Van nekünk a BlogWatch, ahol mindenféle blogot kritizálunk. Pár hete az azóta megszűnt Csillafuckról írtam néhány sort, amiben a blog ellentmondásosságára, a bizarr motívumok ellenére is döcögő szexualitásra hívtam fel a figyelmet, no meg arra, hogy nem tudni, mire lehet ez így válasz, de ami sejthető, [...]]]> Leginkább semmi, de haladjunk szép sorban.

Van nekünk a BlogWatch, ahol mindenféle blogot kritizálunk. Pár hete az azóta megszűnt Csillafuckról írtam néhány sort, amiben a blog ellentmondásosságára, a bizarr motívumok ellenére is döcögő szexualitásra hívtam fel a figyelmet, no meg arra, hogy nem tudni, mire lehet ez így válasz, de ami sejthető, ahhoz kevés. Éppen csak azt nem írtam le, hogy a blog nagyjából úgy szar, ahogy van, azonban mivel a szerző akkoriban jelentette be, hogy abbahagyja, a földön fekvőbe nem lett volna dicsőség belerúgni. Mégis éreztem, hogy kell írni valamit róla, magam sem tudtam pontosan, miért.

Aztán ahogy kitettem a posztot, az egyik kommentező belinkelt egy cikket, amiben arról volt szó, hogy a cikkíró megkereste a Csillafuck szerzőjét, aki elárult pár dolgot magáról és a blogról. A lényeg, hogy csalódottságában kezdte el írni, amiért irodalmi blogját a kutya se olvasta, és tulajdonképpen bosszúnak szánta, mely által mintegy a kortárs szépirodalom vesz elégtételt az igénytelen olvasón. A cikk többi része most kevéssé fontos, mert a szerző nagyrészt önigazolást keres és a részleteket magyarázza, olyasmiket, hogy tulajdonképpen mekkora feladat volt úgy kialakítani a blogot, ahogy, meg nem szerénytelen módon párhuzamba állítja magát de Sade-dal és Apollinaire-rel. Tapsikoltak is neki rendesen, s úgy tűnik, a cikkíró és a kommentelők is elhitték, hogy ez lehet a legnemesebb bosszú a webkettő irodalommal szembeni vélt vagy valós agressziójára. Én kevésbé.

Ami engem illet, a szépirodalom kifejezést mindig is kissé modorosnak gondoltam, meg körülbelül olyan, mintha egy Porschéra mondanánk azt – megkülönböztető jelleggel –, hogy jó kocsi, de ettől még nem lenne a többi autó szükségszerűen rossz. Mindegy, a fogalom létezik (valami miatt sokan ragaszkodnak hozzá), a definíció szerint az olyan irodalmi alkotásokat nevezzük így, amelyek művészi értékkel is bírnak. Hogy ezt hogyan deríthetjük ki egyértelműen, most hagyjuk, mindenesetre nem tudományos vagy ismeretközlő szövegeket értünk ez alatt.

Akárhogyan is, az viszont tény, hogy a szépirodalom mint meghatározás, meglehetősen aszinkron dolog, elsősorban annak „szép” voltára gondolok: nem igazán tükrözhet jelenidejűséget (pl. kanonizáció), és ami még fontosabb, maga a fogalom inkább egy közösségi konszenzusnak köszönheti létét. A viszony tehát fordított, szerző nem igazán jelenthet ki magáról ilyet, ellenben róla ez utólagosan megállapítható (hogy pontosan mikor, mindegy, a lényeg, hogy van bizonyos időbeli eltolódás). Tehát nincs olyan, hogy „én most szépirodalmat írok” – maradjunk annyiban, hogy csak írsz, aztán majd meglátjuk, minek nevezhetjük. A kifejezés tehát, hogy kortárs szépirodalom, értelmetlen halmozásnak tűnik.

Másrészt pedig továbbra is azt mondom, egy rossz pornóblog nem válasz semmire sem. Nézettséget-olvasottságot el lehet érni bármilyen baromsággal, de nem hinném, hogy akinek pont az fáj, hogy irodalmi tevékenysége senkit sem érdekel, annak ez gyógyír lehet. Ha a szerző tényleg azt gondolja, ezzel jól megmutatta, az azért szomorú, mert elsősorban magát verte át. Mégis azt hiszem, időközben maga is rájöhetett, hogy ilyesmit lehet csinálni poénból, vagy mert komolyan érdekli a pornográfia, de dacból nem: olyan ez, mintha az embert elhagyná élete szerelme, s ezért ő bosszúból szinte minden útjába akadó nővel le akarna feküdni. Megoldás az a fő problémára? Aligha. Egyfajta nem múló, soha be nem teljesülő, élveteg kielégülhetetlenség, ahol a mennyiség és az extrémitás sosem fogja pótolni a minőséget.

