Van itt egy fazon, aki Johnny Gold néven nyomul a neten, ez ugye eléggé furán hangzik, de azért meg tudja ám magyarázni: Arany János a kedvenc költője, s az ő nevét, hm, transzformálták. A többes szám szándékos, szerintem ki van ez a faszi találva rendesen, ettől még persze lehet vicces, sőt, az is. Ahhoz képest, hogy a klip kb. egy hete van fent a YouTube-on, elég szépen nézegetik, e poszt írásakor közel száznegyvenhétezer letöltést mutatott a számláló.

Akit érdekel, annak itt egy interjú is emberünkkel.

Tóta W. Árpádot sok dolog miatt tudom tisztelni, de amit a Való Világ fináléjának kapcsán írt, az érzésem szerint minden volt, csak nem általános érvényű igazság. Cikkében a szerző azt pedzegette, miért nem lenne jó, ha Alekosz nyerné a fődíjat, és olyasmi végkövetkeztetésre jutott, hogy a nem túl szilárd erkölcsi érzékkel rendelkező „dolgozó tömegek” számára rossz példa lenne egy ilyen szexuálisan túlfűtött, erősen alkoholizáló, pszichopata biztonsági őr piedesztára emelése. A baj ezzel a megállapítással kapcsolatban az, hogy akkor az összes szereplő rossz példa volt, szinte minden évadban: ordenáré ribancok, műmájer percemberkék tömkelege, a lájtosabb vonalon is kiégett tanítónő, ideggyenge ex-katona, satöbbi-satöbbi. Én nem hiszem, hogy a dolgozó tömegek teljesen hülyék lennének, mint ahogy azt sem, hogy annak idején a Circus Maximusban egy-egy nagy mészárlást követően mindenki gladiátor akart volna lenni, mert az milyen menő már: lehet öldökölni, tigrist cirógatni karddal, a tömeg érted őrjöng és egy valag fatality után talán még szabadságodat is megváltod. Az átlagembert riasztják az efféle dolgok, legalábbis részt nem venne bennük, de attól még szívesen nézi azokat, akik igen.

Így vagyok én Johnny Golddal is: jókötésű gyerek, nem örülnék annak, ha vitás ügyemet vele kéne lerendeznem valami sikátor mélyén, és ugyanúgy nem ugrálnék kisgatyában sem a Hősök terén, de ahogy ő ezt csinálja, az baromi vicces, provokatív és meghökkentő. És hát be kell vallanom, szörnyű és a Nagy Nemzeti Fanyalgás Rendszerébe egyáltalán nem illő kérdés fogalmazódott meg bennem mindannak kapcsán, amit itt leírtam: mi lenne, ha ezeket a produkciókat pusztán annak vennék, amik? Ha szórakoztat a hülyeség, akkor röhögnénk egy jót, ha nem, akkor meg skip next vagy power off. Ne feledjük, a távirányító a mi kezünkben van.

Alapjában véve súlytalan ez az egész, mondom, akkor is, ha egyébként sokak számára, sőt már-már a társadalom egészére kiterjedő problémát jelent. Ráadásul perceken belül a VV4 fináléja is elkezdődik és van egy olyan érzésem, hogy Alekosz hasítja majd a legnagyobb darabot a jóból, s a belőle áradó kognitív disszonancia is velünk lesz még egy ideig. Úgyhogy hiába szép színes meg sok kép van benne, kedves olvasó, azt az átkozott Borsot-Blikket az istenért se vegye meg holnap reggel, ha idegesíti e csodálatos elme fesztelen szárnyalása. Vagy olyan ez, mint Jockey-t utálni? MMKK a műsorhoz tartozik? Akkor pedig ne tessék sziszegni műsor után, a reklámblokk alatt, a gyermekek egészséges lelki fejlődésére vagy tudom is én, mire hivatkozva.

