Faustus » az irodalom gyilkosai

Van-e olyan, hogy kortárs szépirodalom, és mi köze a pornóhoz?

Bendegúz — Mon, 31 May 2010 05:30:57 +0000

Leginkább semmi, de haladjunk szép sorban.

Van nekünk a BlogWatch, ahol mindenféle blogot kritizálunk. Pár hete az azóta megszűnt Csillafuckról írtam néhány sort, amiben a blog ellentmondásosságára, a bizarr motívumok ellenére is döcögő szexualitásra hívtam fel a figyelmet, no meg arra, hogy nem tudni, mire lehet ez így válasz, de ami sejthető, ahhoz kevés. Éppen csak azt nem írtam le, hogy a blog nagyjából úgy szar, ahogy van, azonban mivel a szerző akkoriban jelentette be, hogy abbahagyja, a földön fekvőbe nem lett volna dicsőség belerúgni. Mégis éreztem, hogy kell írni valamit róla, magam sem tudtam pontosan, miért.

Aztán ahogy kitettem a posztot, az egyik kommentező belinkelt egy cikket, amiben arról volt szó, hogy a cikkíró megkereste a Csillafuck szerzőjét, aki elárult pár dolgot magáról és a blogról. A lényeg, hogy csalódottságában kezdte el írni, amiért irodalmi blogját a kutya se olvasta, és tulajdonképpen bosszúnak szánta, mely által mintegy a kortárs szépirodalom vesz elégtételt az igénytelen olvasón. A cikk többi része most kevéssé fontos, mert a szerző nagyrészt önigazolást keres és a részleteket magyarázza, olyasmiket, hogy tulajdonképpen mekkora feladat volt úgy kialakítani a blogot, ahogy, meg nem szerénytelen módon párhuzamba állítja magát de Sade-dal és Apollinaire-rel. Tapsikoltak is neki rendesen, s úgy tűnik, a cikkíró és a kommentelők is elhitték, hogy ez lehet a legnemesebb bosszú a webkettő irodalommal szembeni vélt vagy valós agressziójára. Én kevésbé.

Ami engem illet, a szépirodalom kifejezést mindig is kissé modorosnak gondoltam, meg körülbelül olyan, mintha egy Porschéra mondanánk azt – megkülönböztető jelleggel –, hogy jó kocsi, de ettől még nem lenne a többi autó szükségszerűen rossz. Mindegy, a fogalom létezik (valami miatt sokan ragaszkodnak hozzá), a definíció szerint az olyan irodalmi alkotásokat nevezzük így, amelyek művészi értékkel is bírnak. Hogy ezt hogyan deríthetjük ki egyértelműen, most hagyjuk, mindenesetre nem tudományos vagy ismeretközlő szövegeket értünk ez alatt.

Akárhogyan is, az viszont tény, hogy a szépirodalom mint meghatározás, meglehetősen aszinkron dolog, elsősorban annak „szép” voltára gondolok: nem igazán tükrözhet jelenidejűséget (pl. kanonizáció), és ami még fontosabb, maga a fogalom inkább egy közösségi konszenzusnak köszönheti létét. A viszony tehát fordított, szerző nem igazán jelenthet ki magáról ilyet, ellenben róla ez utólagosan megállapítható (hogy pontosan mikor, mindegy, a lényeg, hogy van bizonyos időbeli eltolódás). Tehát nincs olyan, hogy „én most szépirodalmat írok” – maradjunk annyiban, hogy csak írsz, aztán majd meglátjuk, minek nevezhetjük. A kifejezés tehát, hogy kortárs szépirodalom, értelmetlen halmozásnak tűnik.

Másrészt pedig továbbra is azt mondom, egy rossz pornóblog nem válasz semmire sem. Nézettséget-olvasottságot el lehet érni bármilyen baromsággal, de nem hinném, hogy akinek pont az fáj, hogy irodalmi tevékenysége senkit sem érdekel, annak ez gyógyír lehet. Ha a szerző tényleg azt gondolja, ezzel jól megmutatta, az azért szomorú, mert elsősorban magát verte át. Mégis azt hiszem, időközben maga is rájöhetett, hogy ilyesmit lehet csinálni poénból, vagy mert komolyan érdekli a pornográfia, de dacból nem: olyan ez, mintha az embert elhagyná élete szerelme, s ezért ő bosszúból szinte minden útjába akadó nővel le akarna feküdni. Megoldás az a fő problémára? Aligha. Egyfajta nem múló, soha be nem teljesülő, élveteg kielégülhetetlenség, ahol a mennyiség és az extrémitás sosem fogja pótolni a minőséget.

Ez zavart ebben a blogban meg az utóéletében.

Átüt rajta a máj

Bendegúz — Tue, 02 Mar 2010 12:49:38 +0000

Jegyzet a Pollágh-jelenséghez

Úgy esett, hogy Falcon, aki barátom és szerzőtársam itt a Faustuson, írt egy posztot Pollágh Péter egy bizonyos verséről és – induktív módon, ami azért a modern tudományban is megállja a helyét – az ahhoz kapcsolódó jelenségekről, melyeket remélhetőleg nem csak ő (tényleg nem, mert például én is hasonlóképp vélekedek erről ugye) tart nemkívánatosnak. Aztán ahogy az lenni szokott, megjelent a holdudvar és elkezdtek tőlünk mindenfélét követelni, elsősorban az érveket. Márpedig érveink vannak, s ha már a gyógypedagógia is előkerült, vegyük szépen sorra ezeket, inkább csak érintőlegesen.