Ez zavart ebben a blogban meg az utóéletében.

Úgy esett, hogy Falcon, aki barátom és szerzőtársam itt a Faustuson, írt egy posztot Pollágh Péter egy bizonyos verséről és – induktív módon, ami azért a modern tudományban is megállja a helyét – az ahhoz kapcsolódó jelenségekről, melyeket remélhetőleg nem csak ő (tényleg nem, mert például én is hasonlóképp vélekedek erről [...]]]> Jegyzet a Pollágh-jelenséghez

Úgy esett, hogy Falcon, aki barátom és szerzőtársam itt a Faustuson, írt egy posztot Pollágh Péter egy bizonyos verséről és – induktív módon, ami azért a modern tudományban is megállja a helyét – az ahhoz kapcsolódó jelenségekről, melyeket remélhetőleg nem csak ő (tényleg nem, mert például én is hasonlóképp vélekedek erről ugye) tart nemkívánatosnak. Aztán ahogy az lenni szokott, megjelent a holdudvar és elkezdtek tőlünk mindenfélét követelni, elsősorban az érveket. Márpedig érveink vannak, s ha már a gyógypedagógia is előkerült, vegyük szépen sorra ezeket, inkább csak érintőlegesen.

Tehát a Vörösróka nem jó vers, mert:

1. ritmikailag gyenge (az enjambement túlzásba vitelén kívül mást nemigen mutat)
2. ugyan ott van a szimbólum, a róka, amit a szerző végigvisz a versen, de Pollágh nem ad kulcsot a megfejtéshez, sőt abban sem segít az olvasónak, hogy rájöjjön, legalább hol keresse azt; ennek következtében létrejön egy olyan beszédhelyzet, amelyben a szerző szinte bármit megtehet, az olvasó pedig szinte semmit
3. a mindenütt jelenlevő, elhibázott szimbólum okán a tartalom is értékelhetetlen

Általánosabb jelenségek, melyekre a vers kapcsán következtetni lehet:

1. Pollágh propagált státusza mellett merte ezt a verset elkövetni
2. elefántcsonttorony-hatás
3. elkötelezett és agresszív holdudvar
4. pozőrködés, megjátszás (posztmodern)
5. lehetetlen a szellemi találkozás szerző és olvasója között – olvasó semmibe vétele
6. konklúzió: a felsoroltak alapján az irodalom semmibe vétele

Ezek lettek volna az érvek és ezekre érkeztek olyan félig-meddig (se) ellenérvek, melyeket a hozzászólásokból próbálok kikaparni, íme:

1. ez fikázás, sárdobálás, nem kritika
2. argumentáció hiánya: “mert ez egy nagy nulla” (az idézett szöveg pontosan így szólt: „ez egy nagy nulla, annyi történik, hogy valami titokzatos impulzustól vezérelve véletlenszerűen ütünk egy entert gépelés közben, és kész az enjambement”)
3. frusztráció
4. a szerzők nem értenek az irodalomhoz, 19. századi majdnem-érvek, csorba tőr
5. a Vörösróka egyéni, megfogott, a szerzők viszont dilettánsok (gyengék, irigyek, gyávák)
6. elképesztően gonosz, rosszindulatú, kicsinyes és gyűlölködő blog: sötét oldal, alázni akar
7. a Faustus nem lehet vitapartnere Sopotnik Zoltánnak
8. fantomszerzők, nevek hiánya, melyekből következtetni lehetne a beszélő irodalomban elfoglalt pozíciójára („A beszélő pozíciója miatt fontos a neve. Vagy nem fontos.”)
9. az írás jellegét tekintve meghatározhatatlan (Vélemény? Kritika? Asszociációs izé? stb.), a szerzők politikai diskurzust folytatnak: szarozás, baszogatás
10. összemossa a vélemény és a kritika dimenzióit, a kritikaíró kizárólag a személyes ízlését tekinti kiindulópontnak

