Tegnap Esterházy Pétert vettem észre a Deák téri aluljáróban: fejét leszegte, ahogy kopott ballonkabátjában battyogott lefelé a lépcsőn, csapzott hajfürtjei a szemébe lógtak, arcán pedig a megadás furcsa kifejezése tükröződött, s én egy percre el is gondolkodtam, hogyan lehet az, hogy még így is, ezzel a karizmatikus, álművészieskedő ápolatlansággal is csak egy roppant középszerű ember benyomását kelti; de aztán mindjárt rá is jöttem arra, hogy ez az ember valójában nem az irodalomnak, hanem a középszernek adta meg magát.
Én ezt egy picit máshogy gondolom. Épp változunk. Mi, az irodalom és bizony (Szent) Esterházy Péter is. Más kor, más szerepek. Ez most nem a 90-es és a 00-ás évek elejének töretlen hurráoptimizmusa, fejlődése. Most más van (de azért persze még nem “hó és halál”).
Na végre valaki hozzászólt ehhez is. És nem sopotnikosan, ha értitek, hogy mondom.