És persze kulturális haszna is volt a holdra szállásoknak. Az emberiségnek először nyílt alkalma kívülről szemlélni törékeny, kicsiny bolygónkat, [...]]]> Hát ehhez nincs sok mindent hozzáfűzni, de van akkora dolog, hogy betörjön ide is. Hiszen ha ez nem menő, akkor nem tudom, mi az. Az Indexen rég látott minőségű cikkben foglalkoznak a dologgal, mindenkinek csak ajánlani tudom.

És persze kulturális haszna is volt a holdra szállásoknak. Az emberiségnek először nyílt alkalma kívülről szemlélni törékeny, kicsiny bolygónkat, és összevetni sivár égi kísérőnkkel. Több szociológus és filozófus szerint ez is közrejátszott abban, hogy a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején bukkantak fel a természetvédelmi mozgalmak és a globális környezettudatos gondolkodás csírái.

37 éve nem járt ember a Holdon, és egyre gyakrabban feltett kérdés, hogy mikor tudunk majd újabb anyagmintákat gyűjteni, hogy újabb meglepetésekkel szolgáljanak a tudománynak. Napjainkban feléledni látszik egy békésebb űrverseny, több szereplővel: a korábban versengő két nagyhatalom mellett India, Kína, Japán és Európa is a Holdra tör. Az a nagy sápadt folt az égen még mindig nagyon izgalmas, titokzatos égitest.

Az Index cikke.

A boltvezetők-tulajdonosok elmondása alapján Jacko gyakran megfordult számos Los Angeles-i könyvesboltban, egyik kedvence a Dutton fivérek tulajdonában lévő Dutton’s Books volt. Az énekes [...]]]> Ahogy Falcon írta, sok mindent összehordtak már róla, azonban azt hiszem, ezúttal tényleg érdekes-értékes információval gazdagodhatunk, ugyanis a Los Angeles Times újságírója szerint Michael Jackson igen szerette a könyveket.

A boltvezetők-tulajdonosok elmondása alapján Jacko gyakran megfordult számos Los Angeles-i könyvesboltban, egyik kedvence a Dutton fivérek tulajdonában lévő Dutton’s Books volt. Az énekes már a nyolcvanas évek elejétől kezdve látogatta Duttonék könyváruházát, a vásárlások ideje alatt mindig visszafogottan viselkedett, egyáltalán nem akarta az ünnepelt popsztár benyomását kelteni, jóllehet a kötelező jackós kellékek sem maradtak el: napszemüveg, testőrök, az újabb időkben már orvosi maszkot is viselt.

Kevesen tudják azt is, hogy Michael Jacksonnak hatalmas könyvtára volt Neverlandben: gyűjteménye közel tízezer darabra rúgott, leginkább az irodalom és a pszichológia érdekelte, de szociológiával és a feketék történetével foglalkozó könyveket is előszeretettel forgatott. Ügyvédje szerint rendkívül olvasott fickó volt, akivel Freud vagy Jung munkásságáról éppúgy el lehetett beszélgetni, mint Ralph Waldo Emerson verseiről vagy Hawthorne novelláiról.

A beszámoló szerint a napfénytől és a zajtól irtózó Jackson élete vége felé már szinte csakis az olvasásnak élt.

Eddig a cikk, lehet gondolkodni. Furcsa, hogy ez a gyermeteg ember ennyire rajongott az egyáltalán nem gyereknek való Freudért és Jungért, s furcsa az is, hogy úgy tűnik, az amerikai puritán irodalom volt rá a legnagyobb hatással. De hát mi nem furcsa Jackóban, viszont dalszövegei így talán még inkább érthetők, megérthetők lesznek.

We could fly so high
Let our spirits never die
In my heart I feel you are all
My brothers, create a world with no fear
Together we’ll cry happy tears
See the nations turn their swords into plowshares.

A Ritoók Zsigmonddal készült indexes interjú itt található.

