában élnek a természettel, hogy globálisfelmelegedés-veszélyeztette szem nem marad szárazon. De akkor is… Jake egy tengerészgyalogos, egész élete a katonáé, de mégis egy perc alatt fordul el nemhogy a nemzetétől vagy valami ilyen megfoghatatlanabb fogalomtól, hanem az emberi fajtól úgy ahogy van. Azért ez kicsit húzós, még akkor is, ha fizikailag és lelkileg is érthető volna, hogy inkább lesz magas, szép kék lény, mint kerekes székbe kényszerült volt katona. Ha legalább egy kicsit vívódott volna, ha kicsit nezehebben ment volna neki az átállás… De így azt kell mondanom, hogy az igazi hőseposz, ahol a gonosznak még a ruhája is fekete, és mindenki velejéig romlott birodalmi, vagy tisztaszemű lázadó, szóval hogy a Star Wars ebben is felülmúlja az Avatart, és éppen az egyik legegyértelműbbnek tűnő – és végső soron lefgontosabb – szereplő, Darth Vader jellemében. De a baj talán nem is ez, hanem hogy vajon miért érzi úgy a néző, hogy ez számít? Erre nem tudom a választ, csak azt érzem, hogy ebben a filmben egyébként többet adtak annál, hogy ezt a rettentő fontos drámát ilyen egyszerűen elintézhessék büntetlenül

Valami pici plusz hiányzik. Valami olyasmi, mint amikor a T-1000 átmegy a vasrácson és a pisztoly beakad, vagy Han Solo simlis vigyora, vagy a fénykard vagy valami. Hol van egy Millennium Falcon, hogy a végső kérdést feltegyem, ami egyébként szinte minden ilyen jellegű filmnél felteendő, és amire sajnos soha nincs válasz.

9-et a 10-ből simán adnék neki, vagy 8,5-et mondjuk, na, de akkor szőrös szívű vagyok. De nem érdemes sorolni, hogy mitől óriási alkotás, hogy mitől értem meg még azt is, hogy egyesek filmtörténeti mérföldkőnek kiáltják ki. Szerintem nem az, de mindenképpen látni kell, mert hatalmas élmény, gyönyörű számítógépes grafika a film 60%-a, a maradék 40-ben pedig ott van pl. a brillírozó tökös asszony, Sigourney Weaver, meg a szerintem a T4-ben Bale-t is lejátszó Sam Worthington, meg Cameron keze nyoma minden képkockán. Szóval félreértés ne essék: nagyon-nagyon jó filmről van szó, csak éppen annyira és olyan régen várom, hogy muszáj volt a filmtörténelem egyik legnagyobb alkotásához, egy generáció filmfétiséhez hasonlítani, főleg mert erre mintha felhívást is kapna az ember a mindkét oldalról elhangzó nyilatkozatok miatt. De legyen akármekkora film az Avatar, számomra nem hogy a Star Wars-szal, de még rendezőjének legjobb filmjeivel sem veszi fel a versenyt, bár épphogy csak nem. És itt olyanokról van szó, mint a Terminator 2 vagy az Aliens. Nem mondom, hogy könnyű mezőnyben maradt le a dobogóról. De lemaradt.

A film, amiről most írni fogok, alapvetően ezekből a motívumokból táplálkozik, ám a helyzetet súlyosbítja, hogy itt nem meglett férfiemberekről van szó, hanem a kamaszkorba éppen csak átlépett, elhanyagolt, útkereső gyerekekről.

