Szántó Judit visszaemlékezése szerint ez a vers ’32 nyarán született, József Attila két sakkparti között írta a Japán kávéház szivarfüstös zajában. Az irodalomtudósok pedig megpróbálták megkeresni a versben ábrázolt tájat és arra jutottak, hogy az Szabadszállás akkori külterületén lehetett, a versbéli tanyán lakott a költő halász nagybátyja. Szóval eddig van egy régi, meleg nyarunk, meg egy jó hideg telünk a versben, a nyári melegből egy téli táj képe bontakozik ki. Voltak olyanok, akik furcsállták ezt a szerintük összeegyeztethetetlen, furcsa kettősséget, amit a keletkezési körülmények mutatnak, de én azt hiszem, a megoldás itt éppen a sakkparti lehet.

Néhány évvel ezelőtt amerikai kutatók megvizsgálták a magyar nagymester, Polgár Zsuzsa agyát, és arra jutottak, hogy adott helyzetben a sakkozó a gyerekkorában megtanult millió szituáció közül választja ki az éppen megfelelőt, s mindezért agyában ugyanaz a terület felelős, mint ami az arcok felismeréséért. Tehát ugyanúgy vannak vonásai, karakterisztikája egy sakkpartinak is, mint az emberi arcnak. És ez akár igaz lehet egy vidékre, tájra is. Szóval bár furcsa, annyira mégsem meglepő, hogy József Attilának mondjuk rosálás közben pont a Holt vidék jutott az eszébe. Azt hiszem, hasznos lehet egy költőnek, ha tud sakkozni.

A Holt vidék a költő egyik kedvenc verse volt, népdal dallamára (Káka tövén költ a ruca…) írta ezt is, mint a Klárisokat. 8-8-3-as osztású, négy 8 szótagú szakaszt egy csonka sor követ. A strófák rímképlete a-a-b-b-x (c-c-d-d-x stb.). Minthogy időmértékes egységek (choriambus) is végig előfordulnak benne, nyugodtan mondhatjuk, hogy ez egy szimultán vers.

A vers tájleírással kezdődik, bár csak látszólag van a középpontban, a táj végig ott bujkál a költői képekben, ha úgy tetszik, József Attila erre alapozza a vers tartalmát, mondanivalóját. Nagyobb távlatok nyílnak itt meg előttünk (mező, pusztaság, lapály), mint például a Nyár esetében. Ha képzeletben odaállunk mi is és a költővel együtt szemléljük, amit lát, illetve láttatni szeretne velünk, kis idő után rájöhetünk, hogy egyfajta lélek nélküli szükségszerűségben zajlanak itt a dolgok: metaforák, megszemélyesítések vonulnak végig a versen, így elevenedik meg előttünk a látvány, mégsem áll össze végül szerves egésszé, a folyamatok mintha egymástól függetlenül történnének. A táj egyes alkotóelemei, bár személyiséggel rendelkeznek, nem vesznek tudomást egymásról. Aki itt elkezd gyanakodni, hogy talán valami másról lesz szó, annak igaza van (ez az egész táj-dolog tulajdonképpen egy nagy allegória), de ne szaladjunk ennyire előre, gyönyörködjünk nyugodtan a költői képek szépségében („Csattogó fagy itt lel mohát / s ideköti csontos lovát / pihenni”), és a költő nyelvi leleményében („lóg a káka / kókkadón a pusztaságba”). Egyébként horizontálisan ábrázolja a tájat, tél van, valószínűleg hideg is, de nem tudhatjuk, mennyire, kozmikus csönd ül mindenen, amit a táj rezdüléseinek hangja tör meg néha: ezt a költő hangulatfestő szavak (pl. kókadó káka, kotyogó csónak) használatával érzékelteti.

Tverdota György, a vers egyik nagy értője és elemzője szerint igen sok nyelvi transzformáció található benne (sőt szinte az egész vers egy nagy nyelvi transzformáció, mondom én): ha jobban megnézzük, a különböző mondattani szerkezetek eltolódását, átváltozását vesszük észre a strófákban. Ezt kiegészítik az olyan nyelvi devianciák, hogy a szilvás helyett szilvát ír, ami ugye egy-egy szilvafát jelent csak. (Én ezzel azért vitatkoznék, mert nem szokás a szőlőbe szilvást ültetni, inkább csak néhány szilvafát.) Bizonyos szempontból szűkszavúság jellemzi a verset, de ugyanakkor nyelvi bőkezűség is, Tverdota a következő nyelvi-retorikai alakzatokat említi: pleonazmus vagy tautológia (fönn a magas), figura etimologica (lapos lapály), oxymoron (sűrű csönd ropog) – ezekkel lehet csak igazán a dolgozatban villantani. Metrikai szempontból fontos lehet még, hogy „a csonka sor éppen mert magában áll, minden szakaszban nyomatékot kap, formai csattanója az adott strófának”, sok a játékos kiszólás (kukoricatábla szalad [be] csövestül), mégsem úgy, mint a Születésnapomra című versben, mert itt ezek sokkal komolyabb jelentést hordoznak, a költő egy letisztult, megkomolyodott expresszionizmus szolgálatába állítja eszközeit.