Mint a fentiekből kiderül, sok mindent nem lehet kezdeni ezekkel az „ellenérvekkel”, talán az utolsó kettőt leszámítva. Mindjárt kitérek ezekre is, de előbb még el kell mondanom, hogy Sopotnik Zoltán reakciói döbbentettek meg a leginkább, annak ellenére, hogy bizonyos szempontból pont ilyesmit vártunk. Sopotnik úr volt ugyanis eddig az egyetlen, aki ki merte mondani, hogy az egyén irodalomban elfoglalt szerepe igenis számít a véleménynyilvánítás szempontjából, s ennek okán arra következtethetünk, hogy a vélemény tartalma a véleményformáló pozíciójához képest másodlagos. Hát íme, eljutottunk ahhoz a felismeréshez, hogy itt bizony ugyanaz a beszédmód dominál, mint a politikában. A mesebeli szegénylegény diadalának úgy látszik, nyoma sincs.

Ahány szerző, annyi kritikaelmélet, lássuk be, objektív kritika valójában nincs. Ezt számon kérni bárkin is teljességgel felesleges, azt meg pláne, hogy a blogbejegyzés szerzője hódoljon be egy vélt vagy valós státusznak. Érthető, hogy a mai irodalmi elitet bizonytalansággal és kisebb-nagyobb félelemmel tölti el egy olyan fórum létrejötte, ami akár potenciálisan beleszólhat abba, amibe eddig csak pedigrével lehetett (a felelősséggel, amit az ilyesmi jelenthet, mi tisztában vagyunk, merem mondani). A blog nem kritika, nem is teljesen személyes dolog, inkább a harmadik fél véleménye, egy új kommunikációs terep minden áldásával és átkával együtt. Az USA-ban már lezajlottak az első blogperek, sőt törvény is van (Communication Decency Act, 47 USC & 230) az ilyesmire, melynek (c) (1) cikkelye kimondja, hogy „egyetlen interaktív számítógépes szolgáltatás providere vagy usere sem esik ugyanazon kategória alá, mint más információs fórumok publikálói vagy gazdái”. Hoppá. Miért kéne hát úgy tennünk, mintha egyéb szempontból meg igen?

Ami biztos, hogy értünk az irodalomhoz, sőt máshoz is, érvelni tudunk, gyávák vagy irigyek sem vagyunk. Ez itt nem a Napiszarvers, nem dobunk el kaszát-kapát, mert néhány irodalmi gorilla ránk huhog. Ha a hangvétel néha nem tetszik az olvasónak, keressen simaszavúbb blogot vagy weboldalt. Idealisták sem vagyunk, de a posztmodernnel néhány vonatkozásában nem tudunk közösséget vállalni, így bizonyos posztmodern szerzőkkel sem. Amit teszünk, leginkább ahhoz hasonlatos, mintha a szerző ablakát kővel dobnák be. Első ránézésre barbár cselekedetnek tűnik, de ha végül kiderül, hogy odabent sötétebb van, mint idekint, hát magára vessen a szerző. Most éppen Pollágh Péter.

Bár vagy nyolc-kilenc éve terjed egy levél a neten (e-mail, blogok), hozzám csak nemrégiben jutott el. Ebben a levélben állítólag a kitűnő író, Gabriel García Márquez búcsúzik el a földi élettől, és sokak szerint rendkívül „tartalmas” módon írja le, mit is hagy itt.

Nézzük hát a levelet, amit úgy, ahogy van, javítások nélkül [...]]]> Búcsúvers, bolonddá tett olvasók

Bár vagy nyolc-kilenc éve terjed egy levél a neten (e-mail, blogok), hozzám csak nemrégiben jutott el. Ebben a levélben állítólag a kitűnő író, Gabriel García Márquez búcsúzik el a földi élettől, és sokak szerint rendkívül „tartalmas” módon írja le, mit is hagy itt.

Nézzük hát a levelet, amit úgy, ahogy van, javítások nélkül másolok ide:

Gabriel García Márquez (Száz év magány Nobel díjas írója) egészségi okokból visszavonult a nyilvánosságtól (nyirokrákja van). A barátainak küldött búcsúlevele az Internet segítségével terjed.

Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok. Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek. Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk. Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak. Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerü ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is. A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést! Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni. Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön. Annyi mindent tanultam töletek, emberek… Megtanultam, hogy mindenki a hegytetön akar élni, anélkül hogy tudná, a boldogság a meredély megmászásában rejlik. Megtanultam, hogy amikor egy újszülött elöször szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt. Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni. Annyi mindent tanulhattam töletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek. Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz. Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erösen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek. Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, “szeretlek”, és nem tenném hozzá ostobán, hogy “hiszen tudod”. Mindig van másnap, és az élet lehetöséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat. De ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el. Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, amit megtehetsz, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést. Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, “sajnálom”, “bocsáss meg”, “kérlek”, “köszönöm” és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz. Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked.”

Ajaj. Már az első olvasás után feltűntek a stiláris hibák: a levél írója egyszerre könyörög és parancsol, ami ugye nem túl hiteles. Aztán a manírok, rengeteg és fölöslegesen: glitterfláj és fotosop émelyítő kevercse, entellektüelnek álcázott ősanyáknak. Azoknak, akik Coelhót bálványozzák könnyes szemmel és igyekeznek az ezotériát olyan rosszul értelmezni, amilyen rosszul csak lehet. (Bár Falcon lényeglátó írása után magam is elgondolkodtam azon, egyáltalán lehet-e ezt az egészet jól értelmezni, de ezt most hagyjuk.) És hát szörnyű, hogy ezek szerint vannak, akik egyenlőségjelet tesznek Coelho képtelenségei és Márquez „mágikus realizmusa” közé. De hát hol van ebben a levélben a Száz év magány ereje, hol van Macondo felesleges létjogosultsága? Sehol. Csak a portobellói boszorkány erőtlen hókuszpókuszai próbálják megbabonázni az olvasót. Aztán az életigazságok: „Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak.” Ne már. Márquez ilyet nem csinálna. Lehet, hogy haldoklik, de ettől még nem hülye.

Ilyen gondolataim voltak, ezért úgy döntöttem, kicsit utánanézek ennek a levélnek.

Először angol szöveget kerestem, valami azt súgta, hogy sok minden ki fog derülni, ha találok ilyet. Naná, hogy volt, kaptam hozzá plusz infókat is: ez egy „hoax” és bizonyos Johnny Welch követte el. De ami a legfontosabb: a magyar és az angol nyelvű szöveg nem egyezik. A magyar, terjedelmét tekintve több is, kevesebb is, mint az angol. Ráadásul az angol szövegben szinte csak óhajtó mondatok fordulnak elő. Egyértelmű, hogy a magyar szöveget valaki a saját szájíze szerint alakítgatta, az angollal összevetve világosan látszik, hol vett el belőle és hol adott hozzá az alkalmi „manipulátor.” Ja, és látva az angolt, az is világossá vált, hogy miért nevezik azt erős túlzással versnek. Makáma mondjuk, de a magyarnak ehhez köze sincs, sőt a betoldott stílustalanságok miatt gyengébb is az angolnál. Vajon ki követhette el, Kiba Szabolcs termékmenedzser és unatkozó felesége, Amálka, a Coelho-tanítvány? Szegény Márquez…

Különben az angol szöveg is hatalmas baromság, de legalábbis kizárt, hogy Márquez betegsége miatt ennyire elfelejtett írni, sőt önmaga lenni:

My god, if I had a piece of life… I wouldn’t let a single day pass without telling the people I love that I love them. I would convince each woman and each man that they are my favorites, and I would live in love with love.

Lávízláv, lá-lá-lá-lá-lá.

Nyilvánvaló, hogy mindkét szöveg gyenge hamisítvány, ezért engem már csak az érdekelt, vajon Márquez mit szólt ehhez az egészhez. Érdekes módon a Wikipédia is említi az ügyet:

2000-ben, meglehetős szenzációhajhász módon az író közelgő haláláról tájékoztatta az olvasóközönséget a La República nevű perui napilap. Másnap több újság is leközölte García Márquez állítólagos búcsúversét, a La Marionetát (A rongybábu), azonban az író tagadta, hogy ő lenne az írás szerzője, amit egyébként egy mexikói hasbeszélő munkájának tulajdonítanak.