Adott egy kisváros és egy baráti társaság, bár az ember nem mindig biztos benne, vajon a gyerekek tényleg barátok-e, vagy egyszerűen nincs jobb dolguk, s csak azért járnak össze. A családi háttér egyiküknél se klappol igazán: Sanyit és Mayát elhanyagolják szüleik, Jakab anyja akkor halt meg, mikor a húgát szülte, míg Melinda hónapok óta kénytelen nagyanyja lassú haldoklásához asszisztálni. Igazi lehetőségek és útmutatás hiányában ezek a gyerekek csak tengnek-lengnek, míg egy napon megérkezik közéjük Sebestyén, a sánta, vörös hajú, meglehetősen furcsa kisfiú. Sebestyén a többiekhez képest egyéniség: határozott világképpel rendelkezik. Nem tudni, honnan jött, kik a szülei és hol lakik, időnként feltűnik a városszélen üldögélő barátok körében, s olyankor mindig furcsa dolgokról beszél: a halálról, és arról, hogy az embernek, mivel teremteni képtelen, a pusztításban, a gyilkolásban kell meglelnie a megnyugvást, saját belső lényegét. A gyerekek lassanként bálványnak kijáró tisztelettel tekintetnek Sebestyénre, aki, hogy fokozza a katarzist, alakalmi csodákat tesz (pl. feltámaszt egy döglött galambot). A „tanítások” változást indítanak el a gyerekek lelkében, ez feltűnik a helyi papnak is, mert hittanon nem akarnak imádkozni, és indulatosan vonják kétségbe Isten létezését. Gábor atya nyomozni kezd, így talál rá a mocsárban Sebestyén kalibájára, majd magára a fiúra is, a drámai végkifejlet pedig elkerülhetetlen(?).

A történet több szálon fut: egyrészt a film igyekszik a baráti társaságon belüli kapcsolatrendszert bemutatni, másrészt azt, ahogyan az egyes szereplők kapcsolódnak az őket körülvevő világhoz. Összességében véve, azt hiszem, a relációk felfedésével igen jó látleletet kapunk társadalmunk ezen szegmenséről, de ha csak erről szólna az egész, nem írtam volna meg ezt az ismertetőt. Ami a film műfajiságát illeti, sokáig oszcillál a dráma és a krimi között, végül az előbbi felé billentve el a súlypontot, amit nagyon sajnáltam. Valószínűleg egy krimis, thrilleres elemekkel tarkított filmdrámát akart csinálni Sopsits Árpád, de a karakterek, a történet, és a feszültség, ami a jelenetek többségében ott vibrál, megengedte volna, hogy ez egy krimi legyen. Így maradt a pszichológia, a kényszerű találgatás (ha úgy tetszik, a magyar film tipikus hibája), hogy esetleg pár nagy pofon nem lett volna-e elég a gyerekek konvenciók szerinti jó útra tereléséhez. Sebestyén luciferi figurájának koncepciója zseniális, én az egész filmet őrá építettem volna, szomorú volt látni, hogy van pap meg ördög, mocsár, sőt még paktum is, erre a film végén annyira mindettől függetlenül történnek a dolgok, hogy ezeket akár ki is lehetett volna hagyni a dramaturgiából.

Tényleg kár, mert egy igazán jó magyar thriller lehetett volna ebből az egészből (a kifejezés így viszont továbbra is megmarad paradoxonnak), és utóvégre egy faustusos főhajtás is kijárna. Azért 7/10-et így is megér.

A történetet olvasván arra gondolhatunk, hogy megint van egy szokásos sztori, elmegy a párocska egy tóhoz hétvégére, és bántják őket ott, aztán menekülnek és közben vér. No de. Itt először is és leginkább az a baj, hogy két felnőtt ember áll szemben néhány 12-14 éves kölyökkel, és az ember csak nem akarja elhinni (egy darabig), hogy ennyire elromolhatnak a dolgok, aztán meg már azon tanakodik, hogy hogy lehetne megmenekülni, és végül nem jön a megváltás, és csak ülünk, összerándult gyomorral, bámulunk magunk elé, és próbálunk fogást találni a sztorin, próbáljuk azt mondani, hogy ez csak film, de mint amikor a filmben állatokat kínoznak, és nem tudjuk nem valóságnak látni, ugyanúgy ezt sem, és végül kénytelenek vagyunk belátni, hogy baj van odakint, mert már struccpolitika lenne tovább tagadni, amire gondolkodó ember nem képes; szóval végül csak legyőz a film, mit a film, az élet, a valóság, és garantáltan el van rontva az esténk, de úgy rontották el, hogy ha elég értelmesek vagyunk (és talán elég bátrak), akkor a fejbekólintáson túl kaptunk valamit, amit sose felejtünk el, és valószínűleg nem is szabadna elfelejteni.

