Zelk Zoltán: Párbeszéd

- Honnét, szomszéd? - Ahol voltam, onnét! - Mit evett? - Eleget! - Mi jót? - Hernyót! - Hány volt? - Egy volt! - És még? - Kukacot! - Mennyit? - Hatot! - Hát még? - Legyet! - Hányat? - Hetet! - Mást még? - Pondrót! - Sok volt? - Nyolc volt! - Jó volt? - Jó volt!

1996 júniusában megszületett a számítógépes játékok modern korának királya. A modern kor kezdete alatt egyértelműen azt a periódust értem, amikor az internet (akkor még a magyar helyesírás szabályai szerint Internet) olyan széles körben kezdett elterjedni, hogy hatása megkérdőjelezhetetlen lett. A John Carmack vezette id Software alkotata meg. Nevükett illetően egy ideig tartotta magát [...]]]>

1996 júniusában megszületett a számítógépes játékok modern korának királya. A modern kor kezdete alatt egyértelműen azt a periódust értem, amikor az internet (akkor még a magyar helyesírás szabályai szerint Internet) olyan széles körben kezdett elterjedni, hogy hatása megkérdőjelezhetetlen lett. A John Carmack vezette id Software alkotata meg. Nevükett illetően egy ideig tartotta magát az „ideas from the deep” rövidítéséről szóló urban legend, de valójában itt bizony nem másról, mint a freudi idről, lelkünk sötét, hozzáférhetetlen részéről van szó. Ha egy számítógépes játékokat fejlesztő céget így hívnak, az már eleve nem rossz. Bár ezek a cégek szerintem különös fantáziáról tesznek tanúbizonyságot ezen a téren, jobbnál jobb nevek sorakoznak – rajtuk tán csak a warez scene csapatai tesznek túl. Bár még ők sem.

Az 1996-os logo

Szóval az id megcsinálta először is a Wolfensteint (ha valaki nagyon wikipédiázik, akkor kiderül persze, hogy volt más is, de szerintem nem tévedünk nagyot, ha mégis a Wolfenteint tekintjük az első játékuknak), amelyikkel tulajdonképpen létrehozták az FPS zsánert. Ezt a Doom követte, amely kult-státuszában vetekszik a Quaek-kel, de technikailag egy óriási lépéssel le van maradva mögötte, ez pedig nem más, mint az igazi 3d. Nem akarok belemenni a részletekbe nagyon, de a lényeg kb. annyi, hogy a Quake volt az első játék, amelyikben egy valódi 3 dimenziós világban lehetett szaladgálni, fel-le nézelődni, ellenfelek alá beugrani; itt már a rakétavetőből kilőtt cucc is egy valódi 3d-s objektum, aminek minden irányban van kiterjedése, szóval valójában ez az a játék, amit a mai napig mindenki újracsinál, szebben, hangosabban, látványosabban, de soha nem újítják meg és soha nem sikerül megközelíteni sem azt az élményt, amit egy igazán elmélyült Quake-játékos egy-egy komolyabb mérkőzés közben átél.

