Eléggé mérges voltam, hogy pont erről lemaradok, de hát ez van, tessék korábban elindulni. Aztán… aztán egy kicsit csalódtam. Igaz, hogy az első, amit végig sikerült hallanom, a Zúg a Volga volt, és abba bizony beleborsózott a hátam, de utána… Félreértés ne essék, akkor is elmentem volna erre a koncertre, ha tudom, mit kapok, de nem egészen ezt vártam. Elképesztő hangú énekesek jöttek egymás után, hihetetlen táncosok, még Joszif Kobzon is megjelent, aki kapott egy csokor virágot Koós Jánostól, de a kórus maga így aztán háttérbe szorult. Lehet, hogy a világ más országaiban nem (sőt mások lehet, hogy itthon sem) azért mennek az Alexandrovra elsősorban, hogy a kórust hallgassák, és a férfikórusnak legjobban fekvő katonai indulókat, de én bizony azért mentem. Nekem tessék elénekelni még a himnuszt is, ha lehet szovjet szöveggel, és a Poljuskát is, Az amuri partizánok daláról nem is beszélve. Be is teszem ide gyorsan, mert kikutattam ám a YouTube-on, hogy el tudják énekelni igen szépen:

Körülbelül ennyi negatívumot tudok elmondani a dologról, egyébként tényleg nagyon jó volt. A szünet után Brezsnyev deluxe-ban érkezett egy katona (az is lehet, hogy megbízható ’17-es párttag volt), és valami olyat énekelt, hogy szem nem maradt szárazon. Sajnos nem találok róla videót. II. világháborús filmeket mutattak közben, a zenekar sem játszott, csak a kórus és ez a bácsi. Csodaszép volt. Annyira bántam, hogy büszkén nem tanultam meg oroszul az iskolában, Magyarország jelentős részével együtt. Gyönyörű nyelv. Aztán volt egy balalajkán előadott csárdás. Nem tudom, milyen csuklója lehet, de én egy fél percig próbáltam úgy rázni a kezemet utána, és megfájdult. És ez még csak a pengetés volt. Volt ária Verditől (azt se értem, miért nem a Rabszolgakórus legalább, a CD-jükön rajta is van), meg Radetzky induló (marha jó volt, de az meg nagyzenekarral csak jobb azért). Szóval kicsit innen is, kicsit onnan is, a 40 bácsi meg többnyire csak állt, néha énekelt, és aztán vége lett. Simán megadom rá a 9/10-et, de azért picit csalódott vagyok, azért meg különösen, hogy a végén nem sikerült őket visszatapsolni. (Plusz Havas Henrik ott ült alig két sorra tőlem, ez se tett jót.) Remélem, jönnek még, és remélem, egy kicsit kibővítik mozgalmi hangulattal az estet. Akkor simán 10-es lesz.

A posztapokaliptikus utópiák mostanbában mennek nagyon, zombik, atomháborúk vannak többnyire. Itt nem derül ki, pontosan mi történt. Ezt a kíváncsi énem, amelyik nem annyira fogékony a filozóiára, viszont sokkal inkább geek, bánja kicsit, de ez van. Az a gyönyörűen megírt kis jelenet, amelyikben egyáltalán szó van arról, hogy mi történt, így is remek:

Az órák 1 óra 17 perckor álltak meg. Hosszú fénycsóva nyílt szét ollószerűen aztán egy sor gyenge rázkódás következett. [...] Az ablaküveg fakópirosan felizott. A férfi fél térdre ereszkedve bedugaszolta a kád lefolyóját és megnyitotta mindkét csapot. [...]

Fürödni akarsz?

Nem.

És ennyi. Egy-egy kép a múltból, egy jelenet, emlék, de mind olyan távoli és szürke, mint az ég, amelyből hamu hull folyamatosan. Az apa és a fiú mennek, valahová, ahol, remélik, találnak embereket, akik nem váltak kannibállá. Nem derül ki, hogy a férfi ezt az elképzelést mire alapozza, de konok módon megy és csinálja, viszi a gyereket, minden lehetőséget megragad, hogy még egy napot, egy órát kihúzzanak. Mert ez a világ olyan, amilyet a legelkötelezettebb világvége-váró sem akar: nincs élet, se a földben, se a vízben, se a levegőben. Néhány ember, kiszáradt, összeégett fák és konzervek. Ennyi az egész, ami a világból megmaradt.