Megnéztem még pár hivatkozást és szépen összeállt a kép: adva van egyrészt a nagybeteg író, aki a nyilvánosságtól visszavonultan él, másrészt pedig egy mexikói hasbeszélő „verse”, amit feltehetőleg néhányszor elő is adott bábujával. Aztán valakik a mexikói hasbeszélő verse fölé a nagybeteg író nevét írták, és elkezdték terjeszteni. A szöveg egyre hosszabb lett, a „versből” pedig szép lassan levél. Egy haldokló író levele. Márquez nem értette, hogyan tulajdoníthatják neki ezt a borzalmat, Welch pedig szomorkodott, hogy a kolumbiai író életművében versikéje az első szótól az utolsóig ostobaságnak hat. Szegény, biztos komolyan gondolta.

Külön pikantériája a dolognak e levél magyar „fordítása”, de erről fentebb már írtam, ld. Kiba Szabolcs és Amálka.

Tanulság? Nem akarok moralizálni, tudjuk, milyen dolgok történnek a világban. De azt hiszem, legalább a Száz év magányért tartozunk annyival Márqueznek, hogy ebből az ostoba búcsúlevélből egyetlen szót se higgyünk el.

Update: Ha akad valaki, aki tud spanyolul, örömmel venném, ha az itt található cikket kivonatolná/lefordítaná nekünk.

A minap Marcell belinkelte bizonyos G. PhD dolgozatát, ami a Modorosblogon olvasható (itt és itt). Nevezett puncológus, egy. tan. seg. Varró Dániel költészetének bizonyos specifikumait igyekezett górcső alá venni, több-kevesebb sikerrel ugyan, de azért mindenképp postot érdemlő módon. Ha benne vagytok, danizzunk már egy kicsit, mert ahhoz még túl fiatal, hogy bekerüljön [...]]]> Vitát akarok.

A minap Marcell belinkelte bizonyos G. PhD dolgozatát, ami a Modorosblogon olvasható (itt és itt). Nevezett puncológus, egy. tan. seg. Varró Dániel költészetének bizonyos specifikumait igyekezett górcső alá venni, több-kevesebb sikerrel ugyan, de azért mindenképp postot érdemlő módon. Ha benne vagytok, danizzunk már egy kicsit, mert ahhoz még túl fiatal, hogy bekerüljön egy kvázi irodalomtörténetbe, ahhoz viszont már eléggé befutott, hogy egyáltalán ne foglalkozzunk költészetével.

Ami tény, hogy homo ludens. Abban viszonylag mindenki egyet ért, hogy létünk egyik fő célja ez lenne, mégis általában megragadunk a homo laborans szintjén, és nagyon keveseknek adatik meg, hogy játszva tehessék meg mindazt, amit csak akarnak. Gyanús, hogy alapjában véve ez fáj G. PhD-nak is. Mert Varró Danin kívül nem sok kortárs magyar költőről tudok, aki megél a költészetből, akarom mondani, elég nagy felvevőpiacot mondhat magáénak, jelentsen ez őszinte érdeklődőket vagy hírnévre gyűlő kultúrsznobokat. A többi szépreményűnek pedig maradnak az innen-onnan ellopott órák és a tudat, hogy egyszer mégiscsak meglesz ennek a jutalma. De ne kalandozzunk el túlságosan, a laborans tehát beszólt a ludensnek, nem új jelenség: idegesíti a hangyát a tücsök zenéje.

A lényeget a végére tartogatom, úgyhogy előtte Szívdesszert. A kifogásolt arany betűk meg a cím eléggé hatásvadásznak tűnnek, de gyanítom, mindez a kiadó műve. Meglehet, Varró Dani az elmúlt pár év termését gyűjtötte egy kötetbe, és kizárólag a Magvető Art Design Managerének köszönhető ez a kedvesen csöpögős külső. Dani munkamódszerét és az élményanyag mennyiségét/minőségét tekintetbe véve ez tűnik a legvalószínűbbnek. További magyarázat helyett álljon itt egy vers: minden komolytalansága mellett is komoly. Pláne, ha párba állítjuk az egyik blogban lehozott szerelmi sztorival, aminek főszereplője eléggé hajaz Danira. Azonban pletykára hivatkozni meg életrajz felől közelíteni (már) amúgy sem menő, úgyhogy hagyjuk is.

Amiben viszont teljes mértékben egyet értek G. PhD-val, az Varró Dániel modoros kritikai fogadtatása. Bocsássa meg nekem a világ, de nem kezdtem újabb példák után kutatni, ezért azokra támaszkodnék, amiket a szerző említ cikkében.

