Az Ady-elemzésben bántottam egy kicsit Kosztolányit, most gyorsan leszögezem hát: óriási költő volt szerintem, még akkor is, ha állítólag manapság íróként kezdik előrébb rangsorolni. Meghatározó, meg merem kockáztatni, irányformáló alakja volt nemzedékének, talán az elsők közt volt, aki meg merte — és értékelhető szinten volt képes — csinálni a l’art pour l’art-t. Ezt persze kezeljük fenntartásokkal, de alapvetően nem hülyeség, hogy Dezső viszonylag kevés nemzetsirató meg világmegváltó verset írt, inkább a saját kertjével, dióval, mákkal foglalkozott, és milyen jól tette. Volt ő szegény kisgyermek, bús férfi, boldog és szomorú egyszerre, de minden sora mögött az életnek valami olyan szeretete — és ismerete — bújik meg, amit nem sokszor látunk. Ha verseihez, novelláihoz (a regényeket direkt nem sorolom, az valami elképesztően komor világ legtöbbször) hozzáképzeljük a mindig kifogástalan eleganciával megjelenő költő alakját, amint Karinthyékkal kávézik vagy akármi, szerintem nagyjából ki is rajzolódik a 20-as évek egyik óriása, Kosztolányi Dezső.
Egyik kedvenc versem tőle a Boldog, szomorú dal. Meglepő cím: boldog is, szomorú is, dal is. Nevezzük nevén, ha ezt várják tőlünk: oximoronnak hívjuk azt, amikot egymásnak ellentmondó értelmű szavakat kapcsolunk egységbe. Ha nagyon villantani akarunk, akkor azt is mondhatjuk, hogy ez itt ilyen hármas oximoron, mert boldog vs. szomorú vs. dal. A dal márpedig nemcsak vidám leginkább, hanem arról ismerszik meg, hogy egynemű érzéseket fejez ki, itt meg elég hamar kiderült, hogy legalább két érzésről lesz szó. Úgyhogy ha a későbbiekben okos, ravasz címre akarunk példát, ezt nyugodtan elő is vehetjük. Vagy ha nem akarjuk bonyolítani, akkor legyen simán paradoxon, ami meg elvileg egymást kizáró gondolatok összekapcsolása. Szerintem azért nem paradoxon, mert nem csak címből áll, és a végére kiderül, hogy
…a vers valóban megfelel azoknak a követelményeknek, melyeket magával szemben támaszt. Nagyrészt felsorolja, hogy miért boldog. De még akkor is, ha először olvassuk, hamar átláttat minket a szitán, és tudatja velünk, hogy nem boldog ő, itt csak arról van szó, hogy miért is lehetne boldog. Vizsgáljuk meg egy kicsit, hogy vajon miből jöhetünk rá, hogy ezek a saját jelentésükön lényegesen túlmutató — elsődleges jelentésüket mintegy le is bontó — kontextusban szerepelnek. Én arra tippelnék elsőre, hogy a harmadik sor kérdése – Szivem minek is szomorítsam? — az, ami árulkodó lehet. Hiszen ilyet akkor szoktunk mondani, amikor valami nyilvánvaló veszteség ér minket, de tenni ellene úgysem tudunk, akkor meg minek rágódjunk rajta? De itt, kérem, nem erről van szó. Itt eddig csak az volt, hogy van kenyér, bor — erre mindjárt kitérünk külön is –, van gyermek, feleség, semmi olyan, ami egyáltalán felvetné az olvasóban, hogy valami baj van, és akkor derült égőbl szomorúság. Másképp nem is lehet magyarázni, minthogy eleve benne volt ezekben a szavakban, gondolatokban a bánat, és éppen az ellene való harc, mintsem a javak valódi elsorolása, és a velük való mintegy kérkedés az, ami az első két sorban történik. ÉS mivel válasz sehol sem jelenik meg — kivéve az utolsó 12 sort –, a hangulatunkon már nem javít semmi, köszönjük szépen.
