De nem tudta miért mennek és hova, semmilyen konkrét cél vagy legalább részleges információ nem volt (lásd The Book of Eli,) miszerint valahol, valahogy van egy kis remény. És amíg ő ott volt a kölökkel, még addig sem volt minden rendben – már akkor is tudtak nem egyszer olyan helyzetbe kerülni, hogy szóba került a lelövés. Mire alapozott volna akkor olyan hitet, hogy egyedül egy hétnél többet él a gyerek – és főleg mire azt, hogy nem éhezve, esetleg más éhségét csillapítva hal meg?

És az a bajom nekem, hogy az apaságának olyan számomra nagyon szép része volt az a kegyetlen-de-muszáj őszinteség is, ahogy megbeszélte a gyerekkel és megtanította őt arra, hogy mi legyen, ha az elkerülhetetlen bekövetkezik egyszer. Olyan egyszerűen kezelte a halált és magától értetődően, és ajándékozott ezzel a hozzáállással valami olyan nyugalmat a gyereknek, amilyent ő kapott a feleségétől, mikor az határozottan el mert menni tőle az éjszakába. És utolsó pillanatban visszavett mindent, anélkül, hogy egy biztató szót adott volna cserébe (mondjuk erre nem is lett volna túl sok oka); csak úgy elment, és otthagyta, és pont a leglényegesebb pillanatban nem rendelte a saját akarata/vágyai fölé a gyereket – mert ő meghal, aztán azzal meg leszamilesz.
Az már az én személyes véleményem, hogy ez gyáva dolog volt, de nekem volt egy olyan érzésem is, mintha maga a szerző is érezte volna ezt, és azért kanyarította volna a végére ezt a lehetetlen deux ex machina megoldást, hogy megmentse a főhősét ettől a gyávaságtól.

Számomra ez Az út: egy igazi apa-fiú kapcsolat, egy regény a konok hitről és az ember egyéb, alapvető hiányosságairól.

Ezért érzem kereknek a végét is. Mert nem tudta lelőni a gyereket, hanem — a konok hit miatt is — bízott benne, hogy tanult annyit, hogy valameddig még életben maradhat. Legalábbis több esélye van — még a borzasztó vég rémét is beleszámolva –, mintha az egyetlen esélyt venné el tőle: az életét. Szerintem hiteles volt, amit a fater csinál, és hogy jött a szupercsapat a végén, az külön jó, mert ebbe a mítoszba nekem valamiért simán belefért, és az egész világot kicsit allegorikusra formálta valahogy.

Amúgy így, valamennyi plusz információ birtokában, még jobban tetszett a fenti cikked, olyan pontosan megfogalmaztál csomó dolgot, hogy annál pontosabban már nem is lehetne – és ezek szerint a rendezőnek is sikerült valamit nagyon megfognia a lényegből, ha ő filmben vissza tudta adni azt, ami benned a könyv kapcsán fogalmazódott meg.
Viggo Mortensen meg egy csoda (mondjuk ez számomra az Eastern Promises óta már nem kérdéses), nem tudom, hogy mi érdemel Oscart, ha ő ebben nem.