- mindent kifigurázó játékosság
- rímzsonglőr
- játszi könnyedséggel bújik bármely nagy magyar alkotó bőrébe
- költészete dialogizál a teljes magyar lírai korpusszal
- a legkülönbözőbb versformák, poétikai alakzatok, valóságszemléletek, beszédmódok és stílusok bravúros művelője
- líráját a formaérzékenység és a visszafogottság egyszerre egyéníti; vagyis Varró Dánielnek nemcsak „lelke van”, de versalkotó talentuma is

Nem kertelek tovább, kimondom, ami már egy ideje motoszkál bennem: ezekből nem derül ki, hogy miért is olyan rohadtul egyedi a Varró Dani és nekünk miért is van szükségünk rá. Inkább úgy tűnik, mintha a szerző azt a feladatot kapta volna, hogy írjon valami szépet Varró Dániel költészetéről és hosszas fejvakarás után nem átallotta volna aktualizálni a Spenót egyes cikkeinek szövegét. Mert a Dani költészetére általában használatos jelzők egyrészt ráillenek bármelyik magyar költőre („nemcsak „lelke van”, de versalkotó talentuma is”), másrészt rendkívül hangzatosan bár, de az égvilágon semmit sem jelentenek („költészete dialogizál a teljes magyar lírai korpusszal”).

Így hát két dolog lehet: vagy a kritika hülye, vagy Varró Dániel minden igyekvés ellenére sem olyannyira jelentős költő.

d) Optimista nemzetfelfogás

Ebben az időben alakul ki a kétféle felfogás a nemzet világhelyzetére nézve: [...]]]> Szerb Antal Magyar irodalom történet című munkájában olvashatjuk az alábbiakat. Úgy terveztem, hogy csak felhasználom a nyelvtörténetről szóló szösszenethez, de képtelen voltam megkurtítani ezt a szöveget. Hogy egyesek fölött hogy tud elszállni szinte nyomtalanul 150-200 év, felfoghatatlan, de úgy tűnik, rendre megtörténik.

d) Optimista nemzetfelfogás

Ebben az időben alakul ki a kétféle felfogás a nemzet világhelyzetére nézve: a nemzeti optimizmus és a nemzeti pesszimizmus. A legnagyob­bak, Kölcsey, Széchenyi, Vörösmarty pesszimisták. Velük szemben áll az optimisták hangosabb tábora. Ők viszik a szót az országgyűlésen, kétségbeejtve Széchenyit és Kölcseyt. Őket tapsolja a színház, amikor Kisfaludy Károly „bundás” darabjain lelkesedik; az ő „öröm-énekeik” töltik meg az évkönyveket és folyóiratokat. Hangjuk egyre erősbödik, és a negyvenes években az ő lelkesedésük és önbizalmuk kergeti a nemzetet a szabadságharc szerencsétlenségébe.

Ebben a korszakban az optimisták apostola egy lángeszű mániákus, Horvát István,* a történettudós. Az egész romantikus nemzedéket ő neveli az egyetemen. Horvát, mint Kazinczy barátja és elveinek terjesztője, mint nagy pedagógus és mint szorgalmas történelmi gyűjtő a kor nagy alakjaihoz tartozik; de idősebb korában a nemzet-optimizmus benne éppen úgy lelki betegséggé vált, mint az ellenkezője Széchenyi­ben. Ebben a korszakában adja ki Rajzolatait, melyekben véglegesen rendezni akarja a romantikus visszafordulók örök kérdését, a magyar őstörténetet.

Horvát őstörténeti elméletének alapja a barokk etimologizálás. A Magyar szót, ami egyébként Magvetőt jelent szerinte, megtalálni kissé elferdülve teméntelen görög hely- és népnévben: Muger, Moger, Mager, Mogar, Magiar, Macar, Machar, Mocher, Mazar, Mazer, Maxer, Macaron, Macrom, Macris, Mazaca, Mazaga, Masax, Masseus, Massyx. „A Görög a Magyar Szabadság szereteténél fogva a boldogot Makarnak mondotta.” A latin meg azért nevezi aequusnak az igazságos embert, mert igazságosak voltak az equusok, a lófejű székelyek. A világot az ősidőben általában szittyák lakták, akik részben magyarok voltak, részben lófejűek, részben palócok, részben jászok. A jász íjászt jelent, tehát minden nép, amelyik nevében az íj szót hordja, jász volt, amint­hogy minden nép, melynek a neve a szántófölddel függ össze, magvető, vagyis magyar volt. A pártusok tulajdonképpen pártos szittyák, az Odysseiabeli laistrygonok nem egészen érthető okokból palócok.