A gyerek minden, és most arról van szó, hogy félelmetes is, de nem kicsit ám. Tudjuk ezt A legyek ura óta, de azóta eltelt pár évtized, megszoktunk mindenféle véres és kegyetlen dolgot, úgyhogy rá van itt téve egy lapáttal, és merem állítani, hogy van olyan jó a pszichológia, a dramaturgia, mint ott volt. Fel van építve, elejtett megjegyzésekből, egy-két képből (és a csak elsőre marhaságnak tűnő, valójában rettenetes és briliáns befejezésből) egy sokkal elkeserítőbb és mélyebben gyökerező probléma rajzolódik ki. Ebben a filmben minden meg van komponálva, az akcióktól egészen a kölyökbandát szervező elvig.

A sztoriról nincs mit mondani, meg nem is akarnék spoilerezni, a lényeget nagyjából mindenki ki tudja találni az előzetesekből meg minden. De ahogy az események követik egymást, ahogy romlanak a dolgok és süllyedünk a reménytelenségbe – miközben nyelni is elfelejtünk izgalmunkban –, az páratlan rendezői és írói bravúr. Tegnap láttam a filmet, de a bandavezér tekintete meg egész lénye nem megy ki a fejemből (ebből látható, hogy engem szinte mindenki, de főleg a gyerekek játéka is lenyűgözött). Olyan film ez, amivel az ember egy-két napig fekszik és kel, mire kicsit kezd rárakódni ez-az, és már nem lesz olyan rohadtul nyomasztó. Aki nem fél attól, hogy a vér úgy folyik a vásznon, ahogy az életben, és megint új megvilágításból akarja nézni az élet egy szeletét, ne hagyja ki.

Simán adok neki egy 9/10-et,

Szóval van a kislány, aki vámpír, már ki tudja, mióta, amolyan Claudia az Interjú-ból, és van a frusztrált kissrác, akit vernek az osztálytársai, meg minden. Ezek ketten összebarátkoznak-megszeretik egymást, ki-ki döntse el maga. Egyébként elég sok ilyen van a filmben, nem magyarázzák agyon a dolgokat, de nem esik a rendező abba a hibába, hogy valami teljesen agyament motiváció-sorozatot képzeltet el a nézővel, hogy végül is valami értelme legyen az akcióknak, sőt: lényegében igen simán következnek egymásból a dolgok, de ez sokszor nagyon is elég ahhoz, hogy szem nem marad szárazon a két gyerek egy-egy suta ölelkezésétől, meg szerencsétlen, mégis nagyon valódi, emberi, igaz mondatától.

Ha számlálni akarjuk a dolgokat, végül is az is elég ahhoz, hogy megértsük, Oskar miért szereti meg annyira Elit: három baromi fontos dolog van az életében, és a kislány(?) mindháromban segítségére lesz, és nem is akkor a leginkább, amikor fizikailag beavatkozik. Először is, a fiút, mint mondtam, verik, ő a tipikus áldozata a görény kölök által vezetett gyenge kis genyók csapatának. Eli meg elmondja Oskarnak, hogy talán ütne oda, akkor békén hagynák, és erre Oskar oda is ver egy olyat a fülére a görénynek bottal, hogy talán bele is süketül. Aztán: Oskar szülei elváltak, a faterral jól érzi magát, csak az sajnos piás vagy valami ilyesmi, úgyhogy Eli egyik leveléből merít erőt ahhoz, hogy elmeneküljön, amikor ott töltene egy hétvégét, persze azért ebből a jelenetből az is kiderül, hogy nem nagyon fog visszamenni többet. A harmadik, amit Oskar a vámpírtól kap, a barátság, és talán ez a legtöbb, amit tehet érte bárki, és, úgy néz ki, ez mindkettejükre igaz. És ezen jelenetek közben falon szaladás, napon megégés, meghívás nélkül belépésre való képtelenség, minden gagyi vámpírkellék előkerül, de természetesen olvad bele a történetbe, amiről eldönteni se tudjuk, hogy mit is látunk, de jó film, az biztos. És ez elég is, nem?Az utolsó előtti néhány perces jelenet pedig, a remekül megválasztott zenével, és mindennel, ami a filmben addig történt, külön is mesteri videoklip lehetne, a felnőtté válás maga, képekben.

8/10, és lehetne több, de az újranézési értékéből azért csak levon, hogy néha bizony művész akar lenni. Pedig az, és erőlködés nélkül még azabb lenne.