Platón

A léc alá, kőkeményen…

Viszont a zsűri… Hát nem tudom. Nem szívesen lennék most a helyükben, mert mondjuk Turczi Istvánként vagy Péterfy Boriként tagja lenni egy olyan zsűrinek, amelyik képes azt mondani, hogy ez a legjobb vers a párszázból, amit végül meg kellett nézniük… hát nem lehet túl jó. Karafiáth kisasszonyt pl. azért nem hozom fel, mert az ő személyiségében eleve benne van ez a fajta görbetükör- vagy nem tudom milyen effektus. Azért egy kis kommentárt valamelyiküktől szívesen olvasnék, mert ez most ebben a formában ciki. Szertném még egyszer leszögezni, hogy nekem teljesen világos az egész, és ennél csattanósabb választ a sok véresszájúnak nem adhatott volna a Verseny, csak éppen úgy látom, hogy az járt jól — mert gondolom volt ilyen –, akit felkerestek, de nem vállalta a zsűrizést.

Sok baj van a nyelvműveléssel, ez nem újság. Hogy mi vele a baj, az vérmérséklettől függően megfogalmazható sokféleképpen, sőt valójában még az az álláspont is védhető, hogy többet használ mint árt. Én persze nem értek egyet ez utóbbival, de ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy miként művelik vagy gondolkodnak erről egyesek, nem pedig abban, hogy eleve rossz dologról van szó. Nehéz ügy ez, szerteágazó és sokszor ölti magára a hitvita-jelleget, végeláthatatlanul hömpölyögve, és az álláspontok jottányi közeledését sem hozva. Erről később. Ami fontos most, az az, hogy nem kevés baromságot igyekeztek-igyekeznek nyelvóvók keresztülhajtani, tűzzel-vassal akár. És ha ők azzal érvelnek, hogy ez megőrzi majd a nyelvet a nem tudom, mitől, akkor igenis szégyelljék magukat, hogy sok-sok olyat erőltetnek (és csepegtettek bele a sajnos eleve tekintélyelvű tanerő fülibe), amit ha sikerrel vittek volna véghez (és sajnos sokszor majdnem ez lett a helyzet), akkor aztán bejony hogy kiírtottak volna értékes, szép, kifejező, akármilyen dolgokat a magyar nyelvből. Ez tény.

Az egyik ilyen irdatlan dologról lesz itt szó, ez úgyis a sláger, legyintsük meg a gyerek fülit, ha azt mondja, fel van írva a táblára a házi feladat. Júúúúj. Felirták! Vagy felírta a tanárnő! Vagy valami! Mi a jóistenért, sírva-rimánkodva kérdezem? (Zárójeles: K.K. korábban boncolgatott művében én a magam részéről azt tartottam ennél a résznél szerencsétlen megoldásnak, hogy abban a formában, ahogy ő előadta, egész egyszerűen úgy hangzott, mintha valami homevideót néznénk, és magyarázná, hogy ippeg mit is látunk, én vagyok állva az ablak előtt (a többiek ülnek).)

Van tehát nekünk ez a szerkezetünk. Szenvedő szerkezet, halljuk kórusban kiáltani. Nem egészen. A szenvedő szerkezetet használó nyelvekből, mondjuk a latinból, úgy fordították ezeket, hogy “megmondatott”, ha pedig visszafelé, akkor:

Másodszor, a magyar -va, -ve igeneves kifejezéseket gyakran egész más kifejezésekkel kell megközelítően visszaadni latinul. Például: „Legyetek üdvözölve!” ‚Salvete!’; „Feledve nem lészen” (Pázmány) ‚Non erit in oblivione’ (= Nem lesz feledésben); „A folyó be van fagyva” ‚Flumen frigore constitit’ (= A fagytól beállt) stb.

