3. szín, 3. rész

Szereplők:
Dhér Mózes
Müköves Sára
Noragrossa
Veleje_markáns_lick
Susanne von Thorenburgy
Jules de Serafineux
Jeanne D’oux
Marsellus Wallace von Sopianae di Pecci
Ladislaus Nuss
Sher Wood
Anipa0.75
Szkander0.5
Fapipa
T1
Admino
Hector Vadló
Kispesti Kornél, elkésett költő

Admino, kezét koszos kötényébe törli, mielőtt felbontja a levelet:
Nosza úgy látom hát, elérkezett
a várva várt pillanat. Rubi
pecsétje díszíti e küldeményt,
mindjárt kiderül, ki az ász, ki a bubi.
Ilyenkor szónoklat dukál,
bár higgyék el, nincs hozzá kedvem,
olyanok maguk, mint a kutyák,
kik odakint maródnak a koncon.
Szólnom néhány jó szót mégis muszáj
a kontraktus értelmében,
de mondókámat komolyan ne vegyék,
tisztelt résztvevők, ezt kérve kérem.

Vadló:
Íme, látszólag alapos,
pedig csak egy buta csapos.
Ittas
pultos.

Anipa0.75:
No csak legyen vége e versenynek,
kiadom én Adminónk útját,
megtudja majd, mi a közakarat,
többé nem nyit ilyen kocsmát.

Szkander0.5:
De nem ám, so-ham, sohamár!
Ó, Edgár!…

T1:
Távozni fog, mert távoznia kell!

Susanne, pörögve-forogva megjelenik a színen:
Jajj a…
zsarnoknak…
jajj a…
trónbitorlónak…
kinek arca…
mint az ördögé…
két száradt karom…
küldöm harcba…
békeharcba…
ha majd…
minden szerzet…
minden költő…
egymással békében él…
képzeld…
csak…
el…

Sher Wood, két karját kitárva:
Dzsonlenin! Hukk!

Susanne és Sher Wood összeölelkeznek.

Dhér Mózes, Sárához:
Sárám, látod, a közjáték
e társulat legfőbb ismérve,
s úgy tűnik, várhatunk még
az eredményhirdetésre.

Sára:
Pedig a fődíj, úgy érzem,
enyém lesz. Hiszem, néha
igazságos az élet.

Dhér, vágyódva:
Hej, ha megkapnám azt a
játékszert, talán Mac-et,
mindenféle rímeket
kopognék álló nap rajta…

Fapipa, közbevág:
Csak rajta!
Jaj annak, ki a medve bőrére előre iszik!
Hát maguk komolyan hiszik,
hogy itten dobogóra másznak?
Mentek volna inkább díszhuszárnak!
Vagy nem is… Ha egyszer végre oltár elé állnak,
regényt írok magukról s elnevezem
Indul a salabakter-háznak.

Sára:
Olyan a véknya, mintha behorpadt vóna!
S a tőgye meg milyen?!

Fapipa:
Lesz kapsz!

A szóváltás ismét általános hangzavarba torkollik. Serafineux feláll az egyik asztalra Jeanne D’oux-val együtt.

Serafineux:
Jeanne-om, tedd a dolgodat!

Jeanne, elbődül:
Grrrrrrr!

Síri csend áll be nyomban, többen összesimulnak félelmükben.

Serafineux:
Lám-lám… Csak egy igaz szó kell, s e sok híres költő azonmód csöndben marad,
mert érzik a nagyságot, az őszinte, nemes, csöndes tehetséget, mely nem szaporít
szót feleslegesen, csak mondja, mit mondania, teszi, mit tennie kell.
(félre): Ez én vagyok.

Vadló (Adminóhoz):
A listát most elővegye,
kié lett hát Rubink kegye?
Lassan
hasson.

Veleje_markáns_lick (súgva a szék alól):
Ha utánzom e vigyorit,
többé talán nem vicsorít
felém
a rém. (Jeanne-ra mutat)

Admino lassan előhúzza a levelet, mindenki némán hallgat, nagy szemeket mereszt.