A fiú már ide született, az anyja valahol elmaradt mögöttük (amúgy valamiért látatlanban azt monom, hogy a buta de csinos Charlize Theron tökéletes választásnak tűnik rá), és ők mennek, valahova, és közben beszélgetnek. Ezek a beszélgetések, minden nagyszerű kérdésfelvetésük és néha igazán jól-megírtságuk ellenére engem sokszor fárasztottak, még akkor is, ha érezni, hogy végül is az itt elhangzók adják a regény lényegét. Szerintem túl direkt a szándék, túl sokszor kérdez olyasmit a fiú, amit valójában talán az író akar kérdezni az embertől vagy az ember az istentől.

Ami viszont nagyon-nagyon jó, az az apa. Ahogy mindent, az utolsó morzsáig mindent kihasználva, okosan, türelmesen, tettrekészen halad, mindent a túlélésnek – a fiú túlélésének – rendelve alá. Ügyes ember, megoldja a dolgokat, és az a szenvtelen, a szakszavak használatától sem visszariadó narráció, ahogy McCarthy elmeséli mindezt, nagyon élővé varázsolja az egészet:

Kihúzta a csapszeget aztán kézi hajtású fúróval kiesztergálta és egy fémfűrésszel méretre vágott csőszelvénnyel újraperselyezte a befogógyűrűt. Végül az egészet a helyére ütötte a csapszeggel aztán felállította a kocsit és körebolta a helyiségben. Egész simán gurult. A fiú csak ült és az apját figyelte.

Számomra ez Az út: egy igazi apa-fiú kapcsolat, egy regény a konok hitről és az ember egyéb, alapvető hiányosságairól. Remek olvasmány, de ne legyenek illúzióink, mert McCarthynak sincsenek. És a végére egy személyes megjegyzés engedtessék meg nekem: azt hiszem, büszke lehet rá minden apa, ha a fiának a regénybeli figuráról ő jut eszébe. Helló, apu

Éli könyve

A lényeg azonban, hogy az Éli könyve jó lett. Denzel Washington nagyon érett színésszé vált, méltó a karakterhez, akit megformál, Mila Kunis jól néz ki (és szintén ügyes), nem hiába szeretik a Superficial-on annyira, Gary Oldman pedig Gary Oldman: hail to the king, baby. A film amúgy megint csak az a fajta alkotás, amiről nehéz spoilermentesen írni, de igyekszem. Egy csomó apróság van a filmben, ami miatt várok már valami hd-sabb verziót. Érezni lehet, hogy elsőre csak egy réteget szedtünk le a hagymáról. Ha majd másodszorra lehet nézni, akkor a nagy meglepetésre utaló jeleket fogom keresni az elejétől fogva (amiből visszagondolva azért volt elég sok). Meg a filozófiai utalásokat, amikből szintén. Meg a társadalomkritikát, ami megint csak annyira pontos és nem szájbarágós, hogy öröm volt elcsámcsogni utána egy értő ember társaságában. Sokaknak nem tetszett annyira a film, tudom. Human a filmbuzin eléggé lehúzta, meg akikkel néztem, azok közt is volt, aki egy-egy (szerinte!) hibába belekötött, de az végül nem dőlt el, hogy igaz-e (ilyen odaérhet-e-annyi-idő-alatt dolog volt). Természetesen nem értek egyet ezekkel. Olyan filmmel van dolgunk, amelyikben képesek gyakorlatilag csont nélkül bemutatni, hogy pl. mi az egyház ma – és volt még inkább a középkor egyes szakaszaiban: ez pedig nem más, mint a főgonosz Carnegie; hogy miért fontos az a bizonyos könyv (félreértés ne essék, azért nem egy Vidám Vasárnap a film ); hogy úgy néz ki, valóban szinte mindig van választásunk; hogy milyen egyszerűen, de törvényszerűen omlik össze egy világ, ha az erős ember, aki addig egy célért összetartotta, hirtelen kiengedi a kezéből.  De ez mind csak egy szelet. Aztán ott van az a jelenet, amikor az első gonosz banda legyakása után a főembert megöli Eli. Én akkor éreztem először, hogy a komolyabb fülemet is ki kell nyitnom, mert itt bizony a buta Mad Max-utánérzésnél sokkal nagyszerűbb valamivel állunk szemben, és nem csalódtam. Szeretem az olyan filmeket, amikor visszamenőleg, a végén nyer értelmet egy csomó dolog, de amelyek film közben is a helyükön voltak, és nem csak a WTF-érzést hagyták maguk után, amíg meg nem lettek magyarázva. Talán az egyetlen negatívum, amit fel tudnék hozni, az a manapság üres frázissá pufogtatott tempó. A film kb. első harmada után mintha egy pillanatra megtörne a lendület, és átadná helyét az amúgy remek mélyebb mondanivalónak, csak az átmenet valahogy lehetne zökkenőmentesebb. Talán ezt értették félre néhányan. Szóval remek film, osztok neki egy 9-est simán. Nézze meg mindenki. Akciós, okos, elgondolkodós. Jó. És ha valaki jó világvégés dolgot akar és szereti a képregényt, a The Walking Dead-et keresse, miután elolvasta az Y: the last man-t. Azok is jók