Aztán ott van az, hogy nem a latin, hanem a német itten a vírusnyelv, jön, rombol. Egy parazita darázs.
Hát ez se igaz, ugyanúgy, ahogy az sem, hogy legújabban az angol miatt van ez (beszéltem határon túl született magyar anyanyelvűvel, aki szerint ott meg a román nyelv töri át a védműveket). A tény, hogy koronként és területenként változik az ok, ami ezt a furcsa betegséget előidézi nyelvünkben, komoly ember számára tulajdonképpen elég kellene legyen arra nézvést, hogy megmosolyogja ezt az egészet. Hogy mégsem teszi, annak oka pusztán annyi, hogy majdnem sikerre vitték ügyüket e szerkezet ellenzői, és tevékenységük káros hatásait a mai napig érezni. Egy iparosabb jellegű nyelvhasználó, ha igényes fordítást készít, le nem írja, hogy “a falra egy tábla volt akasztva”. A falra egy táblát akasztottak. Nevetséges. Kell a személytelen megfogalmazásra lehetőség. Nem érdekel, ki csinálta. A T/3 nem személytelen, ők, akárkik, csinálták. Hogy pontosan az legyen a dolog értelme, hangulata, amit én szeretnék, akkor nincs más megoldás, és nem is kell lennie.
Na nézzük ezt a germanizmust, mondjuk az angollal, mert éppen az az aktuális spion. Az ablak zárva van. The window is closed. Ez a closed zárvá-val egyenlő? Szó sincs róla. Inkább zárt-nak tükörfordítandó, köszönőviszonyban sincs a mi megoldásunkkal. Amikor azt a táblát látjuk, hogy “nyitva”, azzal mi van vajon? Az egy hiányos szerkezetű mondat, “nyitva vagyunk”, “az üzlet nyitva van”. Helyesen “kinyitották” volna, vagy mi a túró? Le a táblákkal, ami minden üzlet ajtajára fel van akasztva?
No, nézzük tovább. Hogy hát micsoda dolog ez, nem volt ez a szerkezet sose a magyar része, új, innen meg onnan jött. Nem igaz. Szepesy gyűjtéséből néhány:

“Jókai Kódex: „kinek mindenek valának megjelenve.”
Balassi Bálint: „Az versszerző neve fel vagyon jegyezve””, aztán később, ezeket már germanizmussal is lehet vádolni, németül legalábbis tudtak:
Vörösmarty Mihály: „Széles kalap van nyomva fejébe”
Petőfi Sándor: „Hol boldog évim följegyezve vannak”

Kínos.

Itt már csak egy dolgot szeretnék kiemelni, így is hosszabb a poszt, mint szerettem volna. Halljuk már az érvet, kaján vigyorral mondatik: “a macska fel van mászva a fára“. Aki nem szégyelli el magát már attól, hogy ilyen sületlenséget mond, és azt hiszi róla, hogy ezzel valóban érvelt, annak csak annyit mondhatunk: tud-e másik szerkezetet, megoldást a nyelvből, amelyre egyes igék, szavak alkalmatlanok, mások nem. Mondjuk ha azt mondom, “be kell fejeznem”, az rendben van, de az, hogy “be kell folyásolnom” (egyelőre) nincs rendben. Akkor tehát mi van? Azért, mert idiótán hangzik az utóbbi, már az előbbi is? Az ilyesféle bizonyítás a matematikában állja meg a helyét. Amit, egyébként, én pont emiatt szeretek.

És hogy ez mennyire valós probléma? Írjuk be a keresőnkbe, ha a Google az, hogy szenvedő szerkezet. Nekem ezt dobta ki. Angolul tanít, és pironkodik, hogy a The homework was written yesterday. mondatot csak A lecke tegnap meg lett írva. szerkezetben tudja lefordítani. Ezt sikerült elérniük a nyelvóvóknak ezügyben. Gratuláljunk nekik.

Tömören ennyit szerettem volna elmondani-elmásolni a dologról, még sokkal többet lehet, kérem, olvassa el mindenki Szepesy munkáját. 10/10-es.

Ebből az alapvetésből kiindulva szeretnék néhány dolgot megvizsgálni, mint pl. helyesírás, szókincs, meg a nyelv korcsosulása meg ezek.

