A film, amiről most írni fogok, alapvetően ezekből a motívumokból táplálkozik, ám a helyzetet súlyosbítja, hogy itt nem meglett férfiemberekről van szó, hanem a kamaszkorba éppen csak átlépett, elhanyagolt, útkereső gyerekekről.

Adott egy kisváros és egy baráti társaság, bár az ember nem mindig biztos benne, vajon a gyerekek tényleg barátok-e, vagy egyszerűen nincs jobb dolguk, s csak azért járnak össze. A családi háttér egyiküknél se klappol igazán: Sanyit és Mayát elhanyagolják szüleik, Jakab anyja akkor halt meg, mikor a húgát szülte, míg Melinda hónapok óta kénytelen nagyanyja lassú haldoklásához asszisztálni. Igazi lehetőségek és útmutatás hiányában ezek a gyerekek csak tengnek-lengnek, míg egy napon megérkezik közéjük Sebestyén, a sánta, vörös hajú, meglehetősen furcsa kisfiú. Sebestyén a többiekhez képest egyéniség: határozott világképpel rendelkezik. Nem tudni, honnan jött, kik a szülei és hol lakik, időnként feltűnik a városszélen üldögélő barátok körében, s olyankor mindig furcsa dolgokról beszél: a halálról, és arról, hogy az embernek, mivel teremteni képtelen, a pusztításban, a gyilkolásban kell meglelnie a megnyugvást, saját belső lényegét. A gyerekek lassanként bálványnak kijáró tisztelettel tekintetnek Sebestyénre, aki, hogy fokozza a katarzist, alakalmi csodákat tesz (pl. feltámaszt egy döglött galambot). A „tanítások” változást indítanak el a gyerekek lelkében, ez feltűnik a helyi papnak is, mert hittanon nem akarnak imádkozni, és indulatosan vonják kétségbe Isten létezését. Gábor atya nyomozni kezd, így talál rá a mocsárban Sebestyén kalibájára, majd magára a fiúra is, a drámai végkifejlet pedig elkerülhetetlen(?).

A történet több szálon fut: egyrészt a film igyekszik a baráti társaságon belüli kapcsolatrendszert bemutatni, másrészt azt, ahogyan az egyes szereplők kapcsolódnak az őket körülvevő világhoz. Összességében véve, azt hiszem, a relációk felfedésével igen jó látleletet kapunk társadalmunk ezen szegmenséről, de ha csak erről szólna az egész, nem írtam volna meg ezt az ismertetőt. Ami a film műfajiságát illeti, sokáig oszcillál a dráma és a krimi között, végül az előbbi felé billentve el a súlypontot, amit nagyon sajnáltam. Valószínűleg egy krimis, thrilleres elemekkel tarkított filmdrámát akart csinálni Sopsits Árpád, de a karakterek, a történet, és a feszültség, ami a jelenetek többségében ott vibrál, megengedte volna, hogy ez egy krimi legyen. Így maradt a pszichológia, a kényszerű találgatás (ha úgy tetszik, a magyar film tipikus hibája), hogy esetleg pár nagy pofon nem lett volna-e elég a gyerekek konvenciók szerinti jó útra tereléséhez. Sebestyén luciferi figurájának koncepciója zseniális, én az egész filmet őrá építettem volna, szomorú volt látni, hogy van pap meg ördög, mocsár, sőt még paktum is, erre a film végén annyira mindettől függetlenül történnek a dolgok, hogy ezeket akár ki is lehetett volna hagyni a dramaturgiából.

Tényleg kár, mert egy igazán jó magyar thriller lehetett volna ebből az egészből (a kifejezés így viszont továbbra is megmarad paradoxonnak), és utóvégre egy faustusos főhajtás is kijárna. Azért 7/10-et így is megér.