Annyira sok kritikát meg mindent lehet olvasni James Cameron óriásfilmjéről, hogy más megközelítést választok: valóban olyan korszakalkotó filmet láttunk-e, amilyen a Star Wars volt annak idején? Nehéz lesz, hiszen tulajdonképpen vallási kérdésekről kell elmélkednem, de megpróbálom jó teológusként ameddig csak lehet objektíven kezelni a dolgot. A mindenféle hírből, ami az Avatar kapcsán megjelent, a számomra egyik legérdekesebb mindenképp az, hogy Lucas állítólag új Star Wars-trilógián gondolkodik azóta, hogy látta a filmet. És ennek tetejébe még nem is rendezni akar, hanem producerkedni csak (amit, lássuk be, jól tenne, legalábbis az új trilógiát elnézve). Rendezőnek (ez már sok volna a jóból) Spielberget és Coppolát szeretné. Hát ha ennek az egésznek a fele igaz, akkor többet köszönhetünk máris az Avatarnak, mint az a 2 óra 40 perc, amit a moziban ad, pedig az se semmi.

Az a baj az Avatarral, hogy rövid. Túl sokat akar bemutatni, túl lineárisan. Jake elmeséli az egészet az elejétől fogva. Hiába érthető az építkezés ezen módja, szememben az Avatar először és leginkább itt bukik el a Star Wars-szal szemben: míg a messzi-messzi galaxis rögtön magába szippant, és eszünkbe sem jut kérdéseket feltenni, hogy ez honnan jött, miért van hiperhajtómű meg ilyesmi, addig itt a rendező szándékosan nem engedi meg, hogy igazi részesei legyünk a világnak, csodálkoznunk kell, meg kapkodni a fejünket. Ami jó is volna, csak sajnos túl sok mindenen kell csodálkozni. Jake megy az erdőben, mindenféle virágok meg állatok rohangálnak, és hüledezünk, hogy de szép (tényleg az), meg mennyi érzéssel van ez az egész megalkotva, hogy valóságos művészet. Aztán fél óra múlva az olyan megátalkodottaknak, mint én, beugrik a Mos Eisleybeli kantin… Az a galaxis egy gyermeki, őszinte fantázia és kedv vászonra álmodása, míg Pandora egy kimódolt, precíz csoda. Ha az Avatar lenne vagy 8 órás (aki kicsit szereti a mozit, gond nélkül végig tudná ülni egy szünettel), ezek a dolgok talán másképp jönnének le, volna idő mindenre, és nem az lenne az érzésünk, hogy na legyünk túl egy óra alatt ezen a világon, helyezkedjünk bele, hogy aztán át is tudjuk érezni, mit és miért szeret annyira Jake, hogy végül (SPOILER) áruló legyen. És itt a második problémám a filmmel. Általában nem baj, ha a jellemek ennyire feketék-fehérek, Jókainál ezt nagyon szeretjük, de itt valahogy baj van vele. Az emberek profitorientált rohadékok, a na’avik pedig szegény benszülöttek, akik olyan harmóniában élnek a természettel, hogy globálisfelmelegedés-veszélyeztette szem nem marad szárazon. De akkor is… Jake egy tengerészgyalogos, egész élete a katonáé, de mégis egy perc alatt fordul el nemhogy a nemzetétől vagy valami ilyen megfoghatatlanabb fogalomtól, hanem az emberi fajtól úgy ahogy van. Azért ez kicsit húzós, még akkor is, ha fizikailag és lelkileg is érthető volna, hogy inkább lesz magas, szép kék lény, mint kerekes székbe kényszerült volt katona. Ha legalább egy kicsit vívódott volna, ha kicsit nezehebben ment volna neki az átállás… De így azt kell mondanom, hogy az igazi hőseposz, ahol a gonosznak még a ruhája is fekete, és mindenki velejéig romlott birodalmi, vagy tisztaszemű lázadó, szóval hogy a Star Wars ebben is felülmúlja az Avatart, és éppen az egyik legegyértelműbbnek tűnő – és végső soron lefgontosabb – szereplő, Darth Vader jellemében. De a baj talán nem is ez, hanem hogy vajon miért érzi úgy a néző, hogy ez számít? Erre nem tudom a választ, csak azt érzem, hogy ebben a filmben egyébként többet adtak annál, hogy ezt a rettentő fontos drámát ilyen egyszerűen elintézhessék büntetlenül

