VÖRÖSRÓKA

„Nem láttam ilyen uralmat.
Nem láttam mocskos
mosolyát, nem láttam a rókát.”

Sorompódat,
mint múltat a rák,
lassan lépi át.
Fehér a hasa,
átüt rajta a máj.
Vörös és fehér:
„már megint a kórház”,
de nem lesz rózsaszín

ez a találka,
ez a rianás.

Úgy mozog, mint te,
de unatkozik közben.
Veszettnek mondják,
vérdíj van a fején,
a te koronád.

Lassú vagy hozzá,
hát vermet ásol,
sötéten vág az ásó,
meg az eszed,
s magadhoz nyúlsz,
ahogy megy ki belőle
a meleg: legyőzted,
azt hiszed.

Hagyta, hogy örülj,
míg letörte a vissza-
pillantódat, s már érzed:
van olyan szintű fájdalom,
amiért te is eladó vagy.

Ritmikailag könnyű dolgunk van, ugyanis a költő nagyvonalúan eltekint az efféle kötöttségektől, és — belecsempészvén egy-egy adys kevert ritmust, meg kiugró időmértéket –, megint csak szélhámoskodik, és a teljesen felesleges soráthajlásokkal bűvöl el egy-két tarisznyást. Hölgyeim és uraim, kérem, ne dőljenek be az ilyesminek, mert ez egy nagy nulla, annyi történik, hogy valami titokzatos impulzustól vezérelve véletlenszerűen ütünk egy entert gépelés közben, és kész az enjambement, ha nagyon szerencsések vagy bátrak vagyunk, akár szó közepére is kerül, újabb elragadtatott kiáltásokra késztetve az állítólagos értő közönséget. Ha jó és hasznos és hatásos soráthajlást akarunk, vegyük elő az Anna örök című, sokkal kevésbé modern vagy a Hogy elérjek a napsütötte sávig című, ezerszer modernebb verset, és megértjük rögtön, hogy miért nevezhetjük bátran csalásnak az itt előfordulókat. Úgy gondolom, hogy a formáról, ami nincs, ezúttal ennyi elég is.
Következzen a Vörösróka másik agyonajnározott dolga, a szimbólum. Dicséretes törekvés, hogy annyira szeretne valaki hapax legomenont csinálni, hogy egybeírja, hogy vörös róka és kinevezi szimbólumnak, de itt megint csak valami átverés van, mert Ady legalább adott valami tartalmat minden ilyenjének, és hogy, hogy nem, ezek tényleg szimbólummá váltak. Értem én, hogy a róka is az akar lenni, sőt talán az is, valami logika szerint viszi végig a költő a versen a dolgot, de valami valahol elsiklik, és ahol teremtenie kellett volna (az olvasó gondolatai közt), ott csak zavart hagy, furcsa fintort, és az örömöt, hogy nem ismerősünk írta és mutogatta nekünk boldogan, mert ciki azt mondani, hogy “érdekes” valamire, ami egy kalap szar, de megbántani nem akarjuk a szerzőt. Zavart hagy, mert nem tudjuk végül is, hogy miről van szó, nem tudjuk, kicsoda-micsoda akar lenni a róka, mi a viszonya a világhoz meg hozzánk, nem érthető a az egyes szám második személy, mert önmegszólításnak összességében nem tűnik, kivéve tán a végét, de akkor meg micsoda az elején az az idézőjeles rész? Nem tudom, van-e értelme tovább vacakolni ezzel az egésszel, mert egész egyszerűen értelmetlen, és csak faszrágás, nevetséges belemagyarázás az egész, amit ez a vers kaphat, annál meg tényleg vannak sokkal jobbak a mai palettán. Hogy az utolsó strófában található, nem jól sikerült kifejezéssel éljek: ez az egész olyan szinten fáj (csendül az ember füle a gimis lányok szófordulatától), hogy nem lehet elmondani — eladni pláne, arra jók az egyéb összegek, de az már egy másik történet, és még a végén a faustus.hu is bezár, ha milliókról meg ilyesmikről merünk írni.
Akárhogyan is, a Vörösróka tele van fraktúrával: a grammatika és a tartalom szintjén is. Pollágh több szólamon akar beszélni, de ellentétben Bach-hal, ezek a szólamok nem érnek össze, nincs bennük semmi közös, sőt még olyan pillanat is csak elvétve akad, amikor képesek egymás mellett futni. Amit látunk-olvasunk, az messze nem a fúga művészete, csak valami gyenge szélhámoskodás a szólamokkal a posztmodern fogalmának égisze alatt: a szerző azt próbálja bemesélni nekünk, hogy a hibák tulajdonképpen erények. S ha fentebb a cellule-t emlegettük, változtassuk inkább szobafogságra, mert komoly ember nem ír ilyen verset, a hang, mely szól hozzánk, egy elkényeztetett gyereké, akinek fáj, hogy megpofozták, amiért gyufával játszott.

(Falcon,
hozzáfűzött, szerkesztett és egyetértett: Bendegúz)