Sokszor hallani ma Magyarországon azt a kifejezést, hogy kádári reflexek. Élnek még a kádári reflexek. Ez nyilván sok külöböző dolgot fejezhet ki, én most mégis az autoritás iráni tiszteletről és a sokszor szinte elvárt engedélyezésről illetve terelgetésről szeretnék beszélni. Szinte félelmetes belegondolni, de 20 évvel a rendszerváltás után természetes módon teszik fel az emberek a kérdést egy tehetségtelen műsorvezető kapcsán, hogy “milyen végzettsége van ennek, hogy műsort vezethet?”.
Kérem szépen: semmilyen. És szerencsére ma Magyarországon vannak olyan tevékenységek, melyekhez nem kell semmilyen végzettség vagy engedély. Ezek – nyilván – általában az olyan dolgok, amiket ha jól csinálunk, adnak valami pluszt, ám oly módon rosszul nem végezhetők, hogy azzal ártsanak. Ha egy műsorvezető nem okos, esetleg unalmas vagy bunkó, akkor – szerencsére – nem kötelező nézni a műsorát, és el van intézve. Szomorúnak tartom, hogy ezt ma Magyarországon le kell írni, márpedig le kell, mert egyszerűen úgy tűnik, hogy polgártársaink egy jelentős részének a fejében még torz képek (emlékek?) élnek olyan alapvető dolgokról, mint – patetikus vagy sem – a szabadság. Igen, ez a szabadság: hogy Horváth Éva mondhat, amit akar, hogy a bíráló írhat róla, amit akar, aztán ha ezek közül bármelyik törvénybe ütközik – bizonyos esetekben elég szerencsétlenül kitalált törvénybe –, akkor sem a kommentelő dolga vagy kötelessége, hanem a rágalmazott joga és az állam kötelessége ezügyben eljárni.
Nézzük a másik példát: a Velveten volt egy szavazás, hogy melyik a nagyobb tahóság, igazolvány nélkül mozgáskorlátozottak számára fenntartott paroklóba állni, vagy ilyen igazolványhoz jutni jogosulatlanul. Nem tudom, mi volt a végeredméy, de amikor én láttam, az előbbi vezetett. Nem is tudom, hogy milyen ostoba szintre kellene süllyedni ahhoz, hogy a kettő közti óriási különbséget érzékeltetni lehessen. Az egyik egy bunkó dolog, a másik meg egy zsigeri, aljas, szemét – és sajons a kelet-európai országokra, így Magyarországra is jellemző –, reflexszerű akció a jogosulatlan előnyök megszerzésére. És a szörnyű az, hogy az emberek ezt – a papír hatalma! – jóvá is hagyják. Ilyen országban élünk, és mielőtt bárki rohanna a Modorosra feljelenteni, tudom, hogy ez ócska és elcsépelt szöveg, de a tény tény marad: attól még, hogy felháborodunk Hajdú Péter parkolási szokásain, egy adott pillanatban a Tesco parkolójában a roki helyeken jogtalanul álló autók száma igen nagy. Mert megengedjük, mert nem vetjük ki magunkból az ilyeneket, mert nem ciki ilyet csinálni. Ez a baj.
És akkor van a másik oldal: hogy Magyarország házmesterland. Hogy itt mindenki attól érzi jól magát, ha beleugathat, feljelenthet, mutogathat, lehetőleg a hatalom képviselői mögé bújva, de senki nem tesz semmit erkölcsi indíttatásból, magáért, az ideálokért. Ahelyett, hogy eddig bárki odament volna HP-hez és jól pofán veri, fényképek jelentek meg a neten, hogy íme, a rohadék megint mit csinált, és akkor mindenki fújol mindenütt – talán azok is, akik tudják, hogy nincs rá joguk, de szereztek okosba egy ilyen kártyát.
Van ebben az egészben, ha messziről nézzük, valami kelet-európai báj, kialakult bennünk valami reakció, amit nyugodtan hívhatunk kádári reflexnek. Ez nagyából azt jelenti, hogy igenis van felettünk álló hatalom (kicsit konkrétabb, mint a hívőké), és az az által szabadon hagyott sávban mindent ér, kicsit hazavisszük a gyárból a cuccot, kicsit lógunk, kicsit magunk érjük el, hogy mindenkinek egyformán szar vagy jó legyen, leginkább úgy, hogy bemártjuk, visszarántjuk. Házmesterland.
És ez nem múlik, visszük tovább ezt a mentalitást, aki bírálni merészel valamit, arra gyanakodva nézünk, aki kiáll a jogaiért (mert mondjuk langyos a leves), az észjátszó majom sokak szemében ma is. Szerepeket gyártunk, dobozolunk, és ha valaki az egyik dobozból a másikba átnéz és megszólal, az ebben a rendszerben hibásan működik, és joggal szólunk a szerelőnek, hogy javítsa meg. Nem individuumok, akiknek joga van észrevenni a dolgokat és joga van megszólalni, hanem a rendszer keretei között, eleve meghatározott módon létező figurák: a megszólaló legyen a megszólalós dobozban. És aki ebbe nem akar vagy tud beleszürkülni, az még mindig deviáns, 20 évvel a szabadság eljövetele után. Nem szeretném túlságosan részletezni, különösen, hogy régebben már volt róla szó, de a nyelvtannácik is valahogy ebbe a kategóriába tartoznak, képesek lennének büntetést fizettetni egy sük-ért, mert azt nevelték beléjük, hogy a magyar nyelvben vannak abszolút “helyes” meg “helytelen” jelenségek.
Vagy nézzük a legutóbbi aránylag zajosabb dolgot itt a Faustuson: Sopotnik Zoltán nyilatkozatait a pozícióról, illetve azt a sunyi magatartást, amit az állítólagos összeesküvés kapcsán tanusított. Képzeljük magunkat egy ideális országba (ahol pl. nem kell engedélyért menni kerekes székkel az Önkormányzathoz, mert senki nem áll oda jogosulatlanul az ilyen helyekre, ergo ha valaki ott áll, senkinek eszébe se jut, hogy nincs hozzá joga), és gondoljunk bele, hogy megtörténhetne-e az, hogy valaki, csak mert elismert író vagy költő vagy fogász, eleve olyan pozícióból szólal meg, ahol már igaza van. Egy ilyen nem létező világban nem fordulhatna elő, hogy a napiszarvers.blog.hu megszűnjön, mert bírálni merészelt. Ez, kérem, Magyarországon viszont (és a többi ilyen helyen) megtörténhet, ahol mindennél fontosabbak a – megérdemelt vagy kikönyökölt-kinyalt – pozíciók, státuszok. És még egyszer mondom, hogy a legszörnyűbb az, hogy ezt, úgy néz ki, igényeljük, mert adott esetben nekünk is milyen jól fog esni, ha a hivatal, a szerv majd jól megbünteti az ellenünk vétkezőket, addig meg igyekezzünk úgy viselkedni, hogy – és ez a lényeg – elkerüljük a házmesterek tekintetét. Hát a faszt, pardon my french.
Legfrissebb hozzászólások