A fordulópont a versben akkor következik el, amikor szemlélődés közben a tanya kerül a szubjektum látóterébe: tulajdonképpen ezzel hozza be az embert a képbe (hideg világbavetettség vagy hideg világba-vetettség), egyfajta kontraszt alakul ki a táj aktivitása és az ember (parasztok) passzivitása között. Az érzékletes képek bizonyítják, hogy a Holt vidék végig társadalomábrázolás, de ezt a költő a 7. versszakig olyan finoman, alig tolakodón teszi, hogy szinte észre se vesszük, azt már inkább, hogy itt most nem a pörös szájú József Attila szól: csendesen, határozottan beszél és ábrázol, de amit látunk, az a megkérdőjelezhetetlen társadalmi-lírai valóság. Az utolsó szakasz egyfajta csattanó, hiszen megváltozik a nézőpont, megjelenik az uraság, persze inkább csak az utalás szintjén, mégis az egész addig bemutatott táj az azt dézsmáló kényúr alakjának rendelődik alá. Nincs kímélet, a „kis parasztoknak” szinte kizárólag a hideg, a félhomály és a nyomorúság csendje marad.

Ezért holt ez a vidék: csak az enyészet él meg rajta.

Egyik kedvenc versem tőle a Boldog, szomorú dal. Meglepő cím: boldog is, szomorú is, dal is. Nevezzük nevén, ha ezt várják tőlünk: oximoronnak hívjuk azt, amikot egymásnak ellentmondó értelmű szavakat kapcsolunk egységbe. Ha nagyon villantani akarunk, akkor azt is mondhatjuk, hogy ez itt ilyen hármas oximoron, mert boldog vs. szomorú vs. dal. A dal márpedig nemcsak vidám leginkább, hanem arról ismerszik meg, hogy egynemű érzéseket fejez ki, itt meg elég hamar kiderült, hogy legalább két érzésről lesz szó. Úgyhogy ha a későbbiekben okos, ravasz címre akarunk példát, ezt nyugodtan elő is vehetjük. Vagy ha nem akarjuk bonyolítani, akkor legyen simán paradoxon, ami meg elvileg egymást kizáró gondolatok összekapcsolása. Szerintem azért nem paradoxon, mert nem csak címből áll, és a végére kiderül, hogy

…a vers valóban megfelel azoknak a követelményeknek, melyeket magával szemben támaszt. Nagyrészt felsorolja, hogy miért boldog. De még akkor is, ha először olvassuk, hamar átláttat minket a szitán, és tudatja velünk, hogy nem boldog ő, itt csak arról van szó, hogy miért is lehetne boldog. Vizsgáljuk meg egy kicsit, hogy vajon miből jöhetünk rá, hogy ezek a saját jelentésükön lényegesen túlmutató — elsődleges jelentésüket mintegy le is bontó — kontextusban szerepelnek. Én arra tippelnék elsőre, hogy a harmadik sor kérdése – Szivem minek is szomorítsam? — az, ami árulkodó lehet. Hiszen ilyet akkor szoktunk mondani, amikor valami nyilvánvaló veszteség ér minket, de tenni ellene úgysem tudunk, akkor meg minek rágódjunk rajta? De itt, kérem, nem erről van szó. Itt eddig csak az volt, hogy van kenyér, bor — erre mindjárt kitérünk külön is –, van gyermek, feleség, semmi olyan, ami egyáltalán felvetné az olvasóban, hogy valami baj van, és akkor derült égőbl szomorúság. Másképp nem is lehet magyarázni, minthogy eleve benne volt ezekben a szavakban, gondolatokban a bánat, és éppen az ellene való harc, mintsem a javak valódi elsorolása, és a velük való mintegy kérkedés az, ami az első két sorban történik. ÉS mivel válasz sehol sem jelenik meg — kivéve az utolsó 12 sort –, a hangulatunkon már nem javít semmi, köszönjük szépen.