Valami pici plusz hiányzik. Valami olyasmi, mint amikor a T-1000 átmegy a vasrácson és a pisztoly beakad, vagy Han Solo simlis vigyora, vagy a fénykard vagy valami. Hol van egy Millennium Falcon, hogy a végső kérdést feltegyem, ami egyébként szinte minden ilyen jellegű filmnél felteendő, és amire sajnos soha nincs válasz.

9-et a 10-ből simán adnék neki, vagy 8,5-et mondjuk, na, de akkor szőrös szívű vagyok. De nem érdemes sorolni, hogy mitől óriási alkotás, hogy mitől értem meg még azt is, hogy egyesek filmtörténeti mérföldkőnek kiáltják ki. Szerintem nem az, de mindenképpen látni kell, mert hatalmas élmény, gyönyörű számítógépes grafika a film 60%-a, a maradék 40-ben pedig ott van pl. a brillírozó tökös asszony, Sigourney Weaver, meg a szerintem a T4-ben Bale-t is lejátszó Sam Worthington, meg Cameron keze nyoma minden képkockán. Szóval félreértés ne essék: nagyon-nagyon jó filmről van szó, csak éppen annyira és olyan régen várom, hogy muszáj volt a filmtörténelem egyik legnagyobb alkotásához, egy generáció filmfétiséhez hasonlítani, főleg mert erre mintha felhívást is kapna az ember a mindkét oldalról elhangzó nyilatkozatok miatt. De legyen akármekkora film az Avatar, számomra nem hogy a Star Wars-szal, de még rendezőjének legjobb filmjeivel sem veszi fel a versenyt, bár épphogy csak nem. És itt olyanokról van szó, mint a Terminator 2 vagy az Aliens. Nem mondom, hogy könnyű mezőnyben maradt le a dobogóról. De lemaradt.

A történetet olvasván arra gondolhatunk, hogy megint van egy szokásos sztori, elmegy a párocska egy tóhoz hétvégére, és bántják őket ott, aztán menekülnek és közben vér. No de. Itt először is és leginkább az a baj, hogy két felnőtt ember áll szemben néhány 12-14 éves kölyökkel, és az ember csak nem akarja elhinni (egy darabig), hogy ennyire elromolhatnak a dolgok, aztán meg már azon tanakodik, hogy hogy lehetne megmenekülni, és végül nem jön a megváltás, és csak ülünk, összerándult gyomorral, bámulunk magunk elé, és próbálunk fogást találni a sztorin, próbáljuk azt mondani, hogy ez csak film, de mint amikor a filmben állatokat kínoznak, és nem tudjuk nem valóságnak látni, ugyanúgy ezt sem, és végül kénytelenek vagyunk belátni, hogy baj van odakint, mert már struccpolitika lenne tovább tagadni, amire gondolkodó ember nem képes; szóval végül csak legyőz a film, mit a film, az élet, a valóság, és garantáltan el van rontva az esténk, de úgy rontották el, hogy ha elég értelmesek vagyunk (és talán elég bátrak), akkor a fejbekólintáson túl kaptunk valamit, amit sose felejtünk el, és valószínűleg nem is szabadna elfelejteni.