A minap egy „érdekes” beszélgetésnek voltam tanúja: két [...]]]> Vagyunk, akik vagyunk, ki így viszonyul bizonyos dolgokhoz, ki úgy. Aztán vitatkozunk: akkor mégis hogy kéne. Norma csap össze normával, ez már csak így megy. Nem hiszem, hogy az a vaskalapos akárki lennék, ugyanakkor bizonyos dolgokhoz elég konzervatív módon viszonyulok, tudom. Lehet, hogy jelen esetben is így van?

A minap egy „érdekes” beszélgetésnek voltam tanúja: két fiatal magyartanár beszélgetett, egy hölgy és egy úr, de ez talán annyira nem is fontos. A hölgy nagy svunggal magyarázta, hogy mely dicsőséges budapesti gimnáziumban tanít irodalmat (és nyelvtant). És hát a gyerekek… Haszontalanok…. Pláza, mozi, az megy. Most éppen az Arany-balladákat veszik. Ő mindig felolvassa, aztán nagy kuss. Nagy kuss, érted? A Híd-avatásról nincs véleményük, egy hang se. A HÍD-AVATÁSRÓL!

Nem akarom én ezt (n)agyon magyarázni. Azon túl, amit mindenki így-úgy sejt azért, hogy az Arany-versek nyelvezetét a mai fiatalok nem képesek megérteni (lehet vitatkozni, kinek a hibájából, persze Arany a legkevésbé ludas ebben), én mégiscsak meglepődtem, hogy miért kellene bármiféle véleménynek is lennie a versről. A vélemény mint olyan, nem kötelező dolog. Ha van, van, ha nincs, nincs. Sok minden miatt lehet hülye a gyerek, de emiatt pont nem. Nem a tanár dolga lett volna valahogy rásegíteni, ha már mindenáron véleményt akar hallani?

Van először is az a fele [...]]]> Sam Mendes Kate Winslet és Leonardo DiCaprio főszereplésével megint leforgatta az amerikai életformát támadó filmjét, az American Beauty után másodjára. És jó lett, de előbb egy kis kitérő, mert nagyot harap ez a film, és olvasgatva itt-ott, sok minden felismerhető a fogai közt, hogy ilyen zavaros képpel nyissak

Van először is az a fele a t. publikumnak, amelyik alapból nem nézi meg ezt a filmet, mert fosik, hogy esetleg ráismer a saját elcseszett életére, és ha véletlenül azt hitelesen és erővel ábrázolják, akkor csak szomorú lesz vagy neadjisten erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy a gyereknevelés és az empty hopelessness helyett nehogy belevágjon valamibe (esetleg egy kést a kedves szomszédba kávézás közben, már aki neurotikusabb hajlam esetleg).

Ezekkel nem foglalkozunk, ők megírják a véleményüket itt-ott. Aztán van a bátrabbik fajta, aki tudja ugyan, hogy mire számít, és fél is mint a fene, de csak megnézi, mert érdekli a dolog. Ezek aztán szintén lehúzzák a filmet, mondván, hogy unalmas meg hiteltelen meg esetleg hogymáhogy nem tudja valaki a saját életét alakítani, szóval rögtön elkezdődik a fentebb említett harc, csak ebbe az intellektuális salátába göngyölik. Na ezekkel sem foglalkozunk.

És végül vannak, akik — ha benne vannak ebben a helyzetben, ha nem — a filmet magát tudják vizsgálni, anélkül, hogy azzal törődnének, hogy a saját jelenlegi helyzetüket féltsék vagy rejtsék még mélyebbre valami maszlag mögé a mű kapcsán.

És aztán ezek között van olyan, akinek tetszik a film (én, előre mondom, ide sorolom magamat), meg olyan, akinek nem. Ezekkel már érdemes beszélni. Ja igen, spoileres a kritika, ha úgy látod jónak, ne gyere tovább.