Nézzük még meg gyorsan az első két sort, kenyér és bor. Ez a verseskötet címe is egyébként, és roppant beszédes. A krisztusi korba lépő költő, akiről általában az ateista felfogás valóban nem áll távol, éppen ezt a címet adta kötetének, a kötetnek, ami a szegény kisgyermek férfivá érésének kötete. Krisztus teste és vére, talán nem véletlenül jutottak eszébe éppen ezek a szavak. És ha már itt járunk, lapozzuk fel gyorsan a Hajnali részegséget is.
No, de mielőtt elkanyarodunk a tárgytól és végigolvassuk hirtelen Dezsőnk életművét, nézzük tovább ezt a verset. Jó sokáig sorolja még a javakat, és éppen ezzel a mennyiségi túlzással mintha azt érné el, hogy ezek az értékek múlandók, nincs bennük semmi, amiért érdemes. Van enni-innivaló, van meleg, pénz, siker, csillogás. De az az ember, aki ezt elsorolja, finoman, ironikusan, távolról szemléli mindezt, mert tudjuk már, neki semmit sem jelentenek — és az üzenet világos: annak, aki élni szeretne, és az életet valódi értékeiért élvezni, nem is jelenthetnek semmit. Figyeljük meg, ennél a résznél hányszor fordul elő a szó: “van”, ez később fontos lesz (egész pontosan akkor, amikor az egyetlen “nincs” ezerszer nagyob súllyal jelenik meg, és semmisíti meg a diót, mogyorót, az ezüst cigarettatárcát, sőt… Ne hallgassuk el, de a boldog családi életet is, a gyermeket és a feleséget). A sötétben, éjjel — már a borzasztó “De” után vagyunk! — szokásához híven gyötrődő Kosztolányi a családi élet békéjét, biztonságát is a hiábavaló örömök közé sorolja. Ez bizony csúnya leszámolás mindennel, ami a nyárs- — vagy nem is annyira nyárs- — polgár számára a boldogságot jelenti, jelentheti, és kimondja: ezek hajkurászása közben valamit — igazából nem tudjuk meg, mit — elveszített, nincs meg a kincs, és mintha a mennyekből is kitaszíttatott volna emiatt. Valószínű, hogy a költői hírnév, az embert túlélni akaró, de ebben megnyugodni képtelen művész szólal meg ezekben a sorokban. Vagy a múlt elvesztése, az ifjúság mindenképp-halála? Esetleg a boldogság platóni ideája, amit eleve lehetetlen megtalálni? Talán mindez együtt, és még talán sokkal több, amit a legnagyszerűbb gyűjtőszóval — kincs – ír le, ami minden mese alapja, és ami mindenkinek ugyanazt jelenti, mert nincs konkrét képe róla senkinek, vagy van mindenkinek: a vágyott valamit jeleníti meg, amiért érdemes — vagy ebben a versben érdemes volt, lett volna — küzdeni.
Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétöl öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
Telefonom, úti böröndöm,
Van jó-szívü jót-akaróm is
S nem kell kegyekért könyörögnöm,
Nem többet az egykori köd-kép,
Részegje a ködnek, a könnynek,
Ha néha magam köszönök még,
Már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
Tárcám van igaz szinezüstből,
Tollam, ceruzám vigan illan,
Szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
Langy téa, beteg idegemnek.
Ha járok a bús Budapesten,
Nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
Könnyekbe borít nem egy orcát,
És énekes, ifju fiának
Vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
Gyötrödve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.
Azt hiszem, kend is gondolkodott, amikor megpróbálta leírni, hogy mi is lehet az a kincs, és gondolom, kend is érezte közben, hogy ahol ez igazából lehet, a nyelvnek, nyelviségnek ott szakad vége. Bendegúz(Quote)
Most így, „a mindennapos agyvérszegénységben” azt mondanám, ez a kincs, azon túl, amiket te is felsoroltál, a rejtély lehet: hogy már nem nagyon lesznek meglepetések, lehet még ugyan ez-az, s lesz is, de az emberi élet titokzatossága elmúlt számára, összességében már ismeri azt. És az a durva, hogy Kosztolányi a szavakkal túljut a szavakon, fél lábbal kilép a szavak világából, s addig mantrázza, hogy mi van, amíg egyre jobban nem érezzük, mi nincs, de (igazából) megnevezni mégsem lehet. Bendegúz(Quote)