A gyerek minden, és most arról van szó, hogy félelmetes is, de nem kicsit ám. Tudjuk ezt A legyek ura óta, de azóta eltelt pár évtized, megszoktunk mindenféle véres és kegyetlen dolgot, úgyhogy rá van itt téve egy lapáttal, és merem állítani, hogy van olyan jó a pszichológia, a dramaturgia, mint ott volt. Fel van építve, elejtett megjegyzésekből, egy-két képből (és a csak elsőre marhaságnak tűnő, valójában rettenetes és briliáns befejezésből) egy sokkal elkeserítőbb és mélyebben gyökerező probléma rajzolódik ki. Ebben a filmben minden meg van komponálva, az akcióktól egészen a kölyökbandát szervező elvig.

A sztoriról nincs mit mondani, meg nem is akarnék spoilerezni, a lényeget nagyjából mindenki ki tudja találni az előzetesekből meg minden. De ahogy az események követik egymást, ahogy romlanak a dolgok és süllyedünk a reménytelenségbe – miközben nyelni is elfelejtünk izgalmunkban –, az páratlan rendezői és írói bravúr. Tegnap láttam a filmet, de a bandavezér tekintete meg egész lénye nem megy ki a fejemből (ebből látható, hogy engem szinte mindenki, de főleg a gyerekek játéka is lenyűgözött). Olyan film ez, amivel az ember egy-két napig fekszik és kel, mire kicsit kezd rárakódni ez-az, és már nem lesz olyan rohadtul nyomasztó. Aki nem fél attól, hogy a vér úgy folyik a vásznon, ahogy az életben, és megint új megvilágításból akarja nézni az élet egy szeletét, ne hagyja ki.

Simán adok neki egy 9/10-et,

Mivel az egyetemet már rég befejeztem, fel is hagyok a történet ismertetésével, utoljára ott lehetett megúszni a műről való érdemi megnyilatkozást ilyesmivel. Amikor olvastam, végig az járt a fejemben, hogy valami olyan hangzatos címet lehetne adni egy kritikának, hogy “a bátorság regénye”, vagy valami ilyesmi. Nem tudom, hogy történelmileg a regény mennyire hiteles, hogy ez az egész egyáltalán megtörténhetett-e, de ez a Rob J. Cole igazi fasza gyerek, és valahogy sikerül úgy ábrázolni, hogy nem az jut az ember eszébe, hogy “de szép is volna”, hanem hogy “baszki, ha nem lennék ilyen gyökér, ilyesmi lehetnék”. Mert a fickót egy dolog élteti egész életében, és ezért meg is tesz mindent, nem hátrál meg semmitől, nem ijed meg, körülbelül olyan dolgokat vállal, mint ha valaki ma azt mondaná, hogy akkor leszel ügyes valamiben, ha űrhajóval elmész a Marsra. És Rob J. elmegy, odahagy mindent, egy lapra teszi fel nemhogy egész, hanem az életét, a szó szoros értelmében. És nem is egyszer. Amikor a Sámánt olvastam, arra gondoltam, hogy Amerika, minden kritika ellenére, ami megfogalmazódik savanyúságtól hályogos tekintetű európaiakban, azért olyan jó hely, mert azok népesítették be, akikről a regény szólt. De Noah Gordon most húzott egy merészet, és azt mondja: mindig, minden korban és országban megvoltak a Rob J. Cole-ok, és ők, vesse őket bárhová az élet, a legbátrabb, legnagyszerűbb emberek, akiknek a legtöbbet köszönheti az emberiség. Mert nehogy azt higgyük, hogy hősünk, miután megérkezik Perzsiába, egy tanonc marad, aki szájtátva bámulja a mester minden szavát. Ha így volna, az író elárulná hősét. Nem, Rob J. Iszfahánban is ugyanaz az ember marad, aki Londonból a világ másik felére útra kelt, hogy megértsen, megtudjon valamit. Per aspera ad astra.

Ha van valami, ami nem tetszett a regényben – a fordításon kívül, ami valahogy olyan egyszerűvé tett minden mondatot, mintha valaki éppen tanulna magyarul – az az volt, hogy Rob J. túl sok mindent úszott meg túl egyszerűen. Nem akarok lelőni semmit, a legvégét aztán pláne nem árulom el, de annyi helyzetben bukott el a környezetében sok ember, amely helyzetekhez hasonlókba Rob J. is került és úszta meg szárazon, hogy a vége felé már szinte legyintünk csak, ahelyett, hogy aggódnánk és szorítanánk szeretett Robunkért.