Admino:

Kezdjük azzal, kinek csak az álmok maradnak.
(félre): Mert így sokkal viccesebb.
(a költőkhöz): Számosak, s ön ott, kedves Hector,
lehetett volna inkább piktor,
szenvednem most magukkal nem kéne,
mert hogy nyernek, annak esélye
már akkor se volt, amikor még, mint iskolában az első eminens,
mások előtt több száz verset küldtek. S hitték, így evidens
a dobogó legfelső foka.
Pedig a jó versnek nem ez az oka.
(magában): Nézzük tovább.
Sára, Dhér, maguk meg… na mindegy, szóval maguk sem.
(Sára, csak úgy, mint a fák alatt, ájulásba esik. Dhér letérdel, legyezgeti.)

Dhér (miközben Sárát legyezi, tekintetét a plafonra szegezi):
Ó, jaj, hová tűnt minden,
miben egykor oly biztosan hittem?
Hová tűntek az álmok
e képmutató, álnok világban?
És hová tűnt, jaj, hová, Sára,
örökké csillogó szép szemed világa?
(Sára hunyorog.)
De nem siránkozni akarok, mert azt nem szoktam,
csupán egy rövidke litániát mondtam.
(Feláll, ökölbe szorított kezét rázni kezdi.)
Tudják meg hölgyek és urak,
szervezők és résztvevők:
nem az fáj, hogy a győzelemhez vezető
hosszú és rögös utat
végül nem mi tettük meg, kart karba öltve.
Az már inkább, hogy arcom pofonoktól ég,
s hogy hatalmas lék
tátong kicsiny hajómon,
mely a lelkek óceánját járta,
s hogy maguk miatt lett ily megfeneklett,
ily árva… Mert méltóságot csak méltósággal,
tiszteletet csak tisztelettel vívhat ki az ember,
aki ezt nem így hiszi, nekem nem kell,
hogy versenytársam legyen,
leszek inkább Zarathustra a hegyen. (Nuss-ra néz)
Sárám, térj hát magadhoz, muszáj lesz menni,
kihez hívek legyünk, nem maradt már senki,
gyerünk, büszkén szegd fel fejed,
s ne feledd, én itt vagyok neked.

Sára (az ájulásból magához térve):
Dhér bácsi, te kedves, te jó,
mint téli mezőkön a friss hó,
oly szép, oly romlatlan a lelked,
hogy nem bánnám, ha megvolna még az a terved,
tudod, mely szerint egyszer nőül veszel.
Már biztos, jobb sorom lesz melletted,
mint lenne akárki mással,
várom, hogy sok ezer ékes virággal
diszítsed majd szobámat reggelente.

Dhér (Sára hátát simogatja):
Tente-tente.

Sára:
De az irodalomról nem mondok le.
Meglehet, volna még mit tanulnom:
tehetségem egyedi. Ugyan nem kiforrott,
ám emiatt nem kell magamat szapulnom.
Elvonulok, hogy megértsem lelkem,
e tajtékzó tengert, mint Childe Harold a sziklán,
egye fene, leszek én is remete Niklán.
Nóra, hű komornám,
te se legyél komor mán,
kik sokáig csak Rubiért éltünk-holtunk,
úgy elmegyünk, itt se voltunk.
(Sára, Dhér, Noragrossa elindulnak kifelé.)

Noragrossa:
Algyő! (Int a többieknek.)

Sára (távozóban, Nórának):
Az Szeged mellett van, de nem oda megyünk.

Admino (fejét kissé ingatva):
Bon voyage és nem véletlen, hogy így szólok.
Előtte azonban itt van még nekünk
e két alkalmi szónok:
Lick uram és Susanne.
nem is tudom, melyikel kezdjem,
de látták Sárát. Mehetnek utána
szirtre vagy hegytetőre,
bánom is én. Akár testőrei
is lehetnek, ha engedi a jó Dhér.