James Meek: A szeretet hírmondói

Csak röviden, hogy miről is szól a dolog: 1919 telén egy világvégi szibériai faluban találjuk magunkat. Itt állomásozik egy cseh század, akiket a háború valahogy ide vetett. A helybéliek egy különös keresztény szekta tagjai, vezetőjük egy bizonyos Balasov. Van még itt egy Anna nevű nő (azt eléggé utáltam végül), aki, úgy tudjuk, özvegy. És ide menekül Szamarin egy fogolytáborból, ami a sarkkörön is túl van. Mondani sem kell, hogy bonyolult kapcsolatok bontakoznak ki, szakadnak meg — és kerülnek elő a múltból. Négy szereplő körül bonyolódik a történet: Mutz, a cseh század zsidó hadnagya, Balasov, a szekta vezetője, Anna, az özvegy és Szamarin, a szökött fegyenc néhány napjának története adja a tulajdonképpeni cselekményt, de ennél persze többről van szó. Politika, történelem, szerelem és mindent elsöprő vágy, esendő emberek, csodálatra méltó gonosztevők, ezek mind-mind olyan erővel jelennek meg, hogy Meek urat csak dicsérni lehet. Talán nem túlzás ez a mondat a regény hátoldalán: “… Meek rejtélyes képessége, amellyel a kor szellemét tökéletesen megeleveníti, a legnagyszerűbb orosz írótehetségek műveit idézi.”
Azért kemény egy hely lehet ez a Szibéria. Az emberevés mint a tajgán gyalog történő átkelés leglogikusabb járulékos tevékenysége jelenik meg. Amikor már látszik, hogy a fogolytáborból el kell szökni, mert a háború sújtotta országban a börtönök az elsők, ahova nem jut élelem, akkor az ember meleg holmit, ilyesmit még csak összeszed, de kaját? No, ahhoz kell egy gyámoltalan fogoly, akit szépen felhízlalunk, mint a disznót, elhitetjük vele, hogy együtt szökünk, aztán amikor utunk akárhányadik napján elfogy az élelem… a többit kitalálhatja, akinek van egy kis fantáziája. És hogy Szamarin, a regény egyik legérdekesebb — és sokszor legrokonszenvesebb — figurája az étkező-e vagy éppen az étel szerepét szánta neki valaki? Nos, a regényből kiderül, és ez ordas nagy spoiler lenne, úgyhogy nem mondom.
A másik ilyen embertől elég idegen dolog, az meg a kasztrálás (önkasztrálás ráadásul). Nem mondom, hogy nagyon meg tudom érteni a katolikus papokat, akik önszántukból mondanak le (elvileg) a dugásról, de hát a Pokol Kulcsait (értsd: az embernek a saját tökeit) levágni és tűzbe vetni, valami homályos meggyőződésből, miszerint ott lakozik a gonosz… az azért mégse akármi. Na, itt ilyen is van bőven, ezek a jaziki szekta tagjai. Ha nem lenne Balasov, a főnök, rohadtul fölöslegesnek tartanám ezt az egész dolgot, de hát van… És vele a regény végére helyére is kerül minden, ami ezt a bandát amúgy erősen távol tartja az olvasótól.
És közben a regény egy jó krimi is. Gyilkossággal, gyanusítottal, gyilkossal, meg végén lelepleződéssel.
Kihívás ez a könyv. Kihívás az észnek és a szívnek egyaránt. És ha logikusan gondolkodunk, végül is elég hamar rá lehet(ne) jönni, ki az elkövető. De akármilyen logikusan gondolkodunk, a nagyobb kérdésekre, amiket feltesz, semmilyen választ nem kapunk. És ezért jó a regény, és ezért jó író Meek: mert feltette a kérdést.
7 a 10-ből. Néha steril a stílus, és a könyv nagy részében mindenkitől távolság tartatik.

Először is, vannak tipikus Houellebecq-figurák: ilyen a negyvenes éveinek végén járó, sikeresnek mondható, mégis kiégett főhős, aki számtalan rosszul végződött kísérlet után – s mintegy páratlan intelligenciájának bizonyítékául – eldönti, a továbbiakban csak a szexualitásnak fog élni; ilyen a kedves, partnerséget vállalni akaró, gyöngédséget adni tudó, mindezek ellenére – vagy pont ezek miatt – kisemmizett nő és feleség karaktere; majd feltűnik a huszonéves femme fatale teljes fegyverzetében, hogy aztán vagy tíz fejezeten keresztül ki se szálljon a főszereplő ágyából-agyából. Lefogadom, hogy ezek a nők mind az író életéből és fantáziájából jönnek, nagyjából oly módon, hogy egy-két ilyen-olyan feleség után muszáj volt már fantáziálnia néhány jó szeretőt. (Én meg hálás lennék, ha valaki egyszer végre lenne oly eltökélt, hogy jó pár, a lelki fejlődés szempontjából is fontos szerető után kivételesen egy jó feleséget fantáziálna. Azt hiszem, ettől csak gazdagodna a kortárs irodalom. Meg mi is.) A három alapfigurán kívül ott van még a dilettáns vallásalapító és eleinte vértelen, apja halála után azonban páratan gyorsasággal kisbuddhává változó művészporonty alakja, no meg a tudós, akinek egy egész új emberi faj köszönheti létét. Hogy mégsem így történik, az nem kizárólag a tudós hibája. Mindannyiu(n)ké.

Houellebecq-et foglalkoztatja a jövő, imád jósolgatni. Nem mintha jós lenne, elképzelései vannak csupán: apokaliptikus képet fest számunkra saját bizonytalanságaiból eredő nihilizmusának sötét színeiből. A koncepció egyszerű: van egy egyenes, az egyik végén mi vagyunk, pontosabban a huszonegyedik század végének egyes emberei, minden érzéketlenségünkben és kapcsolatképtelenségünkben is egy viszonylag működő – de az író szerint már rothadásnak indult – társadalmat fenntartva, a másik végén pedig a majd kétezer évvel későbbi, genetikailag módosított új emberfaj érzések, kapcsolatok, és ami a legfontosabb, egy működő társadalom teljes hiányában.

Houellebecq először a nyugati társadalmakat ítéli halálra, aztán nagyvonalúan kiterjeszti ezt az ítéletet az egész világra. Igyekszik pontosan, lépésről lépésre megokolni, mi minden vezetett a totális bukáshoz, elméletei viszont kevéssé nyugszanak valós alapokon, ezért inkább olvasmányosan érdekesnek nevezhetők, mintsem komolynak. Okfejtése olyan, mintha a karácsonyfa árnyékát díszítenénk fel – minden ott van, ahol lennie kell, csak a matéria hiányzik. Csámcsogjunk inkább a szereplők életén.

És egy jó tanács a végére: számítsuk rá, hogy a szerző már regénye legelején kioszt nekünk néhány nagy pofont, emiatt azonban ne vágjuk rögtön falhoz a könyvet. Ez az ő sajátos írói technikája, amolyan világsértett kivagyiság, és el is múlik, mire a regény végére érünk. És tudjuk azt is, nem kell elhinni mindent, amit Houellebecq mond, de mindenképp meg kell szívlelni. Aztán tessék becsukni a könyvet, és kimenni a parkba. A nap süt, a madarak csicseregnek, az élet szép. Az is volt mindig.