De ez szinte semmit nem von le a mű értékéből. Nagyon-nagyon ajánlom mindenkinek, akit érdekel a történelem, és szereti a nagyszerűséget. Mert ez mind a regényről, mind a benne szereplőkről elmondható.

És végül még szeretném megjegyezni, hogy, mint megtudtam, ez a regény a Sámán előtt jelent meg odakint, csak nálunk történt fordítva, de mindegy, amit mondani akarok, az így is megállja a helyét: Ken Follett A katedrális-sal alkotott hasonló remekművet, de aztán azt is megmutatta, hogy minden igyekezet ellenére hogy lehet elszúrni a folytatást. Remélem, a Cole-trilógia harmadik kötetére – bár azt mondják – ez nem igaz.

9/10, és lehet, hogy csak a fordítás miatt nem tizes.

A Neuromancer első kiadásának címlapja

Hogy William Gibson a sci-fi klasszikusai közt foglal helyet, talán nem kérdés. Hogy Neurománc c. művének gondolati mélysége eléri-e a fentebb említett nagyságokéit, nem tudom, ahhoz talán néhányszor el kellene olvasni, bár van egy olyan érzésem, hogy a hagyma-effektus itt is működik. De azt tudom, hogy ebben a regényben, bármilyen „régen” írta is – ebben a műfajban elvégre a 25 év sok is lehet –, olyan megoldásai vannak – fizikai, technológiai értelemben –, amelyek így Asimovék elé-fölé helyezik (emlékezzünk csak Asimovnak olyan megoldásaira, amikor a jövőben távoli helyekre az üzenetküldés gyakorlatilag papírra írt levelekkel történik, csak éppen a papírt teleportálják). Szeretjük Vernét, és csodálkozunk, hogy miket meg nem álmodott. Hogy végül nem úgy vagy nem egészen úgy – vagy teljesen másképp – lett, nem érdekes, nagyvonalúan elsiklunk fölötte, mert mégiscsak zseniális dolgokat írt le. Itt azonban más a helyzet: amióta megjelent a Neuromancer, egy rakás dolog a számítógépes technológiában  — hogy mást ne mondjak: az internet – mintha a mű után menne, mintha Gibson fantáziája, jövőbe látó érzéke lenne a vezérvonal, adta volna a teremtő szikrát a szakemberek tudásához. Egyes méltatói odáig mennek, hogy felteszik a kérdést: nem azért létezik-e a web, mert Gibson leírta. A ’90-es években a cyberspace kifejezést gyakran használták a world wide web szinonímájaként.

De a mindennapjainkban érezhető hatásán túl a regény egy új műfajt is megteremtett. A Johnny Mnemonictól kedzve (aminél mondjuk nem meglepő, Gibson írta) a Matrixig nagyon sokan bújtak ki a Neuromancer világából. A cyberbpunk létrehozása talán nem kifejezetten William Gibson érdeme a szó legszorosabb értelmében, hiszen a Wikipédiáról kiderül, hogy egy ’83-as novella éppen Cyberpunk címen jelent meg. Ugyanakkor bátran állítható, hogy a legismertebb és legsikeresebb minden cyberpunk mű közül a Neurománc. High tech and low life, így jellemzik valahol a műfajt, és ez sajnos megint pontos és lefordíthatatlan megfogalmazás. Ezekben a művekben (így a Neuromancerben is) esik az eső, a főhősök leharcolt, kiégett alakok, akiknek mindennapjait úgy át- meg átszövi a technika, a hi-tech, hogy észre sem veszik. A legpengébb számítógépeket olyan természetességgel használják, mint mi a kést. Szinte érezni, hogy kopott a tokja mindnek; hogy nem vigyáznak rá, nem tekintik különösebb értéknek, mert mindez egyszerűen van. A jellemek és a hangulat tekintetében a film noir és a klasszikus detektívregények juthatnak eszünkbe (nekem Raymond Chandler Marlowe-könyvei). És éppen ez az, amiért azt is mondhatom, talán nem mindenkinek és nem minden hangulatban lesz elsöprő élmény ezt a remek sci-fit elolvasni.