Veleje_markáns_lick (előbújik):
Egy szóra csak kedves uram!
Sejtem, miért e csekély észrevétel:
jómagam nem leszek érettségi tétel,
mégis ha valaki már mindenképp nyerne,
miért ne lehetnék éppen én az?
Hiszen minden szavam oly találó, oly igaz.

Vadló (Lickhez):
Nem vagy más, csak egy nyakas,
csipkelődő kiskakas.
Szavad
ragad.

Susanne (Lick nyakába akarja vetni magát):
Társam,
ó, fejedelme
a tolvajoknak…

Veleje_markáns_lick:
Elhallgass!
(Adminóhoz) Mindenképp választ várok.

Admino:
Azt ugyan várhatja,
Susanne előbb záratja
be ezt a kocsmát.
Ha akar, Rubinak tehet panaszt,
de tudja, a haraszt
bizony nem zörög,
akárhogy fújja a szél…

Veleje_markáns_lick:
Csak az ostoba henyél,
indulok máris,
Rubi kérdésemre megfelel,
ha nem, hát jobb, ha elszelel!
Kap tőlem majd olyan pert,
anyja se ismeri meg azt a némbert. (Kiviharzik.)

Serafineux érdeklődve, arcán megértő, bölcs mosollyal figyel.

Admino:
Na, nézem tovább a kiesőket,
hadd csigázzuk az elsőket. (Mosolyog a frappáns megszólaláson)

Serafineux, szintén mosolyog, úgy érzi, hogy őt csigázzák.
Admino uram, a játék az nem játék.
A tehetség, mint tudja, égi ajándék.
És szerencsésebb az, kinek bőven jutott,
mint az, aki potyára köröket futott.
Így kérem, nevezze meg mielőbb a dobogós műveket,
s ne izgassa tovább a jó (körbe mutat), de dilettáns szíveket.

Admino észre se veszi, neveket sorol. Serafineux pislog.

Serafineux:
Hallja, jó uram, tudom, hogy így van ez: dolog és küzdelem,
ez mindenki része, ki a magasba tart. De tudjuk, énekem,
vallja meg most már, rabul ejtette önt és Rubinkat, és bárkit, ki hallotta,
megfigyelni volt alkalmam ezt már. S megint lilát vibrál az ég alja.

Admino (türelmetlenül felpillant):
Hogy hívják magát? … Sera, Sera (lapozgat) Meg is van. Ön kiesett.

Serafineux:
Csak a gyötrelem, a kín, s az érzés,
hogy már abba sem marad ez a vérzés,
mi szívem fájón elborítja. De nem magam miatt,
ó dehogy. Hisz tudom én, mit érek. Egy pillanat,
és mindenki, ki hallja, megérti: égi szférak hangja szól s vezérli földi hangomat.
De fájok én, mert nem lehet mindenkié angyali tudásom,
mert hogy megértsenek, több kell. S ha nem vigyázok, síromat megásom,
s úgy kallódok el, mint ki csak annyit ír, lement a nap. Az én napom.

Jeanne D’oux felhördül, riadt tekintetet vet teremtőjére, majd felfordul

Serafineux (rezignáltan a közönség felé fordul):
Mon dieu!
Hatalmas villanás kíséretében eltűnik.

Admino:
Aranyos gyerek volt pedig,
ám Doux-t, síron túli művét
sokan nem kedvelik.

Marsellus:
Az esélyeiben egyre biztosabb, ezért egyre izgatottabb drogbáró stresszoldó módszere, mellyel az előállt helyzetet igyekszik orvosolni, és melybe szintén izgatott elzászi barátját is igyekszik bevonni:
(zsebéből dobozkát húz elő) Nuss uram, cukorkát bevegyen most,
talál a dobozban édeset, mentolost.

Admino (lapozgat):
Azt hiszem, sejtik már, kié az érem,
ezért Ladislaus Nuss-t idekérem,
Marsellus, maga is jöhet,
második lett, ha úgy tetszik, követ,
irodalmi, persze.
Ha már volt hozzá mersze.