És ne legyünk gyávák kimondani, hogy ennek a játéknak köszönheti az összes konzolhuszár, hogy nem lehet egérrel irányítani a konzolos játékokat. Elég utánaolvasni egy kicsit a témának, és kiderül, hogy nincs nagyobb para Xbox- meg PS-körökben annál, hogy megteremtik a lehetőségét konzolon az FPS-játékok egérrel történő irányításának. Mert pontosan tudják, hogy abban a pillanatban végük. Egy átlagos quake-es összehasonlíthatatlanul jobban csinál mindent az fps-ek világában, mint a legügyesebb konzolos, és ebben nincs semmi furcsa. Sokkal nagyobb tudást igénylő játék volt a Quake, mint ma bármelyik, és aki megtehette / vette a fáradságot, egész egyszerűen olyan elképesztően tisztára csiszolt tudással vértezhette fel magát, ami az Xbox világából körülbelül varázslatnak tűnik – már ha egyáltalán felfogható. És ez nemcsak a Quake-re igaz, hanem a pc-s fps-ek majd mindegyikére, noha a Quake nemcsak műfajteremtőként megismételhetetlen, hanem játékélmény és változatosság tekintetében is. Ezért mondom tehát, hogy a Quake és klónjai azok, amelyek miatt a nagy gyártók, akiknek a profit szempontjából nagyon fontos, hogy minél többen vegyék meg a játékaikat, nem akarják kitenni hűséges (és igen nagy számú) vásárlóikat annak az élménynek, hogy minden egyes mérkőzésen úgy szedjék őket darabokra, hogy nemhogy lőni nem tudnak, de azt se értik, honnan kapták arcba az ananászt. Mert ilyen mindig lenne, ennek a 13 éves játéknak a mai napig olyan tábora van, hogy elképesztő, és akkor még nem is szóltunk az utódokról. De ne is szóljunk, mert itt és most a Quake-ről, az én abszolút első számú kedvencemről és, tényleg így gondolom, minden idők egyik legnagyobb játékáról van szó. Ez a cikk, úgy látom, legalább két részesre duzzad, úgyhogy legközelebb a magyar quake-scene korai éveiről lesz szó, amibe a magyar internet-scene korai évei körülbelül 100 %-ig beleférnek, a két halmaz hogy úgy mondjam egyenlő. Szóval érdemes lesz elolvasni a következőt is, remélem, sikerül összekaparnom az igazán ütős élményeket.

Hogy Leonard Cohenről mit érdemes vagy kell tudni, nem [...]]]> Meghódította, most először Pestet…

Amióta leégett a Sportcsarnok és felépítették újra, sorra szervezik a jobbnál jobb koncerteket, előadásokat, én magam voltam vagy 4-5-ször, és nem sokszor csalódtam: ha azt mondom, hogy Eric Clapton hűvös, nettó előadása tetszett nekem a legkevésbé mind közül, nem hazudok. És tegnap jött Cohen…

Hogy Leonard Cohenről mit érdemes vagy kell tudni, nem tudom. Ami nekem a legfontosabb talán, hogy nincs még egy ilyen fickó. Olyan szövegei vannak, hogy elájulok, a zene is rendben van, a hangja különleges, és az egész úgy össze van rakva, hogy nincs mit csodálkozni az évtizedek óta tartó töretlen sikeren, sőt, kult-státuszon. Amikor a (majom) kritikus azt írta Zoránról, hogy életművének egyetlen értékelhető darabja a Cohen-feldolgozás Volt egy tánc, természetesen nem mondott igazat, de a figura súlyát jól érzékelteti.

Szóval fél 8-ra meghirdetett koncert volt ez, és negyed vagy fél órával később el is kezdődött, ami ugye elég komoly dolog, nem szokás 10 ezres arénákban ilyen udvariasan viselkedni, pláne a színpadon nem, de hát szerencsére ez a legelhanyagolhatóbb különbség Cohen és Madonna közt. A kezdéshez tartozik még a Dance me to the end of love, és minden előzetes félelmem, mely arra vonatkozott, hogy koncerten Cohen nem lehet olyan jó, mint a szobában cd-ről, egy csapásra elmúlt. Állt az úr a színpadon, minden felhajtás meg übercsoda színpad nélkül, zseniális zenészekkel, énekesekkel körülvéve, és előadta a legnagyobb slágereit, de olyan alázattal, hogy megint megértettem, miért jó dolog élőben hallgatni valakit.

A koncert a rövid szünettel együtt volt vagy 3 órás, és tulajdonképpen egy Best of örömzene volt az egész. Amire mindenképp szeretnék kitérni, az a szólógitáros, vagy szólópengetős spanyol ember. Elképesztő volt, amit művelt, vagy ahogy a mögöttünk ülő kellemetlen hangú szőke hölgy rögtönzött telefonos beszámolójában említette: “valami olyan szinten félelmetes a történet, hogy iszonyat“. Köszönjük, Emese. Amúgy igaza volt, az egész hangosítás, meg minden, ami zene, felért Cohen egyebekben megmutatkozó művészetéhez, és egy olyan kerek élménnyel lettünk gazdagabbak, amit nagy kár lett volna kihagyni.

