A fickó mostanában elég menő, de micsoda különbség van közte és a másik menő, Coelho közt… Ez a pali olvasható, értelmes, gondolatokat és kérdéseket is tartalmazó regényeket ír. Nekem nem tetszik, hogy nem központoz, legalábbis vessző nincs, csak pont. De vitathatatlan, hogy ettől a regény kap valami furcsa idegenséget és egyfajta komor lendületet. De nem tudom, hogy ami ilyen jól meg van írva (és le van fordítva), az nem vinné-e magát ugyanígy az effajta kissé vásári modernség nélkül is, de sebaj, az ember így írta meg, szeressük így, mert megérdemli.
A posztapokaliptikus utópiák mostanbában mennek nagyon, zombik, atomháborúk vannak többnyire. Itt nem derül ki, pontosan mi történt. Ezt a kíváncsi énem, amelyik nem annyira fogékony a filozóiára, viszont sokkal inkább geek, bánja kicsit, de ez van. Az a gyönyörűen megírt kis jelenet, amelyikben egyáltalán szó van arról, hogy mi történt, így is remek:
Az órák 1 óra 17 perckor álltak meg. Hosszú fénycsóva nyílt szét ollószerűen aztán egy sor gyenge rázkódás következett. [...] Az ablaküveg fakópirosan felizott. A férfi fél térdre ereszkedve bedugaszolta a kád lefolyóját és megnyitotta mindkét csapot. [...]
Fürödni akarsz?
Nem.
És ennyi. Egy-egy kép a múltból, egy jelenet, emlék, de mind olyan távoli és szürke, mint az ég, amelyből hamu hull folyamatosan. Az apa és a fiú mennek, valahová, ahol, remélik, találnak embereket, akik nem váltak kannibállá. Nem derül ki, hogy a férfi ezt az elképzelést mire alapozza, de konok módon megy és csinálja, viszi a gyereket, minden lehetőséget megragad, hogy még egy napot, egy órát kihúzzanak. Mert ez a világ olyan, amilyet a legelkötelezettebb világvége-váró sem akar: nincs élet, se a földben, se a vízben, se a levegőben. Néhány ember, kiszáradt, összeégett fák és konzervek. Ennyi az egész, ami a világból megmaradt.
A fiú már ide született, az anyja valahol elmaradt mögöttük (amúgy valamiért látatlanban azt monom, hogy a buta de csinos Charlize Theron tökéletes választásnak tűnik rá), és ők mennek, valahova, és közben beszélgetnek. Ezek a beszélgetések, minden nagyszerű kérdésfelvetésük és néha igazán jól-megírtságuk ellenére engem sokszor fárasztottak, még akkor is, ha érezni, hogy végül is az itt elhangzók adják a regény lényegét. Szerintem túl direkt a szándék, túl sokszor kérdez olyasmit a fiú, amit valójában talán az író akar kérdezni az embertől vagy az ember az istentől.
Ami viszont nagyon-nagyon jó, az az apa. Ahogy mindent, az utolsó morzsáig mindent kihasználva, okosan, türelmesen, tettrekészen halad, mindent a túlélésnek – a fiú túlélésének – rendelve alá. Ügyes ember, megoldja a dolgokat, és az a szenvtelen, a szakszavak használatától sem visszariadó narráció, ahogy McCarthy elmeséli mindezt, nagyon élővé varázsolja az egészet:
Kihúzta a csapszeget aztán kézi hajtású fúróval kiesztergálta és egy fémfűrésszel méretre vágott csőszelvénnyel újraperselyezte a befogógyűrűt. Végül az egészet a helyére ütötte a csapszeggel aztán felállította a kocsit és körebolta a helyiségben. Egész simán gurult. A fiú csak ült és az apját figyelte.
Számomra ez Az út: egy igazi apa-fiú kapcsolat, egy regény a konok hitről és az ember egyéb, alapvető hiányosságairól. Remek olvasmány, de ne legyenek illúzióink, mert McCarthynak sincsenek. És a végére egy személyes megjegyzés engedtessék meg nekem: azt hiszem, büszke lehet rá minden apa, ha a fiának a regénybeli figuráról ő jut eszébe. Helló, apu 
[...] This post was mentioned on Twitter by Faustus. Faustus said: Cormac McCarthy: Az út http://bit.ly/9bQmXE by Falcon [...]
Figyelem: a következő hozzászólásomban SPOILER!
Egyelőre csak a filmet láttam, de nekem ha-tal-mas csalódás volt a vége, és így egyben a könyvé is. Igazából a film láttán még abban reménykedtem, hogy az eredeti befejezés biztos nem felelt meg a tesztközönség hollywoodi boldogságokhoz szokott ízlésének, és azért lett az a vége ami – de muszáj elolvasnom a könyvet, mert egyre jobban érdekel, hogy mi a franc lehetett az író fejében, hátha az alapján jobban kiderült. (Bár írtál egy ilyent, és ez nem túl bíztató: Az apa és a fiú mennek, valahová, ahol, remélik, találnak embereket, akik nem váltak kannibállá. Nem derül ki, hogy a férfi ezt az elképzelést mire alapozza, de konok módon megy és csinálja, viszi a gyereket, minden lehetőséget megragad, hogy még egy napot, egy órát kihúzzanak.)
