Amikor befejeztem Houllebecq A csúcson című regényét, az jutott először eszembe, hogy némá, ez a félhülye bekerült abba a számomra elit társaságba, akiknek legalább 3 regényét elolvastam. Ilyenek mellé, mint Jókai, Agatha Christie vagy Stephen King. És állítom, hogy ebben a társaságban alig van rajta kívül, aki Nobel-közeli tudna lenni (jó, néhány dél-amerikait leszámítva, meg Mannt). Tudom, hogy ez nem valami komoly gondolat, de igazából fontos: kiderül belőle, hogy nagyon jól ír az ember. Nekem még mindig az Elemi részecskék a legjobbja persze, azt konkrétan nem tudtam letenni, az Egy sziget lehetősége sem volt rossz, sőt jó volt, ez A csúcson meg kb. annak a szintjén lehet valahol. Hagyjuk egy pillanatra a művet, és mondjuk ki: irodalmi siker ide vagy oda, nem szívesen lennénk Michel Houllebecq helyében-fejében. Valami egészen elképesztő, méla undorral gondol az európai emberre, civilizációra. Reménytelennek lát mindent, és hiába villant fel itt-ott valamit, ami szerinte kiút lehet, ezek általában olyan utopisztikus megoldások, hogy valójában a jelenből való totális kiábrándultság az, ami végül is elsősorban megmarad az emberben. Bennem legalábbis.
Szóval emberünk ezúttal egy átlagos figura, nem érzelemmentes zseni vagy szexfüggő roncs, vagy a jövőt valamilyen fura módon megalapozó-kialakító vallási vezető. Egy sima tisztviselő a kulturális minisztériumban, Michelnek hívják, és a világ különböző helyeire jár dugni, főleg Thaiföldre. 
Közben a világ dolgairól elmélkedik (és szipolyozza az olvasó életkedvét). Amikor mindenféle ideológiát harcosan védő emberekkel kerül szembe, egy pillanat alatt állunk át minden esetben Michel oldalára. Én egyébként pont ebben látom ennek a regénynek az egyik legnagyobb erényét: liberális létemre úgy verném fejen magam is a liberáls okostojást, hogy csak puffan. Houllebecq, azt hiszem, azt szeretné megértetni velünk, hogy a dolgok nem úgy vannak, mint ahogy mi képzeljük. Hogy a világ nem úgy működik, ahogy az európai ember szeretné, és bár most úgy tűnik, mi vagyunk nyeregben, legalábbis a nyugati ember bárhol élhet úgy, hogy az neki jó legyen, a valóság körülbelül olyan fenyegető, mint egy Lovecraft-regényben: körülvesz, és ha felfeslik a szövet, és átszüremlik rajta az, amit eddig eltakart, bajban vagyunk.
Ebben a könyvben nem jutunk el odáig, hogy össze is omoljon minden, és valami egészen új ember jöjjön el. Itt valamiért az iszlámra terelődik egyfajta hangsúly végül, és őket bizony kiosztja Houllebecq rendesen. A történet és a szereplők egyaránt keményen elbánnak velük (mint ahogy egyébként konkrétan interjúkban is megtette, 2001. szeptember 11. előtt néhány nappal pedig egy marokkói lap címlapján megjelent a fotója, alatta a felirat: “Ez az ember gyűlöl téged”). Igazából nem érzékelem pontosan, hogy ennek vajon mi a szerepe, de hogy szervesen illik a regénybe, az biztos. Ráadásul meglehetősen csattanós válasz mindazoknak, akik az Elemi részecskék megjelenése után keblükre ölelték a fickót, mint a baloldali értelmiség legújabb csoda- vagy fenegyerekét. Készült az emberrel egy BBC dokumentumfilm állítólag, de sajnos sehol sem találtam meg online, pedig érdekelne. Azt mindenesetre sikerült megtudnom, hogy piál a faszi rendesen, mondhatni alig józan, és valahogy mindjárt őszintébb lett minden, ami körülveszi. Mit is mondhatnék még? Zárjuk egy Houllebecq-hez méltó gondolattal: bár mindenki, aki időnként a szexről ír, így tenné.
Nem akarok nagyon lovagolni ezen, de ha már említed is a magánéletét (és író és műve sohasem függetlenek egymástól, nem érdekelnek a formalisták), erről a képről rögtön két dolog is beugrik nekem, kulturális asszociáció gyanánt.
Az első József Attila verse:
“ha majd egész valómmal kancsitok -
ne mutassatok öklöt, úgy se látom.”
A másik Baudelaire fényképe, mert olyan is van neki. Nem lehet nem észrevenni a hasonlóságot.