Tehát a Vörösróka nem jó vers, mert:

ritmikailag gyenge (az enjambement túlzásba vitelén kívül mást nemigen mutat)
ugyan ott van a szimbólum, a róka, amit a szerző végigvisz a versen, de Pollágh nem ad kulcsot a megfejtéshez, sőt abban sem segít az olvasónak, hogy rájöjjön, legalább hol keresse azt; ennek következtében létrejön egy olyan beszédhelyzet, amelyben a szerző szinte bármit megtehet, az olvasó pedig szinte semmit
a mindenütt jelenlevő, elhibázott szimbólum okán a tartalom is értékelhetetlen

Általánosabb jelenségek, melyekre a vers kapcsán következtetni lehet:

Pollágh propagált státusza mellett merte ezt a verset elkövetni
elefántcsonttorony-hatás
elkötelezett és agresszív holdudvar
pozőrködés, megjátszás (posztmodern)
lehetetlen a szellemi találkozás szerző és olvasója között – olvasó semmibe vétele
konklúzió: a felsoroltak alapján az irodalom semmibe vétele

Ezek lettek volna az érvek és ezekre érkeztek olyan félig-meddig (se) ellenérvek, melyeket a hozzászólásokból próbálok kikaparni, íme:

ez fikázás, sárdobálás, nem kritika
argumentáció hiánya: “mert ez egy nagy nulla” (az idézett szöveg pontosan így szólt: „ez egy nagy nulla, annyi történik, hogy valami titokzatos impulzustól vezérelve véletlenszerűen ütünk egy entert gépelés közben, és kész az enjambement”)
frusztráció
a szerzők nem értenek az irodalomhoz, 19. századi majdnem-érvek, csorba tőr
a Vörösróka egyéni, megfogott, a szerzők viszont dilettánsok (gyengék, irigyek, gyávák)
elképesztően gonosz, rosszindulatú, kicsinyes és gyűlölködő blog: sötét oldal, alázni akar
a Faustus nem lehet vitapartnere Sopotnik Zoltánnak
fantomszerzők, nevek hiánya, melyekből következtetni lehetne a beszélő irodalomban elfoglalt pozíciójára („A beszélő pozíciója miatt fontos a neve. Vagy nem fontos.”)
az írás jellegét tekintve meghatározhatatlan (Vélemény? Kritika? Asszociációs izé? stb.), a szerzők politikai diskurzust folytatnak: szarozás, baszogatás
összemossa a vélemény és a kritika dimenzióit, a kritikaíró kizárólag a személyes ízlését tekinti kiindulópontnak

Mint a fentiekből kiderül, sok mindent nem lehet kezdeni ezekkel az „ellenérvekkel”, talán az utolsó kettőt leszámítva. Mindjárt kitérek ezekre is, de előbb még el kell mondanom, hogy Sopotnik Zoltán reakciói döbbentettek meg a leginkább, annak ellenére, hogy bizonyos szempontból pont ilyesmit vártunk. Sopotnik úr volt ugyanis eddig az egyetlen, aki ki merte mondani, hogy az egyén irodalomban elfoglalt szerepe igenis számít a véleménynyilvánítás szempontjából, s ennek okán arra következtethetünk, hogy a vélemény tartalma a véleményformáló pozíciójához képest másodlagos. Hát íme, eljutottunk ahhoz a felismeréshez, hogy itt bizony ugyanaz a beszédmód dominál, mint a politikában. A mesebeli szegénylegény diadalának úgy látszik, nyoma sincs.

Ahány szerző, annyi kritikaelmélet, lássuk be, objektív kritika valójában nincs. Ezt számon kérni bárkin is teljességgel felesleges, azt meg pláne, hogy a blogbejegyzés szerzője hódoljon be egy vélt vagy valós státusznak. Érthető, hogy a mai irodalmi elitet bizonytalansággal és kisebb-nagyobb félelemmel tölti el egy olyan fórum létrejötte, ami akár potenciálisan beleszólhat abba, amibe eddig csak pedigrével lehetett (a felelősséggel, amit az ilyesmi jelenthet, mi tisztában vagyunk, merem mondani). A blog nem kritika, nem is teljesen személyes dolog, inkább a harmadik fél véleménye, egy új kommunikációs terep minden áldásával és átkával együtt. Az USA-ban már lezajlottak az első blogperek, sőt törvény is van (Communication Decency Act, 47 USC & 230) az ilyesmire, melynek (c) (1) cikkelye kimondja, hogy „egyetlen interaktív számítógépes szolgáltatás providere vagy usere sem esik ugyanazon kategória alá, mint más információs fórumok publikálói vagy gazdái”. Hoppá. Miért kéne hát úgy tennünk, mintha egyéb szempontból meg igen?

Ami biztos, hogy értünk az irodalomhoz, sőt máshoz is, érvelni tudunk, gyávák vagy irigyek sem vagyunk. Ez itt nem a Napiszarvers, nem dobunk el kaszát-kapát, mert néhány irodalmi gorilla ránk huhog. Ha a hangvétel néha nem tetszik az olvasónak, keressen simaszavúbb blogot vagy weboldalt. Idealisták sem vagyunk, de a posztmodernnel néhány vonatkozásában nem tudunk közösséget vállalni, így bizonyos posztmodern szerzőkkel sem. Amit teszünk, leginkább ahhoz hasonlatos, mintha a szerző ablakát kővel dobnák be. Első ránézésre barbár cselekedetnek tűnik, de ha végül kiderül, hogy odabent sötétebb van, mint idekint, hát magára vessen a szerző. Most éppen Pollágh Péter.