Divat mostanában beszippantatni filmek, könyvek által, na én beszippantattam. Kate Winslet és Leonardo DiCaprio zseniális színészek és zseniális páros is emellett. Az első percekben megkaptam azt, amit szinte végig hiányoltam Brad Pitt-től a Benjamin Buttonban. Egy pillantás elég volt ahhoz, hogy elmesélje a fél életét a fickó, de legalább azt, hogy ugyan most mi jár a fejében körülbelül.

Az alaphelyzet ismerős: fiatal pár, egymásba szeretnek, övék a világ, és meg vannak győződve arról, hogy nekik több jár, ők nem fogják úgy leélni az életüket, mint a szülők, kertváros, gyep, szomszédok. Aztán persze kertváros, gyep, szomszédok, és April egyszercsak rájön, hogy ha nem csinálnak valamit, akkkor így is marad minden, szóval valahogy úgy tűnik, ő az, akinek tényleg több járna, mint másnak. Én úgy ítélem meg, hogy mindent megtesz, és hogy végül nem sikerül, az hiszem, nem az ő hibája. Néha hajlamos voltam tekerni egyet ezen az egészen, és arra gondolni, hogy nem egy önző, irreálisan önző gondolat volt-e az első perctől fogva az, amit kitalált, de végül rájöttem, hogy nem, hiszen minden kényelmet eldobott volna magától azért, hogy a férfi az lehessen, aki mindig szeretett volna lenni. Valójában úgy érzem, hogy az elmúlt néhány év(tized?) egyik legszebb mondatát kapta meg Kate ebben a filmben. Ha másért nem, csak ezért is érdemes megnézni (és még azért is, amikor az elmúlt évek legerősebb monológját adja elő, kicsit később). De másért is érdemes.

Leo szerepe hálátlanabb, ő itt a tehetetlen hős tulajdonképpen, akikre már a görög drámák óta nagyon haragszunk, ha bábszínház lenne, kiabálnánk, hogy mögötted, vagyis azt hogy ne legyél már ilyen mulya félférfi, és hallgass az asszonyra, de persze nem hallgat, vagy nem eléggé, aztán nézhet. De milyen jól csinálja megint… Én szeretem megnézni az Oszkár-gálát (főleg nem egyedül), és élvezem is, szép nagy szőnyeg és sztárok meg minden, meg óhatatlanul is tartom valamire a szobrocskát, de hogy nem jelölték egyik főszereplőt sem, az mégiscsak arcpirító. Főleg hollywoodi barátom legújabb alakításának mellőzését nehezményezem a jelöltlistáról, higgyétek el, hatalmasat alakít.

És hatalmasat alkotott megint ez a Mendes, sőt szerintem hatalmasabbat mint az American Beautyval, bár azt is meg kéne nézni újra, gondolom ezek után. Visszagondolva az első felére, azon gondolkodom, hogy elhittem-e, hogy kijöhetnek jól a helyzetből, magával ragadott-e a lelkesedésük? És azt hiszem igen, de úgy, hogy közben mégis tudtam, valahol mélyen, hogy nem sikerülhet, csak éppen ez az okoskán-ellenszenvesen realista felnőtt egy pillanatra elaludt, nem figyelt oda, és rögtön átvette az irányítást valaki, aki amúgy sajnos egyre ritkábban, és akkor ki akartuk kapcsolni, hogy így legyen vége. És ezért zseniális Mendes, mert ezt el tudta érni, és mert persze hogy nem kapcsoltuk ki, és így lett kerek az egész, és így került vissza mindenki — a néző is, bármelyik néző — a saját kertvárosába.

Azért lett 8/10 és nem 9 a Revolutionary Road, mert minden zsenialitása ellenére láttuk már ugyanezt.

Állítólag van olyan külföldi egyetem, ahol az időmérték megértéséhez vezető rögös út egyik állomása Petőfi Szeptember végén-jének bemutatása. Hát ne menjünk bele, hogy ennek van-e értelme, hiszen jó eséllyel a hallgatók közt egy sincs, akinek [...]]]> Az alább következő kis okosságot a Szeptember végén nem soká felkerülő elemzéséhez írtam, de úgy érzem, inkább külön postként jobb lesz.

