No, van tehát egy Rózsink, akiről valamikor felröppent a hír, hogy diadalmasan kiderítették, kicsoda, akinek van kéznél gimnáziumi tankönyve, megnézhetné benne, szóba kerül-e egyáltalán ez a Rózsi, és ha igen, közlik-e az állítólagos megfejtést. Nézzük tehát a tényeket. Csokonai jól ismerte Földi Jánost, leveleztek is, az úriember valójában mentora volt, első felismerője a zseninek. De volt egy felesége, akiről igen keveset tudunk, de szeretjük úgy elképzelni, mint egy csinos, kikapós menyecskét. De vigyázzunk, mert ez pl. nem tényszerű. Lehet persze, hogy akik Földi János életrajzával foglalkoztak behatóbban, azt mondják, hogy bizony ez igaz. Én mindenesetre nem tudom. No de, hogy most már közelítsünk a az igazán szaftos téma felé: Földi János írt egyszer egy elevelet Csokonainak, hosszú levél, semmiképp nem volna az egyik legérdekesebb darabja a levelezésnek, ha nem volna a margón illetve a levél alján egy hozzábiggyesztett néhány mondatos megjegyzés, mely az ugyanezen kéz által megcsillagozott – a levélben fentebb említett – Vályi Kláráról szól (akit Csokonai ifjabb korában ismert és mondjuk úgy, udvarolt neki, bár nagyon úgy tűnik, ez igazán csak barátság volt). A margón a következő áll: „Más képpen Vájdki Klára”

Alant pedig ezt látjuk:

“Én pedig most egyszer sebejimből meg gyógyúltam, de nem is kívánom ám, hogy az Ötsém Uram többször meg bárdolyon, elő fel serkenéskor!”

A feltételezés az, hogy ez a Földiné ura még el nem küldött levelét megkaparintván jól odaszólt az őt régebben „megbárdoló” Csokonainak, mivel Vályi Klára nevére fellobbant benne a féltékenység, sértettség. Innen ered az az elképzelés, hogy Csokonai ismeretlen Rózsija nem más, mint a – versírásban tehetségtelenebb – mentor felesége. Nem semmi dráma, és valóban olyan jól hangzik, hogy szeretnénk azt hinni, hogy igaz. De sajnos később kiderült, hogy valószínűleg mégsem igaz, legalábbis vannak olyan írásszakértői vélemények, melyek kizárják, hogy a megjegyzések írója és Földi Jánosné ugyanaz a személy lett volna, illetve nyelvtörténészek nem találták nyomát annak, hogy a „bárdol” ige azzal a jelentéssel bírt volna, amit ez a feltételezés tulajdonít neki. Egyik sem bizonyíték, főleg, hogy korábban egy másik írásszakértő éppen azt állapította meg, hogy bizony Földiné írta, de legalábbis írhatta. Ehhez csak annyit, hogy remélem, sose kerülök olyan helyzetbe, amikor írásszakértői véleménytől függ, lecsuknak-e.

Mindesetre jó kis bonyodalom, érdemes tudni róla, mert ha valami, ez mindenképp bebizonyítja, hogy ez az egész irodalomtörténetesdi nem mindig száraz és csak a “szakembernek” érdekes téma. “Megbárdol”… nyelvötrénészek ide vagy oda, szerintem simán azt jelenti. És szerintem meg is bárdolta a menyecskét valamikor. Remélem

Bürgernek szertelen követése s a rossz úton vezetett popularitás mániája sohasem engedte őtet azon útra lépni, melyen Baróczy és Dayka koszorút szedtenek.

Hogy végül ez a mi Mihályunk (nem utolsó sorban Jókainak(!) és Adyéknak köszönhetően) ma már méltó helyére került a pantheonban, oda, hová nemhogy Daykának nincs és nem is volt soha, de még (horribile dictu) magának Kölcseynek is legföljebb egy-egy verssel van bejárása, más kérdés. Kölcsey vétett néhány ilyen jellegű hibát, de általában be is látta őket és el is ismerte később. Ilyen korszak volt, Kazinczy nehezen kibírható-megkerülhető személyével az élen.
Hogy ki volt ez az ember, máig nem tisztázott. Petőfi a vándorpoéta megoldással jó sok időre félrevitte megítélését, bár ebben semmi rossz szándék nem volt, hiszen magát is annak tartotta. Úgy látszik, minden korszak legnagyobbjai Csokonaiban látták előképüket. Azt mondom, félrevitte, holott ez sem igaz, hiszen: vándorpoéta volt, méghozzá a legjobb fej. Tanultuk, hogy kicsapatásának oka, hogy (figyeljük ezt a prűd megfogalmazást) a legáción gyűjtött pénzzel nem tudott elszámolni. Ennyi. Ez mit jelent vajon? Hát valószínűleg nem nehéz kitalálni. Elköltötte. Elitta. El… na, szóval bármi lehet, de a legkevésbé valószínűnek valami ártatlan dolog látszik, szerencsére. Hiszen ez az ember képes volt órát tartani a Nagyerdőn, kezében boros flaskával (és jó eséllyel a diákok kezében se penna volt kizárólag).
És mindeközben olyan verseket írt, még gyerekként szinte, melyek saját korát messze haladták meg, néhol egészen a modernig vagy talán még az után is nyúlva. Nem túlzás ez, A magánossághoz című versében a következőket találjuk:

Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
Mint a sebes villám setétes éjjel;
Midőn teremt új dolgokat
S a semmiből világokat.

Rendkívül lényeges sorok, a magyar irodalomban talán itt jelennek meg legkorábban a zsenikultusz szavai, a teremtő képzeletet, az eredetiséget értéknek tartó gondolatok. Ez mindenképpen ellentmond a klasszicista hagyománynak, a nagy elődök merev szabályok szerinti követésének. A semmiből világot teremtő poéta képe azonban valami ennél is több, valahol a 20. században találkozunk ezzel újra, és talán annak sem a legelején. A sorok mozgalmassága is különösen újszerű: ahogyan szinte látjuk magunk előtt a sötét, viharos éjszakán egy pillanatra mindent világosságba borító villám hatalmas fényét, és ahogy ezt a teremtő zseni óriási alkotóerejével rokonítja, szinte sugallja azt az érzést, hogy itt Csokonai mintha egy pillanatra meglátta volna a jövőt, mintha megérezte volna, merre tart a fejlődés.

A másik kedvencem, ami most hirtelen eszembe jut, az a csajok többes számba tétele. Először is, ugye, “kedv, remények Lillák”. Lehet, hogy mégsem kellene olyan komolyan venni ezt az egyetlen, nagy, sírig tartó szerelmet? Nem képzelhető el, hogy véletlenül csúszott volna ki a többes szám. Inkább a női nemről van itt szó, a nőkről — és nincs okunk feltételezni, hogy olyan nagyon filozofikus értelemben.
A másik, tulajdonképpen ugyanez a megoldás az Újesztendei gondolatok című, általában nagy gondolati költeményként citált vers vége. A filozófiai gondolatmenet lezáró szakaszában egy nagyon fontos dolgot fogalmaz meg: ha minden évből csak jutna „Egy – csak eggy órácska is, / Amelly az érdem oszlopára menne!”, már elégedett lehetne. Tehát vágyik valamire, mely az elfutó időt megkötni képes, valamire, ami miatt érdemes megtenni mindazt, amit tudunk. Mert csak az érdem számít: az, amire majd talán emlékeznek az utánunk következők.
És itt kezdődik a második része a versnek, melynek utolsó – és egyben a verset lezáró – szakaszára utaltam fentebb.

Híremet s nagy voltomat
ne trombitálják messzi tartományok,
Más ne tudja síromat:
Te hints virágot arra s a leányok.

Ha tehát mégsem sikerülne akár csak azt a kurta órácskát elrabolni az Időtől, és az „érdem oszlopára” tenni, jöjjenek hát a földi örömök. És a földi örömök részévé alacsonyítja szinte Lillát, másodmegoldássá (te és a leányok), mely, ha a magasztos célt elérni képtelen volt, megteszi ahelyett. És az utolsó szó: leányok ismét azt mutatja, amit fentebb a LILLÁK kapcsán kifejtettünk: szó sincs egyetlen nőről, a többes szám ismét árulkodó.

Száz szónak is egy a vége: zseniális költő és zseniális fickó lehetett ez, irodalmunk óriásai közül egy olyan valaki — és ilyenből nincs sok — akivel nagyon szívesen ülnék be egy italra. Vagy jó eséllyel többre.

Végül tegyük ide egy olyan versét, amelyben… mit mondjak, elég jól tolja

Tartózkodó kérelem

A hatalmas szerelemnek
Megemésztõ tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
Gyönyörû kis ‘tulipánt!’

Szemeid szép ragyogása
Eleven hajnali tûz,
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot elûz.

Teljesítsd angyali szókkal,
Szeretõd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal
Fizetek válaszodért.

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra…

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,
Ülj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.