Pollágh Péter: Vörösróka

Faustus-fiúk — Sat, 20 Feb 2010 16:06:54 +0000

Ha van rosszabb dolog, mint az elhíresült Rubophen Versíróverseny szerencsétlen, önjelölt idiótáival harcolni azért a kis darab valamiért, ami még ma irodalomnak nevezhető Magyarországon, az az lehet, hogy az ember beleköt, belerúg valakibe, aki elvileg “hivatalos” poéta, állami támogatást is kap, és még a Márai-féle értelemben vett rajongótábora is van. A napiszarversről most nem beszélünk, mert az egy másik külön post témája kéne, hogy legyen, mert megérdemli, sőt — retorika! — a pénzről sem beszélünk, amit állítólag kapott Pollágh úr. Beszélünk arról, amihez konyítunk: a versről, most éppen Pollágh Péter verseiről.
Vessen meg bárki, de tapasztalataim azt mutatják, hogy nem járok rossz nyomon, ha az alapján ítélek, amit az első két-három olvasással töltött perc okoz. Ez nem jelenti azt, hogy nem olvasom tovább az adott művet, de hogy az esetek nagy többségében igen pontos iránytű az első benyomás egy irodalmi mű — leginkább persze a vers — kapcsán, az biztos.
Alapvetően két problémával kerülhetünk szembe, ha verset akarunk elemezni. Valójában sokkal többel, számtalannal, de ha a technikai részleteket nézzük, akkor kettővel: ha valaki eltúlozza a formai megoldásokat, meg ha valaki szarik rá. Az előbbire időnként sajnos jó példa lehet Varró Dani, az utóbbira meg számtalan ma a neten majomkodó hülyegyerek. Az igazi vers úgy születik, hogy az ember leírja, ami jön. Vannak, akik ezt az állatságot komolyan tudják venni, és akkor nekiállnak verset írni. Az ilyenekkel tele a padlás, belőlük állt a Rubi nagyjából 99%-a. Általában még egy jó adag önérzettel is meg vannak áldva, plusz egy kis agresszivitással, és akkor aztán olyan viharok kerekednek belőle, hogy az ember csak kapkodja a fejét. De ez nem érdekes, kavarog a sok szar net-szerte, a Youtube is attól jó, hogy tele van hányva mindennel, amit el lehet képzelni, de a sok felhasználó miatt végül egy körlevélbe biggyesztett link formájában úgyis elér az emberhez az, amit érdemes megnézni, úgyhogy végül is én egyáltalán nem bánom, hogy tele van szar verssel a net, nem kell olvasni és kész.
Pollágh viszont támogatott, patronált, mondhatnám létező költő, kötetekkel és idegesítő, igazából elég szar versekkel, melyekben általában véve nagyvonalúan leszámolni látszik a versíróra elvileg háruló korlátokkal. Ez viszont már olyan probléma, amivel érdemes foglalkozni, mert engem semmi nem bánt jobban, mint amikor a szemem láttára verik a szögeket kedvenc művészeti ágam, hobbim vagy akármim: az irodalom koporsójába. Nem szép dolog ez. Nem szép dolog ilyennek láttatni a költészetet, mert az a kevés ember is elfordul tőle, aki egyébként még érdeklődik. A kortárs vagy mai vagy akármilyen költészetről van szó természetesen, mert aki ma kedvtelve forgatja Petőfit, az nem fogja egy Pollágh miatt elhajítani. De Petri mondjuk már áldozatául eshet az effajta intellektuális vagy annak tűnő, bosszantó szaroknak. Igazából azt nem tudom, hogy konkrét elemzésbe érdemes-e belemenni, de végül valószínűleg ráfanyalodunk a dologra, csak hogy látható legyen, hogy nagyjából konkrétan mi a baj. Előre szólok, hogy nem fogadom el azt az érvelést, mely szerint a “művészetet nem lehet és kell magyarázni”. Nem (mindig) kell, ez igaz, de lehet. Olyasmi ez, mint a vicc. Ha magyarázni lehet és kell: a befogadóé a hiba; ha magyarázni kéne és nem lehet: ott a vicc (vagy az előadó) a hibás. Ez ilyen egyszerű, nem kell a nagy duma, hogy művészet, meg hogy segg, aki nem érti. Az egy gazember, akinek ez a lenézés a fegyvere azok ellen, akik meg merik szólni azt, amit ő írt vagy amit ő jónak, nagyszerűnek, művészetnek tart. Nem attól lesz valami művészi érték, hogy ráfogjuk. Egyáltalán nem kellene misztifikálni ezt az egészet, mert akkor valami gusztustalan társaság tagjaivá válunk, akik hipp-hopp azon veszik észre magukat, hogy Sándor már “nekem túl egyszerű”. Na, ilyenkor van, hogy önként kell jelentkezni két hét cellule-re, rompez!
Nos, akkor kezdjük egy sommás kijelentéssel: akinek Pollágh versei napi olvasnivalójának akár egy századát is kiteszik, az hazudik. Tanakodtunk, hogy melyik versét nézzük elsőre, és hát nem lennénk a faustus.hu, ha nem azt választanánk, amit egyesek posztmodern Ady-versnek tartanak: a Vörösrókát. Először is: Ady Endre elszálltabb költeményei, mint a Harc a Nagyúrral van Az ős Kaján, éppen eléggé elszálltak. Hiába 100 éves versek, ma is éppen annyira vannak távol a mindennapok elsőre értelmezhető világától, amennyire távol kell lenniük, és a világon semmi szükség nincs arra, hogy valaki — pusztán önzésből és magamutogatásból — még érthetetlenebb verseket írjon. Mert mondjuk ki: Ady ezen versei nem tettek jót az irodalomnak, legalábbis inkább elsőre inkább elfordítanak egy normális embert a versektől, mint odavonzzák. Mentsége csak annyi, hogy zseniális. Pollágh nem az. Pollág megjátssza a zsenit, és mint az irodalom ügyes szélhámosa, sok olvasójával el is hiteti ezt, még olyanokkal is, akik általában látnak a pályán. Hogy ezeket az őszintén szólva bugyuta méltatásokat végül még a honlapjára is felteszi az úr, az már egy olyasféle jellemhiba, aminek kritizálására ebben a cikkben nem vállalkozunk. Nézzük a verset.