Van azonban egy kisebb probléma, ez pedig megint a fordítás. A legutóbbi magyar kiadást (Szukits Könyvkiadó, 2005, fordította: Ajkay Örkény) nagy örömmel vettem kézbe, a hátlapon ugyanis külön kitértek arra, hogy ez egy átdolgozott, javított kiadás. Azonban ami valójában fogad minket, az nem más, mint kínos – és többnyire sikertelen – igyekezet, hogy az eredeti kúl szövegeket valahogyan visszaadják. Az még hagyján, hogy a pénz sokszor zsé, és ez olyan hülyén néz ki írásban, de vannak ám raszta gyerekek is a műben, tele gandzsával. És róluk nagjyából tudjuk, hogy nyomják a szöveget…  Egyszerűen lehetetlen feladatnak érzem visszaadni magyarul a dumájukat, és ezért talán jobb is lett volna, ha a fordító meg sem próbálja. Nem hibáztatom egyébként (ezért legalábbis nem), hiszen az eredeti  mű sokszor éppen attól árasztja magából a hangulatot, amilyen szavakat használ, illetve a sok háttérinformációtól, ami kapcsolódik egy-egy szóhoz. Flatline… ez talán semmit nem mond nekünk elsőre, pedig ha eszünkbe jut pl. a Flatliners című film, akkor beugorhat, hogy ez valami agyhalál, egyenesek a vonalak a képernyőn, és tényleg: ha valaki a cyberspace-ben csúnyább dologba fut, egyszerűen ledurran az agya. És az egyik fickóval ez 3-szor is megtörtént életében, de túlélte. Ezért így hívják: a Flatline. Az már csak hab a tortán, hogy amikor végül valóban meghalt, agyának teljes tartalmát egy ROM-kártyára másolták, és ettől kezdve odabent, a mátrixban gyakorlatilag ugyanúgy „létezik” mint bárki, aki bekapcsolódik. Ezt csak azért említettem, hogy érezhető legyen, mennyire nehéz dolga lehetett a fordítónak. Nem fűzhetett ilyen magyarázatokat minden szóhoz. A cím is ilyen. Az eredetiben a magyarázat így szól:

Neuro from the nerves, the silver paths. Romancer. Necromancer. I call up the dead.

A fordításban:

Neuro, az idegekről, az ezüstösvényekről. Romancer: nekromancer, nekromanta. Megidézem a holtakat.

Nem jó, és azért itt nem csak arról van szó, hogy nehéz volt. Itt el lett szúrva valami.

Ígyhát azt mondom, hogy egy nagyszerű regénnyel, egy maradandó élménnyel gazdagodik bárki, aki elolvassa a Neurománcot, de talán érdemes az angol nyelvű változatba is belepillantani, mert egészen bizonyos, hogy sokkal jobb. Ha kizárólag azt kellene értékelnem, valószínűleg nem 9-est kapna, bár a film noir feltétlen híve akkor sem vagyok.

Adott ez a vén farok, a koreai háború veteránja, kiállhatatlan, bűneit önmagának megbocsátani képtelen mogorva valaki, akit halálra idegesítenek a feketék, zsidók, ferdeszeműek, mindenki, még a saját (amúgy elég majom) családja is. Aztán persze az egész környék tele lesz kínaival, és barátságok szövődnek, meg ellenségeket is talál magának az új szomszédságban, szóval elindul a szokásos dolog, hogy a szőrösszívű szomszéd bácsi igazából milyen jó arc, aki a jó ügyért harcolni is fog újra, de itt jön Clint Eastwood, a zseni. Azt nem mondom, hogy a boxolós leány történetéhez fogható brutális csavarral dolgozik, de megint egy pillanat alatt vált át a szirupból valami sokkal mélyebbe, valami sokkal komolyabba, ami aztán visszamenőleg tesz elfogadhatóvá egy csomó dolgot, amik az első 15-20 percben olyan gagyinak tűntek, hogy már-már azt hittük, most nem sikerült, Clint bácsi, de persze hogy sikerült, de még hogy. Nem tudom megfejteni, miért, de Clint Eastwood, úgy tűnik, nem tud hibázni. 9/10.