Nézzük még meg gyorsan az első két sort, kenyér és bor. Ez a verseskötet címe is egyébként, és roppant beszédes. A krisztusi korba lépő költő, akiről általában az ateista felfogás valóban nem áll távol, éppen ezt a címet adta kötetének, a kötetnek, ami a szegény kisgyermek férfivá érésének kötete. Krisztus teste és vére, talán nem véletlenül jutottak eszébe éppen ezek a szavak. És ha már itt járunk, lapozzuk fel gyorsan a Hajnali részegséget is.

No, de mielőtt elkanyarodunk a tárgytól és végigolvassuk hirtelen Dezsőnk életművét, nézzük tovább ezt a verset. Jó sokáig sorolja még a javakat, és éppen ezzel a mennyiségi túlzással mintha azt érné el, hogy ezek az értékek múlandók, nincs bennük semmi, amiért érdemes. Van enni-innivaló, van meleg, pénz, siker, csillogás. De az az ember, aki ezt elsorolja, finoman, ironikusan, távolról szemléli mindezt, mert tudjuk már, neki semmit sem jelentenek — és az üzenet világos: annak, aki élni szeretne, és az életet valódi értékeiért élvezni, nem is jelenthetnek semmit. Figyeljük meg, ennél a résznél hányszor fordul elő a szó: “van”, ez később fontos lesz (egész pontosan akkor, amikor az egyetlen “nincs” ezerszer nagyob súllyal jelenik meg, és semmisíti meg a diót, mogyorót, az ezüst cigarettatárcát, sőt… Ne hallgassuk el, de a boldog családi életet is, a gyermeket és a feleséget). A sötétben, éjjel — már a borzasztó “De” után vagyunk! — szokásához híven gyötrődő Kosztolányi a családi élet békéjét, biztonságát is a hiábavaló örömök közé sorolja. Ez bizony csúnya leszámolás mindennel, ami a nyárs- — vagy nem is annyira nyárs- — polgár számára a boldogságot jelenti, jelentheti, és kimondja: ezek hajkurászása közben valamit — igazából nem tudjuk meg, mit — elveszített, nincs meg a kincs, és mintha a mennyekből is kitaszíttatott volna emiatt. Valószínű, hogy a költői hírnév, az embert túlélni akaró, de ebben megnyugodni képtelen művész szólal meg ezekben a sorokban. Vagy a múlt elvesztése, az ifjúság mindenképp-halála? Esetleg a boldogság platóni ideája, amit eleve lehetetlen megtalálni? Talán mindez együtt, és még talán sokkal több, amit a legnagyszerűbb gyűjtőszóval — kincs – ír le, ami minden mese alapja, és ami mindenkinek ugyanazt jelenti, mert nincs konkrét képe róla senkinek, vagy van mindenkinek: a vágyott valamit jeleníti meg, amiért érdemes — vagy ebben a versben érdemes volt, lett volna — küzdeni.

Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétöl öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
Telefonom, úti böröndöm,
Van jó-szívü jót-akaróm is
S nem kell kegyekért könyörögnöm,
Nem többet az egykori köd-kép,
Részegje a ködnek, a könnynek,
Ha néha magam köszönök még,
Már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
Tárcám van igaz szinezüstből,
Tollam, ceruzám vigan illan,
Szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
Langy téa, beteg idegemnek.
Ha járok a bús Budapesten,
Nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
Könnyekbe borít nem egy orcát,
És énekes, ifju fiának
Vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
Gyötrödve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.

VÖRÖSRÓKA

„Nem láttam ilyen uralmat.
Nem láttam mocskos
mosolyát, nem láttam a rókát.”

Sorompódat,
mint múltat a rák,
lassan lépi át.
Fehér a hasa,
átüt rajta a máj.
Vörös és fehér:
„már megint a kórház”,
de nem lesz rózsaszín

ez a találka,
ez a rianás.

Úgy mozog, mint te,
de unatkozik közben.
Veszettnek mondják,
vérdíj van a fején,
a te koronád.

Lassú vagy hozzá,
hát vermet ásol,
sötéten vág az ásó,
meg az eszed,
s magadhoz nyúlsz,
ahogy megy ki belőle
a meleg: legyőzted,
azt hiszed.

Hagyta, hogy örülj,
míg letörte a vissza-
pillantódat, s már érzed:
van olyan szintű fájdalom,
amiért te is eladó vagy.