A szittyák kezdetben Núbiában és Abesszíniában laktak nagy bol­dogságban, csak az volt a baj, hogy a nemzet „tsinosodása” következté­ben a kunhalmok, ahová királyaikat temették, egyre nagyobbak lettek, és amikor már piramisokká nőttek, a nép nem tudta tovább elviselni az állandó építkezés terheit, és kivándorolt. Hatalmas termetükért eze­ket az ősmagyarokat, palócokat és lófejűeket gigászoknak és titánoknak is nevezték. Később filiszteus név alatt Syriában is letelepedtek a palócok, majd Josué elől menekülve, egészen az Atlanti-óceánig futot­tak, és itt megalapították Cadixot. „Szent Dávid király, kivándorolván hazájából, a nagy Pártus barátságnál keresett menedékhelyet. Nagy megkülönböztetése volt, hogy a vitéz nemzettől Székel Naggyá (Mark­gráffá) tétetett.” Csak az marad homályban, hogy a partusok ezt améltóságot magyar vagy német szóval jelölték-e. Heródes tulajdonképpeni neve Arad, ő is pártus szittya volt.

Nagyon jeles szittya volt Hercules is, kinek vezérletével a szittyák elfoglalták Görögországot és Itáliát. A Maré Ionium nem más, mint Jász Tenger. A Maré Aegeum Lófejű tenger. A múmiák pólyafeliratait az ószékely rovásírás alapján gyerekjáték megfejteni. Hogy Homérosz derék magyar ember volt, és Ilium tulajdonképpen Ilusvárat jelent, magától értetődik.

És így tovább. Mindenki magyar volt, vagy legalábbis palóc. A könyv a korszak legmulatságosabb könyve, csak az a hátborzongató, hogy 1825-ben jelent meg, amikor kint már az un. történelmi iskola kezdi bontogatni szárnyait, és a történelmet felemeli az igazságok hideg és tiszta birodalmába. Horvát István teóriáinak igen sok híve akadt, az országgyűlés 1836-ban kétezer forint évdíjat szavazott meg neki, hogy munkálkodását folytathassa, bár a romantikusok kigúnyolták, és annyi­ra megsértették, hogy nem is fogadta el az akadémiai tagságot. Az öröm, amellyel a közönség Horvát István képtelenségeit elfogadta, mutatja az optimista nemzetfelfogás megalapozottságát a korlélekben. Ebben az optimizmusban készül elő a következő nemzedék megannyi megdöbbentő politikai ballépése.

Vigasztalásunkra szolgálhat, hogy szomszédaink történetírása most tart ott, ahol a mienk Horvát István napjaiban.

* Horvát István szül. 1784. Székesfehérvárott, nemes származású iparoscsaládból. 1803-tól Ürményi József országbíró fiainak nevelője, itt szerzett összeköttetései alapítják meg tudományos és társadalmi pozícióját. Ő, Szemere Pál és Vitkovics Mihály alkotják Kazinczy „pesti triászát”. 1812-15: kiadja a Magyar Drámák Kalendáriumát. A Széchenyi Könyvtár igazgatója, majd 1823-tól egyetemi tanár. 1833-36: a Tud. Gyűjtemény szer­kesztője. Meghal 1846-ban.
Művei. Magyarország gyökeres nemzetségeiről, Pest, 1820. Rajzolatok a magyar nem­zet legrégibb történetiből, Pest, 1825. A deutschok Mózestől Tacitusig, Tud. Gyűjtemény, 1831. stb. Nagyon érdekes kéziratban maradt naplója, „Mindennapja”, amelyből szemel­vényeket közölt az ItK, 1912-14.

Szerb Antal: Magyar irodalom történet, Magvető

Ami legelőször feltűnt, hogy költőnk majd minden verse valamilyen módon a Csillagvirágok elnevezésre hallgat, és ha [...]]]> Már nem emlékszem, hogyan akadtam rá az úriemberre és műveire: rémlik, hogy Kőmüves Klára is említette nevét hozzánk intézett szózatában, de meglehet, a Versírón már előtte is belefutottam Avasi Zoltán költészetébe. Hát most belefutottam még egyszer, ezúttal szándékosan.

