A The Sword című képregény 2007 októberében indult útjára az Image Comics kiadásában. Az Image-ről hirtelen annyit mondok, hogy Amerika egyik legnagyobb kiadója, nyilván a Marvel és a DC után foglal helyet valahol, és ők adják ki a Walking Dead-et is. A Sword-öt a Luna Brothers néven futó páros, Jonathan és Joshua írta-rajzolta meg minden. A Wikipédiáról hadd lopjak ide egy idézetet, szerintem nagyjából mindent elmond róluk, de talán az egész képregényvilág megértéséhez közelebb visz. Itt a szöveg: „It’s also fun to see women do amazing things like jump over buildings.” Ennyi. Nem kell túlmagyarázni, nem kell belevinni olyasmit, ami nincs benne. Marha jó, hogy csajok épületeket ugranak át meg ilyesmi. És ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezekben az alkotásokban nincs meg az a plusz, ami miatt egy magát kulturára éhes, igényes európainak valló is nagy élvezettel olvashatja. A fölösleges belemagyarázás, az olvasóval történő baszakodás, a modern elméleteket a szövegbe tudatosan beépíteni igyekvő posztmodernkedés az, ami hiányzik, és a néha bizony elég fülledt kortárs irodalom területén olyan ez, mint egy könnyű nyári zápor. Valójában – horribile dictu – nem túlzás azt állítani, hogy a képregények legjobbjai úgy vetik le magukról a görögök óta csak egyre növekvő, nyomasztó terheket, melyek miatt egyesek odáig jutnak, hogy nem merik leírni az a szót, hogy „szerelem”, mert „már nem lehet”, szóval úgy vetik le, mint a nagy dél-amerikaiak. Meg merik tenni, nem érzik Homérosztól Thomas Mannig a szigorú tekinteteket magukon. Nem akarnak ezeknek megfelelni. Ma írnak, a mai olvasóhoz. És a történet, a világ, amit kialakítanak és az olvasó mindig tiszteletben tartatik. És szerintem ez a lényeg, a többi rizsa. Ha már itt tartunk, Neil Gaiman Sandman-je éppen úgy teljesíti ugyanezeket, hogy közben az egész nagyon is az európai kultúra legkomolyabb dolgaira épül, de Gaiman a zsenik közt is kiemelkedő, úgyhogy majd egyszer a Sandmant is meg kell nézni közelebbről. Egyelőre annyit, hogy a Sandman szinte objektíven mondható – szavazások, díjak alapján – a világ legjobb képregényének.
No tehát, a Sword. Egészen elképesztő ötlet, szinte ijesztő. Ha valaki a szinopszist csak úgy a kezembe adja, nem hiszem el, hogy ebből lehet jót csinálni. Ezelőtt mittudomén hány ezer évvel Krétán az Isten – nagyjából a keresztény főnökkel azonosítható – megismert bibliai értelemben egy nőt, aki négy gyereket szült ettől aztán. A négy gyerek tökéletesen sérthetetlen, nem öregszik, szóval halhatatlan. Valamint tűz, víz, föld, levegő négyest irányítják, ki-ki a magáét. Aztán elkezdik bántani az embereket, de a tűzirányító fickó, Phaistos nem tetszett a három másiknak. Közben csináltak egy kardot, amibe mind a négyen beletették az erejüket, vagy mi, hogy jelképezze az egyésget. Kiderült, hogy ez a kard az egyetlen dolog a világon, ami meg tudja őket sebezni. Amikor már nagyon elegük lett Phaistosból, egy halandóval, Demetriosszal, megölették. Aki viszont rájött, hogy ez a kard elég jó cucc, és nem adta vissza nekik, hanem arra kényszerítette őket, hogy úgy éljenek, ahogy a normális emberek, nem használhatták a hatalmukat. Ez az alapsztori, és a cucc napjainkban játszódik. Természetesen a főszereplő csaj kezébe kerül végül a kard, aki igazából Demetriosz lánya, és ilyen-olyan események folytán nem marad más választása, mint megölni a három megmaradt istent vagy félistent vagy mik ezek.
Mondom, ezzel az alaphelyzettel én nem sokat mernék kezdeni. Jól hangzik meg minden, de valahogy annyira könnyűnek tűnik parodisztikus marhaságot csinálni belőle… Na, a Luna testvérek persze nem cseszték el, sőt csináltak belőle egy letehetetlen, izgalmas, több szálon és síkon futó, igazán remek szórakozást nyújtó képregényt, amelnyek az utolsó száma idén májusban jelent meg. Az alaphelyzet, amit fentebb vázoltam, természetesen ennél jóval árnyaltabb, ami egészen az utolsó számig a jelen eseményekel párhuzamosan bomlik ki az olvasó előtt.
És a képregény rohadt véres. Ez a kard gyógyít, de sajnos lesérülni le lehet, szóval szegény Dara Brighton nem egyszer szenved burtális sérüléseket, leszakítják az állkapcsát, levágják a lábát, nyílt törés a csuklóján, meg még ezer ilyen, de a kard mindet meggyógyítja, mondjuk az amputálás rendbetételéhez oda kell illeszeni a végtagot, csak úgy tudja meggyógyítani. Na de nem ez a lényeg (nem a fenét), hanem az, hogy ha nem fogja meg a kardot egy ideig, akkor nemcsak a szuperképességei vesznek el, hanem minden hatás, amit a kard valaha gyakorolt rá. El tudjuk képzelni, hogy mi történik vele, ha végül úgy dönt, eldobja a kardot. Az egyik kérdés tehát ez: eldobja-e? Erre nem válaszolok, ennyire nem akarok spoilerezni.
A Luna tesók meg tudják oldani azt, hogy három négyezer éves, mindentudó félisten valahogy olyan butának, esetlennek tűnjön bizonyos esetekben, annál az egyszerű oknál fogva, hogy valójában képtelen megérteni a halandókat. Uralkodni akarnak rajtuk, a szívük mélyéig lenézik őket… kivéve az egyiküket, aki egyszerűen rákényszerül, hogy évezredeken keresztül valóban az emberek közt, emberként éljen. Ő a kulcsfigura, és itt ne olvasson senki tovább, aki el akarja olvasni a Sword-öt. Szóval a negyedik tesó, Phaistos, valójában nem hal meg, hanem a háttérből figyel, rejtőzködik, és bosszút forral. És hogy bosszúja végül sikeres, annak az az egyetlen oka, hogy magáévá tett egy csomó mindent, amit az emberektől tanult. Szóval önmagában a Phaistos-szál szerintem megérdemelne egy elemzést, mert valahol ott keresendő a Sword teljességének, rafinált lélektanának a titka. Hogy az első perctől fogva pontosan tudták a Luna testvérek, hogy milyen lehet 4000 éves istennek lenni. Már ez önmagában megér egy kalapemelést. Tízes.
Legfrissebb hozzászólások