Mai mércével se semmi a fickó: költő, egy gazdatiszt és egy cseléd fia, vitéz a Sorbonne-on és a kocsmákban, akinek a törvényen kívüliség legalább annyira lételeme volt, mint maga az irodalom. François Villon, aki végül magiszter se lett, egy olyan kor szülötte volt, mikor a középkor boltíves mennyezetét tartó gerendák igencsak ropogni látszottak. A fordulópont még nem következett el, de már sok minden másképp volt, mint régebben. Talán ezért is a furcsa kettősség Villon verseiben.
Nincs hazafias művészet, mondja Goethe, kinek nevében s talán alkatában is benne rejlik a gótika, és valóban, annak ellenére, hogy Villon középkori és francia, meglehetősen egyetemes is. Azon kevesek egyike, akik megértették, mi lehet a szerepe az irodalomnak, pontosabban az író embernek. Megértette, hogy a trubadúros szépelgés (már) nem vezet sehova, élet nélkül nincs irodalom se, bár talán túl messzire ment mindkettőben. Az irodalomtörténet szépíti, amit lehet, de ne feledjük, többek között rablógyilkos volt, aki feltehetőleg tüdőbajosan halt meg az út szélén (de ezt se tudjuk biztosan), s legkirívóbb-legkihívóbb verseit egy kurváról írta.
Egy szó mint száz: Villon jól értelmezte szerepét, meglátta miről és hogyan kell írni, s ez minden korban, de manapság különösen dicséretes. A pusztulás szélén csodáljuk hát csendben zsenijét, ami lényegest és sallangot egyaránt megmutat nekünk, nemcsak az irodalomban, de az életben is. Metafizika.
François Villon: Ellentétek
Szomjan halok forrás vize mellett;
tűzben égek és mégis vacogok;
parazsas kályhánál vad láz diderget;
hazám földjén is száműzött vagyok;
csupasz féreg, díszes talárt kapok;
hitetlen várok, sírva nevetek;
az biztat, ami tegnap tönkretett;
víg dáridó bennem a bosszuság;
úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
befogad és kitaszít a világ.
Nem biztos, csak a kétes a szememnek
s ami világos, mint a nap: titok;
hiszek a véletlennek, hirtelennek,
s gyanúm az igaz körül sompolyog;
mindig nyerek, s vesztes maradok;
fektemben is fölbukás fenyeget;
van pénzem, s egy vasat sem keresek;
és reggel köszönök jó éjszakát;
várom, senkitől, örökségemet;
befogad és kitaszít a világ.
Semmit se bánok, s ami sose kellett,
kínnal mégis csak olyat hajszolok;
csalánnal a szeretet szava ver meg,
s ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott,
barátom, aki elhiteti, hogy
hattyúk csapata a varjú-sereg;
igazság és hazugság egyre-megy,
és elhiszem, hogy segít, aki árt;
mindent megőrzök s mindent feledek:
befogad és kitaszít a világ.
AJÁNLÁS
Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
Lázongva vallok törvényt és szabályt.
S most mi jön? Várom a pályabéremet,
mert befogad s kitaszít a világ.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Villon idejében a papok, jogtudósok, egyetemisták, szajhák, rablók és gyilkosok szépen együtt ittak a kocsmákban. Azt hiszem, erre gondolt József Attila, amikor azt írta, hogy “én túllépek e mai kocsmán.” Lehet, hogy ez már másnak is eszébe jutott, én még nem láttam leírva sehol, mindenesetre nem semmi.
Bendegúz(Quote)
Azért az is mekkora már, hogy a késő trubadúr Charles d’Orléans meghirdet egy költő versenyt “A forrás vize mellett halok ime szomjan” címmel, és biztos, hogy alapvetően ilyen trubadúros nyavalygásokat várt volna, erre Villon meg fogta és odanyomta ezt. És tartotta a markát. A herceg meg jobb fej volt annál, hogy ne adjon neki semmit. Bendegúz(Quote)
Villon egyértelműen legjobb verse.
Daneealama(Quote)