Marsellus:
Féltem, múltam miatt nem leszek szalonképes,
de végül Rubi felemelt engem is,
hiszen hős csak az lehet, kinek engedik.
Nekem…

Susanne (közbeszól):
Hahaha…

Marsellus:
No.

Susanne:
Mondom, haha…

Marsellus:
Megkergült talán?

Susanne:
Kacagó szél…

Marsellus:
Miről beszél?

Susanne (Marsellus elé perdül):
Suhan el…

Marsellus:
Nem suhan, itt áll előttem.

Susanne:
A nagy Ugar felett…

Marsellus (Adminóhoz):
Uram, valami szankció
hiányzik ám, de nagyon.
Vagy talán azt hiszi,
e nyugdíjas elmeháborodott élceit
csak úgy szó nélkül hagyom?

Admino:
Hagyja el, sok vizet
nem zavarhat már úgyse.
Egy kis idő még
és Susanne mehet a búsba.
(Nuss-hoz) Maga meg ne álldogáljon itt ily kukán,
tán nem tudja, hogy a győzelemhez
rövid szónoklat is dukál?

Nuss (vonakodva):
Akkor hát köszönöm mindenkinek,
annak, ki örül most, s annak is, ki nem.
Egy biztos: innentől fogva
az alázat lesz fegyverem.
Többet nem is szólok, az irányt
Rubi patikája felé veszem,
legjobb, ha velem tart ön is,
kedves Marsellusom.

Marcellus:
Induljunk hát.

Nuss és Marcellus elindulnak kifelé. Anipa0.75 rohadt paradicsomot húz elő zsebéből és a távozóban lévő Nuss hátához vágja.

Anipa0.75:
Nesze, te győztes, vigyed ezt is!

A számosnevűek felröhögnek, Vadló szinte felnyerít.

Fapipa (a többiekhez):
Nem mondom, jó móka volt,
akármi is lett a vége,
de nem érzitek ti is,
hogy valami levegőváltozás kéne?

T1:
Kéne bizony, hú de kéne!

Szkander0.5:
Akkor hát irány a világ, fő a nadrág, ha szakad,
tudja meg mindenki: szétrúgható alfél mindig akad.
És bizony kocsma is, úrias, nekünk való, hiszen
úgy terem az, mint gomba, vagy mezőn a pipacs.
Bi-zony, bizonyám.

Anipa0.75:
Gyerünk, harcra fel!

Többi számos és Vadló:
Idulás!

Rikoltozva kirohannak.

Admino (a lassan kiürülő kocsmában a pultot törülgeti):
Csakhogy vége lett már, hitemre mondom,
ennél nehezebb hónapjaim még sose voltak.
Azt hittem a sok bicskás, büdös részeg után
a költőkkel könnyű lesz. Hát nem volt az.
Hogy így meg úgy, hogy az igazság meg a ferplé.
Úgy látom, a naivitás tényleg a bohémé.
Azt hitték, hogy annak, aki ilyent tud adni (ráhajol a pultra, szippant egy komolyat)
lehetséges a dobogóról lemaradhatni?
És, te jó ég, hogy egymásnak estek,
egy-két kritikust, ilyesmit lefejeztek,
és mindezt miért? Mert láttam én már késelést
nőért, pénzért, vagy egy kártyatrükk miatt,
de ilyet még nem. Ostoba költemények, sorok,
s ha nem tetszik, máris jön a gyilok.
Durva egy társaság, én mondom…
Nézzenek meg jól, megőszültem egészen,
de hiszen volt ezekkel annyi mérgem,
nincs más hátra, pakolok és megyek,
nem marad utánam más, csak a legyek.

Sher Wood négykézláb előmászik az egyik asztal alól, minduntalan próbál felállni, de nem sikerül neki. Susanne odalibben hozzá, letérdel elé, Sher Wood fejét két tenyere közé veszi.

