Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

No, van itt ez a vers, és hát Karinthy elég nagy zseni volt ahhoz, hogy amikor először olvassuk újra (zavar van, tudom, de érthető), akkor az jusson eszünkbe, hogy mondja, maga megbolondult? Hát meg, de amikor ezt a verset írta, szent bolond lehetett. Nem hosszú az egész, rohanó világunkban ennek különösen örülhetünk, három versszak az egész, és ha soronként számoljuk, akkor 12, de mivel minden negyedik sor tulajdonképpen redundáns, mondhatni csak 9 sor az egész. (Azért ezt ne írjuk bele a dolgozatba). Persze a 3 ismétlés nélkül semmit se érne a vers, és így hamar eljutottunk oda, hogy az irodalom nem természettudomány. Úgyhogy ne is nagyon számolgassunk tovább, egy-két verslábat, ilyesmit esetleg megnézünk még, de aztán vége is.

Miről is van szó itt? Hát valószínűleg a lírai én utazik egy szekéren, valahova, valahonnan. Fogadjuk el, hogy ez egy konkrét helyzeten alapuló vers, bár szerintem nem, de hát úgy emlékszem, valahol úgy van, hogy igen. De ha így is van, szerintem teljesen mindegy, mert hogy itt nem a kocsi-út (a zötykölődés, megérkezés ilyesmi) a lényeg, az azért látszik. De akkor mi a lényeg? Hát körülbelül az, hogy az élet teljesen értelmetlen. És hiába olvassuk állandóan, hogy ez a 20. századi ember létproblémája, azért nehéz elhinnünk, hogy előtte mindenki úgy gondolta volna, hogy az életnek van értelme, és akkor jött 1900, és onnantól aztán rájöttek, hogy nincs. Ha csak a Galdiátor-ból jól ismert öreg Marcus Aureliusra gondolunk, máris tudjuk, hogy ez a probléma egyidős az emberiséggel. Szóval írjuk le ügyesen, hogy erről szól a vers, és kezeljük fenntartásokkal. De azzal egyetérthetünk, hogy létproblémák, meg nagy kérdések. Csakhogy nem úgy tűnik, mintha választ keresne a kérdésre, inkább egész egyszerűen kijelenti a dolgokat. De még azokat sem egyértelműen (még a legkonkrétabb sor az, hogy Minden Egész eltörött); inkább csak közvetve utal a hiábavalóságra, kilátástalanságra. Mert lássuk csak: valójában volna értelme azon gondolkodni, hogy milyen csonka a Hold? Nem, mert a Hold van hogy tele van és van hogy egyáltalán nincs, és a kettő között minden előfordul, oda-vissza. Tehát nincs olyan, hogy ma aztán nagyon csonka, hogy ilyen csonka még sose volt, márpedig ő azt mondja, hogy hú de csonka. Ennek csak akkor van értelme, ha semminek nincs értelme. Érhető ez? Remélem igen.

A következő sor már aztán innen következik, az éjben úgy amblokk nem talál semmit, ami valami volna. A sivatag, szerintem, itt határozói értelemben használtatik, ugyanolyan melléknév, mint a néma. De ha főnév, amit a milyen névmással kapcsol a mondat alanyához, az se rossz megoldás, talán még jobban is tetszik, mint az előbbi. Aztán jön egy igaz Ady-mondat: milyen szomoru vagyok én ma. Hát persze hogy, a világmindenség, és utána rögtön én, Endre. Nincs ebben semmi különös, ez volt ő, talán az egész világot így látta. És bár tűnhet banálisnak ez a mondat, csókolom, szomorú vagyok, annyira helye van az némán tátongó éjszakai ürességben a magányos ember keresetlen megfestésének, hogy e mondat után valóban csak az első szakasz keretbe záró ismétlés következhet, a maga meglepő erejével. Ugye, milyen más ez a mondat, mint ugyanez az elején? Lemondás, tehetetlenség lüktet a szavakban, míg a felütésnél még talán-talán reménykedhettünk abban, hogy kiderül valami turpisság, és azért olyan rossz így ez a Hold.

Nos, miután alaposan elintézte a hangulatunkat az első szakasszal, rá is tér a lényegre, és kertelés nélkül elősorolja, mi is a baj: baj van először is Mindennel (az ősember első gondolata?), a lánggal (az ősember második gondolata?) és a szerelemmel (az ősember harmadik gondolata, még ha nem is ilyen szép formában). Na jó, lehet hogy az ősember első gondolata önmaga volt, de Ady ezzel már nem bírt várni a második szakaszig, ezt hamar elsütötte, meg ott jobb helye is volt.

A harmadik szakasz megint olyan leírásszerű, de hol van már a kocsi-út. Hiába fut az a szekér, tudjuk, hogy az élet fut, és sehova sem fog megérkezni, csak elmaradnak szerelmek, barátok, akikre tán nem is emlékszünk, pedig jó volna (Félig mély csönd, és félig lárma). Ennél a sornál időzzünk el egy percig, mert nagyon tetten érhető ez a kevert ritmus, jambikusnak tűnik, de nem az, végül is spondeusok alkotják, de még azok sem, a vesszőig tartó részt valami magyaros ritmus úgy összerántja, hogy utána viszont szinte józanítólag hat a második rész szerintem tisztább időmértéke. Valahogy így variál általában Ady, de olyan megfoghatatlan sokszor, hogy inkább érezzük, mint elemezni tudjuk, mi is történik. Én arra teszem le a voksot, hogy nem voltak ezek tudatos megoldások, de ez se biztos. Mindenesetre egy olyan elemzést se olvastam még, amelyik egyértelműen tisztázta volna, hogy Ady hogyan keverte össze a ritmusokat. Mi most elégedjünk meg annyival, hogy az ütemhangsúlyt és az időmértéket keverte össze, vagy inkább egymásra játsszatta, és így valami utánozhatatlan zenét varázsolt. Mint ahogy a költészete is utánozhatatlan, de, szerencsére, remekül parodizálható.

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra…

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,
Ülj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.