Kezdjük az egyik legizgalmasabbal, a helyesírással. Hogy ez tulajdonképpen micsoda, az inkább történelmi, irodalomtörténeti kérdés, mint nyelvészeti. Ha tökös gyerekek alkotnák az Akadémiát (vagy az Akedémia e kérdésben érintett részét), nem pedig régi korok árnya felé visszamerengő valakik, az ly-j tévesztés miatt már rég senkit sem lehetne elmarasztalni. Tegye a szívére (szivére? annyi versritmus volt már itt mostanában, hogy kutya legyek, ha tudom, melyik a helyes, jó, maradjunk a “szívére” formánál) a kezét bárki, és mondja azt, hogy hallja a különbséget. Vagy hogy tudja, merre élnek azok, akik még használják a két, egymástól kiejtésben is különböző j hangot. Mi történne, ha megszűnne az ly? Megmondom: kevesebb pirossal aláhúzandó szót tartalmazó dolgozat landolna a középiskolai tanárok asztalán. A világon semmi más. Vagy van valaki, aki szerint bűncselekmény azt írni, hogy juk? Mert akik neadjisten (inkább adjisten persze, mert minél színesebb, annál jobb) valóban érzik ezt a dolgot, nos ők valószínűleg nem a T. Akadémia útmutatásai alapján intézik napi ügyeiket és érzik jól magukat vagy folyatják a vizet. Hanem mert így hallották, kicsi koruk óta. Aztán majd elfelejtik. Vagy nem. De ehhez senkinek semmi köze, mint ahogy ahhoz sem, hogy a nyóckerbe felnőtt kölyök hogy írja, mondja vagy gondolja. És ez csak a legnyilvánvalóbb hülyeség ebben az egész helyesírás-kérdésben, ami legalább megtanulható. De van ám benne pár olyan, hogy az ember haja az égnek áll tőle, és mégis elvárják, erőltetik, és teszik ezt jónéhány évtizede olyan energiával, hogy egyesek lassan börtönnel sújtanák azt, aki urambocsá azt mondja, meg lett csinálva. Na, ezzel beleszaladtam a nyelvművelés nevű csodába, ami majd egy későbbi poszt tartalma lesz, és ami már a régen dédelgetett nyelvtörténeti fejtegetés előszeleként fog itten fujdogálni. Szóval azt, hogy “meg lett csinálva” fogalmazzuk át mondjuk arra, hogy azt mondja valaki, “a boltba vagyok”. Hol az n? Az n betű, ráadásul. Hát kérem. A beszédben nincs olyan, hogy betű. A betű az egy járulékos valami, az csak írásban létezik, olyan, mint a 2, ilyen görbe vonal, ami alul elmegy jobbra, aztán vagy hullámos vagy nem. Valójában két alma van, vagy két macska vagy két autó, nincs ilyen dolog, hogy 2. Mint ahogy olyan sincs, hogy n. N hang annál inkább van, és igen, a magyarban létezik — elvileg — olyan, hogy irányultság, és valóban, ha azt mondom, boltban vagyok, sokkal jobb. Az igaz, hogy a vagyok-kal már egyértelművé tettem, hogy nem irányulok a bolt felé, a boltba be, le a boltba, nem megyek, repülök, úszok (jájjj, ikes ige, m betű a vége neki igazából) de nem baj, a több néha több, mondjuk már oda azt az n hangot, mert ha nem, mindjárt olyat korcsosult a nyelv, hogy a következő generáció kutya lesz. Az élő nyelvben legalább évtizedek óta, kérem szépen, túlsúlyban van a “-ba / -be” forma. Ez tény. Lehet rugózni rajta, lehet rászólni a gyerekre, de attól csak mi leszünk hülyébbek és öregebbek, nem a nyelvet fogjuk megmenteni a végromlástól, az tuti. Elsőre ennyit, azt hiszem, legközelebb is a helyesírásnál maradunk, mert van itt még egy-két cifra okosság, amit érdemes csak úgy nagyjából megnézni. Tekintsük ezt bevezetőnek.