VÖRÖSRÓKA

„Nem láttam ilyen uralmat.
Nem láttam mocskos
mosolyát, nem láttam a rókát.”

Sorompódat,
mint múltat a rák,
lassan lépi át.
Fehér a hasa,
átüt rajta a máj.
Vörös és fehér:
„már megint a kórház”,
de nem lesz rózsaszín

ez a találka,
ez a rianás.

Úgy mozog, mint te,
de unatkozik közben.
Veszettnek mondják,
vérdíj van a fején,
a te koronád.

Lassú vagy hozzá,
hát vermet ásol,
sötéten vág az ásó,
meg az eszed,
s magadhoz nyúlsz,
ahogy megy ki belőle
a meleg: legyőzted,
azt hiszed.

Hagyta, hogy örülj,
míg letörte a vissza-
pillantódat, s már érzed:
van olyan szintű fájdalom,
amiért te is eladó vagy.

Ritmikailag könnyű dolgunk van, ugyanis a költő nagyvonalúan eltekint az efféle kötöttségektől, és — belecsempészvén egy-egy adys kevert ritmust, meg kiugró időmértéket –, megint csak szélhámoskodik, és a teljesen felesleges soráthajlásokkal bűvöl el egy-két tarisznyást. Hölgyeim és uraim, kérem, ne dőljenek be az ilyesminek, mert ez egy nagy nulla, annyi történik, hogy valami titokzatos impulzustól vezérelve véletlenszerűen ütünk egy entert gépelés közben, és kész az enjambement, ha nagyon szerencsések vagy bátrak vagyunk, akár szó közepére is kerül, újabb elragadtatott kiáltásokra késztetve az állítólagos értő közönséget. Ha jó és hasznos és hatásos soráthajlást akarunk, vegyük elő az Anna örök című, sokkal kevésbé modern vagy a Hogy elérjek a napsütötte sávig című, ezerszer modernebb verset, és megértjük rögtön, hogy miért nevezhetjük bátran csalásnak az itt előfordulókat. Úgy gondolom, hogy a formáról, ami nincs, ezúttal ennyi elég is.
Következzen a Vörösróka másik agyonajnározott dolga, a szimbólum. Dicséretes törekvés, hogy annyira szeretne valaki hapax legomenont csinálni, hogy egybeírja, hogy vörös róka és kinevezi szimbólumnak, de itt megint csak valami átverés van, mert Ady legalább adott valami tartalmat minden ilyenjének, és hogy, hogy nem, ezek tényleg szimbólummá váltak. Értem én, hogy a róka is az akar lenni, sőt talán az is, valami logika szerint viszi végig a költő a versen a dolgot, de valami valahol elsiklik, és ahol teremtenie kellett volna (az olvasó gondolatai közt), ott csak zavart hagy, furcsa fintort, és az örömöt, hogy nem ismerősünk írta és mutogatta nekünk boldogan, mert ciki azt mondani, hogy “érdekes” valamire, ami egy kalap szar, de megbántani nem akarjuk a szerzőt. Zavart hagy, mert nem tudjuk végül is, hogy miről van szó, nem tudjuk, kicsoda-micsoda akar lenni a róka, mi a viszonya a világhoz meg hozzánk, nem érthető a az egyes szám második személy, mert önmegszólításnak összességében nem tűnik, kivéve tán a végét, de akkor meg micsoda az elején az az idézőjeles rész? Nem tudom, van-e értelme tovább vacakolni ezzel az egésszel, mert egész egyszerűen értelmetlen, és csak faszrágás, nevetséges belemagyarázás az egész, amit ez a vers kaphat, annál meg tényleg vannak sokkal jobbak a mai palettán. Hogy az utolsó strófában található, nem jól sikerült kifejezéssel éljek: ez az egész olyan szinten fáj (csendül az ember füle a gimis lányok szófordulatától), hogy nem lehet elmondani — eladni pláne, arra jók az egyéb összegek, de az már egy másik történet, és még a végén a faustus.hu is bezár, ha milliókról meg ilyesmikről merünk írni.
Akárhogyan is, a Vörösróka tele van fraktúrával: a grammatika és a tartalom szintjén is. Pollágh több szólamon akar beszélni, de ellentétben Bach-hal, ezek a szólamok nem érnek össze, nincs bennük semmi közös, sőt még olyan pillanat is csak elvétve akad, amikor képesek egymás mellett futni. Amit látunk-olvasunk, az messze nem a fúga művészete, csak valami gyenge szélhámoskodás a szólamokkal a posztmodern fogalmának égisze alatt: a szerző azt próbálja bemesélni nekünk, hogy a hibák tulajdonképpen erények. S ha fentebb a cellule-t emlegettük, változtassuk inkább szobafogságra, mert komoly ember nem ír ilyen verset, a hang, mely szól hozzánk, egy elkényeztetett gyereké, akinek fáj, hogy megpofozták, amiért gyufával játszott.