Ritmikailag könnyű dolgunk van, ugyanis a költő nagyvonalúan eltekint az efféle kötöttségektől, és — belecsempészvén egy-egy adys kevert ritmust, meg kiugró időmértéket –, megint csak szélhámoskodik, és a teljesen felesleges soráthajlásokkal bűvöl el egy-két tarisznyást. Hölgyeim és uraim, kérem, ne dőljenek be az ilyesminek, mert ez egy nagy nulla, annyi történik, hogy valami titokzatos impulzustól vezérelve véletlenszerűen ütünk egy entert gépelés közben, és kész az enjambement, ha nagyon szerencsések vagy bátrak vagyunk, akár szó közepére is kerül, újabb elragadtatott kiáltásokra késztetve az állítólagos értő közönséget. Ha jó és hasznos és hatásos soráthajlást akarunk, vegyük elő az Anna örök című, sokkal kevésbé modern vagy a Hogy elérjek a napsütötte sávig című, ezerszer modernebb verset, és megértjük rögtön, hogy miért nevezhetjük bátran csalásnak az itt előfordulókat. Úgy gondolom, hogy a formáról, ami nincs, ezúttal ennyi elég is.
Következzen a Vörösróka másik agyonajnározott dolga, a szimbólum. Dicséretes törekvés, hogy annyira szeretne valaki hapax legomenont csinálni, hogy egybeírja, hogy vörös róka és kinevezi szimbólumnak, de itt megint csak valami átverés van, mert Ady legalább adott valami tartalmat minden ilyenjének, és hogy, hogy nem, ezek tényleg szimbólummá váltak. Értem én, hogy a róka is az akar lenni, sőt talán az is, valami logika szerint viszi végig a költő a versen a dolgot, de valami valahol elsiklik, és ahol teremtenie kellett volna (az olvasó gondolatai közt), ott csak zavart hagy, furcsa fintort, és az örömöt, hogy nem ismerősünk írta és mutogatta nekünk boldogan, mert ciki azt mondani, hogy “érdekes” valamire, ami egy kalap szar, de megbántani nem akarjuk a szerzőt. Zavart hagy, mert nem tudjuk végül is, hogy miről van szó, nem tudjuk, kicsoda-micsoda akar lenni a róka, mi a viszonya a világhoz meg hozzánk, nem érthető a az egyes szám második személy, mert önmegszólításnak összességében nem tűnik, kivéve tán a végét, de akkor meg micsoda az elején az az idézőjeles rész? Nem tudom, van-e értelme tovább vacakolni ezzel az egésszel, mert egész egyszerűen értelmetlen, és csak faszrágás, nevetséges belemagyarázás az egész, amit ez a vers kaphat, annál meg tényleg vannak sokkal jobbak a mai palettán. Hogy az utolsó strófában található, nem jól sikerült kifejezéssel éljek: ez az egész olyan szinten fáj (csendül az ember füle a gimis lányok szófordulatától), hogy nem lehet elmondani — eladni pláne, arra jók az egyéb összegek, de az már egy másik történet, és még a végén a faustus.hu is bezár, ha milliókról meg ilyesmikről merünk írni.
Akárhogyan is, a Vörösróka tele van fraktúrával: a grammatika és a tartalom szintjén is. Pollágh több szólamon akar beszélni, de ellentétben Bach-hal, ezek a szólamok nem érnek össze, nincs bennük semmi közös, sőt még olyan pillanat is csak elvétve akad, amikor képesek egymás mellett futni. Amit látunk-olvasunk, az messze nem a fúga művészete, csak valami gyenge szélhámoskodás a szólamokkal a posztmodern fogalmának égisze alatt: a szerző azt próbálja bemesélni nekünk, hogy a hibák tulajdonképpen erények. S ha fentebb a cellule-t emlegettük, változtassuk inkább szobafogságra, mert komoly ember nem ír ilyen verset, a hang, mely szól hozzánk, egy elkényeztetett gyereké, akinek fáj, hogy megpofozták, amiért gyufával játszott.

(Falcon,
hozzáfűzött, szerkesztett és egyetértett: Bendegúz)

Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

No, van itt ez a vers, és hát Karinthy elég nagy zseni volt ahhoz, hogy amikor először olvassuk újra (zavar van, tudom, de érthető), akkor az jusson eszünkbe, hogy mondja, maga megbolondult? Hát meg, de amikor ezt a verset írta, szent bolond lehetett. Nem hosszú az egész, rohanó világunkban ennek különösen örülhetünk, három versszak az egész, és ha soronként számoljuk, akkor 12, de mivel minden negyedik sor tulajdonképpen redundáns, mondhatni csak 9 sor az egész. (Azért ezt ne írjuk bele a dolgozatba). Persze a 3 ismétlés nélkül semmit se érne a vers, és így hamar eljutottunk oda, hogy az irodalom nem természettudomány. Úgyhogy ne is nagyon számolgassunk tovább, egy-két verslábat, ilyesmit esetleg megnézünk még, de aztán vége is.