Susanne:
Haj, szegény Sher Wood!
Ismerlek, ó ismerlek én: végtelen tréfás,
szikrázó elmésségű fiú voltál.
Engem a hátadon hurcoltál ezerszer,
egyszer öledben is ültem,
és most hogy irtózik tőle a képzeletem!
A gyomrom is émelyedik rá. (Fancsali képet vág.)

Sher Wood:
Öhö-öhö-öhö.

Susanne (egyik kezének ujjait végigfuttatja Sher Wood arcán):
Itt függ hát az ajk, melyet én összecsókoltam, azt se tudom, hányszor.
Hová lettek gúnyjaid, bakugrásid, dalaid?
Villámló élceid, melyek az egész kocsmát hahotára fakaszták?
Egy sincs már belőlük, ahogy költőink sincsnek már itt.
(Sher Wood szája kinyílik, kissé nyáladzani kezd.)
Bezzeg most esett le az állad!
No, eredj Rubi őasszonysága öltözőjébe,
s mondjad neki: fesse bár magát ujjnyi vastagon, erre jut az arca.
Eredj, kacagtasd meg vele.
Vagy ne is, maradj még. Szomjúhozom közelségedet.
De elengedlek én, mihelyst kint a hajnal pírja dereng.

Sher Wood:
Öhö-öhö-öhö. Hö.

Kinyílik az ajtó és Kispesti Kornél érkezik, fején keménykalap, kezében aktatáska.

Kispesti (a közönség felé):
No, csakhogy ideértem végre,
vacsorára ugyan és nem ebédre,
de mint mindig, most is igyekeztem,
hogy verseim az asztalra letehessem.
Vajon mi ez a nagy csönd, s e két furcsa alak,
(Susanne-ra és Sher Woodra mutat)
hallgatnak ők is, hallgatnak a falak;
meglehet, jól elkéstem, na tessék,
bár valószínűbb, nélkülem el se kezdték.

Admino:
Nicsak, egy újabb bolond.

Kispesti (Adminóhoz):
Megbocsásson, ugye ön itt a személyzet?
Látja, úgy esett, hogy a végzet
ide űzött, ide hajtott engemet.
Nem tudja, kinek adhatom le nevezésemet?

Admino:
Hát teheti asztalra, székre, padlóra akár,
s legyen türelemmel. (félre) Mekkora szamár!
Nekem most mennem kell, ha úgy teszik, kabát-kalap,
ég önnel, bár inkább ülne most a nyárfák alatt.

Admino is elmegy, Kispesti magára marad Susanne-nal és Sher Wooddal. Kis ideig zavartan álldogál, majd leül az egyik asztalhoz, aktatáskájából papírokat vesz elő, azokat kezdi rendezgetni. Mikor elkészült ezzel, elégedetten hátradől.

Kispesti:
Úgy érzem, nyerni fogok.

Függöny.

Dhér (előlép a függöny mögül):
Íme hát, a vége eljött, de mondhatnám: a vég.
Odakint, hisz hallják, borúsan zendül most az ég,
hisz jó volt nekünk ez a kocsma, jó volt itt játszani,
védőn borultak fölénk mások dicsérő szózati.
De elnéztük a dolgot, valahol megcsúsztunk mi mind,
s ránk már az ég is furcsán, gyanakvón tekint.
Mert jót akartunk, de fájt, hogy nem minden művünk csodás:
és hogy apáink átka éljen, egymás torkán kerestünk fogást.
S minél inkább igaznak hittük a harcot, annál hevesebben
öltünk. És nem értettük, miért vagyunk egyre kevesebben.
De már látjuk talán, néhányan biztosan, hogy mivé leszünk,
ha tovább rikácsolunk, gyilkolunk és nem jön meg az eszünk.
Semmivé, mint ez a kocsma, mint e sok kísértet (körbemutat, mintha volna ott valaki)
mint kinek megváltás a nemes végzet.
S nekem sem jutott már más, mint ráeszmélni,
bárha csak a végén, mikor nem segít már semmi:

Fent utánunk mi sem marad:
szó által vész, ki szókat ragad.

(Visszabújik)

V É G E