And Ill dance with you in Vienna
Ill be wearing a river’s disguise
The hyacinth wild on my shoulder,
My mouth on the dew of your thighs
And I’ll bury my soul in a scrapbook,
With the photographs there, and the moss
And I’ll yield to the flood of your beauty
My cheap violin and my cross
And you’ll carry me down on your dancing
To the pools that you lift on your wrist
Oh my love, oh my love
Take this waltz, take this waltz
Its yours now. Its all that there is.

Ez a szöveg mindenképpen az egyik kedvencem a Take this waltz-ból (ami azért nemcsak Zorán egyik legnagyobb sikere, hanem a Cohen-életműben is komoly helye van, sőt a Lorcáéban is), de nem ezért másoltam ide, hanem azért a finom, mégis, szinte botrányosan erotikus jelenetért, amit ezzel a résszel csináltak a színpadon, főleg hogy “My mouth on the dew of your tighs“, kb. “Ajkam combod/öled harmatát issza”. Áll a 75 éves Cohen, szemben vele két fiatal, csinos hölgy, és egymásnak felelve éneklik ezeket a részeket, de olyan arckifejezéssel, hogy hujuj… És helye volt a dolognak, Cohen ezekbem a pillanatokban sem lépett ki az idős úriember szerepéből, hanem inkább felvillantotta azt, amit a szövegeiben is imádunk: tudja, mi az élet, mélységeit, magasságait egyaránt ismeri, és sosem átallja megénekelni — vagy éppen megmutatni. Zseniális megoldás volt, színházba illő produkció, mint ahogy az egész koncertre elmondható, hogy több volt, mint amit egy ekkora közönséget befogadni képes csarnokban csinálni szoktak.

Jaj, és a Boogie street, Sharon Robinson előadásában… Hát az csúcs volt, ide is teszem gyorsan, azt hittem elájulok már tényleg, minden 20 percben jött valami egészen különleges előadás, ami ha lehet, kiemelkedett a többiből.

Bírtam, hogy nem erőltette ezt az idétlen, egy betanult mondatot tudok magyarul, és elmondom-dolgot, de olyat pl. csinált, hogy az egyik szövegbe belecsempészte Budapestet, és akkor tapsoltunk nagyon. Az meg, hogy a Closing time után még rátett egyet, különösen jól esett. Nem véletlenül tapsolt állva 10 ezer ember hosszú perceken át a végén. Nagyszerű élmény volt, és végre kilépett ez az ember a cd-k steril világából, és bizony, sokaknál sokkal jobban megállta a helyét. Sok ilyet. És a végére hadd tegyem ide az én személyes kedvencemet, ennek a számnak akkora szövege van, hogy ha nem lenne egy igazán jó magyar verziója, megpróbálnám megcsinálni.

Nem rossz, mondom. Aztán egyszer csak előtűnt a semmiből egy ukrán banda és átértelmezte, vagyis inkább a saját habitusához alakította a dalt. Hallottam már ilyet, akkor a My Heart Will Go On [...]]]> Szóval van ez a Katy Perry nevű nő, nem csinál rossz zenét szerintem. Ha jól emlékszem, ezt a dalát viszonylag rongyosra játszották a zenetévék:

Nem rossz, mondom. Aztán egyszer csak előtűnt a semmiből egy ukrán banda és átértelmezte, vagyis inkább a saját habitusához alakította a dalt. Hallottam már ilyet, akkor a My Heart Will Go On esett “áldozatul”, de azt hiszem, ez még arra is ráver pár kört. Hajtás után meglátod.

Az első dolog, ami eszembe jutott, az az volt, hogy rohadtul élvezik, amit csinálnak, ráadásul jól is csinálják, igazi allűröktől mentes örömzene ez. Meglehet, konzultálnék is Falconnal, ha nem tartanám baromságnak ezt az egész bloghimnuszosdit konzultálok is Falconnal, hogy tegyük meg a dalt a Faustus bloghimnuszává, hiszen hozzánk illőbbet úgyse találhatnánk.