Miről is van szó itt? Hát valószínűleg a lírai én utazik egy szekéren, valahova, valahonnan. Fogadjuk el, hogy ez egy konkrét helyzeten alapuló vers, bár szerintem nem, de hát úgy emlékszem, valahol úgy van, hogy igen. De ha így is van, szerintem teljesen mindegy, mert hogy itt nem a kocsi-út (a zötykölődés, megérkezés ilyesmi) a lényeg, az azért látszik. De akkor mi a lényeg? Hát körülbelül az, hogy az élet teljesen értelmetlen. És hiába olvassuk állandóan, hogy ez a 20. századi ember létproblémája, azért nehéz elhinnünk, hogy előtte mindenki úgy gondolta volna, hogy az életnek van értelme, és akkor jött 1900, és onnantól aztán rájöttek, hogy nincs. Ha csak a Galdiátor-ból jól ismert öreg Marcus Aureliusra gondolunk, máris tudjuk, hogy ez a probléma egyidős az emberiséggel. Szóval írjuk le ügyesen, hogy erről szól a vers, és kezeljük fenntartásokkal. De azzal egyetérthetünk, hogy létproblémák, meg nagy kérdések. Csakhogy nem úgy tűnik, mintha választ keresne a kérdésre, inkább egész egyszerűen kijelenti a dolgokat. De még azokat sem egyértelműen (még a legkonkrétabb sor az, hogy Minden Egész eltörött); inkább csak közvetve utal a hiábavalóságra, kilátástalanságra. Mert lássuk csak: valójában volna értelme azon gondolkodni, hogy milyen csonka a Hold? Nem, mert a Hold van hogy tele van és van hogy egyáltalán nincs, és a kettő között minden előfordul, oda-vissza. Tehát nincs olyan, hogy ma aztán nagyon csonka, hogy ilyen csonka még sose volt, márpedig ő azt mondja, hogy hú de csonka. Ennek csak akkor van értelme, ha semminek nincs értelme. Érhető ez? Remélem igen.

A következő sor már aztán innen következik, az éjben úgy amblokk nem talál semmit, ami valami volna. A sivatag, szerintem, itt határozói értelemben használtatik, ugyanolyan melléknév, mint a néma. De ha főnév, amit a milyen névmással kapcsol a mondat alanyához, az se rossz megoldás, talán még jobban is tetszik, mint az előbbi. Aztán jön egy igaz Ady-mondat: milyen szomoru vagyok én ma. Hát persze hogy, a világmindenség, és utána rögtön én, Endre. Nincs ebben semmi különös, ez volt ő, talán az egész világot így látta. És bár tűnhet banálisnak ez a mondat, csókolom, szomorú vagyok, annyira helye van az némán tátongó éjszakai ürességben a magányos ember keresetlen megfestésének, hogy e mondat után valóban csak az első szakasz keretbe záró ismétlés következhet, a maga meglepő erejével. Ugye, milyen más ez a mondat, mint ugyanez az elején? Lemondás, tehetetlenség lüktet a szavakban, míg a felütésnél még talán-talán reménykedhettünk abban, hogy kiderül valami turpisság, és azért olyan rossz így ez a Hold.

Nos, miután alaposan elintézte a hangulatunkat az első szakasszal, rá is tér a lényegre, és kertelés nélkül elősorolja, mi is a baj: baj van először is Mindennel (az ősember első gondolata?), a lánggal (az ősember második gondolata?) és a szerelemmel (az ősember harmadik gondolata, még ha nem is ilyen szép formában). Na jó, lehet hogy az ősember első gondolata önmaga volt, de Ady ezzel már nem bírt várni a második szakaszig, ezt hamar elsütötte, meg ott jobb helye is volt.

A harmadik szakasz megint olyan leírásszerű, de hol van már a kocsi-út. Hiába fut az a szekér, tudjuk, hogy az élet fut, és sehova sem fog megérkezni, csak elmaradnak szerelmek, barátok, akikre tán nem is emlékszünk, pedig jó volna (Félig mély csönd, és félig lárma). Ennél a sornál időzzünk el egy percig, mert nagyon tetten érhető ez a kevert ritmus, jambikusnak tűnik, de nem az, végül is spondeusok alkotják, de még azok sem, a vesszőig tartó részt valami magyaros ritmus úgy összerántja, hogy utána viszont szinte józanítólag hat a második rész szerintem tisztább időmértéke. Valahogy így variál általában Ady, de olyan megfoghatatlan sokszor, hogy inkább érezzük, mint elemezni tudjuk, mi is történik. Én arra teszem le a voksot, hogy nem voltak ezek tudatos megoldások, de ez se biztos. Mindenesetre egy olyan elemzést se olvastam még, amelyik egyértelműen tisztázta volna, hogy Ady hogyan keverte össze a ritmusokat. Mi most elégedjünk meg annyival, hogy az ütemhangsúlyt és az időmértéket keverte össze, vagy inkább egymásra játsszatta, és így valami utánozhatatlan zenét varázsolt. Mint ahogy a költészete is utánozhatatlan, de, szerencsére, remekül parodizálható.