(Falcon,
hozzáfűzött, szerkesztett és egyetértett: Bendegúz)

Radnóti 100

Bendegúz — Tue, 20 Oct 2009 06:30:24 +0000

Száz éve született Radnóti Miklós, s ennek kapcsán az NKA saját program-sorozatot indított. „Közéleti embereket, tudósokat, sportolókat, zenészeket, papokat kért fel arra, hogy legyenek részesei a megemlékezésnek, amelynek egyik legfontosabb célja, hogy felmutassa: a költészet mindenkié. A civilek jelenléte azt is megmutatta: a kultúra fontosabb és magasabb rendű a napi véleménykülönbségeknél.” Aki hisz az ilyen mesékben, itt elolvashatja az egészet.

A dolog a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a metrókocsik oldalán lehet látni egy-egy ilyen plakátot. Főszövegként egy Radnóti-vers vagy annak részlete áll, míg a plakát alján különféle híres vagy kevésbé híres emberek gondolatait olvashatjuk a verssel kapcsolatban. Ma reggel a Járkálj csak, halálraítélt! címűbe és Dopeman igazságaiba futottam bele.

Ahhoz kétség nem férhet, hogy Radnótinak ez az egyik legnagyobb verse, Dopeman (impresszáriója) jól választott. 7.45-kor csak úgy, arcba kapni ezt amúgy is kisüti annyira az agyat, hogy mást már nem nagyon vesz tudomásul, azért én ocsúdásom után mégis elolvastam a plakát alján található néhány sort. Sajnos már az elsővel sem értettem egyet: „Amit én csinálok, az sokkal direktebb kapcsolatot teremt a közönséggel, mint Radnótinak és kortársainak költészete.” És mi van, ha az ember meg inkább Radnótinak és kortársainak költészetével érez sokkal direktebb kapcsolatot? Ízlések és pofonok, tudom: mégiscsak más kinyitni egy könyvet, mint az, amikor a színpadról szólnak le olyanokat, hogy „a címlapoktól a WC-n elmegy a kedvem, hogy szarjak egy nagyot, mert micsoda téma, hogy a Fresh Andit a Majka után a Fercsi baba bassza.” Mondom, ez magánügy, a különbség elfogadható, s hogy van más is a világon, mint amit az ember szeret(ne), kiheverhető. (Persze nem ússza meg ennyivel a világ, s ha már nem bírom tovább, megírom, pontosan mi is hiányzik korunk megmondóembereiből ahhoz, hogy legalább inverzként oda lehessen állítani őket az olyanok mellé, mint amilyen például Radnóti is volt.)

Aztán ott van a vallomás további része, melyben ha burkoltan is, de porló csontvázként tűnik fel a költészet egykor sokat csodált, istenített és bálványozott teste. Hogy ez már a múlt, valami régi dolog. Most meg van Dopeman, meg Borbély András, meg a mittudoménkicsoda, akik ha meg nem is tagadják ezeket a dolgokat, de mindenképp elnéző mosollyal gondolnak rájuk, mielőtt felmásznak a színpadra. Pedig-pedig.

A tökéletesség gyönyörködtet, vallom, s csak azért egyáltalán nem kell lemondani erről, mert egyre többen nem értik, vagy mert az alkotó már nem tud azokba a magasságokba emelkedni, mint elődei. Egy rapper egyszer nyugodtan eldarálhatja ezt verset ütem és basszus kísértében, s meglátjuk, mennyire holt vagy múlt idős ez a klasszikus alapokon nyugvó, mégis modern költészet (modern, mondom, az utolsó korszak, melyben a művészet még viszonylag értelmesen próbált reagálni a felmerülő problémákra):

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.

Aki ott lesz, meg fog lepődni.

A Borbély-kód

Bendegúz — Tue, 04 Aug 2009 09:28:54 +0000

Borbély András: Hidegség, állat

„Szellem nélkül nincs élet, de élővé a szellemet is az élet teszi” – írta Bertha Zoltán egy néhány évvel ezelőtt megjelent egyetemi antológia előszavában. A Králisok névre keresztelt versgyűjteményben több más, fiatal és alapvetően bölcsész szemléletű szerző írása mellett Borbély András versei is helyet kaptak:

„szülőfalumban a lányok csak
Vasárnap szépek
akkor is mint kopott szentképeken
rozsdaszurkos a szemöldökük
hajzatuk mint a búzadara
halk suttogásuk parány
kutyaugatás
valaha kedveltem őket
és kívántam piheborzos
ágyékukat”
(Lányok)