Mai kiválasztottunk is az ön- és közjelölt váteszek táborát erősíti, sőt továbbmegyek: egyértelműen a kortárs irodalmi élet Szendrey Júliájának szerepében tetszeleg. Teszi ezt úgy, hogy közben még Petőfi Sándor szellemiségének porhüvelyét is magára húzza. Hiába no, nem könnyű ilyen rétegzett tehetségnek lenni, különösen a mai viszonyok közepette, s nem akkor, mikor az egyik (ha nem a) legkiválóbb magyar költő is csak vándorszínész lehetett. Amúgy a hölgy Kőmüves Klára névre hallgat, ezen kívül semmi mást nem árulunk el róla, mert ehelyütt csakis és kizárólag irodalmi munkásságát próbáljuk feszegetni.

Kőmüves Klára a statisztikai adatok szerint valamivel több, mint 20 hete talált rá a Versíró Versenyre, s a rendelkezésére álló idő alatt kb. 130 (!) verset töltött fel. Többet tehát, mint ahány darabbal gazdagította Angyal Gyula saját magánkönyvtárát rögös élete folyamán. Az idő szűke miatt nem áll módunkban teljes egészében kivesézni ezt az ún. „Kőmüves Klára összes versei”-jelenséget (aka. Kőmüves Klára & Co.), az életmű néhány darabjával tudunk csak foglalkozni.

Vajon mi indít valakit arra, hogy egy országos pályázatra 130 pályamunkát küldjön be? Akárhogyan is nézem, csakis a megalománia egy krónikus válfaját látom kíméletlenül megbújni e cselekedet hátterében. Kétség sem férhet hozzá, hogy egy igazi költő akár egyetlen pályamunkával is képes lenne megnyerni egy ilyen versenyt, de úgy tűnik, Klára ezt nem tudja. S az eredmény: 130 botütés az írástudónak. Hát nem is lettem Kőmüves Klára fan.

Egyik negatív kedvencem az Ilyenkor omlik össze a világ című verse, mely a benne található tökéletlen metaforák, súlyos képzavarok és a magyar nyelv több rendbéli megerőszakolása miatt egyértelműen kivívta haragomat a vers és írója ellen. Vigyázat, idézek:

„Ilyenkor omlik össze a világ!
Már tudom, milyen a földbe gyökerezett láb.”

Tisztelt olvasó, igen, jól látja: 1 db földbe gyökerezett láb mered ránk magányosan. Ez az indítás rögtön pszichothrillerré teszi a verset, e kép rám is olyan hatást gyakorolt, hogy azt hiszem, egész hasonlatossá váltam ahhoz a bizonyos lábhoz: mindentől elszakadva meredtem a semmibe. Nem volt jó érzés.

Ha megpróbálnám az egész verset elemezni, az emberiség elleni bűncselekmény lenne, ezért csak egyetlen további nyelvi leleményt emelek ki belőle, mégpedig azt, hogy:

„Csak hall a fül valami sem szívnek,
sem léleknek nem valót…
Érti a lényeget, de válaszként
A hallottakra nem nyom bélyeget.”

Teszi mindezt a fül: hall, gondolkodik, értelmez, sőt még egyfajta válaszadással is élhetne, de valami miatt ezt nem teszi. Hogy mi miatt, azt ne firtassuk.

S ha már a fül nem nyomott bélyeget a hallottakra, én megteszem, s azt mondom: ez a vers egyértelműen Szkülla leszármazottja, s jaj annak, akinek keresztezi útját.

A másik elemzendő vers a Klára-birodalomból a Felfedezésem névre hallgat, ami szolid, sőt gyenge leképeződése a (!) SZEPTEMBER VÉGÉNnek. Nem nehéz észrevenni, hogy költőnk a nagy klasszikus nagy klasszikus versét vette alapul, de a kivitelezés oly silányra sikeredett, hogy emiatt még Petőfi-epigonnak se neveznénk Kőmüves Klárát. Sokan persze nem így gondolják, s ez hozta meg az ismertséget és elismertséget Kőmüves Klárának a Versírón, egy apró hiba volt csak: nem a zsűritől jött ez az elismerés, hanem a plebstől, a közönségtől. Így alakult ki a fentebb említett Kőmüves Klára & Co., s a sok dicséret miatt végül költőnk is elhitte, hogy e verse fogja őt elrepíteni az örökkévalóságba. Hogy nem így történt, azon ne csodálkozzunk, Klára részéről viszont maradt a sértődöttség, a meg nem értettség érzése, mely odáig fajult, hogy az egész verseny igazságosságát megkérdőjelezte. Ha időnk engedi, olvassunk csak bele a vershez fűzött kommentekbe, a nyájszellem igen hathatós megmutatkozását vélné itt megjelenni egy közepes képességű pszichológus is.