Hogy mindenki képben legyen, bemásolom ide a verset.

József Attila: Születésnapomra

Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” -
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj. -

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

1937. ápr. 11.

Na kérem, az világos, mint a vakablak, hogy ez a vers tulajdonképpen pár mondatból áll, én nyolcat számoltam össze, de célszerűbb úgy nézni, hogy a tíz strófát három tartalmi-logikai egységnek vesszük (1-3. vsz., 4-9. vsz., 10. vsz.). Azt, hogy nyolc mondatból áll, inkább elrettentésből írtam ide, mert minden minimalizmusa ellenére a Születésnapomra egy nagyvers. És leltár-vers is: a költő számba veszi, mi van, mi volt, mi lesz stb.

Mielőtt végigsüvítenénk a versen, nem árt néhány szót szólni a versformáról: a Születésnapomra alapvetően jambikus lejtésű (időmérték), 8 szótagos (5/3-as és 4/4-es osztású) ütemhangsúlyos sorokból felépülő szimultán típusú vers. És persze ez technikai kategória, az tehát, hogy a Születésnapomra egy jó nagy szimultán vers, önmagában még nem jelent semmit. Aztán ott vannak még a versszakok végén előforduló csonka sorok, ezeknek inkább tartalmi szerepük van: fokozás, csattanó; és ehhez nagyon jól passzol, hogy alapvetően rövid szótagokból állnak (pyrrichius és jambus: „Az ám, / Hazám!”)

Egyébiránt József Attila a verseiből áradó nagy-nagy komolyság, olykor félelmetes kozmikusság ellenére állítólag egy igen vicces ember volt. Szeretett bolondozni, azt persze nem szerette, ha bolondját járatták vele, de hát azt senki sem szeretni, nem kell ahhoz feltétlen költőnek lenni. Attól függetlenül, hogy a költő bolondozik benne kicsit (magának, nekünk), a Születésnapomra igen komoly vers, s a költői öniróniának határozott célja van, mégpedig az, hogy valami módon ellensúlyozni lehessen vele a fájdalmasan komoly valóságot.

A lírai alaphelyzet az, hogy a költő egy kávéházban, „kávéházi szegleten” üldögélve éppen születésnapi verset ír saját magának. Volt már ilyesmire példa a világirodalomban, François Villon is szerette magát köszöntgetni, ráadásul József Attila volt Villon egyik magyar fordítója, a párhuzam tehát szinte megkerülhetetlen.

Az első három versszak adja tehát az első tartalmi-logikai egységet: kiderül belőle, hogy a költőnek éppen születésnapja van (a vers dátumozása is ezt látszik alátámasztani), s e verssel szándékozik megajándékozni magát a Japánban vagy a New Yorkban üldögélve. Megtudjuk azt is, hogy igen sanyarú sorsa lehetett egész életében, hiszen „még havi kétszáz sose telt” – ez persze szigorúan pengőben értendő. Álljunk meg itt kicsit. Abban az időben igen ismert volt az a kuplé, dalocska, melynek valami ilyesmi volt a szövege: „Havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel.” – A költő tehát nem a minimálbért hiányolja, hanem a havi kétszáz fixet, amit már akkor is legfeljebb egy vezérigazgató keresett meg. Aki tehát bedőlt ennek a viccnek, az magára vessen, 1:0 a költőnek.

A következő egység a negyedik versszaktól a kilencedik versszakig tart, melyben a költő a Szegeden töltött évekre emlékszik vissza, azon belül is a Szegedi Egyetemről való eltanácsolására. Felrémlik a gonosz Horger Antal nyelvészprofesszor alakja, aki a Tiszta szívvel című verse („>Nincsen apám< versemért”) miatt végleg eltiltotta a tanári pályától. A költő olyan érzékletesen idézi a történteket, hogy mi is elszomorodunk ettől az egésztől: hiszen nem volt más bűne, csak írt egy verset. Aki megelégszik ennyivel, az most hagyja abba az olvasást, a többieknek pedig elárulom, hogy kicsit megint behúztak minket a csőbe.

Való igaz, hogy József Attila bajba keveredett Szegeden a Tiszta szívvel miatt, de nem Horger Antal (aki egyébként kiváló nyelvész volt, egyes téziseit ma is tanítják az egyetemeken) intrikája miatt rúgták ki az egyetemről. A költőnek lett volna lehetősége maradni, de ő nem élt ezzel, végleg elhagyva a tanári pályát, s a források szerint nem is vágyott soha a katedrára. A semmin keseregni tehát ugyancsak villoni gesztus.