A Föld c. film plakátja

Egyszerűen gyönyörű film, ami képes újat mondani és mutatni, éppen az által, hogy semmit nem akar belénk sulykolni. Azt kapjuk, amit a [...]]]> Sajnos moziban nem láttam a filmet tavaly, pedig el tudom képzelni, hogy milyen élmény lehetett. A 11 részes tv sorozatot sem láttam, de már nagy erőfeszítéseket teszek a beszerzésére.

A Föld c. film plakátja

Egyszerűen gyönyörű film, ami képes újat mondani és mutatni, éppen az által, hogy semmit nem akar belénk sulykolni. Azt kapjuk, amit a cím sugall: bemutatja ezt a fantasztikus bolygót (“the lucky planet”), amelyen élünk, és amelyen rajtunk kívül ezer és ezer faj osztozik és küzd a túlélésért. És teszi ezt olyan képek által (és olyan zenével mögötte), hogy szem nem marad szárazon. Nagyon okosan felépített mozi, aminek valahol a közepén óhatatlanul el fogunk gondolkodni, hogy ez a rettenetesen bonyolult, kényes és csodálatos rendszer miért adatott meg nekünk, és hogy lehetünk akkora barmok, hogy nem akaródzik felfogni, hogy muszáj tennünk érte. Távol álljon tőlem a Greenpeace (számomra) sokszor bizony visszatetsző okoskodása és propagandája, de aki ezt a filmet megnézi, állítom, másképp fog holnap beleszagolni a tavaszi levegőbe.
De hagyjuk most a nagy léptékű dolgokat, a nem teljesen agyhalott nézőben, azt gondolom, mindenképpen komoly nyomot hagy az élmény környezetvédős szempontból is. Nézzük inkább magát a filmet. Három “főszereplő” van, egy jegesmedve-, egy elefánt- és egy bálnacsalád, pontosabban mama és gyerekek, illetve néha a papa.

Elefánt-, jegesmedve-, bálnaszem

Az ő útjukat, egy évüket követhetjük nyomon, miközben az Északi-sarktól egészen az Antarktiszig utazzuk be a Földet, hosszában. Jeges hómezők, tundra, tajga, őserdők, sivatagok, óriási hegységek (éppen a Himalája, amelyről a történelem első légi felvételeit láthatjuk, ugyanis helikopterről nem lehet, mert magasan van, a lökhajtásos repülőgépek pedig túl gyorsak, így a Nepáli Hadsereg egy speciális kémrepülőgépét kapták meg a film készítői, hogy valóban lélegzetelállító képeket készítsenek tíz kilométer magasan), hatamas vízesések — és persze a tenger. Közelről és egészen messziről, műholdak magasából; és az egész rendszer működésének bemutatása, a végtelenül finom egyensúly érzékeltetése. Totyogó kis jegesmedvebocstól az éhhalál küszöbén elterülő nagy jegesmedvéig, életének első repülését végrehajtó tollas fiókától oroszlánok által hosszú percek alatt leterített elefánt haláltusájáig mindent látunk. Mert a film készítői nem úgy akartak hatni, hogy harsány legyen, hanem zseniális érzékkel arra fókuszáltak, hogy a dolgot magát nézzék, nézzük. És így sikerült valami olyan kerek egészet létrehozniuk, amelynek átélésekor — bár volt, aki eltakarta a szemét egy-egy jelenetnél — Matula bácsi szavai jutnak eszünkbe: “Tudja, Gyula, jobb, ha nem szólunk mi bele ezeknek a dógába.” Tényleg jobb volna nem beleszólni, se pro se kontra. Nagyon kéne az a fajta űrutazás, amivel végre elhagyhatjuk ezt a bolygót. Nem azért, hogy új csodákat ismerjünk meg, hanem hogy az emberiség történelmének első és legnagyobb csodáját, a Földet ne veszítsük el.
Mindenkinek nagyon melegen ajánlom a filmet, egyértelmű 10-es, a természetfilmek új királya nálam (amely címet pedig a Sivatagi show-tól elvenni nem kis dolog ).

A végére pedig egy ajándék, egy bálna hatalmas felbontású képe. Hanggal érdemes