Ugyan csak viszonylagos a happy-end, de hát basszus én ennél kegyetlenebb, sötétebb, kilátástalanabb világot még soha nem láttam (hardcore horror-rajongó vagyok, különös tekintettel a posztapokaliptikus témákra), ehhez képest még szinte az a felröppenő bogárka is túlzottan optimistának tűnt. És erre jön a GoodGuy meg a JóTündér és a JoliePitt-gyerekek, és előadják a kis árvának, hogy mégsem lesz belőle senki vacsorája, és majd minden jóra fordul.
Amennyire isteni volt az addigi másfél óra, nekem annyira hiteltelen és kiábrándító volt az utolsó két perc. (Bár így legalább nem azzal az érzéssel kellett kikapcsolni, hogy rögtön felharapom az ereimet.)
Amúgy így, valamennyi plusz információ birtokában, még jobban tetszett a fenti cikked, olyan pontosan megfogalmaztál csomó dolgot, hogy annál pontosabban már nem is lehetne – és ezek szerint a rendezőnek is sikerült valamit nagyon megfognia a lényegből, ha ő filmben vissza tudta adni azt, ami benned a könyv kapcsán fogalmazódott meg.
Viggo Mortensen meg egy csoda (mondjuk ez számomra az Eastern Promises óta már nem kérdéses), nem tudom, hogy mi érdemel Oscart, ha ő ebben nem.
Ezért érzem kereknek a végét is. Mert nem tudta lelőni a gyereket, hanem — a konok hit miatt is — bízott benne, hogy tanult annyit, hogy valameddig még életben maradhat. Legalábbis több esélye van — még a borzasztó vég rémét is beleszámolva –, mintha az egyetlen esélyt venné el tőle: az életét. Szerintem hiteles volt, amit a fater csinál, és hogy jött a szupercsapat a végén, az külön jó, mert ebbe a mítoszba nekem valamiért simán belefért, és az egész világot kicsit allegorikusra formálta valahogy.
Na jójójó, de!
Szóval írtad ezt is: Ami viszont nagyon-nagyon jó, az az apa. Ahogy mindent, az utolsó morzsáig mindent kihasználva, okosan, türelmesen, tettrekészen halad, mindent a túlélésnek – a fiú túlélésének – rendelve alá. – és ez valahogy tényleg igazolja, amit mondasz, meg tényleg ilyen volt a faszi valahogy, ha nem lett volna, akkor eleve azt a könnyebb utat választotta volna, amit ezrek (meg a feleség).
De nem tudta miért mennek és hova, semmilyen konkrét cél vagy legalább részleges információ nem volt (lásd The Book of Eli,) miszerint valahol, valahogy van egy kis remény. És amíg ő ott volt a kölökkel, még addig sem volt minden rendben – már akkor is tudtak nem egyszer olyan helyzetbe kerülni, hogy szóba került a lelövés. Mire alapozott volna akkor olyan hitet, hogy egyedül egy hétnél többet él a gyerek – és főleg mire azt, hogy nem éhezve, esetleg más éhségét csillapítva hal meg?
És az a bajom nekem, hogy az apaságának olyan számomra nagyon szép része volt az a kegyetlen-de-muszáj őszinteség is, ahogy megbeszélte a gyerekkel és megtanította őt arra, hogy mi legyen, ha az elkerülhetetlen bekövetkezik egyszer. Olyan egyszerűen kezelte a halált és magától értetődően, és ajándékozott ezzel a hozzáállással valami olyan nyugalmat a gyereknek, amilyent ő kapott a feleségétől, mikor az határozottan el mert menni tőle az éjszakába. És utolsó pillanatban visszavett mindent, anélkül, hogy egy biztató szót adott volna cserébe (mondjuk erre nem is lett volna túl sok oka); csak úgy elment, és otthagyta, és pont a leglényegesebb pillanatban nem rendelte a saját akarata/vágyai fölé a gyereket – mert ő meghal, aztán azzal meg leszamilesz.
Az már az én személyes véleményem, hogy ez gyáva dolog volt, de nekem volt egy olyan érzésem is, mintha maga a szerző is érezte volna ezt, és azért kanyarította volna a végére ezt a lehetetlen deux ex machina megoldást, hogy megmentse a főhősét ettől a gyávaságtól.
Most meg eldugulok, és szólok, ha valami változik, miután elolvastam a könyvet.
Basszus gyerekek, majdnem elolvastam itt a végső poént! Ilyet többet ne!
Megvan már a könyv és hamarosan itt dübörög a film a moziban, a bemutatója furcsa volt nekem (azért elsőre nem egy Nem vénnek való vidék komolyság), de jókat hallottam.
Sokat gondolkodtam is, hogy előbb a könyvet aztán a filmet, vagy fordítva, de a korai premier eldöntötte a dolgot helyettem. Mindenesetre várom nagyon, Carthy meg kurva jó. A Nem vénnek kötelező sztem, de a Vad lovakat is olvassátok el, mert lenyűgözően ír a fickó.
Ott van, hogy spolier, rögtön az első kommentben