De nézzük a verset: ha valaki már arra vetemedik, hogy hozzányúl a Szeptember végénhez, nem árt tudnia, az időmérték mely fajtája adja a vers ritmusát:

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok

tá-tá-ti-ti-tá-ti-ti-tá-ti-ti-tá-tá/ti – tehát anapesztusi sorok,

ellenben:

Hajnali képem torz szüleménye

tá-ti-ti-tá-tá-tá-ti-ti-tá-ti – ha nagyvonalú akarok lenni, akkor azt mondom, daktilikus sor, valójában ez igen kevert ritmusú így, tehát a képlet egyik megoldása sem jó, amiből az derül ki, hogy a vers írójának fogalma sincs a verstanról. Már pedig egy „kész költőnek” azért nem ártana, ha a verstani alapismeretekkel tisztában lenne legalább. Ha nem hisznek nekem, kérdezzék meg Kecskés urat, vitának helye nincs.

Az Ilyenkor omlik össze a világ kapcsán elmondottak erre a versre is igazak: borzalmas metaforák, képzavarok és a tökéletlen nyelvi bánásmód jellemi ezt a verset is. Sőt mindettől eltekintve sem tudtam rájönni, milyen lelkiállapotot próbált meg ábrázolni a versben írója. És biztos vagyok benne, hogy a kétszáz kommentelő se, tiszteletteljes megnyilvánulásaik ellenére. (vö. „De hát a király meztelen!”)

Ilyeneket mond különben:

„Hajnali képem torz szüleménye
Én vagyok állva az ablak előtt.” – Mintha Kovács Józsika 7.a osztályos tanuló próbált volna egy Keats-verset lefordítani angol órán.

vagy

„Fáj a világom bús hozadéka,
Szerte a légben szél iromány.” – Megalománia, de hozadéka bús. (WTF???!!!)

vagy

„Reggel a bátor rest-e magamban,
Sürget a munka, túl nagy az ár.” – Ezt a bátor-restet hagyjuk is, ár helyett meg lehet, hogy zárat akart írni, csak elgépelte.

Aztán egyszer csak eljön a 4. versszak, ahol totálisan összeomlik minden: a pislákoló ritmus és a kétes kicsengésű tartalom is. Az ember kapkodja a fejét, hogy jaj Klára, hát mit is fedezett fel kiskegyed, ijedtében a ritmusba kapaszkodna mint mankóba, amíg „átmenetileg” nem találja a fonalat, de a vers írója galád módon a ritmus mankóját is kirúgja az olvasó alól. Legelőször én itt adtam fel, s az utolsó versszakot már nem olvastam el. Azt hiszem, így tett a zsűri is, nagyon helyesen.

Végezetül egy idézet:

“És így áll most, még áll, reménykedik, udvariasan figyeli, amit a másik beszél… néha helyeslően bólint, legalább ezzel jelzi, hogy ő készült, ő tud… néha bátortalanul meg is szólal, abban az illúzióban ringatja magát, hogy őt kérdezték, de csak halkan, hogy ne küldjék helyre… aztán szerényen elhallgat és figyel… előrehajol, részt vesz a felelésben, odaadja a krétát, buzgólkodik a felelő körül, még súg is neki, hangosan, nem azért, hogy segítsen, de hogy a tanár lássa, hogy ő súg, tehát ő tud…”

De a tanár látja, hogy nem tud.