„egy más nő ágyán hogyha majd a
lélegzetem épp pihen
azt hazudom neki majd hogy
erőt kell még gyűjtenem
megőrzöm és elidőzök
akkor ott az ajkadon
s elkenek egy perc szerelemet
leborotvált lábadon”
(Szerelem É.-nek)

A teljes verseket hagyjuk, a lényeg talán így is látszik, s engedjük meg magunknak, hogy értjük ezeket az írásokat (ami persze nem feltétlen van így, de Borbély András esetében célszerű már a legelején kiengedni azokat a fékeket, amelyeket a szerző szándékosan épít műveibe, hogy az olvasó elbizonytalanításával egyszersmind fölébe is tudjon kerekedni). Súlyos dolog ugyan, ám mégsem az itt a fő baj, hogy Borbély András láthatóan nem szereti a rímeket és a metrumot – ami egyébként későbbi költészetére is jellemző lesz –, hanem a képek mögött alattomosan megbúvó, a nemiség körül ólálkodó, nagybácsisan nyálcsorgató erotika hökkenti meg az embert. Kérdéses, hogy a szerző direkt akarta-e így vagy véletlenül halljuk fülünkben a piheborzos ágyékokon elkent percnyi szerelem fojtott lihegését, bár ez igazából mindegy is, sehogy sem jó. E kritika azonban elsősorban nem Borbély András válogatott gusztustalanságait akarja bemutatni a nyájas olvasónak, a fentebb említetteknek más szerepük is van, túlmutatnak önmagukon, s én úgy érzem, e későbbi, Hidegség, állat című verseskötetet is jól magyarázzák. Látszanak már a későbbi tendenciák, azonban itt még alapvető szemléletbeli különbség van a Hidegség, állathoz képest: Borbély – minden miniatürizáló hajlama ellenére – itt még az Életből (igen, Ady után szabadon) próbálja levezetni a költészetet, s valljuk meg, nem nagyon sikerül neki. Úgy tűnik, erre rájött maga is, mert a Hidegség, állat már nem tartalmaz ilyen hibákat. Igaz, akadnak helyettük másfélék.

A költészetet (a verset szintén) nehéz definiálni. Erre itt most nem is vállalkozom, ellenben megjegyzem, nem elhibázott dolog, ha archetípusok felől próbálunk közelíteni hozzá. Számomra a költészet mindig Prométheuszt jelentette, hiszen kell, hogy legyen benne egyfajta titáni magatartás, egyfajta bátor szánalom, ami miatt a költő olyasmire vállalkozik, ami akár bajba is sodorhatja: tüzet ad az embereknek, az olvasóknak. És egészen biztos vagyok benne, hogy az olvasók mind a mai napig ezt a tüzet keresik, ha kinyitnak egy-egy verseskötetet vagy szétnéznek a neten. Borbély András ezzel szemben egy másik archetípust követ: Héphaisztosszal azonosul. Nem lenne olyan nagy baj ez sem, hiszen szükség van erre is, sőt az archetípusok megfelelő keverése – egy kicsi innen, egy kicsi onnan – vezethet megfelelő eredményre; akkor van baj, ha az egyik elnyomja a többit, s így azok nem tudnak érvényesülni. Itt is ez történik: patikamérlegen kimért versekről van szó, tartalmilag és formailag egyaránt, a szerző túlzásoktól mentes, hűvös hangon adja tudtunkra, milyennek is képzeli a költészetet. Lémnosz szigetén sötétlik ez a Fekete Éden, Borbély András palotája.

A vékonyka kötet hátlapján a szerző maga is elmagyarázza, milyen tájra „csábítja” olvasóját, ez az egyetlen fegyver, amit kezünkbe ad, s amire szükségünk is lesz, ha életben akarunk maradni ott. Lehetne ez akár jó húzás is, ami miatt mégsem az, s erről fentebb már írtam, hogy az olvasó nem ilyen helyre vágyik, nem a hidegség és az állat uralta belső tájra, életidegen szövegtestekre. Megkockáztatom: a költő sem. Amellett, hogy a valóság elé tükröt tart, van a költészetnek egy másik lényeges specifikuma is, ez pedig a menekülés, nemesebb megközelítésben: a fölébe emelkedés. Amikor az egzisztencia önnön léte fölé magaslik, hogy közelebb kerüljön valamihez, ami pedig az egzisztencia és úgy általában a létezés fölé magaslik: Istenhez. Mert valljuk meg, nem ez hát a költészet: kicsit odaülni Isten küszöbére, ha lehet? S ehhez bizony kell egyfajta tisztaság, hovatovább naivság, egészen úgy, mint ahogyan a bibliai áldozat során a pásztor bárányt ad Teremtőjének.

Sajnos a Hidegség, állatban nem ez érvényesül, hanem mindennek az ellenkezője, a tagadás, s így lesz az élmény helyén „dekadens fekete lyuk”, ami még a fényt is magába szippantja, hogy többé el ne engedje azt. Ez az én fő bajom ezzel a kötettel: ahelyett, hogy közvetítene, elcsalja olvasóját egy olyan tájra, ahol a Teremtés ellentéte zajlik, az élettelen szellem zombibirodalmába.