Állítólag van olyan külföldi egyetem, ahol az időmérték megértéséhez vezető rögös út egyik állomása Petőfi Szeptember végén-jének bemutatása. Hát ne menjünk bele, hogy ennek van-e értelme, hiszen jó eséllyel a hallgatók közt egy sincs, akinek a magyar ismert nyelv lenne, viszont az is igaz, hogy a miénk azon kevés élő nyelv közé tartozik, ahol ezt egyáltalán meg lehet csinálni, Petőfi meg éppen elég komolyan mutatja meg, mennyire. No, ne sokat bűvészkedjünk ezen mindenesetre, örüljünk neki, és tudjuk meg, hogy vannak a hosszú meg a rövid szótagok, a tá meg a ti más néven. Egy szótag attól tá, hogy
a: van benne egy hosszú magánhangzó (á, é, í, ó, ő, ú, ű, remélem nem hagytam ki semmit) és/vagy
b: a végén van egy mássalhangzó,
ebből következőleg egy szótag CSAK akkor rövid, ha
a: a benne levő mássalhangzó rövid ÉS
b: nem mássalhangzóra végződik.
Nézzünk egy példát gyorsan.
tá  tá  ti  ti
Még nyílnak a…

Jól látható, hogy a trükk abban rejlik, hogy az adott verssort tulajdonképp egybeírva kell eldönteni, mi a helyzet a benne rejlő szótagokkal, hiszen míg a nyílnak nak-ja önmagában a fentebbi második szabályt tekintve hosszú lenne (hiszen mássalhangzóra végződik), addig a *nyílnaka szó már nyíl-na-ka ként tagolandó, és így, íme: na lett belőle, tehát rövid. Itt még gyorsan elmondom, hogy ennek az időnek, ami miatt ezt időmértékesnek hívjuk, az alapegysége a mora, egy mora az egy ti, két mora pedig egy tá (tehát kb. kétszer annyi ideig tart kimondani). De elég ha tudjuk, hogy van ti meg tá, ha nagyon pengék akarunk lenni, akkor majd mondhatunk olyanokat, hogy a jambus 3 morás versláb, mert ti-tá, és 1+2=3. Az még csak tovább bonyolítaná a dolgot, úgyhogy tényleg csak zárójelben: egy verssor végén, amikor nem kapcsolódik hozzá már semmi, végül is szabadon eldönthető, hogy az adott szótag tá-e avagy ti. Persze ha hosszú benne a magánhangzó, akkor tá azért inkább. Ja még annyit ide, hogy úgy szokták ezt jelölni, hogy a ti az egy U-betű, míg a tá egy –.
Ha ezt megértettük, akkor alapvetően értjük a dolgot. Ugyanis semmi mást, mint e két szótag, a tá-ti bizonyos szabályoknak megfelelő váltakoztatását hívjuk időmértékes verselésnek. A leggyakrabban egymás mellé kerülő 2,3,4 szótagból álló összenövéseket verslábnak hívjuk. Nézzünk néhány hírest:
Jambus: ti-tá, egy rövid, egy hosszú, pl. hahó
Trocheus: tá-ti, egy hosszú, egy rövid, pl. húha
Anapesztus: ti-ti-tá, két rövid, egy hosszú, pl. kiabál
Daktilus: tá-ti-ti, két hosszú, egy rövid, pl. lábai

Na elég is, a többi már erőltetett, ez meg még talán érthető és befogadható mennyiség. Legyünk büszkék arra, hogy gyakorlatilag a magyar az egyetlen nyelv széles e határban, mely alkalmas arra, hogy az ógörög és latin irodalom időmértékben írott nagyszerűségeit maradéktalanul visszaadja. A magyar nyelv MENŐ, Varga úr ide vagy oda.