Ami legelőször feltűnt, hogy költőnk majd minden verse valamilyen módon a Csillagvirágok elnevezésre hallgat, és ha a címek elé biggyesztett számok azt jelentik, amire gondolok, akkor Avasi a rendszerben található adatok szerint túl van a 2400.(!) Csillagvirágon. Micsoda versfüzér, kérem! Akármi legyek, ha ez az úriember nem magát az égboltot akarja versbe venni (vö. Babits: A lirikus epilógja). Kozmikus egy vállalkozás, az biztos.

A mai alkalommal nem mennék bele a grammatikába és a verstanba (ezek különben rendben is vannak), ehelyett inkább azt a sajátos képzetet és viszonyt igyekszem bemutatni, amit Avasi az olvasójában kelt, illetve olvasójával kialakítani igyekszik. És még egy fontos dolog: úgy tűnik, Avasi keze is benne van abban (vajon mennyire tudatosan, azt egyelőre nehezen tudom megítélni), hogy Kőmüves Klárában ilyen kép alakult ki saját költészetével kapcsolatban. De ne szaladjunk ennyire előre.

Alapjában véve nem az a baj, ha valaki ilyen vagy olyan fogásokkal igyekszik egyfajta benyomást tenni olvasójára. Így tett József Attila is Születésnapomra című versében; azt hiszem, Tverdota György járt utána a Horger-ügynek, s bizonyította be, hogy a költőnek lett volna lehetősége maradni az egyetemen. Szóval ez a „hont kivont szablyával” téma már a legvégső stádiuma volt a dolognak.

Avasinál is mintha egyfajta, az utókor felé tett pozőrködést vélnék felfedezni, de a József Attiláéval ellentétben ez csak a költőnek öltözött vattacukor-árus lágy suttogása. Ne mondják már nekem, hogy valaki kizárólag metrumban meg rímekben tud megnyilvánulni, ha klaviatúra akad a kezébe… Különben ilyesmivel próbálkozott bizonyos Robin Hood is (igaz, kicsit másképp), de neki se hittem el. Mert nem hiteles ez így, viszont legalább van zenéje.

És minthogy az alapgesztus nem őszinte, ez valami módon rávetül az összes versre: lágy lantpengetés, szépen elsuttogott halk szavak, minden csupa finomság és kellem. – Egy pohár vízbe sok cukor, én, naiv olvasó meg mit nem adnék egy kis citromért, hogy viszonylag egyensúlyban legyenek az ízek. És teszi ezt a költő olyan kedvesen-szervesen, hogy csak félve merem megjegyezni: én bizony másra vágytam, ha már betértem az Avasi-univerzumba.

Aztán ott vannak az olvasónak tett gesztusai is a versek alatti kommentfüzérekben, melyek nemcsak arról tanúskodnak, hogy Avasi Zoltán vezette be az irodalmi köztudatba a krumpliorrú hangulatjelet ), de arról is, hogy csípőből címez Kőmüves Klárához egy hat évvel ezelőtt született verset. Tudom én, hogy az irodalom kortalan entitás, de mégsem szép dolog máshoz adni a korábban már elígért gyereket.

Végezetül visszatérnék még néhány szó erejéig a magamban csak Kőmüves Klára-hatásként aposztrofált jelenségre (ami irodalomtörténeti szempontból is egyre érdekesebb). Az egyik vers alatt van egy viszonylag velősebb párbeszéd, melyben Avasi úr győzködi a költőnőt, hogy ne hagyja ott a Versíró Verseny porondját, de Klára becsületes mártír szeretne lenni, aki nem tűri el, hogy nem is olyan rossz verseket író személyét kipenderítették a versolimpiáról, úgyhogy hajthatatlan. (Figyelem: kivonatoltam, nem személyeskedtem!) És azt hiszem, ez elég nagy hiba volt Avasi úr részéről, mert Kőmüves Klára nincs egy szinten vele, holott a költőnő bejelentésére érkezett heves válaszából (meg egyéb kommentekből, meg a versekből) úgy tűnik, ennek pont az ellenkezőjét gondolja.

Egy szónak is száz a vége: Avasi Zoltán jó költő, bár költészete néha emlékeztet a mesére, melyben a bakarasznyi ember ellopja Deák Kis Miklós nyeregtáskája alól a csillagokat, azért bőven megérdemelte volna, hogy a 107-ben legyen.

Mondjuk Victor Lazlo helyett.