Pedig találhatók a kötetben értékelhető tendenciák is: igyekszik párbeszédet folyatni a régebbi korokkal, sőt diskurzusokkal, a szerző jól válogatja meg a motívumokat, amelyekből építkezik (pl. az ember mellett elvonuló történelem), előkerülnek olyan hasznos gondolatok is, mint például az olvasás és az idő viszonya (Az idő megújítása) vagy a törekvés az idősebb generációk értelmezésére, megértésére (Nagyapám és a veje). Az sem elhanyagolható, ahogy a szerző igyekszik beépíteni a 20. század elbizonytalanító irodalomtudományi eredményeit verseibe, bár valljuk meg, nehéz kenyér ez, aki eddig megpróbálta, nem mentesült az öncélúság vádja alól.

Összességében véve jól megírt versek találhatók a Hidegség, állatban, de ennél többet alig ad az olvasónak. Fájdalmas tény, hogy a szerző nem definiálja magát, mintha nem tudná/akarná eldönteni magáról, kicsoda, s azt sem, kivé kell lennie, így pedig azt sem sikerül megmutatnia, hogy pontosan mit is akar közölni olvasójával. Maradnak tehát a „szélben megbillenő tetők” egy sivár képzeletbeli tájon, s a „szemtelen példázatok”, l’art pour l’art szójátékok, holott inkább komoly hangon kellene megszólalnia annak, aki a Teremtés ellentettjét akarja bemutatni nekünk. Így nincs is más hátra, mint szomorúan levonni a végső következtetést: hogy ilyennek kell lennie az adekvát válasznak a kortárs költészet kínzó kérdéseire, azt csak Borbély András hiszi.

Ha brazil, akkor inkább foci — Paulo Coelho: A portobellói boszorkány

Falcon — Wed, 01 Oct 2008 07:36:42 +0000

Bevallom, nemrég vásároltam egy könyvet, PLB, avagy a Pozitív Lelki Beállítottság a címe, mondom ez biztos jó lesz valamire. Aztán hamar letettem, mert egyszerűen nem sok mindent találtam benne, ami érdekelne, ami hatott volna rám. Adtam neki egy esélyt.
Aztán eltelt pár hét, és egy Bendegúzzal történő sörözés alkalmával elhatároztuk, hogy jobban megnézzük ezt a Coelhót (Koellyu ), ha már mindenki olvassa, és hajlamosak komolyan is venni. Előrebocsájtom, hogy ezek nagy hibát követnek el szerintem. Szóval, elővettem a Portobellói boszorkányt, és pár oldal után kényelmetlenül feszengve lapoztam vissza az elejére, hogy nem a PLB-t olvasom-e véletlenül megint. Hát nem. Bizony a nagy Guiness-rekorder, a sokak által magas irodalomnak tartott (jó, jó, ebbe a dologba sem érdemes belemenni, de sok kislány, nagylány, okoslány (vagy -fiú, persze) szigorú tekintettel olvassa, mi több: hordozza ezt, annak biztos tudatában, hogy értéket visz befele éppen), szóval ez a mű megtévesztésig hasonlít egy önsegítő kis kézikönyvre. Na, akkor nézzük tovább, legyen ez egy kellemetlen első benyomás, ami bármely nagy író bármely nagy művével előfordulhat (nem szokott ugyan, de előfordulhat), több millió veréb…
Spoilerezek, azt is megmondom, szóval aki el akarja olvasni a művet, azt figyelmeztetem, hogy lelövök egy-két dolgot. Nos tehát, Athenáról, a főszereplőről már jó hamar kiderül, hogy megölik, és 20 oldallal, jó, maximum 50-nel később már kezdjük megérteni a gyilkost, 150-nel odébb meg már egyenesen szurkolunk neki. A regény vége felé meg sajnáljuk, hogy nem a szerzőt… na szóval nem tetszett nekem ez a könyv, nagyon nem. Eddig csak sejtésem volt arról, hogy Coelho miket ír, és mivel se kritikákat nem olvastam róla, se egy művét sem, csak a jelenléte tűnt fel. És nem csak hogy feltűnt, hanem valahogy kellemetlen volt, mint kavics a cipőben.
És most, elolvasva ezt a buta, tárgyi tévedésektől hemzsegő — ezt majd mindjárt kifejtem — valamit, igazából a helyére került az egész jelenség — és vele együtt egy csomó mindenki. Van még pár ilyen író, most szándékosan nem mondok neveket, mert velük is még komolyabban foglalkozni kell azelőtt, hogy mindenféle véleményeket alkossak, de ha a coelhós megérzésem nem csalt meg, jó eséllyel Kunderánál se fog. Na tessék, hát nem kimondtam?
Szóval A portobellói boszorkány. Ami jónak tűnik az elején, meg végül is szinte végig, az a szerkezet. Különböző emberek mesélik el a főhősnő különböző dolgait, azzal a dícséretes szándékkal, hogy árnyaltabb képet kapunk, vagy valami ilyesmi. Az még hagyján, hogy ezt jól a pofánkba is mondja rögtön az elején, de az már sajnálatos, hogy nem sikerül. Ugyanolyan bugyuta mondatok sorakoznak, ezeknek az embereknek egyáltalán nincs egyéniségük, neadjisten stílusuk, mint ahogy Coelhónak se nagyon, vagyis azt is lehet stílusnak nevezni talán, ami a brazil sorozatokat jellemzi. És akkor még jön ehhez, hogy az a fiktív valaki, aki ezt a vallomásgyűjteményt rendezi, néha megjegyzéseket fűz az elhangzottakhoz: bár ne tenné. Érthetetlen, hogy amikor kizárólag tárgyi jellegű pontosításokat illetve kibővítéseket enged meg magának ez az illető (kivéve valahol az elején, ami abszolút nem is illik bele a rendszerbe), akkor miért nem néz utána. Így ugyanis rettentő nagy sületlenségek vannak benne. Biztos azért, mert jól hangzik. Nem hangzik jól, bután hangzik. Pl. az egyik szereplő a következőt mondja: “Darwin, akinek sikerült megírnia azt a könyvet, amely megváltoztatta az emberiség gondolkodását…” Megjegyzés: “A fajok eredete, 1871, amelyben egy majomfaj természetes evolúcióját mutatja be.” Tényleg? És ez még egy jobban sikerült kis megjegyzés. De ez a fajta — nem tudok mást mondani — szűklátókörűség az egész regényben megfigyelhető, kezdve a cigányok naiv, teljességel irreális bemutatásától, át a dubai sivatagban élő, a kalligráfiát mint a spiritualitás eszközét használó fickó bankokról, ingatlanüzletről szóló fejtegetésein egészen ennek az egyszerűen képtelen nőnek, Athénának az egész lényéig. Ahogy a fiával bánik, ahogyan beszél, minden az utolsó szóig hiteltelen és sokszor nevetséges. És Coelho prüdériája az, ami végképp bosszantó, és beengedi — sőt: be is helyezi — az olyan magazinok könyvrovataiba, mint a Nők Lapja. Ez az egész természetistennős vallási téma, amit végigerőltet egy pár száz oldalas regényen, kiabál egy kiadós orgiáért. Félreértés ne essék, meg lehet oldani szex meg orgia nélkül majdnem mindent, de egy halvány, bizonytalan lépés után látszik hogy rémülten iszkol vissza ez a mi Coelhónk abba a világba, ahol az igazán érdekes és mondjuk újszerű gondolatok, tettek helyett valami langymeleg biztonság veszkörül. Itt csak a szeretettel találkozunk, ami “van”, meg “pozitív rezgések” meg ilyen megfoghatatlan hülyeségek, amikből aztán az lesz, hogy ez az Athena fogja magát, és Hagia Sophia (ami egy mecset ám, azt is megtudjuk!) művésznéven csodákat tesz, egy prosztatarák diagnosztizálása és idegközpontok izgatása általi inszomnia-elmulasztás után a fogyókúra ártalmasságáról is beszél. Uram irgalmazz… És ez annyira felbőszít valami keresztény papot, hogy menekülni kell, meg minden, és a legjobb megoldásnak az tűnik, hogy meg kell rendezni a halálát, mert különben nem tudni, mi lesz. Igen, itt kérem egyházellenesség is van, de olyan szánalmas bátortalansággal és kisstílű módon, hogy szinte az a tény veti a legrosszabb fényt az egyházra, hogy ilyen “ellenségei” vannak. De legalább valóban megölték volna ezt a nőt… Ja igen, és az is elég gáz, hogy az elején azt mondja valaki, hogy futni hagyták a gyilkost, a végén meg kiderül, hogy megvan a szivar, csak éppen öngyilkos lett, ami jól is jön. Szóval kusza ez is, és átgondolatlan.
Nézzünk gyorsan pár találomra kiválasztott mondatot, kommentár nélkül:

“Te nem akarod elfogadni önmagad. De ez már nem az én dolgom: én elmondtam, amit el kellett mondanom.”

“Erre elővett egy palackot a zsebéből, és azt mondta:
- Pálinka.
Tudtam, hogy ez a helyiek hagyományos itala, amelynek rendkívül magas az alkoholtartalma.”

“Mindannyian tartozunk annyival a szeretetnek, hogy megengedjük neki: olyan formában nyilvánuljon meg, amilyenben akar.”

“És ahogy mentem előre, minden egyes lépésemre azt mondtam: ‘igen’ — ahelyett, hogy azt mondtam vona: ‘nem’.”

“Azt, hogy tudom, hogy itt vagyok. És tudom, hogy minden pillanat csoda, kinyilatkoztatás.”

Eh, számtalan ilyen, minden oldalon. Egyszerűen idegesítő. Mutatok inkább valami érdekeset, szintén idézetek leszenk, mégpedig a Coelho-fanok hozzászólásaiból szemezgetünk, a hivatalos oldalról.

“Kedves Paulo Coelho!

A Portobellói boszorkány hasonló élményt nyújtott, mint Az alkimista.
Olvastam valahol, hogy könyvei hatással vannak az emberekre. Ez igaz. Nem lettem boszorkány, se jós, se parafenomén. De segített, hogy a világra másképp tekintsek. Ami természetesen mélyen bennem volt, csak segitett felszínre törni. Remélem, hogy mások is így vannak vele.
Tisztelettel: 1 egyszerű ember”

“Tisztelt Tanár úr!
Azért merem ezt a megszólítást használni mert,az én életemben egy tanári posztot tölt be a könyvei által.2évvel ezelőtt találkoztam először a nevével és a műveivel is.Akkor kezdődött el a tanulási folyamat bennem ami még most is tart bár akkor még nem fogtam fel,hogy valójában minden regényben ott vagyok (…)”

Na, ez a kettő elég is
Meg, azt hiszem, a recenzióból is elég ennyi. Butaság az egész, úgy ahogy van, de van, akinek tetszik. Így színes