Tulajdonképpen az egész vers kulcsa az utolsó versszak: míg az előző strófákban félig-meddig komolyan játszadozott a költő, addig itt már szó sincs viccelődésről, csipkelődésről. Ez a strófa a vers csattanója, ha úgy tetszik, kinyilatkoztatás: a vers egészére rávetíti a félelmetes igazságot, ami nem más, minthogy annak, aki ezt az utat jelölte ki magának, nincs is igazából szüksége azokra a dolgokra, amiket elsiratott, s amiket soha nem is bírt.

A kézirat

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt.

Szép, nem? tá | tátiti | tátiti | tátiti | tátá / tá | tátiti | tátiti | tátiti | tá Jól is hangzik. És még ha azt is hozzávesszük, hogy azzal az egy kis “még”-gel ott az elején előrevetíti, hogy azért másról lesz itt szó mint a szép virágokról, akkor elmondhatjuk, hogy mint versindítás, elég jól sikerült. És nem csak indít ezzel, hanem meg is köti az egész formát, mert ettől kezdve minden egyes sor a fentebbi tátiti lesz. Az egyik tanárom mondta egyszer, hogy remek dolog magabiztosan bánni az ilyen szabályokkal, illetve hogy igenis szükség van rájuk, hiszen ki mondaná, hogy egy nagyszerű futballista nagyszerűbb lenne, ha nem kötnék az olyan ostobaságok, mint a les meg a gólvonal. A futballista nemcsak ismeri ezeket a dolgokat, hanem annyira a vérében vannak, mint a légzés. Hát én úgy látom, ennyire van a vérében Petőfinek minden, ami vers. Írtam egyszer egy dolgozatot, ahol ezzel foglalkoztam, hogy most akkor az az első tá külön veendő-e, ahogy fentebb tagoltam, vagy úgy kellene, hogy tátá | tititá | tititá| tititá | tá, de szerintem teljesen mindegy, az az érzésem, hogy 10 emberből 9-nek az első fajta lenne természetesebb. Az akkor nagyon fontosnak tűnt pedig, hogy akkor lejt a sor vagy emelkedik (a benne található verslábakon múlik ez, a második osztásnál anapesztusok szaladgálnak, akkor emelkedő lesz a sor, az elsőnél éppen daktilusok, és akkor ereszkedünk). Nagyszerű. Hagyjuk is ezt, ha valaki azért talált ránk, hogy valamit összedobjon holnapra (dolgozat, vagy felelésre készül), az megpróbálhatja ezt megjegyezni, a tanárok biztos szeretni fogják, de ennyi. Jegyezzük meg, hogy formába, méghozzá az első sorok után önmagát követelő formába öntötte ezeket a gondolatokat Petőfi, és mivel zseni lehetett, elég jól sikerült, annyira, hogy kevés költeményben mutatkozik meg ilyen jól az, hogy miért tesz jót egy versnek a ritmus.

Szóval ott tartottunk, hogy elég hamar megtudtuk, hogy jön itt még baj, mert még nyílnak, de ebből következőleg nyilván majd nem fognak már nyílni, egyszer valamikor. És tényleg. De nem azt mondja, hogy majd elhervad, és ezzel beteszi nekünk az amúgy is mindig bizonytalan jövőbe a bajt. Hanem annyit mond, hogy igenám, nyílnak, de bőven elég, ha csak kicsit máshova nézünk, és ott már meg is látjuk a telet, ahol ezek a virágok… hát nyílni bizonyosan nem fognak. Egyszerre van nekünk hát telünk meg nyíló virágunk, nem majd elhervad, meg majd így meg úgy, hanem most, ott van, nézzed, mit akar ez a virág, amikor durvul máris a tél?

Petőfi amúgy is arcpirítóan nagy mestere volt az allegóriának, annyira, hogy ha valaki írt utána egy ugyanolyat, valamiért mindig nevetségesnek hatott, de nála nem, nála hiába vezette le egyértelműen a dolgokat, mint egy képletet, akkor is megmaradt mindig valami elképesztően egyedi és — nem jut eszembe jobb szó — költői. Így jár el most is, elmondta, mi újság a virággal, aztán hopp, magára mutat, és megismétli a dolgot, hogy rögtön tudjuk, valahol majd megint jön a tél, és tényleg. Az őszülő halánték (huszonakárhány évesen valószínű) lesz a bérci tető tele. Hát ha ez nem zseniális, akkor nem tudom, mi az.

De íme, sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Szerencsés, aki magyarul ír, az ősz mint évszak és mint fehéredő hajnak színe: ugyanaz a szó. De ezt ilyen pompásan fel is kell tudni használni…

Na, el is érkeztünk a második szakaszhoz. És itt kezdődnek majd a problémák lassan. Először is, sokszor hallottuk, hogy a magyar irodalom legszebb sora ez: Elhull a virág, eliramlik az élet…, Kosztolányi is foglalkozott vele vagy kétszer, megszámolta a magán- meg mássalhangzókat, meg a gyíkocska ahogy elsurran a fűben, olyan az élet ettől az eliramliktól, szóval ezeket vagy olvastuk már, vagy most. És igazából ez mind igaz is, nem nagyon lehet mit hozzátenni, csak talán azt, hogy próbáljuk meg elfelejteni, hogy olvastuk már ezt a verset, és csak úgy, ahogy van, hangosan mondjuk el ezt a sort. Magic in the air.

Innentől szokás a verset bántani, hogy az első 9 sor (8 + 1) magasságaiba nem ér el, de ami itt jön, az még elfogadható, ellentétben a csúnya ronda harmadikkal, ahol majd a föld alól jön föl, meg mittudomén. Na, hát majd azt is megnézzük, most próbáljunk arra koncentrálni, hogy valamiféle fontos dolgokat bizonyára közöl itt velünk a költő. És mi mást, minthogy megteremti egyébként akkoriban, legjobb tudomásom szerint, hű feleségének az alkalmat arra, hogy a magyar irodalom egyik leggonoszabb nőjévé válhasson, úgy, hogy igazából semmit se csinált olyan nagyon rosszul, csak nem tett úgy, mint aki nevetségesen hosszú ideig — gyászév! –, kesereg izgágaságban elhalt férje után, hanem élni akart. De mivel ugye Petőfi már a Szeptember végén-ben megjósolta, hogy mi fog történni (ez van ebben a második részben), rögtön meg is kapta a magáét. Azt igazából nem tudni, miért kellett ezekkel foglalkozni, hát ez a koltói mézeshetek alatt íródik, miért kell egyáltalán Szendrei Júliát a halállal zaklatni, pláne ilyen kérdésekkel, hogy elhagyod-e érte a nevemet majd… Petőfi ilyen irányú perverzióinak máshol is tanúi lehetünk, mintha szinte minden igazán boldog pillanatot el akart volna rontani valamivel, a halál különösen a szerelemmel szokott összefüggésbe kerülni nála, ki tudja, miért, mindenesetre nem jártunk nagyon messze az igazságtól, ha úgy érezzük, a lovak által halálra tiportatás gondolata jobban tetszett neki, mint a mézeshetek. Nem mondom, hogy nincsenek tökéletesen boldognak tűnő pillanatok az életműben, de meglepően sok az ehhez hasonló is. Ki tudja miért? És számít-e ez valamit? Szerintem nem. Nekem nagyon tetszik ez a második szakasz, a maga igen súlyos, majdhogynem terhelt gondolataival együtt (vagy éppen azért). És ezalatt végig: tá | tátiti | tátiti | tátiti | tátá. Elképesztő.

Petőfi Sándor

Na és akkor a harmadik szakasz. Hogy mit jön ez itt fel nekem a föld alól, hát mi ez, Interjú a vámpírral, hogy képzeli, temetői jelenet, meg vadromantika, és a színvonal olyat zuhan, hogy megbocsáthatatlan. És mindenhol ezt olvasni, mindig csak ez az unalmas szöveg. Nem. Nem. Mi van, ha így élte meg? Mi van, ha a romantika korában az a kép, hogy a halálból is visszamászkál egy özvegyi fátyolért, belefért, mint ma a celeb a dzsungelbe? Mi volna, ha Petőfire bíznánk? Ha már volt olyan bátor (hmm), és mert a halálra gondolni az esküvője után akárhány héttel, akkor miért ne gondolhatná ezt tovább, és izzó lelkében miért ne jelenhetne meg a fájó jövő így? Azt nem gondolom, hogy bárki a versben található megoldásokat kritizálná, “Fejfámra sötét lobogóul akaszd“, olyan sort, ami ennyire tökéletes hangsúllyal mondatja ki magát, nemhogy másnál nem nagyon, de még ebben a versben is ritkán találni.

Óriási vers, egy hatalmas költő egyik legnagyszerűbb alkotása, mely nekem — ellentétben sokakkal — nagyjából egyformán tetszik az elejétől a végéig. És ha az ember szembekerül az általános véleményt hangoztató valakivel, ezek alapján megpróbálhat vitatkozni vele, már ha előzetesen jól felmérte a tudását

Petőfi Sándor: Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

(Koltó, 1847. szeptember.)